Akli Miklós cs. k. mulattató története

MikszáTh KáLMáN MunkáI

Akli MiklóS Cs. K. Mulattató TöRtéNete

MikszáTh KáLMáN MunkáI

Hatodik KöTet

KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA ALAKULT ORSZÁGOS BIZOTTSÁG BUDAPEST MDCCCCX.

Akli MiklóS Cs. K. Mulattató TöRtéNete

AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.

Minden Jog Fenntartva

Pallas részvénytársaság nyomdája, Budapesten.

I. Fejezet. A Mikos-Vicczek Eredete. Ischl AlapitáSa éS EgyéB Dolgok.

Mária Terézia udvari személyzete közt még ott szerepel konczipisták, kontrollorok, szekretáriusok, kanczellisták közt az udvari bolond, de II. József törülte ezt az állást s azóta csak okos emberek voltak az udvarnál.

A kalapos király halála után mindenféle erőlködések indultak meg visszaállítani az udvari bolond stallumot, akképpen okoskodván az udvari hatalmak, hogy egy uralkodót okvetlenül megillet egy bolond, aki kedélyességre hangolja. Lám, Józsefnek nem volt bolondja, hát maga csinálta a bolondságokat.

Évtizedekig hasztalan kerestek egy megfelelő bolondot szanaszét az udvaroknál. Szerencsére két bolondja volt a bajor választó-fejedelemnek s az önként átengedte az egyiket, egy Akli Miklós nevü magyart, aki az akkori udvari kalendáriumban «Mikos Akli» név alatt van bejegyezve. Valószínüleg nyomási hibából maradt ki a Miklós névből az «l» betű s ennek a ficzkónak, akinek a mulattatási force-sza abból állt, hogy némelykor együgyünek tettette magát, a bolondériáiból maradtak fenn a németek közt az úgynevezett Mikos-vicczek, melyekkel a sógorék még ma is csúfolni szeretik a magyarokat.

Miklós tüskés hajú, kellemes fiatal emberke volt, olyan mozgékony arczczal, hogy mikor a grimace-okat kezdte csinálni (pompásan utánzott arczban, hangban, mozdulatokban minden embert), halálra lehetett rajta nevetni. A piktorok akadémiáján tanult Münchenben, de annyi pajkos, vidám csínyt követett el, hogy híre kiszivárgott a sörivó burgerek közé s az egész város az ő dévajságain nevetett. Némelykor a rendőrséggel is meggyűlt a baja, de a legszemenszedettebb leleményekkel mindig kisiklott a büntetés alól.

Divatba pedig egyenesen maga a választófejedelem hozta, akinek szokása volt, hogy minden héten egyszer néhány festő-tanárt és művészt is asztalához invitált s többnyire megkérdezte tőlük: «Was ist wieder mit dem Mikos?»

El kellett beszélni ötleteit, megjegyzéseit, viselt dolgait s Ő Fensége szinte könybelábadt szemekkel nevetett azokon, nem győzvén ismételni: «Oh, verfluchter Kerl!»

A dolog aztán annyira elfajult a hyperloyalis államocskában, hogy a gonosz csont, Akli Miklós, valóságos szabadalmat élvezett mindenféle bohóságok, rendellenességek és vaskos tréfák elkövetésére; az akadémiai tanács vagy a rendőrfőnök még szinte örült, ha valami uj kihágást jelentettek: «No, hogy fog a fejedelem megint nevetni.»

Hiszen ha csak a fejedelem lett volna! Hanem ott volt a bolondja, Korb Joakhim, akinek egyenesen az önérzetét sértette az Akli Mikos növekedő híre. Ezt már nem tűrheti tovább. Két bolond nem fér el Münchenben. Addig-addig nógatta a fejedelmet, hogy ő versenyre akar kelni Aklival, vegye őt is az udvarába, aztán amelyik különb lesz, azt tartsa meg kettejök közül, hogy Ő Fensége végre ráállott s Miklós a bajor rezidencziába került.

Nem czélja ez elbeszélésnek hosszabban időzni a különben felette mulatságos versenynél, mely a két elmés kópé közt kifejlődött. Még azt sem szükséges eldönteni, hogy melyik maradt felül, de nem is lehet. Mert hogy a bajor király Mikost engedte át Ferencz császárnak s Korbot magának tartotta meg, az is kétes értékű. Ha udvarias volt, a jobbat adta oda; ha önző volt, a jobbat tartotta meg. Minthogy pedig Maximilián József udvarias is volt, önző is volt, örök homály fedi, melyik volt a kettő között a különb bolond.

A bécsi Hofburgban csakhamar nélkülözhetetlen perszóna lett Miklós úr. Zseniális ficzkó volt, aki beszélt vagy hat nyelvet, ösmerte az irodalmakat, tudott minden forgalomban levő anekdotát és furaságot, otthonos volt a mágiában, a nyugati és keleti bűvészetekben, tudott a tenyérről jósolni és a csillagokról, ügyesen csinált meg minden kártya-kunsztot, pompás verseket és ódákat írt a császár születés- és névnapjára, amelyekkel behízelegte magát a jószívü uralkodónál. Szóval, minden tudományhoz hozzászagolt valamennyire s felületesen azt habzsolta el belőle, ami érdekes, de a mélyére, ahol már a hasznos kezdődik, nem hatolt. Nem tudott annyit egyik ismeretágból se, még a festészetet sem véve ki, amennyivel a becsületes mindennapi kenyeret megkereshette volna, hanem csak annyit, amivel biztos volt neki a mindennapi kalács.

Néha egy-egy ötletével nemcsak fölvidítá a császárt, de meg is védte, pedig többnyire az együgyüség lárvája alatt beszélt.

Egyszer valami cercle alkalmával azt kérdezte a császár Grassalkovich herczegtől:

– Milyen messze van Gödöllő Pesttől?

– Két órajárás jó lovakon – felelte a herczeg.

– És Pest Gödöllőtől? – folytatá a császár szórakozottan.

A cerclenél levő urak elmosolyodtak, de különösen Stadion gróf vágott gúnyolódó arczot, csak Grassalkovich herczeg tartotta meg hódolatból loyalis komolyságát.

– Ugyanannyi, Fölség.

A császár elpirult, az udvari bolond közbeszólt, Stadionhoz intézve a szót:

– Milyen messze van husvéttól pünkösd, Kegyelmes Uram?

– Úgy gondolom, lehet vagy ötven nap.

– És pünkösdtől húsvét milyen messze van?

Stadion és a császár elnevették magukat – mert pünkösdtől húsvét már nem ugyanannyi.

– Lássa, kedves Grassalkovich, – szólt a császár – milyen jó, hogy van a környezetemben egy bolond, aki be tudja bizonyítani, hogy nem mondtam egészen bolondot.

Ferencz császár búskomorságra hajló, beteges ember volt, kinek nem voltak nagy ambicziói és nagy tervei. A nagy Napoleon, ki a világot megrázó robajjal jelent meg a történelem színpadán, kényelmetlen időben született. Szép az ilyen legény kortársának lenni, de Ferencz bizonyosan elengedte volna. Jobban szerette a fákat, virágokat, mint a katonákat. Az ischli fürdő megalapításának sikerével teljes életére nézve megelégedett volna.

Az udvari doktor azt találta, hogy az ischli levegő a legjobb a világon (bizonyosan telkei voltak Ischlben), oda küldte Ferenczet hosszabb tartózkodásra, ami egyszerre fölvirágoztatta azt a vidéket. A császárnak kastélyt építettek és roppant parkot ültettek, amelyben kocsikázni lehessen. A birodalom összes arisztokrácziája oda tolult. A divat szárnyaira emelte Ischlt. Még a levegőjét is elhordták hermetice elzárt palaczkokban Európa összes patikáiba. Az emberiség csak lassan, sok vér árán áll a nagy igazságok mellé, de a nagy bolondságok gyorsan legyőzik. A pácziensek szörnyen hittek az ischli levegő csodálatos erejében, tehát az orvosok is s nagyon gyakran lehetett hallani úri betegszobákban, amint az ütér megvizsgálása és a százados chablon: «nyujtsa ki a nyelvét» után komor arczczal rendeli Aeskulap fölkentje:

– Bontsanak fel a beteg szobájában éjjelre egy palaczk ischli levegőt!

S ha másnap panaszkodott a beteg, hogy nem javult az állapota, a doktor készen volt a bölcs tanácscsal:

– Hát meg kell az adagot kettőztetni. Bontsanak fel két palaczkot.

Az ilyen beteg aztán vagy meggyógyult és akkor holta napjáig dícsérte az ischli levegőt, vagy meghalt és nem panaszkodott ellene…

Ferenczet már kora tavaszkor oda küldték és csak késő őszszel engedték orvosai Bécsbe jönni, hol akkor mindenféle ragályos betegségek mutatkoztak. Vele ment a bolond is. Az orvos azt állította:

– A bolond a legjobb mediczina. Mert Fölségednek főképp a szórakozás szükséges. Minél többet legyen vele.

Így szokott össze a király a bolonddal az ischli magányban s nagyon megkedvelte. Együtt kalandozták be a vidéket, együtt kertészkedtek a parkban. Esténként történeteket mesélt neki, verseket írt a születése vagy a nevenapjára. Ischlben a császár is csak ember. Ide nem jön be a spanyol etiquette. S ami ennél is többet ér, Stadion gróf messze van innen…

Stadion grófban a foglalkozását unta Ferencz. Hiszen ha még csak aláírásokból állana az uralkodói teendő, – de az a tömérdek haszontalan tárgyalás és beszéd hozzá, míg valamit aláír. S ennek a hatalmas kanczellár, Stadion a mestere. Beszél az, mint a kávédaráló, beszél szakadatlanul, nem kell kavicsot tenni a nyelve alá, mint Demosthenesnek, inkább a nyelve fölé kellene, hogy ne mozdíthassa. Mert ha csak beszélne. De arra a császárnak figyelni is kell és helylyel-helylyel némi uralkodói megjegyzést tenni, még pedig lehetőleg olyat, ami el ne árulja, hogy nem egészen érti a dolgot.

A császár tehát mindig fázott Stadiontól, ha kihallgatásra jelentették. Mert a nagy eszével elnyomta. Oly kicsinek érezte magát vele szemben, hogy egészen indokolt, miért nem szeretett vele lenni. Olyan volt, mint a gyerek a csukamájolajjal; tudja, hogy hasznos neki, de azért idegenkedik tőle.

Miklós észrevette ezt s azzal hízelegte be magát uránál, hogy mindenféle rossz vicczeket csinált a grófra, csipkedő epigrammokat gyártott. (Akkor ez a genre volt nagy divatban.)

A császár jóízűen nevetett ezeken, könyv nélkül megtanulta, elmondta fűnek-fának, még a Napoleon előnyomulása se birta megrontani ilyenkor hangos derültségét.

Különben is azt tartotta Napoleon szerepléséről, hogy az nem komoly dolog. Úgy tűnt fel neki, hogy az aluszékony földrész, a vén Európa, egy álmot lát – a rettenet ruháiba felöltözött lovagot álmodja, kinek buzogánya alatt ropog a föld, recsegnek a trónusok és… és egy fölébredés lesz a vége. Nincs Napoleon, elmult, mint a füst.

Míg az egész világ forrt, ő nyugodtan maradt; még akkor is, mikor Ausztria kezdett kerülni a deresre. «Majd megveri Mack s punktum.»

Csendesen vadászgatott Ischl környékén; egy őszszel azt vette fejébe, hogy miután a háborúskodás sokba kerül, ő a személyére nézve mindennap maga szerzi meg a pecsenyére valót.

Egy kis vadásztársaságot szervezett – mert ilyen nyárspolgárias kedvtelései voltak – s egész napokat elkalandoztak inkognitóban, hogy nehány nyulat, foglyot vagy fáczánt lőjjenek a környéken.

Állt pedig a Nimrod-kompánia Lobkowitz herczeg szárnysegédből, Kovács Mihály ezredesből a Stipsics-huszároktól, egy hűségéről híres Laube nevű komornyikból és Akliból, aki egy egész hónapig űzte már velök a vadat, mikor egy nap azt a kérdést intézte Laubehoz, hogy hol kell megnyomni a puskát, ha az ember azt akarja, hogy elsüljön.

A császár roppant kedvelte e vadász-kirándulásokat, melyeken mind az öten egyforma polgári ruhát viseltek s jámbor puffogtató kereskedőknek látszottak, akik hétköznap is egy kis vasárnapot csinálnak maguknak. Útközben szóba állt mindenféle parasztemberrel, rőzsét szedő öreg asszonynyal vagy vendéglőssel, ahol egy kis frissítőre betértek, rendesen a kormányzati ügyekről kérdezősködve vagy a nagy világeseményekről.

– Nos, van-e valami jó ujság Napoleonról?

A feleletek roppant mulattatták és nagy súlyt fektetett azokra.

Valaki egyszer így felelt neki:

– Nem féltem én a mi Ferenczünket, ha Napoleon bejön is.

– Tehát bízik Ferenczben? – ismételte örvendve.

– Oly fösvény ő, hogy tőle még Napoleon sem vehet el semmit.

Más alkalommal így szólt egy vendéglős:

– Nem jól mennek itt a dolgok, higyjék el nekem a vadász urak. A határokon ott bömböl az oroszlán, a császár pedig mégis nyulakra vadász itt valahol Ischlben.

Egy ilyen kalandja majdnem végzetes lett rá nézve; – részleteit örök homály födi. A dolog úgy történt, hogy egy szeptemberi délután rettentő vihar érte a Nimrodokat St.-Wolfgang határában, úgy hogy kénytelenek voltak az ottani vendéglőbe menekülni. A felhőszakadás azonban annyira megdagasztotta a folyamokat és elrontotta a hidakat, hogy éjszakára is ott kellett maradniok. A vendéglőben volt elég szoba s a korcsmáros elég jó vacsorát főzött, úgy hogy semmiben sem szenvedtek szükséget.

De a vendéglő tele volt gyanús alakokkal (akkoriban különben is minden idegenben franczia kémet láttak az emberek) s mikor a lefekvésre került a sor, feltünt Aklinak, hogy a vendéglős a legszebb csilláros szobába Ferenczet vezette.

– Attól félek, felség, – mondá, miután eltávozott a vendéglős, – hogy ezek az emberek fölismerték.

– Miről ismertek volna fel?

– A pénzekről. Egy rossz pofájú alak váltig vizsgálgatta a fölséged arczát és a saját tallérját. Azért tehát jó volna, ha a szobát más valaki foglalná el.

– Például én – ajánlkozott az ezredes.

– Nevetséges aggodalom hű alattvalóim között.

– Egy kis óvatosság soha sem árt, – vélte Lobkowitz herczeg.

– Végre is, ahogy önök kívánják – szólt a császár nevetve. – Tudom, hogy ki vagyok a környezetemnek szolgáltatva és az ezredes szeretné a szobámat. Nos, tehát átengedem neki.

A császár tehát a kis zugok egyikét foglalta el éjjelre s jóízűen aludt egész reggelig, amikor rettentő lárma, kiabálás, futkosás zaja verte fel. Az ezredest szétzúzott agygyal, halva találták szobájában. Valaki az ablakon át lőtt rá. Sohase lehetett megtudni, ki volt, egyike maradt a megfejthetetlen rejtélyeknek, melyektől hemzseg ez a kor.

A császár elájult, mikor ezt a hírt meghallotta.

– Csak egy hajszál híja, – kiálta fel később, a halott ágyánál megjelenve – hogy nem én fekszem most itt helyetted, te derék ember! Intézkedjék, kedves Lobkowitz! Szép temetést fog kapni, megérdemli. Valóságosan értem áldozta fel magát. Oh, Akli, mennyire szerencsés ön, hogy az a szobacsere ötlete támadt és most az én megmentőmnek mondhatja magát!

Egész valójában megrendülve tért vissza Ischlbe, hol már ekkor el volt terjedve a hír, hogy a császárt St.-Wolfgangban egy franczia kém meggyilkolta, az utczákon összegyülekezett emberek ámulva éljenezték, elevenen látva őt visszatérni.

A rendőrség elfogta a wolfgangi vendéglőst és néhány gyanús alakot, de soha se birt semmit kisütni. Ferencz császár azonban örökre jóllakott a polgárias kalandozásokkal és könyezve kísérte ki másnap a meggyilkolt Kovács ezredes koporsóját a temetőbe, márvány obeliszket emeltetve föléje, melyre Akli Miklós komponálta a feliratot:

«Nuntia Caesarum Domino, te sub hac saxa jacere

«Pro Caesare tuo – Quid tibi hoc valeat?

«Interrogato eum!»

(Jelentsd a császárok császárának, hogy te a császár helyett pihensz e kő alatt és kérdezd meg tőle, használ-e ez neked valamit?)

II. FEJEZET. A KOVÁCS-GYEREKEK FELLÉPÉSE. STADION INTRIKÁI ÉS A NAPOLEONI ESEMÉNYEK.

Kevés idővel e rejtélyes, soha ki nem nyomozható bűntény után laxenburgi kastélyába vonult az uralkodó, hogy a hevesen megindult hadjárat miatt közel legyen a Burghoz. Már a dér csípte meg a parkot, a falevelek sűrűn hulltak alá, amerre a szél járt (mint a katonák, amerre Napoleon járt), midőn a császár egy nap künn sétálgatva Aklival, a kerítéshez érve hallotta, hogy az őrtálló katona a faköpenyeg mellett haragosan felesel valakivel.

A császár kiváncsi volt, odalépett a rácshoz s látta, hogy két gyereket fenyeget a strázsa, egy kis fiút, meg egy leánykát, akik a kerítésen akarnak átmászni.

– Miért bántod a gyermekeket? – szólítá meg a katonát.

Az elsápadva szalutált:

– Mindenáron a kastélyba akarnak hatolni. Már a tegnapi pajtásaimat is infesztálták.

– Szegény kicsikék – sajnálkozott a császár. – Már tegnap óta be akarnak jönni? De hisz a kastélyt minden alattvalómnak szabad megtekinteni. Das kost kein Geld. Nicht wahr, Akli?

– Csakhogy ezek a porontyok, – bátorkodott közbeszólni a most lihegve odaérkezett udvarmester – egyenesen fölséged színe elé kívánkoztak. Nekem jelentették ezt s megparancsoltam, hogy egyszerűen kergessék el a kis semmirekellőket. No, még mi nem jut eszükbe? Ők a császárhoz akarnak menni. Hallott már ilyet valaki? Tíz-tizenkét éves kölykök, akiknek iskolamester kell, respektive nádpálcza, ami körülbelül mindegy. Mi mindent megél az ember! Igazán nevetséges!

Ferencz ma túlságosan jó hangulatban volt, épp csak az imént jött ki a kápolnából a gyóntató atyától, lelkét frissnek és szelídnek érezte.

– Ne legyen olyan mérges, Kolowrat. Nincs igaza. Miért ne jöhetnének hozzám gyerekek? Hiszen ők is alattvalóim. S nem mondja-e az írás: Engedjétek hozzám a kisdedeket.

– Hát hogy miért nem jöhetnek? Megfelelek fölségednek. Mert először is nincs audiencziális nap. De ha volna is, mit keresnének ilyen oktalan lények fölségednél? Nem engedi a spanyol etiquette, respektive a császári trónus méltósága, ami körülbelül mindegy.

– De ha én kíváncsi volnék rá, hogy mit akarnak? – mondá a császár.

– Ez esetben mindnyájunknak meg kellene hajolnunk – szólt Kolowrat, meghajtva félig térdét a kor divatja szerint.

– Nos, hát ereszszék be őket!

Császár akarata egy közös ágyban hál a teljesedéssel, legott behítták a gyermekeket; gömbölyű arczú, pufók volt a fiúcska, de villogó, bátor tekintettel, mint a sasfiók; inge piszkos, haja fésületlen, az öltözéke elhanyagolt, megviselt, kifoszlott, de látszott rajta, hogy jó posztóból való; krispin-formájú kabátot viselt, mint a magyarok akkoriban. A fiú lehetett kilencz éves, a vele jött leányka több volt vagy három évvel, szép, nyúlánk, vézna gyermek, a hidegtől kicsípett ovál arczczal, melyet kedves őzike-szemek ragyogtak be; a feje, szöszke hajtól körítve, egy fekete capichonból mosolygott ki, a kurta barchet-szoknyácskája ki volt ránczaiból szakítva és lelógott baloldalt a bokáján alól, míg a jobb láb formás bokája látható volt.

A császár szelid tekintettel nézte végig a gyermekeket.

– Mit akartok? – szólt.

– A császárral akarunk beszélni – mondá a fiú, bátran előlépve.

Ő volt a kisebbik, de ő a szószóló, mert ő a férfi.

– Nos, én vagyok a császár.

A fiú gyanakvó tekintettel vizsgálta, aztán így szólt:

– Igazán te volnál a császár? De meg ne csalj! Hiszen nincs a fejeden korona.

Az uralkodó évek óta nem nevetett oly édesdeden, mint ezekre a szavakra. Nagy effektust várt, megszeppenést, térdreborulást, vagy valami effélét, ha fölfedezi magát s íme, hogy bánik vele a kis ficzkó! Lehetetlen ezen nem kaczagni.

– De ha mondom, az én lelkemre (meiner Seel’), hogy az vagyok.

– Császár! – mondá most a fiú emelt hangon. – Add vissza az apánkat!

– Apátokat? Hát kik vagytok ti, kicsikéim? – kérdé még mindig derülten.

– Mi a Kovács Mihály huszárezredes gyermekei vagyunk. Add ide az apánkat!

Borulat szállt a császár homlokára; ez a név a szívébe nyilallott. Vallásos lelkét önszemrehányás szúrta meg. Milyen hálátlanság tőlem! – gondolta. – Nem is kérdeztem, hogy annak a szegény embernek maradt-e családja?

– Hogyan, ti a Kovács ezredes gyermekei vagytok? És honnan jöttök, hogyan jutottatok ide?

A kis fiú értelmesen felelt:

– Pozsonyban laktunk egyik távoli rokonunknál, ahová az apánk adott, mivelhogy már az anyánk meghalt. Iluska iskolába járt, én pedig otthon tanultam, apánk minden hónapban pénzt küldött értünk és vagy levelet írt, vagy eljött hozzánk. Most már se pénzt nem küldött, se nem írt, se nem jött, se nem üzent és ott, ahol voltunk, Folinyi bácsinál és néninél, rosszul bántak velünk, hát összebeszéltünk, megszöktünk onnan és ide jöttünk hozzád, hogy az apánkat add vissza nekünk.

– Per amorem dei! Szegény gyermekek! – mondá a császár elszörnyűködve. – Ilyen messzire eljönni! És persze pénzetek se volt?

– Iluskának arany fülbevalója volt, amit eladtunk.

A császár tekintete önkéntelenül a leányka fülecskéjére esett, mely piros volt a hidegtől, mint a mályvarózsa. Igen meghatotta az ijedelemmel és feszült várakozással rátekintő szép szeme. Úgy rémlett neki, mintha az ég két csillaga nézné őt.

Egy perczig habozott, mit feleljen. Igen, a száz Caesarok ivadéka habozott a két tépett ruhájú gyermekkel szemben. Kereste a szavakat, formát a jósághoz, mely a szívéből kibuggyant.

– Apátokat, amennyire lehet, visszaadom, kedves kicsikék. Én gondoskodom rólatok helyette. Intézkedjék, Kolowrat, hogy a gyerekek jó lakást, élelmezést, jó ruhákat és jó gondozást kapjanak itt a kastélyban, addig is, míg a továbbiak iránt határozok. Ön pedig, Akli, elutazik holnap Pozsonyba és kimerítő jelentést tesz nekem a gyermekek körülményeiről. Legyen ez a császár privátügye, melyről csak mi hárman tudunk.

Kolowrat meghajtotta magát.

– Fölséged a föld legnemesebb uralkodója.

– És apánk? – kérdé a fiú makacsul.

– Ő most nagyon messze van – nyugtatta meg Kolowrat. – Egyelőre mondjatok köszönetet ő felségének és jertek velem.

A lányka kecses pukedlit csinált és ránézett a császárra.

– Köszönöm, fölséges császár.

A fiú csak a kalapját emelintette meg.

– Hát te mért nem köszönöd meg az ő felsége jóságát? – feddette meg Kolowrat gróf.

– Ha nagyobb leszek, megszolgálom neki – felelte a fiú.

A császárnak tetszett a férfias szó. Kedvteléssel nézett a távozó fiú után.

– Ezt a fiúcskát katonának neveltetem, Akli. Azt hiszem, jót teszek vele akkor. Az apja is az volt, derék katona volt. Oh, Akli – sóhajtott fel azután – olyan jó érzés jót tenni, olyan nagyon jó érzés, de… (gondolkozott kissé, megmondja-e, amit akart, és azt találta, hogy ilyen hű és csekély ember előtt, mint Akli, kiegészítheti a gondolatát) – de sokba kerül, Akli. Azért csak ritkán tehetünk jót… Egy császár is kénytelen takarékoskodni a jótettekkel. Lássa, az Isten se tesz mindenkivel jót. Ha jól meggondolom, hát még velem sem.

A Kovács-gyerekek a laxenburgi kastélyban maradtak s mikor két nap mulva ott látta őket játszadozni Ferencz császár a tó körül, finom ruhákba öltöztetve, elcsodálkozott, milyen csinosak s előkelő tartásuak s aztán maga is beállt a játékba, elkérte a horgászóbotot Iluskától s addig el nem mozdult, amíg nem fogott neki egy pontyot, – amit külön kellett megsütni a szakácsnak vacsorára.

Akli is megérkezett Pozsonyból és referált a gyerekekről, hogy az ezredes után nem maradt semmi vagyon; a gyermekeket Pozsonyban neveltette egy unokatestvérénél és a fizetéséből küldött a tartásukra, de hogy most már két hónap óta nem érkezett pénz, kezdték a gyerekeket elhanyagolni, sőt még verni is.

A császár elhatározta, hogy a gyermekekre ő teszi rá a kezét, a fiút a bécsujhelyi katona-iskolába küldi, a leányt pedig elhelyezi egy bécsi nevelőintézetben s ha megnő, férjhez adja és hozományáról is gondoskodik.

– Mindezekkel pedig önt bízom meg, Akli, gondoskodjék mindenről, mintha ön volna az atyjok s ha szükségesnek tartja, tegyen nekem esetenkint jelentést. A kiadások azon a czímen szerepeljenek majd az udvari költségvetésben: «A császár pártfogoltjai.»

Aklinak tetszett a megbízatás; nagy lelkiismeretességgel végezte s minden héten meglátogatta Iluskát az intézetben, megrakodva az udvari czukrász nyalánkságaival s minden hónapban Gyurit, a kis katonát, akiről sok dícséreteset és jót ujságoltak a professzorok. Pompás fiú. Nagy jövője van. Remek egy katona lesz belőle. Egyszer egy évben, karácsonykor személyesen is megjelenhettek a Burgban, amikor a császár elbeszélgetett velök s megajándékozta őket holmi apróságokkal, amiket a Jézuska hozott.

Akli ezalatt mind benfentesebb lett a császárnál, úgy hogy már a politika menetére is befolyást kezdett gyakorolni és Stadionnak nem egy kedvencz eszméjét vagy tervét hiusította meg valamely szúrós észrevétellel.

Stadionnak pedig nemcsak hosszú kezei voltak, hanem hosszú fülei is. Ahova el nem értek, megtoldotta kémekkel. Mindent tudott; az Akli csipkedő verseinek szövege, a császár jelenlétében elszórt ötletei dühbe hozták s nem egyszer mondta Stohlen lovagnak, az akkori bécsi rendőrfőnöknek:

– A bolondnak ki kell a nyakát tekerni. Érti-e, Stohlen?

– Ami nem könnyű, kegyelmes uram, mert ő felsége nagyon kedveli – felelte a rendőrfőnök.

– Az csak annyiban könnyíti a sorsát, – felelte nevetve Stadion gróf – hogy valami udvari betegségben kell kimúlnia.

– De melyikben?

– Ez az, amit önnek kell kitalálni – fejezte be a miniszter jelentőségteljes szemintéssel.

Stohlen lovag pompás «eszköz» volt, értett az okos szóból és tudott a sorok közt is olvasni. Bécs akkoriban legügyesebb detektivjét, a híres Fritz Brattot bízta meg Akli Miklós megfigyelésével. Fritz Bratt ennélfogva az Akli inasával, egy züllött expiktorral, Grabe Mihálylyal szűrte össze a levet, de semmi olyan gyanus dologra nem akadt, amit «fogantyú»-nak lehetett volna használni.

Fritz Bratt az inasra boszankodott, Stohlen lovag Fritz Brattra, Stadion gróf Stohlen lovagra.

– Ügyetlen emberek! – sziszegte ingerülten. – Nem tudják, hol kell a dolgot megkezdeni. Azt kutassák mindenekelőtt, van-e valami _fehér személylyel_ ismeretsége?

Hamar megjött rá a válasz, hogy nincs.

– Akkor hát azt kutassák, van-e valami _fekete személylyel_ ismeretsége?

Stadion azt gondolta: Aki fehér személyekkel nem tart, az bizonyosan feketékkel tart. Fehér vagy fekete, mindegy. Valamelyik a kettő közül okvetlenül ott áll a háttérben. S a szerető éppen olyan könnyen hozhat az emberre veszedelmet, mint a pap. Ebben az irányban tessék keresgélni.

Hanem hát nyugodt keresgélés nem igen esett most Bécsben.

A hatalmas franczia császár, Napoleon, addig-addig közelgett hadaival Bécs felé, hogy egyszer csakugyan oda is ért s megnyitván előtte kapuját a város – felütötte székhelyét Schönbrunnban.

Ferencz császár Pozsonyba szaladt előle kedvelt magyarjaihoz (ilyenkor mindig kedveltek) s e sorscsapások között annyira megpuhult, hogy így szólt a pénzügyminiszterhez, ki kemény rendeleteket akart kibocsátani:

– Kedves Zichy! Bánjon egy kicsit enyhébben a népekkel; mostanság ők is nyomnak a mérlegben.[1]

Oh, a jó császár! Milyen kedves volt, hogy atyai szíve így megszánta a népet…

Pozsonyból a ratzeni táborba sietett, ahol a döntő ütközet vívatott meg a francziákkal. Persze, megint Napoleon győzött.

Ferencz császár még a vereség napján békét ajánlott fel Napoleonnak és Liechtenstein János herczeget küldte el a franczia táborba az ajánlattal, aki egyszersmind személyes találkozást kérjen a két uralkodó közt.

– Vigyázzon kegyelmességed a kalapjára – kiáltá utána Akli, mikor a császári sátor mellől vasderes lován megindult.

– Miért? – kérdé a lovas visszafordulva, miután tollas kalapját megigazítá a fején.

– Mert félni lehet, – felelte a bolond – hogy miután a koronákat már elszedegette Napoleon, most a kalapokra kerül sor.

A herczeg sikerrel járt. Napoleon beleegyezett a személyes találkozásba, hogy a békét megbeszéljék s ez a találkozás Naszidlovics és Ursitz közt a franczia előőrsöknél, egy malomnál ment végbe másnap.

Ferencz megpillantván a közeledő Napoleont, az előőrsöknél leszállott lováról, valamint csekély kísérete is, aztán gyalog lépegetett a csikorgó havon a hatalmas hódító felé.

Háromszor ölelték meg egymást s Napoleon enyelegve szólott, a malomra és az ólakra mutatva:

_– Ime, ilyenek a paloták, melyekben felséged három hónap óta laknom kényszerít._

_– A bennök való mulatás jobban sikerül önnek,_ – válaszolá udvariasan Ferencz – _mintsem ezért reám nehezteljen._[2]

Nem is neheztelt, dehogy neheztelt, sugárzó arczczal diktálta a békét s elvitt vagy ötven milliócska hadisarczot. Azonfelül, mielőtt Schönbrunnból kivonulna, kifejezte abbeli óhaját, hogy szeretné a bécsi fegyvergyárat megtekinteni s hogy valami emléke legyen innen is, elvitt magával kétezer ágyut és százezer puskát.

A béke tehát meg lett kötve Ferencz és Napoleon közt. De ez a háború ujbóli kitörését jelentette Stadion és az udvari «mulattató» közt.

Fritz Bratt, a detektiv, sokáig nem talált semmi gyanusat. Azt az egyet nyomozta ki, hogy Akli minden vasárnap délután egy csinos bakfisch leányt kocsikáztat meg a Práterben, aztán beviszi egy czukrászatba, vagy valami látványos komédiába. Eleinte megörült a felfedezésnek, de a további nyomozásokból kisült, hogy erről a császárnak tudomása van, sőt egyenesen az ő óhajtására történik.

Egy nap azonban egy latin verset adott át neki az Akli inasa, melyet a «bolond» komponált latin nyelven s az «Ad Napoleontem» czímet viselte. Ez az «impurum» volt törlésekkel, beszúrásokkal, éppen ahogy született, pólyákban.

A latin nyelvet se az inas nem értette, se a detektiv és nem itélhette meg értékét, tehát csak úgy találomra vitte el Bratt Stohlen lovagnak.

A rendőrfőnök megelégedettséget sugárzó arczczal olvasta el s egy tekercs aranyat dobott oda Brattnak:

– Azt hiszem, megfogtuk a madarat – dünnyögte s Bratt távozása után ujra meg ujra átolvasta a vers szövegét, mely így hangzott:

Vaticinor tibi quod navalis laurea cinget Tempora nec magnas spes mare destituet Deiciet tua gens cunctas nec Gallia victrix Denique frangetur litus ad Albionum Sors bona non mala sors lustrabit proelia quare Tempora te dicent quod tibi vaticinor.

(Azt jósolom néked, hogy tengereken szerzett babér fogja övezni homlokodat s nagyratörő reményeidet nem hiusítja meg a tenger.

A te nemzeted leigázza valamennyit és a győztes Gallia nem fog megtörni Anglia partjain.

Kedvező – s nem balszerencse fogja kísérni harczaidat, – hogy mi módon, arra majd megtanít az idő. – Ezt jósolom néked!)

A rendőrfőnök gondosan tárczájába rejtette a versezetet, mint valami értékes okmányt s legott rohant vele a kanczellárhoz.

– Tudom már, kegyelmes uram, – lihegte, a fogadó-terembe betörve – milyen udvari betegségben fog Akli barátunk kimúlni.

– Nos, ugyan milyenben? – kérdé Stadion gróf élénken.

– Vörös himlőben, kegyelmes uram, vörös himlőben.

A «vörös himlő» alatt a forradalmi lázat értették. Hívták még «Febris hungarica»-nak is, amelynek a szimptomái akkoriban igen gyakorta léptek fel, – még maga József palatinus is megfigyelés alatt állt. Ez pedig azért volt veszedelmes nyavalya, mert mindenképen elpusztítással végződött nemcsak arra nézve, aki tényleg benne volt, de arra nézve is, aki csak benne látszott lenni.

A rendőrfőnök átnyujtá a versezetet Stadionnak, ki mohón falta fel szemeivel az Akli gömbölyű gyöngy betűit.

– Hisz ez árulás! – kiáltott fel. – Ez a ficzkó csakugyan egy közönséges gazember. Úgy lehet, hadállásainkról is értesíti Napoleont. Egyszerűen fogassa el tüstént, még ma.

– Nem kellene talán a fölséggel is közölni?

– Majd utólagosan. Ez az én dolgom lesz.

– De a Burgban csak nem fogathatok el senkit a császár előleges engedelme nélkül?

– Ebben, azt hiszem, igaza van, tehát meg kell várni Akli uramat, míg közömbös területre teszi ki a lábát.

III. Fejezet. Akli AudiencziáKat Tart.

Mintha azonban megérezte volna a rá várakozó veszedelmet, Akli ezekben a napokban ki sem mozdult a Burgból. Elég sok dolga volt, hogy meg ne unja magát. Az a hire járt, hogy a császár bele van szeretve. Megboszorkányozta, mint valami Cagliostro. Egész Bécs erről beszélt, de éppen nem valami ingerülten. Hiszen végre is mindig jobb, ha egy olyan ember uralkodik a császáron, aki magát bolondnak tetteti, mint egy olyan, aki a bölcset szimulálja. «A bölcsek gyümölcséből eleget ettünk már – mondogatták a kedélyes bécsiek – lássuk most már a bolondét.» Tarka-barka szójátékok termettek, hogy aki az udvarban valamit ki akar vinni, előbb _aklimatizálódnia_ kell. Talán túloztak az Akli befolyásáról, de az mindegy. A hit ebben nagyobb erejü, mint maga a tény. Aki valamit ki akart vinni a császárnál, az előbb Aklit környékezte meg, nem ritkán magas személyek is, úgy hogy az Akli lakása olyan volt, mint egy miniszteri hivatalszoba, reggeltől estig ki nem hült a kilincs az emberek markától. Ezekről az «audiencziákról» nevetve referálgatott a császárnak:

– Én vagyok a padisah papucsa, amit csókolnak; a fölséged kegye a méz rajtam, melyre a legyek és darazsak rászállnak.

A császárnak tetszett az Akli protektori szerepe. Hiszen olyan jó tréfa az egész. Úgy volt vele, mint a hiu ember, aki annyira szereti magát látni, hogy a torz-tükörre is kiváncsi.

Egyszer az az ötlete támadt, hogy spanyolfalat huzat az Akli szobájában s a fal mögül végighallgatja a bolond szereplését.

Pompásan mulatott a dolgokon.

Jött egy öreg úr, dr. Krupinszki Gráczból, ki könyvet írt a «Mellbetegségekről» (Brust-Krankheiten), melyet Ferencz császárnak ajánlott; a tudós férfiu audiencziára készült s azért jött Aklihoz, kinek szintén adott volt annak idején egy példányt a munkából, hogy megkérje, csináljon előre egy kis jó hangulatot ő felségénél.

– Ő felségének igen tetszett a szép könyv és azt hiszem, kegyesen fogadja önt.

– Tehát csakugyan meg volt elégedve? – kiáltá ez repeső örömmel.

– Nagyon. Együtt olvastuk el a télen és igazán kimerítő, tökéletes munka.

– Oh, milyen boldog vagyok, – rebegte a derék Krupinszki – bárcsak valami látható jele volna e legmagasabb megelégedésnek, hogy mindig szemem előtt legyen.

– Hm, – szólt a bolond – ön voltaképen rendjelet akarna, ha jól értettem?

– Valóban, erre gondoltam, – vallotta be a tudós, szemérmetesen lesütve a fejét – és ha ön szives lenne e kivánságomnak némileg tolmácsa lenni…

– Ah, Istenem! – kiáltott fel Akli roppant ijedelemmel. – Hova gondol ön? Ezt a nagy tudományos munkát igy tönkre tenni. – Hisz akkor én mindent visszavonok. Pedig én csak bolond vagyok. De a császár okos ember, ő hát még inkább kénytelen lesz rögtön megmásítani kedvező nézetét az ön művéről. Hogyan, uram? Ön a mellbetegségekről ir egy könyvet s ezt a _mellbetegséget_, amelyet az imént említett s melyben ugy látszik, önmaga is szenved, kifelejti belőle? Nem, nem. Nem szabad önnek ilyesmit emlegetni ő felsége előtt s akaratosan rámutatni a könyv hiányaira.

A tudósnak legott elmult a kedve a rendjeltől, szomoruan nézte mellén az üres gomblyukat és szó nélkül elpárolgott.

Utána egy feltalálót jelentett be Grabe, valami Warning nevü prágai kalapost, aki egy rugókra járó erőmutatót talált fel. Egy fej volt ez, amit meg kellett ütni s az ütés erejét számokkal jelezte egy készülék. Manapság már népszerü és általános instrumentum, vidáman pofozzák két fillérért a mesterlegények a Wurstl-Práterben, vetélkedve, hogy ki az erősebb, ki tud nagyobbat odacserdíteni s aki eléri az erő bizonyos maximumát, már amikor tudniillik a pofon testvérek közt is fölér tiz nyaklevessel, egy csöngetyü szólal meg, élesen hirdetve, hogy kemény legényre akadt a vaspofáju.

Hanem a Warning gépe még akkor ujdonság volt s abban a világban, mikor a koppantó is mint rendkívüli elmés találmány szerepelt, a vasfej valóságos csodaszámba ment, akárcsak a pozsonyi Kempelen világhírü sakkozógépe – s minthogy ez első példány a Napoleon fejét ábrázolta, még politikai éle is volt. Alig hogy elhozta a Burgba a kalaposmester, mint a császárnak szánt ajándékot, forrongás keletkezett az udvarnál. Találgatások, disputák pro és kontra. Hogy mit tesz a császár a Napoleon-fejjel? Elfogadja-e vagy visszautasítja? A bécsi udvar rendesen kis pecsenyéket süt nagy tüzeknél, a nagy pecsenyéket pedig leejti. Hát most is ilyen nagy tűz lobogott. Metternich a visszautasítás mellett volt. Izléstelenség volna, ugymond, ilyen gyerekes módon sérteni meg egy uralkodót. Az öreg Quosdanovics, a császár legkedvesebb magyar tábornoka, a maga nyerseségével azt mondta: «Kinizsi szobrára rálőtt egyszer egy török, de a golyó visszapattant a márványról és a törököt kólintotta főbe.»

– Se nem tanácsos, se nem illő elfogadni – szólt Liechtenstein János. – Gondoljuk meg, hogy ő (Napoleon) másképen ütött. Ebben az alakban nem lehet azt lekvittelni.

Kétes lévén tehát, elfogadja-e a császár a különös ajándékot, a kalaposmesternek azt tanácsolták, Akli útján próbáljon szerencsét. Minélfogva megjelent Aklinál. Rút, hórihorgas ficzkó volt, olyan nyakkal, mint egy gitáré és olyan ádámcsutkával, mely majd kibökte a bőrt a nyakán.

– Maga a gépezet készítője? – kérdezte az udvari mulattató.

– Igenis, uram.

– Ön azért jött hozzám, nemde, hogy ő felségénél az ajándék elfogadása mellett legyek?

– Igen, uram. Alázatosan esedezem.

– És hát nem tudná ön máskép értékesíteni művét? Valami gazdag, hóbortos ember mindig akad, aki az effélét jól megfizeti.

– Igaz, hogy a császárt czudarul fösvény firmának mondják, – szólt a kalapos bizalmas vigyorgással – de én ugy sem akarok tőle pénzt.

(Akli boszus mormogást vélt hallani a spanyolfal mögött.)

– Hát mit akarna tőle? – kérdé Akli.

– Hogy az udvari szinházhoz nevezzen ki szinésznek. Ez megállapítaná szerencsémet. Hallom, ezeknek a ficzkóknak nagy fizetésük van és vígan élnek. Az ördögbe is, azok a balletlányok! Egy paradicsom, ahol nincs eltiltva az alma megkóstolása. Tapsok, koszoruk és a többi. Én ott nagyot tudnék alkotni. Mindig ilyes valami után vágyakoztam. Ami pedig a tehetséget illeti, érzem, hogy mozog bennem valami.

– Talán giliszta! – vágott közbe Akli nevetve. – Mért nem marad ön a becsületes mestersége mellett?

– Rosszul megy, uram, a kalaposság. Gondolja meg, hogy már kalapja mindenkinek van.

– És hát micsoda szerepeket akarna játszani? – kérdé a bolond kiváncsian.

– Hősöket, csupa hősöket… hermelinpalástos királyokat és vitézeket.

Akli elnevette magát.

– Hősöket? Ön? Ezzel a termettel? De hogy jut ilyesmi eszébe?

A kalapos büszkén feszíté ki a mellét.

– Már hogy nekem? Hogy mért jut ilyesmi eszembe? Hát tudja meg az úr, hogy én négy évig szolgáltam a Württemberg-huszároknál.

– Mint ló? – kérdé a bolond, fölvéve arczára és hangjába az együgyüség és bámulat különös kinyomatait, melyek hatásának titkát képezték.

Hallatszott is legott valami elnyomott kaczajféle a szoba másik rekeszéből.

Akli elbocsátá a kalapost ezzel a biztatással:

– Az egyik bolondnak kötelessége segíteni a másikat. Ön számíthat rám.

És tényleg szerencséje volt a kalaposnak, mert a császári gyerekeknek megtetszett az uj játék s bármennyire ellenkeztek is az udvari emberek, a császár nem birt a gyerekeivel, tehát elfogadta a gépet az ő számukra. De persze csak azután, ahogy Stadion grófnak, a külügyminiszternek finom diplomácziai tapintattal sikerült a nehézségeket eloszlatni (s ebben az időben ez volt az osztrák diplomáczia egyik legnagyobb sikere). Stadion gróf ugyanis egy géplakatoshoz küldötte előbb a Napoleon-fejet, hogy átkalapálja hosszukás körte ábrázattá, melynek semmi porczikája se hasonlítson többé a világhódítóhoz, legyen inkább közönséges zsidó-koponya. Az is lett, mikorra végre bevitték a gyermekek lakosztályába, még pájeszek is csüngtek le a két oldalán, de azért a szép kis bakfisch Mária Lujza mégis azzal a tudattal ütögette a kis fehér kezecskéivel, hogy Napoleont pofozza.

A kalapos pedig kapott egy arany burnótszelenczét és még egy orrot is hozzá. A szelenczét a gépért, az orrot pedig a tiszteletlen kifejezésért, melyet a császár a spanyolfal mögött hallott.

A császárnak elég volt egyszer megkóstolni az Akli-féle «kihallgatásokat», hogy kedvét lelje bennök. Azontúl rendesen ott volt a spanyolfal mögött.

– Jobban mulatok itt, mint a szinházban – jegyzé meg. – Igazi alakjukban ösmerem meg az embereket.

– Dehogy – felelte Akli. – Az embernek hat bőre van, mely takarja. A hetediket csak otthon veti le a sötétben, mikor magányosan fekszik az ágyában.

Egyet a hétből mégis levetettek Aklinál. Igaz ugyan, hogy csak egy ideig. A mig kiszivárgott az érdekes titok, hogy a császár Akli lakásán van elrejtve, míg a látogatóival fesztelenül diskurál. Nosza fölvették a nyolczadik bőrt is a hét fölé. Főméltóságu és kegyelmes urak keresték fel Aklit naponkint s tudván, hogy a császár is hallja, amit beszélnek, nagy ravaszul valóságos szerepeket játszottak el a bolond szobájában. Hiába minden! Nincs arra mód, hogy a királyok fülébe igaz szó eljuthasson…

A kinyalt czifra udvaroncz-sereg közt egy nap furcsa fiatal férfi lépett be Aklihoz. Piszkos, elhanyagolt alak, fésüt ritkán látó bozontos szakállal és hajjal. Csokoládészinü kabátot viselt, melynek az ujja csak a könyökig ért, ennél is pitoyabilisabb volt a koczkás nadrág, nemcsak a rajta lévő zsírfoltok miatt, hanem alul rojtosra volt kitaposva. Öltözetét egy fakó fekete selyemkendő egészíté ki, háromszor körülcsavarva a nyakánál, ugy hogy az inggallérja (ha egyáltalában volt rajta ing) egy cseppet se látszott ki. Szóval, egy tökéletes csavargó benyomását tette a belépő.

– Mit akar? – kérdé Akli mogorván, az aprópénz közt keresgélve a nadrágzsebében, majd rátámadt az inasára. – Miféle skandalum ez, Grabe? Egyáltalában tarthatatlan állapot, hogy a császári lakosztályba mindenkit föleresztenek.

A jött édesded mosolygásra fakadt. Egész lényén látszott, hogy most élvez. Szúrós, kék szemeit Aklira függesztette, miközben agyagszinü, hosszú bajuszának egyik lelógó szárnyát szájába vette és rágcsálta.

– Bocsánat, – szólt csendesen – de nekem itt szabad bejáratom van.

– Milyen alapon? Talán hivatták? Valami mesterember?

– Nem, nem – igyekezett elhárítani magától ezt a föltevést. – Én császári és királyi kamarás vagyok, akinek a dekretum szerint szabad bejárata van az udvarnál.

Akli most még egyszer megnézte tetőtől-talpig az idegent. «Szép kis kamarás», gondolta magában, de csak ennyit mondott:

– Vajjon?

S titkon kacsintott Grabera, hogy tartsa szemmel a különös ficzkót.

– Nos, hát jó, de legyen szives megmondani, mivel szolgálhatok a kamarás úrnak?

– Én leánykérőben vagyok itt, uram!

– Leánykérőben?

S Akli megint kacsintott Grabénak, hogy intézkedjék odakünn.

– Ön csodálkozik? De rögtön megért, reménylem. Nekem egy húgom van a madame Szilvássy nevelő-intézetében az Ungargasseban. A húgomnak pedig van egy barátnője, bizonyos Kovács Ilona, aki a legbájosabb bakfisch egész Bécs városában.

Akli összerezzent. Tágra nyitott szemmel bámult az idegenre. Mindez olyan furcsa volt és csodálatos. Hogy Kovács Ilona a legbájosabb bakfisch Bécsben. Valóban mondta ezt a rongyos ember? Vagy hogy csak ő gondolkozott.

– Nos, uram, én beleszerettem ebbe a leánykába – folytatá az idegen – és feleségül veszem, punktum.

– Már mint ön? – kérdé a bolond gúnyosan.

Az idegen ügyet se vetett a közbeszólására.

– Ha szépszerével megy, hát szépszerével, ha nem megy, erőszakkal.

– Ejha! – gúnyolódék ismét a bolond.

– Ma beállítottam az intézet igazgatónéjához, akit még Magyarországból ismerek. Tudakozódtam a leány szülei és egyéb körülmények után. Ő önhöz utasított engem. Mondta, hogy a leány szülei nem élnek már, ő ugy tudja. Sapristi, hát kitől kérjem meg akkor a kezét? Csak menjen ön, ugymond, Akli Miklós úrhoz a Burgba, ő gondoskodik a kisasszonyról, ő látogatja, ő fizeti az érte járó összegeket, alkalmasint ő a gyámja.

– Nos, és ön eljött?

– Igen, én eljöttem és várom a felvilágosításait.

Akli felkelt az íróasztaltól, ahol ült és egy kis ovál-alaku velenczei tükröt akasztott le a falról, azt odavitte a kérőnek.

– Ha minden áron azt akarja, hogy fölvilágosítsam önt, hát nézzen be ide.

Az idegen elnevette magát. Tetszett neki ez a fordulat.

– Talán valami kifogása van a külsőm ellen? – kérdé szelid enyelgéssel.

– Valóban, nem tagadom, hogy ön egy cseppet se hasonlít azokhoz az ideálokhoz, kiket fiatal leányok és hozzátartozóik szoktak magoknak elképzelni, mint jövendőbelit.

Az idegen fitymálva intett kezével.

– Ah, mindig ez a sok ezer éves együgyüség a ruháról. A világ igazán semmit se tanul. Ettől az egy ostobaságtól nem bír megszabadulni, pedig hányszor szedik rá vele. Egy csinos, divatos ruha harmincz forint. E harmincz forint körül forog tehát az önök emberismerete és ítélőképessége. A huszonöt forint billenti erre, a harminczöt forint billenti arra. Bohókás dolgok ezek, uram. Hát mit gondol ön, ki lehetek én?

– Hm. Az én véleményem éppenséggel nem volna kellemetes az ön fülének. Jobb, ha egyszerűen ön mondja meg, kicsoda.

– Én báró Szepessy István vagyok.

– Ah! – kiáltott fel Akli és elsápadt. – Ön tehát az a czinikus báró, akiről Pozsonyban, Pesten annyi sok tréfás dolgot mesélnek? Az ördögbe is, ki gondolhatta volna ezt? Foglaljon, kérem, helyet, báró ur és ne vegye rossz néven, de végre is nincs a homlokára írva. Az Isten szerelméért, miért nem öltözik ön tisztábban, csinosabban?

– Nem tehetem, uram, – mondá Szepessy majdnem siránkozó hangon – nem tehetem, lehetetlen.

– Nem teheti? Hiszen ön gazdag ember.

– Még se tehetem. Mert pro primo, megszoktam a piszkos, rongyos ruháimat és csak azokban érzem magam jól. És mert pro secundo, az ismerőseim is ezekben a ruhákban szoktak meg. Nem képzelheti ön, mennyire kényelmes ez és gazdaságos, kivált utközben. Én pedig szeretek utazgatni. Hol Bécsben vagyok, hol Gráczban, hol Pesten. Aztán gyakorta elfognak. Egész életem abból áll. Elfognak és kieresztenek. Nincs ennél mulattatóbb tarka-barkaság a világon. E napokban is egy ékszert vásároltam a Grabenen, a kis húgomnak. Kiveszem a tárczámat s becsületesen fizetek a kereskedőnek egy ezressel, amit vagy húsz darab ezresből húztam ki; a kereskedő kacsint egyet a segédjének, mire az eltűnik s míg ő aprópénzt keresgél össze-vissza a fiókokban, azalatt megjelenik a kereskedő-segéddel a policzia. Bevisznek, vallatóra fognak: hol vettem azt a tömérdek pénzt? Hát furcsa, a gyapjumat adtam el a zsidónak. Ugy, és kicsoda ön? Mondom nekik, hogy Szepessy István báró vagyok. No, azt minden bolond mondhatja, és ujra vallatnak, faggatnak, lökdösnek, taszigálnak, visszavisznek a börtönbe, meg ujra kihoznak, hogy valljam be, kit öltem meg, kit raboltam ki, de hát én csak amellett maradtam hogy én Szepessy vagyok és a pénz jogosan az enyém.

– Hát aztán hogy szabadult ki? – kérdé Akli.

– Mesének tartották, amit mondtam, míg végre arra kértem a rendőrfőnököt, engedje meg, hogy bebizonyítsam a személyazonosságomat. A szemem közé nevetett: «Ne bolondozzék velünk, mert sötét zárkába csukatom be vízre és kenyérre.» Nem bánom, – mondám – ha nem bizonyul igaznak a vallomásom, akár kerékbe töressen a főnök ur. Erre megenyhűlt a főnök és így szólt: «Hát jól van, tegyük meg a próbát, bár csak kompromittálom magamat, hogy ilyen mákvirágnak felültem, ám nevezze meg valami ismerősét, akiről gondolja, hogy elég szavahihető ember a rendőrség előtt». «Jó lesz-e gróf Széchenyi Ferencz?» kérdeztem. «Hogyne! – felelte a rendőrfőnök gúnyosan nevetve – ő exczellencziája igen jó lesz.» Erre aztán írtam egy nyitott levelet a grófnak: «Kedves barátom! A policzia elfogott, nem akarja elhinni, hogy én Szepessy vagyok. Azt hiszi, loptam a pénzemet. Gyere hát, kérlek, és szabadíts ki a vallomásoddal.» Ezt a levelet azonban nem merte a rendőrfőnök elküldeni Széchenyinek, mert hát a tapintat. Hehehe, a tapintat. Ez a rákfene többet pusztít az igazságon, mint a hazugság és gonoszság. Ej bizony, ott kellett nekem kuksolnom, míg csak a rendőrfőnök nem találkozott véletlenül valami nagy ebéden az exczellencziás úrral és ott elmondta kuriózumképpen az én hozzá intézett levelemet, mire aztán mindjárt az elbeszélésből rám ösmert Széchenyi és megjelent a policzián az agnoszkáláshoz. Persze, rögtön szabadlábra helyeztek nagy bocsánatkérések mellett. Széchenyi pedig így szólt hozzám: «Most pedig ígérd meg paroládra, édes Pistám, hogy innen egyenesen valami szabóhoz mégysz, és illő ruhába öltözködve, többé nem mutatkozol ily rongyokban, mert látod, milyen veszedelem kerekedhetik ki abból, ha az ember nem áll örökös harmóniában az állásával, a rangjával vagy tárczájával.»

– No, és mért nem fogadott szót a grófnak?

– Hiszen szót fogadtam neki. Fölmentem a Kärntnerstrassen egy ruhaüzletbe. Kiöltöztem tetőtől-talpig, kihúztam magamat, olyan lettem, mint azok a nyalka piperkőczök, akik a Grabenen a szoknyák után futkosnak. A finom, uj posztón, mikor kiléptem az üzletből, szinte enyelegve játszottak a napsugarak, a fényes lakkczipőm kisértetiesen csikorgott a kövezeten, a keményített fehér «sapodli» kellemetlenül zörgött a mellemen, a divatos inggallér majd kettéfürészelte az állkapczámat, a finom uj czilinder felülről nyomta a fejemet, azt hittem, hogy mindjárt megrepeszti. De még ezt mind megszoktam volna, hiszen más ember se hal bele, hanem találkozom a Matschaker-Hof kapuja mellett Ibrányi Józsival, aki nekem régi vadász-pajtásom Szabolcsmegyéből; elmegy mellettem és rám nem ösmer, megyek odább, hát a tulsó oldalon szembe jön az öreg Quosdanovics generális, aki nekem anyai nagybátyám. Köszönök neki, visszaköszön, rám néz, de látom, hogy rám nem ösmer, pedig a mult csütörtökön voltam nála ebéden. No, szépen vagyunk, gondoltam magamban és sietek haza a szállásomra, a «Stadt Frankfurt»-ba. Hát, amint fölmegyek a lépcsőn az emeletre, látom, hogy valami ismerősöm lépeget a magasból lefelé. Ejnye, ugyan ki lehet… olyan megszokott, ismerős arcz. Hol láttam én azt az embert? Pedig bizonyos, hogy már ezerszer láttam. Egy szempillanatra akaratlanul megállok tünődve. Ő is megáll, ő is tünődni látszik. No, persze, ő is ösmer engem. Ki lehet, ki lehet? No, mindegy, megszólítom. «Szervusz, barátja az erénynek!» Ő egy szót se szólt. Nyujtom neki a jobb kezemet, ő nyujtja a balkezét. Hohó, ez nem szokás, barátom, és el akarom tréfásan taszítani a balkezét és íme, belevágom a jobb kezemet a tükörbe.

Akli úr elnevette magát.

– Nem rossz. Ön tehát saját magával találkozott.

– És nem ösmertem saját magamra. Ezer ördög! – kiáltottam fel. – Mivé lettem? Minden hajam szála égnek állott annak a veszedelemnek a gondolatára, melyben forogtam. Hiszen hogy elfogott a policzia, még mindig bebizonyíthattam a személyazonosságomat a régi rongyaimban, mert akadtak emberek, akik rám ösmertek, de ha most gyűlt volna meg vele a bajom, ott rothadnék meg a börtönben, mint örökös rab, mert széles e világon nincs többé olyan ember, aki ebben a ruhában rám ösmerjen. Első dolgom volt tehát, uram, hogy az inasomat szalasztottam a szabóhoz és elhozattam a kopott ruháimat, az ujakat pedig odaajándékoztam neki. Ime, ezért nem öltözhetem már én másképen… az lehetetlen többé.

– Ön igazán eredeti ember, – vette át a szót Akli – s gondolkozásmódja legalább is mulatságos. Hanem térjünk át a meritumra. Ön tehát Szepessy István báró és feleségül akarja venni a mi pártfogoltunkat?

– Miért mondja: _a mi_ pártfogoltunkat? – vágott közbe a báró élénken.

Akli egy kicsit zavarba jött.

– Miért? Hogy miért? Hát mondjuk egyelőre, hogy lapsus linguae. Az ember megszokja ebben a levegőben a fejedelmi többest.

– Miért mondja, hogy _egyelőre_?

– Hja, ön nagyon is kíváncsi, kedves báró és mindennek a végére akar járni, pedig voltaképen én rajtam van a kérdezősködés sora, de ön nem felel.

– Hát igen, el akarom venni a kisasszonyt és el is veszem.

– Hogyan mondhatja ezt olyan apodikticze?

– Hiszen mondtam már, hogy beleszerettem.

– De hát ő? – kérdé Akli úr halkan, rekedten.

– Kicsoda?

– Hát a leány. Ő is szereti önt?

– Azt én nem tudom, nem kérdeztem tőle, de nem is helyezek rá valami különös súlyt.

– Hogyan? Ön nem helyez rá különös súlyt? Oh, szent Krispin és szent Aloys, könyörüljetek ezen a különös szerelmen!

Szepessy vállat vont.

– Megint az ósdi fölfogás! Ön még bolondnak is tart engem, pedig csak czinikus vagyok. Én csak azt fogadom el az emberi élet nyilvánulásaiból, amiben logika van. Mit bánom én, hogyan történtek a dolgok a pásztoridillek korszakában? Hogyan szerettek a régi görögök és rómaiak, vagy hogyan szerettek az én apáim? Azóta okosabb lett a világ. A franczia forradalom se volt látható. Itt mindig egyforma levegő van. Ah, itt soha se fognak szellőztetni. Minden olyan dohszagu. Ön kaczag azon, hogy Kovács kisasszonytól meg nem kérdeztem, szeret-e viszont? Minek? Ha én meglátok egy kanárit vagy egy papagályt és megszeretem, hát egyszerűen megszerzem magamnak anélkül, hogy kiváncsi volnék, ha vajjon az is megszeretett-e engem? Ön megint nevet? Vagy egészséges elmével megy végbe az a misztérium, és akkor mi benne a boldogító? Ugy-e, az az érzés, ami én bennem él? Hát mi közöm nekem ahhoz a másik érzéshez, ami ő benne lappang? Önök még az emberiség gyerekkorát élik. Igen is, valóságos gyerekek. Vagy még rosszabbak. Mert a gyerek előbb mégis játszik egy kicsit a kedvencz bábujával és csak aztán hasogatja szét, hogy megnézze, mi van a belsejében. Persze, kócz van a belsejében. Önök azonban előbb a kóczra kíváncsiak s csak azután fogadják el a játékszert. Nem, uram, én nem vagyok oly önző. Isten két darabban teremtett bennünket. Nekem is külön lelkem van, neki is. Én arra nem kívánok lánczot vetni. Legyen a lelke szabad. Nekem csak a test kell.

Akli összecsapta a kezeit.

– Jaj, lelkem, édes báró, hiszen maga még rosszabbul van felöltözve belülről, mint kívülről. S ezért a gunyájáért is megérdemelné, hogy becsukják, de nem mondom meg: hova.

– Ugy-e, a bolondok házába, hehehe? – nevetett jóízűen a báró.

– Mondhatom, furcsa fogalma van a házasságról. Lássa, az olló két darabból áll, de a két darabnak össze kell illeni, hogy nyírni lehessen vele. A két léleknek egy darabba kell forrni, édes báró, és ha én tőlem függne a Kovács kisasszony sorsa, hát én olyan nagy kosarat adnék önnek, mint aminőben a zöldséget hordják a meidlingi kertészleányok.

– Mit mond ön? Nem ön a gyámja a kisasszonynak? Hát akkor miért hagy itt engem darálni egy félóráig?

– Hát mondtam én, hogy beszéljen?

– De azt legalább megmondhatta volna már azóta: ki a gyámja?

– Azt még ezután se szándékozom megmondani.

A különcz megütődve emelte fel a fejét.

– Hogy nem fogja megmondani? Mit jelentsen az? Az ön eljárása kezd sértő lenni.

S kékesszürke szemei fenyegetően szegződtek Aklira.

– Eszemben sincs, önt megsérteni, de a kisasszony gyámjával az adott viszonyokból kifolyólag magamnak kell előbb beszélnem és puhatolóznom, hogy egyáltalában kívánja-e önt fogadni.

– No, azt szeretném én látni, hogy engem ne fogadjon.

– Az pedig megtörténhetik s ez esetben…

– Meglövöm, mint egy kutyát! – rikácsolta a báró indulatosan és a fogai megcsikordultak. – Velem nem lehet tréfálni, becsülje meg magát az úr. És most már követelem, hogy azonnal megmondja a gyám nevét, akihez fordulni kell.

– Most még nem mondom meg – szólt Akli nyugodtan.

– Nem mondja meg?

– Nem, – felelte Akli szilárdan. – A gyám neve titok.

– Kényszeríteni fogom. Hallja, kényszeríteni.

Hangja reszketett a dühtől.

– Azt szeretném én látni – felelte Akli, karjait mellén összefonva.

Szepessy báró arczát elöntötte a vér s aztán halotti sápadtság borította el, szemei szikráztak.

– Vagy megmondja ön, vagy szétloccsantom az agyvelejét ezzel a pisztolylyal.

A kopott csokoládészín kabát belsejéből egy villogó csövű pisztolyt rántott elő és czélba vette Aklit.

Az «udvari mulattató» megszeppent, elsápadt, hanem azért megpróbálta kapaczitálni a dühöngőt:

– Ej, uram, ön, aki a logika embere, hogyan tehetne ilyen hebehurgya dolgot? Hiszen ha engem meglő, akkor éppen nem tudja meg tőlem sohasem a gyám nevét és nem lehet öné a leány, mert becsukják. Ha azonban meg nem lő, esetleg még segítségére lehetek.

Eközben egyre hátrált oldalvást a spanyolfal felé s azon gondolkozott, hogy alkalmas pillanatban egy merész ugrással ráveti magát a báróra és kicsavarja kezéből a fegyvert.

– Nem, nem! – hörögte a báró, nem birván fékezni indulatát. – Engem ön nyilvánvalóan gúny tárgyává tesz. Vagy különben miért tagadná meg a gyám nevét? Nevetséges. Ki hallott olyat, hogy az titok? Nos, hát nem engedem meg a rajtam való szánkázást. Egy magyar mágnás nem lehet lába kapczája az ilyen tányérnyalónak, aminő ön. Vagy megmondja, amit tudni akarok, vagy pedig, mire hármat olvasok, lövök.

Felhúzta a pisztoly kakasát s az nagyot csettent a síri csöndben.

– Egy… kettő…

E pillanatban megmozdult a spanyolfal s kilépett egy sovány, vézna, keskeny, hosszú arczú, hosszú orrú és hosszú homlokú úr, sötétkék kabátban, fehér mellényben.

– A császár! – hebegte Szepessy István megreszketve s a pisztoly kihullt a kezéből.

– Nos, hát én vagyok az a gyám, carissime, – mondá szeliden dorgálólag I. Ferencz. – Quid spectaculum in domo mea facit? Ita esset mos filiam expetere? Pudeat, carissime! (Micsoda botrányt csinál itt az én házamban? Hát így szokás leányt kérni? Szégyelje magát, carissime!)

– Kegyelem, fölség! – mondta a báró, féltérdben meghajolva.

– Abeat – végzé az uralkodó szigorúan – et expectet praecepta mea! (Távozzék és várja be intézkedésemet!)

Szepessy az ajkába harapott és eltávozott, mire a császár kedélyesen veregette vállon a bolondot.

– No, úgy-e, félt egy kicsit? Oh, oh, szegény Aklicska. Milyen fehér az arcza, mint a kréta. Írni lehetne az arczával. No, úgy-e, jó volt most a császár? Úgy-e, hogy még őt is lehet valamire használni? Pedig az a korzikai zsivány azt mondta a czárnak, hogy szoknyát kellene rám adni. Ezt még megkeserüli. Ferencz császár szíve helyén van, igaz-e, Akli?

– A fölséged szíve oroszlánszív!

A császár örült, mint a gyermek, hogy most ő mentette meg Aklit, akinek azóta már szét volna lőve a feje.

Akli fölemelte az ott maradt pisztolyt s élénken fölkiáltott:

– Oh, az imposztor! Hiszen nem volt megtöltve.

A császár maga is megnézte, aztán elszomorodva jegyzé meg:

– Maga nagy szamár, Akli, elrontja a császárja örömét.

– De hisz a fölséged bátorsága azzal nem lett kisebb.

– Igaz, igaz, de mit csináljunk most már azzal a rabiátus emberrel?

– Éppen kérdezni akartam.

A császár gondolkozva járt fel s alá; a burnótszelenczéjétől kért tanácsot.

– Nekem nem tetszik az ipse, mondhatom, nagyon ellenszenves és azt hiszem, ha Kovács ezredes élne, ő se lenne elragadtatva, hanem hát úgy tudom, módos ember és a házassághoz éléskamra is kell, amice. A csók végre is nem minden. Ha tehát a leány szereti, én nem ellenzem.

– Ugyan, hogy szerethetné? – kiáltott fel Akli.

– No, no. Minden lehetséges, carissime. Mert az ízlés igazán különféle. Egy pár év előtt a franczia komornyikom, a Baptist nősült, kérdeztem tőle, szép-e a jövendőbelije. «Oh, sire, – felelte – elragadó, oly szép piczi szemei vannak és oly nagy piros szája, hogy csupa boldogság ránézni.» Első teendőnk ennélfogva fölkeresni a kicsikét és tisztába hozni vele a dolgot. Menjen el délután hozzá! Utcunque, vigyen neki egy fürt szőlőt. Mondja, hogy a császár küldi.

– Úgy ám, de kapok-e a szőlőből? Martinecz most az ischli parkot rendezi és az asszony jobban őrzi a szőlőt, mint Argus a colchisi bárányt.

Ugyanis a Burg kertjének üvegházában akkoriban a híres Martinecz főkertész jeleskedett, aki már május elején érett szőlőt produkált egy pár tőkén. Nagy ritkaság volt ez s ugyancsak kitüntetés a vendégnek, ha májusi szőlővel kínálták a császári asztalnál.

– Igaz, – szólt a császár – az üvegházakra most a főkertész felesége ügyel fel; mondja meg neki, hogy én parancsolom.

– Majd el is hiszi az nekem!

A császár nevetett.

– Úgy? Ön tehát így ítéli meg a helyzetét? Nem hisz magának a főkertészné? Talán rászedte valamivel? Maga nagy kópé, Akli, sokat mászkál a kertben, és a főkertészné csinos asszony. No hát, most az egyszer kisegítem és egyszersmind leczáfolom a multra nézve (kedélyesen megfenyegette a pecsétgyűrűs ujjával). De ne használja semmi rosszra!

Ezzel bizonyos nyárspolgárias bonhomiával leült az Akli asztalához és sietve vetette papirra e néhány szót: «Ez egyszer igaz, amit Akli mond. Ferencz császár.»

– No, ha nem restelli és ha eddig nem mondott az asszonynak csalfaságot, ám mutassa fel neki!

IV. Fejezet. SzilváSsyné IntéZete éS A Megzavart IDILL.

Aklit kellemesen csiklandozta a császár ingerkedése s megszerzé délutánra a szőlőfürtöt, fel se kellett mutatnia az uralkodó czéduláját, amit a tárczájába tett el emléknek öreg napjaira. Mert a császári nimbusz az egyetlen az emberi bohóságok közt, ami közelről se veszti el teljesen a hatását.

Mindjárt kocsiba ült és elhajtatott az Ungargasseba, a Szilvássyné nevelő-intézetébe. Komornak, felhősnek látszott az ég, pedig a nap sütött. Nyugtalan, sötét gondolatok nyomták kedélyét. Máskor könnyű, vidám érzésekkel jött ezen az úton. A kis leánynyal eltöltött csütörtök délutánok most úgy tüntek fel neki, mint elmosódott édes álmok. Most kezdte érezni a becsüket. A leányka rendesen várta már, meghallotta a kocsizörgést és mire beért a közös váróterembe, már fel is tette kis szalmakalapját a gesztenyeszín hajkoronája fölé. Aztán kirándultak a zöldbe, labdával és lepkefogóval (az még az első évben volt), majd a Wurstl-Prátert járták, a komédiás bódékat, a czirkuszt, a menazsériát, meg a Ringl-Spielt; lóra vagy kecskére ült még maga Klipa is. Így rövidítette a gyermekleányka az _Akli papa_ szót, lett belőle Klipa, a második évben Klipi, a harmadikban Lipi; valóságos pajtások lettek; a leányka csak nőtt, nőtt, mint egy pálma, a Klipi pedig nem nőtt többet, hát egyre közeledtek egymáshoz. A csütörtöki mulatságok is változtak. A következő epochában a kirakatokat nézegették a Grabenen, a tömérdek csecsebecsét, a bábukat, a játékokat. Klipi a kezén vezette a leánykát (mintha egy meleg, puha madárfészekben tartaná a kezét) s megérezte az erek gyorsabb lüktetésén, ha valami megtetszett neki, bement a boltba és megvette. Ekkor azután nagy esemény történt. Iluska hosszú szoknyát kapott és a fülét is kifúrták. Bizony, nem is az a régi leány már ő többet. Kikocsikáztak messze a városból a nyitott mezőkre, jártak a füvek közt, nézték az ugráló szöcskéket, hallgatták a békák brekegését a mocsáros helyeken, virágot szedtek és beharmatozták a czipőiket, néha a szép batisztszoknyácska is csatakos lett. Jaj, mit szól majd ehhez a madame? De mindegy, akármit szól is, azt, hogy pompásan mulattak, el nem veheti többé tőlük.

Hanem egyszer megszólította őket egy paraszt csősz gorombán, hogy miért tapossák le a füvet és szokás szerint zálogot akart tőlük venni.

A csősznek éppen ételt hozott ki egy bögrében a felesége, hallván a férjét veszekedni, elkezdte kérlelni az öreget:

– Ej, ej, mit bántod őket! Láthatod, hogy egy szerelmes párocska, hadd mulassanak szegények.

Kigyúlt az Iluska arcza, mint a fáklya, Akli is zavarba jött. A leány szégyenlősen horgasztotta le szép fejét. Akli hallgatag lett, félszeg és együgyű. Pedig milyen élénken, pompásan tudott ezelőtt csevegni. Talán boszorkány volt a csőszné, hogy elűzte egyetlen vigyázatlan szóval az eddigi könnyed, vidám, ártatlan társalgási hangot. Hová lesz az ilyen? Próbálták, próbálták, de soha többé rá nem akadhattak.

Amint ott ült a kocsiban, elgondolkozva a multakon, mind előugrottak ezek a kedves semmiségek, bohóságok olyképpen, mint az imádságos könyvet forgató előtt a belé préselt illatos levendulalevelek. Mennyi édes óra! Azaz, hogy mi is volt hát az az édesség bennök? Isten tudja! Ment, ment a robogó fiakker, uj alakok, uj házak következtek, uj embertömegek hullámzottak egymást keresztezve s mindez olyan idegen, kiállhatatlan volt most Akli előtt. Elgondolta, hogy ebben a nagy Bécs városában semmi sem az övé. És mégis úgy siet, de úgy siet, hogy a kocsik szürkéi mászni látszanak, mintha két teknősbéka húzná a járművet. De hát hova siet? Mi elé siet?

Ejh, bolondság, minden bolondság s hogy rá ne gondoljon a tömérdek bolondságra, hangosan olvasta útközben a boltok czégtábláit: Müller, Meyer, Prohaszka, Wodka.

De hát ez mind nem használt. A gondolatai sehogy se akartak befúlni ezekbe a nevekbe. Sőt vagy czipők voltak a kirakatban és legott előtoppant az Iluska piczike lába a czipőhöz, vagy női kalapok piroslottak ki tarka-barka virágjaikkal az üveg alól és akkor alájuk csúsztatta Akli fantáziája a leány szép arczát. Konyhai eszközök, rézfazekak, üstök, kasztrolok csillámlottak a harmadik helyen s egyszerre elszorult a szíve. Honnan támadt, honnan nem, egy falusi kastély állott az út közepén, abban egy nagy konyha, abban szakácsok, kukták sürögtek és egy kis báróné jött ropogós fehér kötényben megkóstolgatni az ételeket a férje karján, aki nem volt más, mint a czinikus Szepessy István.

Madame Szilvássy intézete egyike volt a legtökéletesebbeknek, pedig akkor annyi nőnevelőintézet volt Bécsben, mint amennyi most a kávémérés. A hatóság nemcsak szívesen engedélyezett ujakat és ujakat, hanem még azonfelül mindenféle kedvezményekben részesítette. II. József mondta egyszer a minisztereinek: «A magyar úri leányokat kell németekké nevelni, ebben van a dolog fogantyúja s ha ez sikerül, száz év mulva a szegedi tanyákon is németül fognak beszélni.»

És ez idők folytán szinte végrendeletévé vált. Az uralkodók pártolták az eszmét, ami pedig a magyarokat illeti, könnyű Katát tánczba vinni. A német műveltségen kívül nem volt más műveltség. A német irodalom korlátlanul befonta, lekötötte az érzelmes női szíveket. A gonosz, vén pók egyedül volt a nagy pusztaságban és minden röpülő muslincza az ő kifeszített hálójában akadt meg.

A szegedi tanyákon ugyan nem beszélnek még most, száz év mulva se németül, hanem az sikerült, hogy a tehetős magyar családok leányai a birodalmi főváros intézeteiben nevelkedtek s behozták a német szentimentálizmust. Hanem hát ez csak annyit ért, mint az importált ischli víz. Kipárolgott otthon az ereje.

A Szilvássyné intézete különben nem volt germanizáló. A derék asszonyság titokban a nőnevelés nem hivatalos részében a nemzeti érzéseket is piszkálta magyar növendékeiben, a németre fordított «Hármas kis tükör»-t gyakoroltatva velök üres óráikban:

Pressburger Comitat mit der Stadt von Pressburg, Welche weit berühmt ist nach der Königs-Krönung. Berühmt war auch Tyrnau mit der schönen Schule, Lebt Bazin und Modor mit Freiheit in Ruhe.

Szegény, jó, öreg, bekecses, csizmás Kis Tükör urambátyánk, olyan különösen vette ki magát tekintetességed ebben a német köntöskében, azoknak a szép kis lánykáknak a mosolygó piros száján!

Hanem azért igazi szabadelvű intézet volt, mely sokban előtte járt a mostaniaknak. Most is bizonyos egyenlőségi irányzat van, mert egyenruhát viselnek a növendékek. Csakhogy mit ér az egyforma kalap és szoknya, ha az egyiknek vagy másiknak hét vagy kilencz ágú koronával van a zsebkendője hímezve és baronesznek vagy komtesznek szólítják, míg a másik szürke polgári nevet visel. Madame Szilvássynál el voltak törülve a nevek, következésképp a rangok is. A franczia forradalom még igen közel esett. A guillotine pengéjének fénye még vakítóbb volt, mint a nemesi czímerek…

Az ember, vagyis a kis bakfisch az intézetbe belépve, családi nevét ideiglenesen elvesztette, beírták ugyan egy könyvbe (ez volt a tudás könyve), de ezt a titkos levéltárban őrizték s csak az igazgatóné tudott róla, a növendéklánykák maradtak pusztán Mariskák, Katalinok, Erzsébetek és Kornéliák. A családi név szerint való megkülönböztetés tiltva volt Szilvássynénál. Ez a kis köd, ez a titokzatosság persze csak annyira takart, mint a fátyol az arczon, hogy a valóság vissza van fejlesztve sejtelemmé, mert így sokkal, de nagyon sokkal ingerlőbb. A kis fruskák akkor se tudtak már titkot tartani; titoktartás pecsétje alatt elfecsegték, kik ők, mik ők otthon, de ez lehetett egy kis füllentés vagy nagyzolás is, bajos volt ellenőrizni, minélfogva nem is csinált akkora válaszfalakat a növendékek közt, mint a nyilt tudás. A legszebb gyémántgyűrű se idéz fel irigységet és vágyat, ha keztyű alatt viselik. Mindez természetesen a legmagasabb pedagógiai szempontból történik. Szegény Pestalozzi Henrik János meg sem fordulhatott a sirjában – mert még akkor nem halt volt meg.

Hanem hát a vetélkedés a lelemények szülőanyja. Annyi tömérdek ilyen nevelő-intézet keletkezett, hogy ha meg akartak élni, ilyen speczialitásokat kellett kigondolniok. A névtelen bakfischek! Hm, érdekes! Mint ahogy a regruta leveti a ruháját, amit otthonról hozott s a magazinból kap aerarialis köpenyeget, a bakfischek közt is neveket osztottak ki, melyek jelezték az illetők előhaladását, szorgalmát, tehetségét és magaviseletét is. Három országból voltak véve a nevek: a mennyországból a csillagnevek jártak ki a jelesebb növendékeknek. Volt például Venus Mária, Saturnus Magdolna, Jupiter Nina, stb. Kisebb dekorumot jelentett a növényországból vett virágnevekbe jutni s itt aztán megint sok fokozat következett a növények pompája és ritkasága szerint: Akácz Malvinnál ugyanis följebb állott Tulipán Ágnes vagy Viola Matild. De hát még Agavé Hedvig vagy Pálma Judit! A harmadik fokon az állatnevek szerepeltek. Kacsa lett Miczi (ha el akarták szoktatni a csunya járástól), Szarka Juliska (ha a szertelen csacsogást kifogásolta a madame), Róka Borbála (ha ravaszkodó volt a kicsike), Rozsomák Klementina (ha torkos volt), Medve Verona (ha sokat aludt), Macska Zsófia (ha cziczomáskodni szeretett). Szóval, jól volt az megcsinálva. Azonfelül finoman is. Mert az élesebben kidomborodó _tanügyi állatok_, mint a szamár, ökör és liba, teljesen számüzve voltak az előkelő intézetből. És az is okos dolog volt, hogy megfelelően az akkori lélekvándorlási tanokhoz, a kis süldő kisasszonyok az egyik névből belevándoroltak egy szebb névbe, ha üresedés támadt és ha arra az intézetben eltöltött idő alatt érdemeket szereztek – s valóban érdekes volt észlelni, hogy ez ártatlan teremtések mily stréberi dicsvágygyal, milyen lihegő epedéssel törtek egyre följebb-följebb, a csillagokig. És nem volt köztük olyan kis kacsa, vagy pillangó, amelyik nem álmodott néha arról, hogy ő egyszer, valamikor Jupiter, Mars legyen, vagy legalább cziczkóró.

Nem is volt egészen tréfa, mert privilégiumok jártak a dologgal, a csillagországnak kétszer volt kimenője hetenként a rokonokhoz vagy a rokonokkal, a virágországnak egyszer, az állatországnak ellenben egyszer sem; az állatország csak minden két hétben kapott egy kimenőt.

Pompás, verőfényes májusi délután volt, éppen szerda és mind a három ország künn labdázott a szép, téres kert pázsitján. A kisebb leányok _Szent András majmát_ játszották. Mások ismét a hintán hajsókálták magukat. Némelyek szaladgáltak, kergetőztek. Bogárszemü villik, vásott kis ördögök birkóztak, mintha fiuk volnának. Ezeket hivták _spártai szerdáknak_. Feledhetetlen gyönyörűség lett volna férfiszemnek ez a látvány, – de hát éppen azért van rosszul berendezve a világ, hogy minden volt itt, csak férfiszem nem. A szerda délutánok a legszentebb belügy. A női test fejlesztésének ünnepe, a bűbáj fokozása, az összegyült pajkosság, életkedv csapra eresztése, hogy kicsurogjon, elfolyjon a semmibe, az elfeledésbe. Ehhez háborítatlan magány kell. Az intézetben mindig fogadnak sürgős látogatókat. Csak szerdán délután nem. A szerda délután még a sürgősség alól is ki van véve.

Annál meglepőbb volt tehát, hogy türelmetlen csengetés hangzott fel a kapunál élesen. Az épület egész zárdaszerüen, magas kőfalakkal volt körülvéve. Átbeszélni bajos lett volna, hanem egy kis lék volt csinálva a kis tölgyfaajtón, azon át lehetett valahogy látni és beszélni is.

Az öreg kapus, Dimitri, betegen feküdt ma, helyette az oldalbordája, _Frakáti_ (Frau Kati) végezte ezt a tisztet, férje papucsában csoszogva jött jelenteni a madamenak:

– Egy fiatal ember akar az asszonysággal beszélni.

Ohó, egy fiatal ember! Villámként terjedt a hír szájról-szájra s ahogy fegyveréhez nyúl veszély idején a katona, minden lány a toilettejét kezdte igazgatni.

– Az lehetetlen. Pláne egy fiatal embernek. Miért nem mondta neki, hogy most nem lehet? – förmedt rá Szilvássyné.

– Mondtam, de nem akar tágítani. Az asszonysággal akar beszélni.

A madame gondolkozott. Hiszen megeshetik, hogy valamely növendéknek apja, anyja haldoklik, tehát sietve haza viszik.

– Nem mondta az illető, mit akar?

– Nem mondta. De azt hiszem, valami nagy úr lehet.

– Honnan gondolja? – kérdé Szilvássyné kiváncsian.

– Mert két pofont igért, ha be nem eresztem; az egyiket, hogy majd ő adja, a másikat pedig, hogy az asszonyság adja.

– No, én az enyimet elengedem, Frakáti, – szólt mosolyogva a tulajdonosnő – mert a szabályok szerint járt el; ami a másikat illeti, hát majd meglátjuk.

S egy királynéhoz illő méltósággal emelkedett fel karszékéből, mely oda volt állítva a pázsitos hely közepére, mint egy trónus. Sovány, magas, kevély termete volt s okos, éles arcza, melyet ősz hajfürtök köritettek matronai egyszerűségben.

Sietve ment a kapuhoz és kinézett a kémlőlyukon, de ugy látszik, nem ismerte föl a jöttet.

– Ki van odakünn? – kérdé.

– Akli Miklós.

– Ön van ott, uram? De talán eltévesztette a napot? Holnap lesz a kisasszony kimenője.

– Még ma óhajtanék vele beszélni.

– Ma nem lehet, – vágott szavába Szilvássyné – a szabályok értelmében.

– Valakinek a megbizásából, madame – hangzott ujolag kivülről. – Nem akarom nevén nevezni ő Valakiságát. De hisz tudja a madame.

– Oh, minden esetre, minden esetre – sietett felelni a madame. – Meghajlok Valaki előtt. Azonban az időpont alkalmatlan. A növendékek mind itt künn vannak, labdáznak, játszadoznak és a toilettek hiányos volta… hisz tetszik tudni.

– Inkább behunyom a szemeimet, madame, míg az udvaron átmegyek.

– Nem jobb volna, ha magával vinné a kisasszonyt?

– De jobb volna.

A madame odaintett egy pápaszemes, köpczös nevelőnőt, aki két kampaverő fát vitt a kezében:

– Küldje ide, kérem, Búzavirágot!

– Búzavirág! Búzavirág! – hangzott egy percz mulva szerte a kertben. – Búzavirág kerestetik.

A Búzavirág e perczben egy sűrű hársfa egyik ágán himbálózott láthatatlanul, ahová egy fészek kedvéért mászott fel. Ügyes volt a Búzavirág, mint a mókus és fogadott a Levendulával (Szepessy Klárával) egy hősczinczérbe (mert Levendulának kettő volt), hogy ő feljut a fészekig és megnézi, mi van benne. Hát fel is jutott, felhajtva fehér virágos batiszt-szoknyáját térden felül s ott görcsbe kötve, hogy ne legyen alkalmatlan útközben a mászásnál, everlaszting czipőit levetette s úgy harisnyában kúszott fel a fészekig, ahol, képzeljék csak, öt apró, tarka tojást talált. Jaj, milyen piczinyek, milyen édesek, milyen tarkák! No, lett nagy riadalom. Tojást talált a Búzavirág! Mutasd csak, szivecském, mutasd csak!

Szaladtak hatan is a fa alá a nagy csodára.

– Hajíts le egyet, Búzavirág!

– De megengedi-e a madame?

– A madame éppen nincs itt most, hívatták a kapuhoz.

– De megengedi-e a madáranya?

– Oh, te bohó! Hiszen az sincs itt. Ki tudja, hol röpköd. Valahol Magyarországon. Aztán a tojásnak nincs anyja, kis oktondi, a tojásnak csak gazdasszonya van. A tojás még nem fiók, tudd meg azt!

A Búzavirág ki volt pirulva a mászástól, meg a fölfedezés örömétől, éppen olyan volt az arcza, mint az almafa virága, a haja pedig fölakadt valami gallyban, kioldózott s mint a napsugarak aranykévéje csillámlott, világított a zöld lombok közt.

– Hát jól van, – szólt lihegve – lebocsátok egyet, de nem fáj-e az a tojásnak?

Nevettek aggodalmán társnői s kifeszítettek négyen egy nagy kendőt a fa alatt, hogy abba hulljon. Potty! Az egyik leesett. Egy nagy sikoltás hallatszott, majd fölharsant az öröm. Hopp, nem tört el! Enyim. De biz az enyim. Aki kapja, az marja! Hajítsd le a többit is…

Ebben a perczben indult meg a keresés a Búzavirág után. Hol a Búzavirág? Keresik a Búzavirágot. Hamar, hamar, Iluska! Hivat a madame. Valaki itt van. Ereszkedj le iziben.

Búzavirágnak semmi se volt lecsuszni, egy pillanat és topp, lent volt a gyepen, leoldotta, lesimította a szoknyáját, megigazította a haját és nagy ugrándozással futott a madamehoz, mint egy szétszilajodott, szétjátszott bárány.

– Búzavirág, lelkem, – mondta a madame – csinálj hamar odabent a szobádban egy kis toilettet, mert itt van érted Akli úr. Beszélni valója van veled.

– Akli úr van itt? – kiáltott fel Búzavirág élénken. – Hol van?

– Kívül van a kapun.

A leányka szelesen futott a szobája felé, de a folyosó lépcsőjéről átkiáltott Aklinak:

– Jövök, jövök, Klipi-Lipi. Csak egy kis türelmet kérek.

Búzavirág gyorsan öltözött. Mintha csak maguktól szaladtak volna rá a ruhák. S mikor aztán odasimultak, ki a vállaihoz, ki a csipőjéhez, úgy látszott az egész, mintha velök nőttek volna, ahogy a madárnak a tolla. Akkor az a bolondos szoknya volt divatban, amiből a derék mindjárt a hónaljánál kezdődött, hanem azért ebben is szép volt a Búzavirág.

Föltette a rózsabimbókkal diszített kalapját, megkérdezte a tükröt s a tükör azt felelte: «Csinos vagy, Búzavirág, kimehetsz.»

Még a szemöldökén simított egyet, fölkapta a csipkés mantilláját és vidám menuette-lépésekben lebegett ki az udvarra, ahol legott kinyitotta a kapu kis ajtaját Frakáti.

– No hát, itt vagyok, Klipi-Lipi, mit akar? – S meghajtotta magát pajkos hódolattal.

Az az enyelgő hang, az a természetes, vidám és tréfás bizalmaskodás varázslatos melegséggel szokta át- meg átjárni az Akli lelkét, de hasztalan, ma ott nagy zuzmara lehetett, mert el se mosolyodott a kedélyes beköszöntésre.

– Egy kis komoly beszélgetésem volna önnel, kisasszony.

– Komoly beszélgetése? Maga tréfál. Hát szokás én velem komolyan beszélni? Igazán kiváncsi vagyok. No, kezdje meg hát!

– Majd ha alkalmas helyre érünk, itt az utczán nem lehet. Hát hová menjünk?

– Hiszen mondta már, hogy alkalmas helyre.

– Mit nevez maga alkalmas helynek?

– Én az olyat, ahol fagylalt van.

– Én meg az olyat, ahol emberek nincsenek.

– Az egyik kizárja a másikat, mert ahol emberek nincsenek, ott nem lehet fagylalt.

– Maga javíthatatlan nagy gyerek, üljön fel.

Mind a ketten felültek a kocsira s Akli azt parancsolta a kocsisnak, hogy hajtson a Stadtparkba.

Teljes pompával sütött a nap, szinte szúrt, de ilyenkor még nem bágyasztó, mert a természet fiatal. Bécsnek ezt a parkját abban az időben nagyon elhanyagolták, még a békák is kuruttyoltak az előző napok esőzéseitől támadt pocsolyákban. Az utak se voltak kavicsokkal, homokkal meghintve, mint most: porzót a régiek csak a tinta felszárítására használtak a leveleken és aktákon, imitt-amott egy kis sár is akadt s a szép nyulánk leány mindkét kézzel fölfogta a szoknyáját útközben. A sárosabb helyeknél pedig, ahol a kis topánka esetleg bennragadt volna vagy pedig ugrani kellett, úgy kivánta az etiquette, hogy a kísérő, se szó, se beszéd, átkapja finom illendőséggel a derekát s áttegye a tulsó oldalon a szárazra. Nem tartotta ezt senki szemérem elleni vétségnek vagy szemtelen tolakodásnak. A régi, becsületes világ nem úgy itélt, mint ez az uj. Bár közel járt is valaki a tiloshoz, még azért nem volt tolvaj. A látszat is csalt akkor, ma már a nem látszat is gyanus.

Akli is átemelte egy-két helyen a kis bakfischt, míg végre is eljutottak az első magános padhoz, egy nagy platán alá, melynek koronája szeliden lehajolt a pad fölé, amibe annyi név, annyi kezdőbetű volt belefaragva, hogy szeriszáma nincs. Az Amor _rovás-írása_ a legegyszerűbb; mindenki látja, érti, el tudja olvasni a padokon, a fák beforrt kérgein és mégis külön titok minden betűje.

– Itt háborítatlanul beszélgethetünk, – mondá Akli – erre kevesen járnak.

Leültek egy padra egymás mellé.

– Nini, nini! – kiáltott fel élénken a leány, egy mókust látva fölszaladni az átellenes fára.

Aklit azonban ebben a pillanatban egy csöppet se érdekelte a fürge mókus; komolyan, szomorúan nézett a leány szeme közé.

– Hagyjuk most az efféle bolondságot, Iluczi. (Akli így nevezte őt beczézgetően.) Maga most már nagy leány lett és jövendőjéről kell gondoskodni. Az életnek egy fontos mozzanata előtt áll s azért mindenekelőtt vágjon egy kissé komolyabb arczot és figyeljen rám.

– Iszen figyelek már. No, nézzen meg!

S ezzel felhúzta szemöldjeit, összeránczolta homlokát, kimeresztette a szemét, megcsucsorította a piros szájacskáját úgy, hogy félreérthetetlenül a madame-ot mímelte. Olyan megenni való volt azonban így is, hogy Akli elfordította tőle a fejét és így beszélt hozzá:

– Mindenekelőtt őszinteséget kívánok öntől. Igérje meg, hogy az lesz.

– Ígérem, felelte a leány, szakasztott a madame hangján.

– Önnek egy titka van, kisasszony.

Kémlő tekintetet vetett rá, lopva.

A leány összerezzent, arcza fölvette a saját jellegét és piros lett, mint a rózsa, fejét szégyenlősen lehajtotta.

– Honnan tudja? – kérdé fojtott hangon.

– Tehát igaz! – szisszent fel Akli fájdalmasan. – Ön szereti?…

– Egy kicsit! – vallotta be szemérmetesen.

– Szent Isten! lehetséges-e? – fakadt ki Akli önkénytelenül.

A leány vállat vont.

– Hát olyan nagy bűn az? – kérdé daczosan.

Akli nem válaszolt, szemei elhomályosultak, a fák forogni kezdtek vele és messze túl a fákon a házfedelek is futásnak eredtek a füstölgő kéményeikkel és ugy látszott neki, egymásnak rohannak, mint az összetülekedő bikák. Halántékai lüktettek, feje szédült.

– Ezt akartam csak tudni, – motyogta zavartan, sápadtan – csak ennyit, és ez elég… éppen elég, és…

Elhallgatott, tompán, hülyén bámult maga elé, miközben megijedt, hogy talán elárulta, ami lelkében forr s erőt véve magán, tettetett egykedvűséggel folytatá:

– És hát mikor történt ez?

– Most a télen.

– A Szepessy kisasszony közbenjöttével…

– Igen. Ő is tud róla. De csak én vagyok a bűnös.

A férfi egy sóhajtást nyomott el s aztán, mint egy fájdalmas műtéthez, hozzálátott a kötelességéhez.

– Fel vagyok hatalmazva, kisasszony, jelenteni önnek, – szólt ünnepélyesen – hogy ő ma ott volt a Burgban.

– Ki? Szepessy kisasszony? – kérdé a leány, fehérre válva.

– Dehogy. Ő.

– A madame? – folytatá a faggatást hüledezve.

– Dehogy. Ő maga.

– Ő maga? Hogyan?

– Igen, igen, ő, akit szeret és vallomást tett a császár ő felsége füle hallatára is.

De már erre felugrott a leány, csengő kaczagással.

– Jaj, ne bolondozzon, Klipi-Lipi. Hogy elrémített, rossz ember, a rettenes tréfáival. Hát most látom csak, hogy évődik velem.

– De becsületemre mondom, hogy ott volt.

– Hát ki vitte volna oda?

– Magától jött és olyan lármát csapott…

– A lekváros bödön?

– Miféle lekváros bödön?

– Hát amiről én beszélek.

– Nem értem – motyogta Akli zavartan.

– Most már én sem. Hát nem arról beszéltünk?

– Persze, nem.

– De hisz ön a titkomat kérdezte s nekem csak ez az egy titkom van. Hát nem tudja? Oh, maga gonosz lélek, hogy rászedett s milyen csacsi voltam, hogy elmondtam.

Nevetett is, haragudott is, az ajkát fölbigyesztette és haragosan fenyegette meg Aklit az öklivel.

– Megálljon! Visszaveri ezt Ludas Matyi!

(Éppen a mult csütörtökön olvasta fel neki Akli a Ludas Matyi történetét.)

Akli pedig úgy örült ennek a fordulatnak, mintha csöpögtetett mézzel kenegették volna a száját.

– Dehogy volt csacsi, dehogy volt. Sőt valóságos kicsike bölcs. Úgy, úgy. Magam is észreveszem már, hogy két malomban őröltünk. Majd csak eligazodunk lassan, lassan. De lássuk előbb egész mivoltában az egyik malmot. Hát mi az a lekváros bödön, mondja csak?

– Nem mondom! – toppantott a leányka a lábával. – Most már azért se.

– De ha nagyon, nagyon kérem.

– Akkor se.

– Jó szóért jót várj. Nem kívánom ingyen. Nézze csak, mi van itt.

Kitakarta finom selyempapirosokból azt a fürt szőlőt, amit magával hozott. A szőlő csábítóan nevetett a bakfischre. Ő is majd elnyelte a szemével.

(Nem kell még ennek a főkötő – gondolta magában megnyugodva Akli.)

– Ezt a császár küldte magának, de én csak úgy adom oda, ha vall.

Próbált ellentállani, gondolkozott, miközben lopva nézte a góhér fürtöt, aztán elnevette magát.

– No adja hát ide, maga kiváncsi!

– No hát itt van, maga paskorta.

– De kikötöm, hogy soha senkinek se szól róla, mert halálra szégyelném, ha azt valaha idegen ember megtudná.

– Nem szólok senkinek.

– Lelkére mondja?

– Lelkemre.

– Van is magának lelke!

– Persze, most már lelkem sincs, amióta szőlőm nincs, amióta odaadtam.

– No hát hallgasson ide, hadd rázzam le hamar a nyakamról.

– Csupa fül vagyok.

– Várjon, előbb megkóstolom. Ej, menjen a szőlőjével! Hiszen még nagyon savanyú. Hát ugy volt az… de nincs-e itt közelben valaki? Mintha az előbb is megzörrent volna a bokor, mintha valaki lesne ránk.

– Képzelődik. Ürügyeket keres. Nem, nem, nem, csak végezzünk, kisasszony, végezzünk, tessék gyónni.

– De mikor olyan nagyon szégyenlem, hogy talán meg is halok szégyenletemben.

Bizony nagy lelki küzdelmébe került a szegény kis bakfischnak. Kékült, zöldült, akadozott, eltakarta szemét a mantillejával és az alól beszélt ki, hogy kész komédia volt az is.

Pedig hát csak egy kis csíny az egész. A szobájában van egy nagy tükör, amelyik voltaképen titkos ajtó a falba. Maguk a barátnék (már t. i. ő és Szepessy Klára) is gondoltak ilyesmire és egyszer csak addig nyomogatta Klára kisasszony a kép rámáját, hogy végre rátalált a rúgóra. Fölpattant, a tükör megfordult és ime, az éléstárba lehetett bejutni a nyíláson. Nosza, mit súg neki az ördög, bement a kamrába és ott megtalálta a lekváros bödönt s azóta aztán, ha megéheztek, mindig beosontak titkon Klárával a lekvárhoz lakomázni. A madame pedig váltig panaszkodik, pöröl, zsörtöl, hogy a szilvaíz csodálatos módon fogy, hogy talán az egerek eszik.

Akli édesdeden nevetett, a napsugár is nevetett, a füvek is. Csak egy gyík bámult ki rájok egy lapulevél alól nagy komolyan az apró szemeivel.

– Lám, ugy-e, hogy paskorta? Nem mondtam? – kedélyeskedett Akli. – És szörnyűség, az ilyen kis torkosnak mégis már kérője akad.

– Csak nem talán? – kérdezte a leány hüledezve.

– Gubó legyen a nevem, ha nem igaz, feleségül kérte meg ma tőlem egy gavallér.

– Ugyan no… ne izéljen! – és a parazol nyelével oldalba döfte Aklit.

– Aha, – incselkedett ez vissza – elpirult valaki…

– De ha nem igaz! – ellenkezett a leány fölháborodással.

– Mondom, hogy igaz, ott volt ma a kérő és a császárral is beszélt, azért jöttem a császár nevében is, hogy megtudjam a válaszát, a mit feleljünk neki. Nem találja el, ki a kérő?

– Nem tudom – felelte a leány tompa hangon, az izgatottságtól elsápadva.

S mintha álmot akarna látni, akaratlanul behunyta a szemeit.

– Nos, a báró Szepessy István volt ott bejelenteni, hogy feleségül akarja. Hát már most feleljen.

Lassu reszketegség fogta el Kovács kisasszonyt, egy szót se felelt, csak közelebb húzódott Aklihoz, mintegy oltalmat keresni nála. Aztán szomorúan, némán szegezte rá a szemeit.

– Miért nem felel? – sürgeté Akli – ösmeri Szepessy bárót?

– Ösmerem, a Klára bátyja. Minek mondta meg, hogy ő? – támadta meg egyszerre dühösen Aklit.

– Ej, Istenem, hiszen csak meg kell a kérőt nevezni. Férjet csak nem lehet zsákban árulni, mint macskát.

– Mert, ugy-e, csúfolódni akar rajtam?

És most már zápor módjára omlottak a könyei.

Akli pszicholog volt; gyorsan megértette, ami a leányka lelkében történik. Az, hogy feleségül kérik, tetszett neki; melyik leánynak ne tetszenék, hogy őt szereti valaki, hogy oltárhoz akarja vezetni, hogy uszályos menyasszonyi ruhát adnak rá, földig érő fátyolt, hogy nyoszolyó-lányok kísérik, hogy szájtátó közönség bámulja, mikor a kocsiról lelép a templomnál a fehér atlasz czipőcskéjében, az mind nagy gyönyörűség, szívet dagasztó édes mákony, de csak az, ami eddig van. Az út azon túl be van szegezve. Nem szabad tovább. A menyasszony már kész a kis bakfischban, csak a ruhát, a menetet, a felkendőzött lovakat, a felbokrétázott ostort kell elképzelni és az könnyű, de a vőlegény alakja még ismeretlen és nem kész a fantáziában sem, a vőlegény személyéhez tehát nem szabad hozzányúlni, vagy különben összeomlik minden illuzió, minden öröm, minden édes merengés, mint egy kártyavár és akár mindjárt be lehet csomagolni az egész törmeléket – egy kosárba.

– Ugy látom, Iluczi, nem nagyon lelkesedik azért az úrért?

– Hiszen utálatos ember, – tört ki a leány, könyeit letörülve.

– De férjnek előkelő és gazdag, erre kötelességem figyelmeztetni.

– Én sohase megyek férjhez. Hiszen mondtam már.

– Mondta? Mikor?

– Az előbb. Hát nem mondtam, hogy ezt a lekvártitkot soha se mondom el az életben másnak, csak magának? Már pedig ha férjhez mennék, férje előtt nem szabad titkának lenni az asszonynak, el kellene neki mondanom, tehát már én ezért se mehetek soha férjhez.

– No, ha csak ez az oka van – nevetett Akli gúnyosan.

– Hiába nevet. Amit én egyszer megmondok…

– Jól van, jól, tehát örökös párta a jelszó. Ezt mondjam meg a császárnak?

– Ezt, ezt, nem bánom, – ha csak…

– Úgy? Tehát van «ha csak» is. Halljuk, halljuk.

A bakfisch zavarba jött, ujra elpirult, a mantilla csipkéit merengően, álmatagon babrálta.

– Ha csak valaki olyan nem kér meg valaha, – mondá vontatottan, de mégis reszketeg hangon, – aki már tudja a titkomat.

– De ki tudhatná, mikor csak nekem mondta meg?

A leány felkaczagott, de volt a kaczajban valami száraz erőltetettség.

– Jaj, Klipi-Lipi, – kiálta fel azután, elfordítva a fejét – de szerencse, hogy már a puskapor föl van találva, mert maga, azt hiszem, soha sem találta volna fel.

A férfi arczán, szemeiben kicsapott erre a láng, mint ahogy kigyúlt a Hóreb bokra egyszerre váratlanul, csodálatosan.

Felelni akart, csak még a szavak nem voltak meg, amelyek ide illenének. Az égi tűznek nincsen füstje.

E pillanatban léptek hangzottak. Két férfi közeledett, ami láthatólag kellemetlenül érintette őket.

Az egyik férfi megemelte kalapját és valami közeleső utcza után kérdezősködött.

Akli fölkelt, azt hitte, idegenek és néhány lépést előre ment velök a kerítés felé, hogy megmutassa az irányt, útközben azonban igy szólt hozzá az egyik úr:

– Nem akartuk a kisasszonyt megijeszteni, uram, gyöngédségből hívtuk el csellel; ön foglyunk.

– Én? Az lehetetlen – szólt nevetve. – Önök tévednek a személyben. Én Akli Miklós vagyok.

– Kétségkívül. Az ön neve áll az elfogatási parancsban.

Az egyik úr kihúzta zsebéből a rendőrfőnök által aláírt elfogató parancsot és felmutatta. «Akli Miklós, harminczkét éves egyén elfogatandó.»

Akli szinte a szemének se hitt, mintha csak egy rossz álmot látna. Az ember megterheli a gyomrát, bikákkal álmodik, leesik a kazal tetejéről, vagy elfogják, viszik a börtönbe, míg végre a legnagyobb veszedelem küszöbén fölébred; gyakran megesik az ilyesmi. Mily különös, hogy megfordítva is történhetik. Az ember mámorító ébrenlétben van, szép leánynyal évelődik s az éppen mond valamit, amitől a szív dobogni, a vér pezsegni, a lélek szállani kezd s hopp, egyszerre csak leesik a rózsakazal tetejéről, – a fönséges ébrenlét megszakad…

Összerázkódott, fölébredni próbált, de bizony nem sikerült ez neki.

– És kik önök? – kérdé tompa, fojtott hangon.

Felmutatták a jelvényeiket, hogy ők titkos rendőrök.

– És micsoda alapon mernek engem elfogni?

Vállat vontak, ők bizony nem tudják az alapot.

– De én protestálok.

– Tessék, de csak majd odabent, most legjobb lesz, ha elbúcsuzik a kisasszonytól, felülteti a kocsijára, hadd menjen vissza a nevelőbe, a saját személyére nézve pedig rábízza magát mi reánk.

Akli elgondolta, hogy itt az ellenkezés csakugyan nem használ semmit.

– Jól van, rendelkezésükre állok. De engedjenek még néhány perczet, hogy a kisasszonynyal kibeszélhessem magamat. Önök, kik mindent tudnak, azt is tudják, kinek a megbízásából vagyok itt.

– Igen, mi azt is tudjuk, de ilyen időhaladékot nem adhatunk. Menjünk, uram. Ne csináljunk spektákulumot. Az megrémítené a kisasszonyt és azt talán ön sem akarja. Mondjon neki valami más okot, amiért távoznia kell.

Akli egy pillanatra visszatért Ilonához, sápadt volt és izgatott, ami legott föltünt a leánynak. Az idegenek nyomon követték és néhány lépésnyire a padtól megálltak.

Akli a következőket mondá magyarul:

– Vágjon közömbös arczot, Iluczi, ahhoz, amit hallani fog, hogy ezek az urak ne gyanítsák, mit mondtam. Engem elfognak. Nem tudom, hogyan történhetik s miféle intrikák szövetnek, de mosolyogjon, kérem… Így. Jól van. Akar-e valamit tenni értem?

– Mindent! – felelte a leány páthoszszal – és fölnevetett, mintha a világ legvidámabb tréfájáról volna szó.

– Most elkisérjük a kocsihoz, – folytatá Akli, – tegyen úgy, mintha visszamenne az intézetbe, de a legközelebbi utczában parancsolja meg a kocsisnak, hajtson a Burgba, maga pedig kérjen audiencziát a császárnál és mondja el neki, mi történt velem.

Iluczi fogta a szőlőfürtöt, mely a padon hevert s nagy közömbösen csipegette belőle azokat a kivánatos, haloványzöld golyóbisokat s rakosgatta be egyenként a szájába nagy delicziával, miközben megvillant vérpiros ajka mögül a fehér rizskása foga. Csak asszonyi állat tudhat így tettetni.

– Úgy teszek – felelte, és ásított. (Pedig belül lázasan dobogott megriadt szíve a rémülettől.)

Fölkelt s hagyta magát kisértetni a kocsiig. A két idegen úr léptei ott hangzottak folyton mögöttük. Tip, top, tip, top.

– Pedig szerettem volna még valamit mondani. Abban a dologban. Hiszen tudja…

A leány behunyta szemeit.

– A puskaporra nézve. Amit ki nem talált.

– Egyszerre lettem rabbá, a lelkemmel is, a testemmel is.

– Az egyik rabságból ki fogom szabadítani. Válaszszon, melyikből, – tette hozzá enyelegve. – Persze mind a kettőből, ugy-e?

– Jobb a kettő együtt, mint egyik se. Ami annyit tesz, hogy…

– Értem. Annyit tesz, hogy a súlyosabbat választja.

A kis bakfisch vidáman nevetett hozzá; felült a kocsira. Akli rákiáltott a kocsisra:

– Vissza az intézethez!

Integetett neki a fehér ernyőjével, hátrafordulva a kocsiülésen. Akli a zsebkendőjét lobogtatta. Hiszen csak apró kellemetlenség az egész, valami rossz tréfa vagy félreértés. Majd kikapnak ezek a császártól!

– És most már menjünk, uraim, – szólt ezután nem minden nyegleség nélkül, a detektivekhez fordulva, – nem vagyok ugyan próféta, de annyit merek jósolni, hogy ez a dolog igen kellemetlenül fog kiütni, de nem én reám nézve. Majd meglátják…

Egy droskét hítt elő az egyik detektiv a sípjával, mire felültek mind a hárman s a rendőrségi főépületbe hajtattak.

Akli gondolataiba merült, míg a két detektiv egyre próbálta szóra hozni.

– Gyönyörü kisasszony – kezdé az egyik. – Ugy-e bár a császár neveltje, uram?

– Igen, – felelte Akli kurtán, kelletlenül.

– Sok fiatal ember foga vásik majd ezért.

– Hm, nehéz falat lesz – felelte a másik detektiv. – A császár szigoru ember.

– Bolondság, bolondság, – vélte az előbbi, széles pofacsontu, törpe orru, szláv tipusu detektiv. – Van egy orosz közmondás, barátocskám, hogy a szerelem nem megy audiencziára a czár atyuskához, ha valamit akar.

– Hát az bizony nem megy, – röhögött a másik rendőr.

Aklit vérig bosszantotta a beszélgetés frivol hangja s türelmetlenül szólt közbe:

– Ha már engem befogtak, fogják be a szájukat is!

A parancsoló hang imponált s most már csendben hajtott a kocsis a Hohe-Marktra, ahol a rendőrség központi épülete állt, árkádjaival, vasrácsos ablakaival. Ezalatt a fogoly váltig keresgélte elméjében elfogatása okát, de sehol semmi támpont. Nem volt még elég róka. A bűnét kereste, pedig csak az ellenségeit kellett volna eldefiliroztatni a képzelete előtt. Eszébe juthatott volna Tell asztalos és Eschenbach nyereggyártó kivégeztetése a mult évekből.

Végre begurult a droske a hatalmas kapu ívei alatt.

Egy öreg, vörös orru porkoláb csoszogott elő a kocsizörejre a kapu alatti fülkéből, zöld, ezüstpaszomántos ruhában, kulcsait csörgetve vígan dúdolgatta: «Scheint die Sonne noch so schön, einmal muss sie untergehn.»

– Az apó megint felhörpintett – szólt az egyik detektiv.

– Megint valaki? – dörmögte a kulcsokat csörgető öreg bosszusan. – És megint úrféle?

– Ugy van, Schmidt apó, egy külön zárkába tegye ezt az urat.

– Vezessenek, kérem, a rendőrfőnök elé! – követelte Akli.

– Nincs külön szoba. A lelkemből hasítsak én ki külön szobát? – ellenveté Schmidt apó.

– A rendőrfőnök Stadion grófnál van ebéden – jegyzé meg egy fiatal rendőrtisztviselő, aki lúdtollal a füle mellett, hajadon fővel átszaladt az épület balszárnyából a jobbszárnyába.

A két detektiv összenézett.

– Mit csináljunk hát vele?

– Ereszszék szabadon, – vélte Schmidt apó – mert hát nincs külön szoba, vagy pedig mondjanak le a külön szobáról.

– Hát tegye, ahova akarja – végezték a detektivek. – Szálljon le, uram!

Aklit fölvezette a pityókos profosz az emeletre és ott nyitott ki egy czellát. Vidám, jóakaratu öreg ficzkó volt, tele bécsi kedélyességgel, mely csak úgy bugyborékolt benne.

– Allerweil fidel. Kutyába se kell venni. Emberen és ártatlan madárkán esik meg az, hogy kalitkába csukják. Aztán nem lesz itt rossz dolga. A Schmidt apó vendéglőjében, hehehe. Nem kérdezem, mit csinált. Itt van és punktum. Ezzel a mienk és ennyiben van a dolog. A detektiv, a Roszlov, a muszka, azt súgta nekem, hogy ön a császár mulattatója volt. Also nur fidel. Ott bizonyosan szert tett ön egy-két sárga csikóra, hehehe. Hát ki velök az istállóból, ki velök! Schmidt apó ügyes ember, ravasz ember, Schmidt apó ide teremti, ami kellemességet Bécs nyujthat. Azaz, hogy a sárga csikók hozzák. Nem szükség azért kimenni. Ah, ez a város! (Schmidt apó csettentett a nyelvével, mintha valami finom, megenni való falatot említene.) Es giebt nur a’ Wien. A szabadság, mondják és örökre hánytorgatják, szabadság és szabadság. Hát ugyan mi voltaképen a szabadság? A’ kapitale Tummheit. A szabadság az, hogy az ember elmehet minden korcsmába, oda is, ahol Stammgast, oda is, ahol nem Stammgast. Iszen szép, szép, de mivel rosszabb, ha a fogságban viszont minden korcsma eljöhet az emberhez. Pedig eljöhet.

Akli kivett a zsebéből egy aranyat és odanyujtotta a vén fecsegő markába.

– Rendelkezésére állok, uram – szólt Schmidt apó, alázatosan meghajolva.

– Egyelőre nem kérek semmit, kivévén, ha talán meg tudná mondani, miért fogtak el.

– Éppen csak ezt az egyet nem tudom, uram, de bizonyosan a császárt haragította ön meg. A mi jó Ferenczünket. Ah, milyen áldott ember!

– Ösmeri?

– Oh, hogyne. A születése napjától kezdve. Ott voltam a Burgtheaterben, uram, azon az estén, mint a Trauttmansdorff grófné komornyikja; ott álltam a páholy hátterében a köpenyét tartva, mikor a mostani császár nagyanyja, a mi nagy Mária Teréziánk kihajolt a páholyból egy felvonás alatt és valóságos bécsi nyelvjárásban jelentette a közönségnek: «Der Poldl hat an’ Buam und grad’ am Bindtag am mein’ Hochzeitstag».[3] Hja bizony. Schmidt apó sokat tud, többet tud, mint kellene.

– Mit ér, ha még se tudja, hogy miért fogtak el?

Schmidt apó fitymálva intett a kezével.

– Az ilyesmi rendesen kisül. Meg tetszik látni, hogy kisül. Nur Geduld, und nur fidel. De már most tessék ide belépni, itt már van ugyan egy úr, és mondhatom, víg spéczi lehet a maga nemében, aki derekasan be volt csípve, mikor vagy másfél órája behozták. De nem csoda, hiszen Bécs a murik, a ramasurik, a juxok, a blaumontagok és a katzenjammerek városa. Nem valami finom úr, kivált az öltözékét tekintve, de hát a többi czellákban még rosszabbul állnak a dolgok. És végre is, arme Leute kochen mit Wasser. Isten látja lelkemet, nem adhatok jobb társaságot. Megyés püspökeink nincsenek. Az ritka dolog itt. Még nem is volt. De ha lenne, hát oda tenném. Vagy ha lesz, hát ide hozom – mert sohase tudhatni, mit ad a jó Isten.

Ezzel előre tuszkolván Aklit, biztosította, hogy vacsora előtt még betekint átvenni a parancsait, addig is felküldhet neki egy szájharmonikát, ha éppen szórakozni akar.

– Köszönöm, nem kivánom.

– Pedig a harmonikaszó olyan fidélis. De ahogy tetszik. Isten önnel, uram!

Betette utána az ajtót, a kulcs megnyikordult a zárban és Akli rab lett.

Odabent félhomály volt. Kivált a vakító napfény után, mely künn az épületnek ezt a részét elöntötte, első pillanatban alig lehetett kivenni a tárgyakat, csak lassan-lassan rajzolódtak ki a körvonalai néhány szalmazsákos ágynak, egy-két asztalnak s vizes kancsónak az asztalokon; ami nem is csoda, mert csak egyetlen magasan fekvő, homályos üvegü ablakon szolgált be a világosság. Sivár, bántó csönd honolt volna bent, ha meg nem zavarja valami olyanforma zaj, mintha fát fürészelnének valahol. De hát az is falláczia volt. A legutolsó pricsen egy férfi aludt és hortyogott.

Akli megbotlott egy székben és feltaszította, az ebből támadt zörejre felriadt az alvó.

– No, mi az? – mordult fel rekedten, álmosan s egy nagy fej látszott megmozdulni a szögletben, majd két villogó szem szegződött Akli felé.

– Bocsánat, uram, hogy önt ismeretlen létemre bátor vagyok háborgatni, de biztosítom, hogy nem a magam jószántából teszem.

– Teringettét! – kiáltott fel a másik, hirtelen felugorva a vaczokról. – Mit látnak szemeim! Akli úr?

Akli szinte hátra tántorodott a meglepetéstől.

– Ön volna az, báró úr? Ejnye, ez nevezetes!

– Hát nem engem keres ön? – csodálkozott Szepessy, mert ő volt.

– Nem egészen – felelte Akli egyszerűen.

– Akkor aztán hogyan jut ide?

– Ahogy szokás. Behoztak a rendőrök.

– Behozták? Önt? Miért?

– Hiszen ha tudnám! És ön, báró úr?

– Oh, az én történetem mindennapi. A Burgból, öntől eltávozva, kimentem a Práterbe és ott megebédeltem a «Blauer Elephant»-nál. Rossz kedvem is volt, czigány is volt, húzta a jó magyar nótákat, én is el akartam húzatni a magamét, mondom neki, el is fütyülöm az elejét, de ügyet se vetett rám, akkor aztán odahajítottam neki egy százforintos banknótát. A czigány se rest, rárántja hirtelen, de még fele sincs ki a nótának, odajön egy rendőr és behoz ide a dutyiba, hogy azt mondja, kit öltem meg a száz forintért?

– Lássa-lássa, ezt mind a czinikus öltözködési módja teszi.

– Ejh, hagyja el! Hiszen végre is mulatságos. Az emberrel legalább mindig történik valami. De ami önt illeti, arra már igazán kiváncsi vagyok, hogy miképp került ide.

– A Stadtparkban beszélgettem Kovács kisasszonynyal, egyszer csak elém áll két titkos rendőr és…

– Mit? – szakítá félbe a báró mohón. – Ön tehát beszélt a kis jövendőbelivel? Nos? Széna-e vagy szalma?

– Meg kell vallanom az igazat, báró úr: az bizony szalma.

Szepessy a fogait csikorgatta mérgében.

– Nem akar? Mi?

– Gyerek az még, báró úr, éretlen gyerek, – csittította Akli – nem arravaló az még.

– Meg kell történni! – tört ki a báró lázas, szenvedélyes hangon. – Meg fog történni. Az enyém lesz. Érti ön? A Szepessyek csúnya emberek, nagyon csúnya emberek, de csupa szép feleségeik vannak. Mert mind lopják a feleségeiket. Az anyámat is lopta az apám, a nagyanyámat is a nagyapám. Ah, a lopott asszony édesebb lehet, mint az, amelyik önként tapad az emberhez, mint az, amelyik szereti.

V. Fejezet. A CsáSzáR Haragszik.

Kovács kisasszony, ahogy utasítása volt, a szomszédos utczában megparancsolta a kocsisnak, hogy hajtson egyenesen a császári rezidencziába.

A császárhoz azonban nehéz ily késő délután bejutni. Ő Felsége ilyenkor vagy odakünn sétált polgári ruhában a glacison s minden ismerősével szóba állott, sokszor ismeretlenekkel is, vagy a parkban pepecselt a növények közt és akkor senkivel se állt szóba, a főkertésznét kivéve – (de nem akarok a rossz nyelvek után indulni), vagy pedig bent volt a laboratoriumában, ahol némileg ő is foglalkozott annak a kornak a divatja szerint az alkhimiával, melynek végső czélja az aranycsinálás volt. De sajnos, ő se találta ki a nyitját, megmaradt az aranycsinálás régi methodusánál, mely az alattvalók zsebén sarkallik.

A görebeket, lombikokat pedig használta holmi apró dologra, mert aki egyszer a vegyészetet megkóstolta, el nem szokhatik többé attól, mint a korhely az alkoholtól. E pillanatban is, mikor Kovács kisasszony droskeja begördült a Burg udvarába, laboratoriumában volt elvonulva az uralkodó, egy uj parfüm kitalálásán kísérletezve. Rózsából és kendermagból kellett volna kifőzni az uj illatszert. Keményen meghagyta a szolgálattevő kamarásnak, gróf Daunnak:

– Ne engedjen háborgatni, csak ha a leányom találna jönni.

Ő reá gondolt, éppen neki akarta kitalálni az uj illatszert. Az a vágy hevítette, hogy egy kis forradalmat csinál az asszonyok közt. (Oly epidémia volt a forradalom-csinálás, hogy még ő is gusztust kapott rá.) Pokolban fogant ötlet, hogy a királykisasszonynak olyan külön illata legyen – amihez más Éva leánya hozzá nem juthat. Hogy micsoda revoluczió lesz ebből az udvari dámák közt, azt csak a jó Isten tudhatná.

A koktumok éppen javában rotyogtak a «szentély»-ben, mikor az intézeti növendék váratlanul megjelent az előszobában, ahol a kamarás őrködött.

Ez pedig nem volt valami könnyű dolog. Sokkal egyszerűbb lehetett a tevének a tű fokán átbújni, mint a Schweizer Hofba jutni, a laboratoriumhoz vezető előszobába a közönséges halandónak, mert a bécsi udvar, mióta a franczia Lajosok eltüntek őseikhez, a legfényesebb volt Európában. Tömérdek lovagok és szolgálattevő méltóságok nyüzsögtek minden zugban, zsandárok, testőrök, alabárdosok álltak az ajtóknál s mindenkinek volt valami látszólagos feladata s ezt mind azon a boldogtalanon kellett végigcsinálni, aki a császár színe elé kívánkozott.

Hanem ennek a fényes udvarnak megvolt aztán az a jó oldala is, hogy mindent tudott, sőt valamivel többet a mindennél. A titok ebben a légkörben nem tudott megélni egy óráig se. Az intézeti növendékről is mindenki hallott már egyet-mást, hiszen karácsonykor fogadni szokta a császár, a fiú-testvérével együtt. Ezer verzió keringett erről. Pletykák, legendák. Valóságos csemege a boudoirokban. Öreg főherczegnők élvezettel majszolják, de a fiatalok se jobbak.

És most megjelenik a szép, fiatal növendék, mintha a napsugár osonna végig a méltóságteljes, komor, ódon folyosókon. Egy kicsit izgatott, sápadt; beszédes, tiszta őzike-szemeiben aggodalom ül.

– Ő felségével kell beszélnem, azonnal, azonnal, – lihegi azoknak, akikkel találkozik. – Hol van, merre van ő felsége?

Oh, az udvari orrok! Azok a pompás szimatok! Aki sohase látta is, rögtön kitalálja, ki lehet a leányka.

Vajjon mit akar a császárnál a kicsike? Hogy ilyen későn jön! Ebben valami rendkívüli esemény rejlik. Valami történt vagy történni készül valami. Hm, jó volna kihámozni. Az udvari portentumok kapnak utána, mint a macska a pehely után, ha egérszíne van. Mert csodálatos, hogy itt, ahol az igazi események születnek, csak a nem igazi események a becsesek, a kicsiségek, a semmik.

A bakfisch megjelenik a Burgban és mindenki azt mondja kapunál, ajtónál, előszobákban, hogy most lehetetlen a császárral beszélni, de azért beljebb ereszti, hogy hátha talán egy följebbvaló közeg kivételt tesz.

Csak egy piczinyt segíti a dolgát mindenki, ameddig a felelősség nem nagyon nyomja, de a felelősség annyi ember közt oszlik meg, hogy a császárt akár el lehetne lopni is, anélkül, hogy az őrizet hiányossága megállapítható legyen.

– Próbálja meg, kisasszony, talán a főudvarmesternél. A főudvarmester is kegyes ebben az esetben.

– Ő felsége nem fogad ilyenkor, azonban meg lehetne próbálni a szolgálattevő kamarásnál, ha talán ő…

Így jut be a kisasszony Pontiustól Pilátushoz, Pilátustól a szolgálattevő kamaráshoz, aki unalmában éppen az ablaknál állt s nézte a napot, amint bíborvörösen leszállt nyugaton, nézte pedig olyan közömbös, unott szemekkel, ahogy egy kamarás nézhet egy égitestet, melyről tudja, hogy nem folyik benne kék vér. Egyszerre azonban szoknyasuhogás támadt a háta mögött. Ah, szoknyasuhogás! Műértő fül millióféle zsongás-bongás, hullámzás közül felismeri ezt a sziszegő zörejt, minden hangok közül a legszebbet.

A kamarás megfordult s a csodálkozástól szinte leszegződött, oly szép volt a kis leány üdeségével és bájos félénkségével, mint egy szarvas, amelyik rohan, rohan s egy tisztáson szemben találja magát egy vadászszal. A leszálló nap ragyogó aranyát keresztül lövelve az ablak üvegén, éppen oda tűzött az arczára s gloriolát font a feje körül.

– Mit parancsol? – dadogta a kamarás zavartan.

– Ő felségével kell beszélnem tüstént, tüstént. Kérem, uram…

– Bocsánat, de Ő felsége megparancsolta, hogy senkit se jelentsek be.

– Oh, uram, az én dolgom kivételes és Ő felsége is meg fogja önnek bocsátani. Kérem, esedezem, uram…

Gyönyörű szemeit ráemelte szeliden, kérőn és mégis félig parancsolón. Mintha símogatná, mintha melegítené, mintha átgyúrná az a bársonyos tekintet. A kamarás érezte, hogy nem tud ellentállni.

– De hát ki ön, és mit akar?

– Valakinek az elfogatásáról van szó, uram, aki…

– Elfogatásról? Az semmi. Az nem főbenjáró dolog. Hadd üljön veszteg, akit befogtak. Pihen egy kicsit, ennyi az egész. Csak a kivégzések képezhetnének kivételt. Bocsánat, asszonyom, de…

– Nem vagyok asszony – vágott közbe a leány elpirulva. (Pedig tetszett neki, hogy asszonynak gondolja a csinos, nyalka kamarás.) – Hanem ami az elfogatást illeti, legyen szabad megjegyezni, hogy a császárnak is kedves az, akit elfogtak.

– A császárnak is? Tehát még másnak is? – enyelgett a kamarás.

A leány arcza kigyúlt erre, mint a hamu alatti tűz, ha megfújják.

– Bejelent ön, vagy nem? – kérdé aztán bátran, szinte daczosan a kamarás szeme közé tekintve.

– Nem lehet. Ő felsége megparancsolta, hogy senkit se bocsássak hozzá, csak ha a leánya jönne.

– Nos hát, én az vagyok! – mondá a bakfisch büszkén. – Engem Ő felsége leányának fogadott és ő neveltet madame Szilvássynál.

A kamarás meghajtotta magát.

– Valamit hallottam erről, kisasszony, és szolgálatára állok.

– Tehát mégis be fog jelenteni, úgy-e?

– Azt még nem tudom. Minden attól függ…

A kamarás eltűnt a laboratoriumba vezető ajtón át s kis vártatva megjelent maga a császár is a teremben szürke blúzban, zöld ernyővel a homlokán.

– Ah, kedves kicsike, – kiáltá jóságosan – ön van itt? Nos hát, történt valami?

A leány eléje járult, meghajolt féltérdben és megcsókolta a császár kezét, mire az megsimogatta a haját – amennyi a kalap alól kimaradt.

– Nézze csak, kedves Daun gróf, intézkedjék, hogy a czukrász egy csomag édességet készítsen össze a kis vendégünknek, amit majd magával vigyen.

A kamarás távozott s a császár megismételte a kérdést.

– Történt önnel valami, kedvesem? Ne reszkessen úgy, ne féljen tőlem, szóljon bátran.

– Felséges császár, – kiáltott fel végre, mintha a melengető szavakra, mint a befagyott forrás, csak most törne ki a hangja – Akli Miklóst elfogták.

A császár csodálkozva mereszté rá a tekintetét.

– Elfogták? Aklit? A mi Aklinkat? De hiszen az lehetetlen. Ki fogta volna el? Hiszen nincs itt ellenség.

– Már pedig elfogták, felséges uram. Két polgári ruhába öltözött rendőr vitte a börtönbe a Stadtparkból, ahol együtt beszélgettünk s engem ő arra kért utolsó szavával, hogy siessek ide s mindezt megjelentsem felségednek.

– De hisz ön álmokat mesél, kis barátnőm. Bécsben végre is én uralkodom és nem tudok a dologról semmit.

– Vágassa ki felséged a nyelvemet, ha nem szóltam igazat.

– No, majd bolond vagyok, hogy a maga kis nyelvecskéjét kivágassam! Inkább megengedem, hogy valami félreértés történt, de csillapodjék, még ma szabad lesz ő, és estére elmeséli nekem az élményeit, sőt holnap elküldöm az intézetbe is.

A császár csengetett, mire egy kakastollas kalpagú tiszt jelent meg az ajtóban, szalutálva.

– Küldjenek rögtön Stohlen lovagért. – Majd ismét a leányhoz fordult:

– Reménylem, meg van velem elégedve? Csakhamar megtudjuk, mi történt a rossz csonttal és bizonyára nem hagyjuk egy hajaszálát se meggörbülni, – mosolygott a császár. – Hanem ezúttal már beszéljünk magáról is. Elmondta-e Akli, hogy kérő volt a háznál? Úgy bizony, nagy leány lettünk, hm…

Mire a császár pajzánul megcsipkedte az állát.

A bakfisch lesütötte a szemeit.

– Hát hozzámegyünk-e, vagy nem? Feleljen a kisasszony.

– Nem! – hebegte és eltört a mécses, fuldokló sírásra fakadt. – Nem, nem, nem. Inkább meghalok.

– Nos, én nem fogom erőltetni. A házasságok az égben köttetnek, gyermekem, s én már csak itt a földön szeretek maradni, ameddig lehet.

E pillanatban visszatért a szolgálattevő kamarás, Daun gróf.

– Ő exczellencziája, Stadion gróf kér sürgős kihallgatást – jelenté.

– Nem mondta, milyen ügyben?

– Az Akli-ügyben.

– Helyes! – kiáltott fel a császár élénken. – Tehát mégis történt valami? Mindjárt meg fogunk tudni mindent, várjon itt rám, gyermekem. Az ön őrizetére bízom Kovács kisasszonyt, Daun gróf.

A császár a szomszéd terembe távozott. Hosszan elmaradt, talán egy óráig is, a perczek lassan, kínosan teltek, a nagy bronzóra kísértetiesen ketyegett. Daun gróf százféle módon próbálta mulattatni a bakfischt, de annak a szíve-lelke tele volt szorongással, balsejtelmekkel s minduntalan megszakadt a társalgás. Idegei szinte a távollátás hatodik érzékéig feszültek meg. Látta szegény Aklit a börtönben, amint valami szalmazsákon ül és gondolkozik, fejét tenyerébe hajtva. Egy-egy ajtó nyílott valahol messze, talán a hatodik teremben. Összerezzent. Jön a császár. De a császár csak nem jött, csak nem jött. Istenem, miről beszélhet annyit a mindenható miniszterével? Hiszen olyan könnyű megmondani: «Ha elfogtátok, hát ereszszétek szabadon hamar.» Hát mégse könnyű? Hátha rossz emberek nem engedik ki a szegény Aklit a börtönből?

Felelgetett is, nem is, a kamarás bókjaira, ötleteire; másutt járt az esze, néha egy-egy naiv kérdést intézett hozzá:

– Ugy-e, hogy a császárnak senki se parancsol?

– Senki, kisasszony, csak a törvények.

– Hiszen a törvények papirosból vannak, papiroson állanak s az a papiros parancsolna a császárnak?

Kétkedően rázta a szép fejét.

De megmagyarázta a kamarás:

– A törvények azért parancsolnak neki, mert azokban benne van a népek lelkiismerete, az övével együtt.

Mindezt azonban nem értette meg a kisasszony.

– De ha a császár például azt mondja, akarom, hogy ennek vagy annak semmi bántódása ne essék, hát nem lesz, úgy-e, bántódása?

– Persze, hogy nem lesz.

– Köszönöm, uram.

Egy kicsit megnyugodott, de az óra monoton tik-takja váltig élesítette az eszét, mint mikor a fenőkő súrolja a borotvát.

– Szokott-e a császár másokra is hallgatni? – tudakozódék ujolag.

– Hogyne? Hisz azért vannak tanácsosai. Ezek az ő fülei, szemei és kezei. Ezekkel hall, ezekkel lát, ezekkel cselekszik.

– Hisz akkor ő maga akár vakon is születhetnék?

– Na, miért ne? Volt is már nem egy vak király a világon.

– Igaz, igaz, – bizonyítá a leány is – nálunk is Vak Béla, de ha a tanácsosok által lát és cselekszik, miért való hát «Isten kegyelméből?»

A kamarás vállat vont.

– Azzal bizony nem szolgálhatok.

E pillanatban hevesen megnyilt az ajtó s belépett a császár haragosan, kivörösödve. Homlokán és a szemöldökök közötti redőkön vihar ült. Egyenesen a laboratorium felé tartott, nem nézve se jobbra, se balra, már át is ment a terem azon részén, ahol a leány állt, mikor úgy látszott, mintha eszébe jutna, megállt az ajtónál és szavakat látszott keresni.

– Leányka, – szólt végre ridegen, minden nyájasság nélkül – vissza fogsz menni az intézetbe, hogy ott továbbra is szorgalmasan tanulj. Az az ember egy háládatlan gonosztevő, aki megérdemli, hogy bűnhődjék. Egy szót se halljak többé érdekében. Majd intézkedem uj gondnok iránt, aki felügyel rád és öcsédre. Daun gróf, kísérje le a kisasszonyt és adja át Kolowratnak, aki visszaviszi az intézetbe.

Ezzel bement, becsapta az ajtót maga után és – bezárkózott végképen az Akli Miklós börtöne.

VI. Fejezet. Akli A RabsáGban. Gyuri MisszióJa.

Stadion gróf tehát elérte a czélját. A bolond, aki szatiráival ostorozta s ártott tekintélyének a legmagasabb helyen, el volt téve láb alól. A császár csekélységnek tartotta eleinte az okot s kétszer is felkiáltott: «De egy vers végett, kedves Stadion gróf, egy vers végett!» Csakhogy Stadion gróf éppen a dialektikában volt nagy s úgy tudta belenyomni a császár lelkébe a saját akaratát, mint a viaszba a saját pecsétjét.

– Hiszen a vers csak vers, – érvelt a miniszter – s teljesen ártatlan dolog, ha például pensumnak van feladva; ha egy leányhoz szól, természettől beoltott érzelmek bugyborékolása. Az ember efajta verseket írhat a titkos fiókjának is, hogy a szívén könnyítsen – kivált, ha nincs remény a viszontszerelemre. De ha az ember egy császárhoz ír dicsverset, ezt bizonyosan nem abból a keserű epekedésből teszi, hogy az illető császárt nem veheti el feleségül, hanem rendesen valami egyéb czélja van vele, mire nézve a legelső lépés, hogy arról a versről tudomást szerezzen a császár. Hiszen fölségedhez is írt Akli névnapi, születésnapi, valamint ujévi distichonokat és azok így vagy úgy tudomására hozattak fölségednek. (Sajnos, hogy nekem is – tette hozzá csípősen.) Ha tehát Akli most Napoleonhoz írt dicsverset, világos dolog, hogy azzal Napoleonnak akart kedveskedni, amiből határozottan következik, hogy Akli valamely összeköttetést _folytat_ Napoleonnal vagy még csak _keres_. Tertium non datur. Az a körülmény azonban, hogy Napoleon eddigi haditerveinkről mindig előre értesült s részben ez okozta az ulmi és austerlitzi vereségeket, szinte kétséget kizárólag mutatja, hogy Akli nem uj titkos összeköttetést keres a korzikaival, hanem egy régit folytat.

Napfény nem érleli olyan bizonyosan a buzaszemet, mint a Stadion érvelése a gyanut. Akli el volt veszve. A császár, mint láttuk, nagy fölháborodással átengedte sorsának. Sok szabad a bolondoknak és poétáknak, de minden mégse szabad. Lakoljon, ha bűnbe esett.

A «Schmidt apó vendéglőjében» azonban nem sokáig maradt, elvitték szem elől a bécsujhelyi börtönökbe, – addig is, míg Stadion gróf biztosabb adatokat gyüjthet árulása felől. Így, pusztán a verssel, nem merte bíró elé állítani. – A vers, az igaz, elég rossz, de hátha a bíró is rossz lesz és nem találja kellő bizonyítékok hiányában elítélni. Jobb hát előbb bűnöket gyüjteni ellene és addig hadd legyen Bécs-Ujhelyen. Végre is, azt mondja az arab közmondás: jobb állni, mint járni, jobb ülni, mint állni. Hát hadd üljön.

A bűnök gyüjtése pedig minden gyüjtések között a legkönnyebb. Ha éppen nem volna, mesterségesen lehet tenyészteni, mint a pisztrángot. Stohlen lovag Bécsbe hívatta a bécs-ujhelyi fogházigazgatót, Bernot urat és megmagyarázván neki, milyen gyanuban áll a fogoly, utasítá, hogy a tintát, papirost ne vonja meg szomorú magányában, sőt inkább kössön vele bizalmas barátságot és adjon neki módot (sőt esetleg tanácsot is ügyesen), hogy panaszolja el sorsát Napoleonnak és kérje közbelépését kiszabadítására, – persze a levél Stohlen lovaghoz küldendő s a többi.

Aklit tehát még itt se hagyta el a gyöngyélet. Bernot úr megszerette, rab létére vacsorára hívogatta, pertu lett vele. Kisasszonyai is voltak Bernot úrnak, két ábrándos szemű Gretchen, akik hárfát játszottak vagy lenszálakat fontak guzsalyaikról esténkint. Az egyik, Klementine, szemlátomást kaczérkodott Aklival. Akli nem volt elég karakter, nem vallotta be, hogy a gondolata valahol másutt jár, Bécsben, egy utczában, egy nevelő-házban… Akli visszakacsintgatott rá és így szövődött a fogház-igazgató lakásán egy kis idill. Bántotta ugyan a lelkiismeret, hogy a leányt hitegeti, de ekképen okoskodott: Ha a leányt felvilágosítanám szívem titkáról, akkor nyugodtabb lenne a lelkem, de oda lenne a testem kényelme, a jó kosztom és lelkem helyett a gyomrom háborogna. Nos, minthogy a lelkem a kedves lánytól való távollét miatt anélkül is szenved, ezt a kis terhet is még reá rakom, már neki úgy is mindegy. Ezzel az okoskodással legalább elhitte, hogy nem rossz ember. Amint hogy nem is volt rossz, csak szamár. Azt hitte, ő csal, pedig őt csalták.

Egy este, midőn ismét Bernotéknál vacsorált, hozzá simult Klementine és szemrehányást tett neki.

– Miért nem igyekszik szabaddá lenni?

– Hiszen igyekszem, – felelte Akli, – már két instancziát írtam a császárhoz, édesapja el is küldte, de megfoghatatlan módon nap nap után múlik és semmi se mozdul. Pedig meg vagyok győződve, hogy a császár szeret s nem tudom, mit vétettem, ha vétettem, de megbocsátaná, érzem.

– Ne higyje azt; a császár senkit se szeret. A Habsburgok hidegek, mint a glecserek. Ellenségei vannak a Burgban s őt most azok informálják. Sohase fog megszabadulni, ha nem hallgat rám.

– Iszen hallgatok én szívesen. Hát mit tegyek?

– Hajoljon közelebb, majd megsúgom. Forduljon Napoleonhoz egy kérelemmel.

Akli csodálkozott.

– Napoleonhoz? Mi közöm nekem Napoleonhoz? Vagy mi köze Napoleonnak én hozzám? Nem értem magát, Klementine. Hol veszi ezt a képtelen ideát?

Klementine zavartan felelt.

– Csak úgy érzem, csak úgy gondoltam. Tudja a nők az ilyet eltalálják. Ami aztán a levelet illeti, azt kézbe juttatni én is tudnám. Van egy unokatestvérem, aki orvos Párisban és benfentes a Tuileriákban.

Akli gyanuját még ez se ébresztette fel – női szemek gyöngéd tekintetétől símogatva, mélyen alvó fenevad a gyanu, – egyszerű, hiábavaló fecsegésnek tartotta a leány tanácsát és természetesen nem írt levelet Napoleonhoz.

Akadt úgy is elég írnivalója.

A fogházigazgatónak ugyanis a két kisasszonyon kívül volt egy kis fia is, aki katonaintézetbe járt. Bár a szülei helyben laktak, mégis bennlakó volt, mint a többi, csakhogy a katona-tanárok jó barátságban lévén Bernot úrral, ha otthon ludat öltek vagy ha Bernotné asszony jóféle puddingot csinált, a kis Eduárdot hazaeresztették «szopni». Addig-addig járt haza Eduárd az utóbbi időkben, hogy egyszer csak a leczkeóra után elkezdi a «cserebogár, sárga cserebogár» nótáját fütyürészni. Mint a puszták égő tőzegeinek füstje ahogy megüti a tinó orrát, úgy ütötte meg a magyar puszták dallama a Kovács Gyuri fülét. Oda szaladt nagy lelkendezve német tanulótársához és nyakon ragadja, mintha valamit ellopott volua.

– Hol vetted ezt a nótát, «kamerad»?

– Hát egy rab van most az apámnál, attól tanultam.

– Magyar rab?

– Magyar rab, valami Akli nevű.

Gyuri elsápadt, szíve hangosan dobogott, de a német előtt nem akarta magát elárulni, a mennyire lehetett, egykedvüséget erőszakolt arczvonásaira:

– A név közömbös, akár Pál, akár Péter, csak a magyar voltát sajnálom. Nem tudod, miért fogták el?

– Hogy gondolod azt? – felelte Eduárd. – Atyám sohase mond el hivatalos titkokat.

– És hogy ismerkedtél meg vele?

– Atyám nagyon szereti, ebéd és vacsora idejekor gyakran kihozatja a czellájából és együtt étkezik a családdal.

– Atyád derék ember lehet – felelte Kovács György meghatott hangon.

– Meghiszem azt. Két érdemrendje van, barátom.

– Edd meg az érdemrendjeit! Nem azok miatt mondom.

– De a rab is kellemes ember, zongorázni tud, énekelni, fütyülni, Schillert, Goethét könyv nélkül mondja el. Művelt és mulatságos.

– Beeresztenek hozzá idegeneket?

– Nem szabad.

– És hol van becsukva? A fogházépület melyik szárnyában?

– A déliben.

– Megmutathatnád nekem az ablakait?

– Maradj csak a singularisban. A rabok nem laknak termekben, csak egy ablaka van a zárkájának.

– Mutasd meg nekem, Eduárd.

Eduárd gondolkozott kissé, hogy nem vét-e ezzel valamit a fölebbvalók és az állam ellen.

– Mi végből akarnád? – kérdé vontatottan, kedvetlenül.

– Hát mi egyébért, – felelte a magyar fiu – egy pár hazai dalt szeretnék elénekelni egy csöndes estén az ablaka alatt s ő azt meghallaná és talán jól esnék neki. Hát mit is tehetnék én egyebet azzal, hogy az ablakát tudom?

– Igaz, – mondá megnyugodva – de nem fogja meghallani, meglátod, mert magasan van az ablaka.

– Ne félj te attól. Kifogja a magyar fül a magyar hangot, ha akárhogy elkeverődik is a levegőben.

– Hát jó, nem bánom, megmutatom majd egyszer.

Lőn tehát egy napon, hogy Akli Miklós czellája ablakán egy kavics röpült be nagy csörömpöléssel, éppen a fogoly lábaihoz. A kavics papirosba volt betakargatva. Akli fölemelte, legöngyölgette róla a papirost és elolvasta, ami írva volt rajta: «Én vagyok itt, Akli bácsi. Nem parancsol valamit? Kezeit csókolja: Gyurka.»

Hej, megörült Akli a levélnek s nyomban rohant az ablakhoz, kendővel integetve a fiúnak, aki lent állt egy magyalfa-bokornál, parittyáját fogva a kezében.

Majd hirtelen visszahúzta a fejét, néhány sort vetett ő is papirra s abba betakargatva a kavicsot, ledobta az ablakból:

«Szervusz, Gyurka! Hát rám akadtál? Csehül vagyunk, öcskös. Gyere el, amikor jöhetsz, egy levelet írok Iluczinak, amit majd neked kell továbbítanod.»

Azontúl gyakran jött el a Gyurka a bástyákhoz és a kövek szorgalmasan diskuráltak egymással. Akli leveleit Bécsbe küldözte és az Iluczi válaszait fölröpítette a parittyából a börtönablakba. Ezekből a levelekből sok mindenfélét megtudott Akli, ami a világban történik; kivette, azt mondja (t. i. Iluczi mondja) a benfentes Kolowratból, akivel most, mint az Akli helyettesével, gyakran érintkezik, hogy a császár szertelenül haragszik Aklira (hogy miért, azt Kolowrat se tudja), azt is mondta Kolowrat, hogy a császár semmilyen levelet nem kapott Aklitól, de nem is fogadná el, mert a nevét sem szabad említeni előtte. Arról is írt a bakfisch, hogy a kiállhatatlan Szepessy báró gyakran megfordul az intézetben, szépeleg neki, virágokat, czukrot küldöz be, sőt most ujabban úgy öltözik, mint egy piperkőcz (olyan furcsa a szép uj ruhákban, hogy nevetni kell rajta). «Kezdett már a helyzet tűrhetetlen lenni, úgy, hogy megkértem Kolowratot, segítene rajtam, mire Kolowrat meghagyta a madamenak, hogy a bárónak ne engedjen velem semmi érintkezést és ezt úgy vegye a madame, mint a császár parancsát.» Majd minden levélben volt egy kis enyelgés, egy kis czélzás a sorok között a stadt-parkbeli beszélgetésre, meg egy kis biztatás a jövőre, hogy «bővebben élőszóval, akkor, amikor – az mindegy». Ez a «mindegy» sokat látszott jelenteni és édes gondolatokat hajtott az Akli fejében. Virágok nőttek attól a kis czellában és tündérálmokat hozott az éjszaka. Utóirat pedig éppenséggel minden levélben volt, némelyikben kettő is, zagyva tarkaságban: «Vigyázzon az egészségére és írjon minél többször, én sokat gondolok magára. Itt Bécsben most az a hír, hogy Napoleon császár elválik a feleségétől és a mi császárunk leányát, Mária Lujzát veszi el. A kis orgonavirágos szalmakalapomat, amelyik magának úgy tetszett, képzelje csak, megrágták az egerek.»

A kövek sok érdekeset beszéltek és Akli lassan-lassan okoskodni kezdett. Hátha az ő instancziáját csakugyan nem kapta meg a császár? Hátha Bernot el se küldte? Hiszen ez az egész barátsága a foglyával egy csöppet se természetes. De hát mit akar? és általában mit akarnak vele? Miért nem állítják biró elé? Miért nem mondják meg, mit vétett, hogy védekeznék ellene? Így azt se tudja, mit mondjon, hol kezdje. Hiszen ez az egész dolog egy átláthatatlan ördögi cselszövény, amelynek a kibonyolító szálát hiába keresik izzó fejében nyargaló gondolatai éjjel-nappal. A császár haragszik rá, nevét se szabad előtte említeni. Megfoghatatlan ez! Meg lehet ebbe őrülni.

Nagy töprengések után elhatározta, hogy még egy végső levelet intéz a császárhoz. Csakhogy ezúttal a Bernot tudta nélkül. De hát miképpen? A legközelebbi napon megkérdezte Gyuritól, tudná-e valami módját, hogy egy levelét a császár bizonyosan a kezeihez kapja?

Gyuri felparittyázta a feleletet:

«Személyesen fogom hozzá juttatni, csak írja meg.»

Akli tehát még egy instancziát szerkesztett klasszikus, ékes latin nyelven, mely talán csak a követ nem inditaná meg. Gyuri pedig először érezte a tettvágy hevületét, mikor egy ilyen nagy feladat esik a vállára, eljuttatni az instancziát a császárhoz. No, hát ott is lesz az – ha a pokol minden ördöge ellenezné is. Ezzel vélte meghálálni mentorának, ami jót tett vele.

Száz terv is kóválygott a fejében, de a legelső volt megtudni, hogy a császár hol van most.

Elment a postamesterhez. Lapok akkor nem jártak, ahol pontosan megvannak a hírek az udvar köréből. Csak a postamesterek tudták az egymást keresztező levelekből az udvar hollétét.

– Ő felsége most Laxenburgban tölti az őszt – mondá a postamester.

No, hála Istennek. Laxenburgot legalább egy kicsit ösmerte a Gyuri gyerek. Ott már egyszer bejutott a császárhoz, pedig senki se akarta beereszteni.

Három napi szabadságot kért az igazgatótól, hogy családi ügyben el kell utaznia, mire megindult és meg sem állott Laxenburgig.

Ott állt megint a vártánál, a vassorompós kerítésnél, ahol évekkel azelőtt. Olyan furcsa! Mintha éppen az a katona járna ott fel s alá, aki azelőtt. Még a bajusza is olyan.

De most már Gyuri is katonaruhát viselt. A nagy katona szerető szemekkel pislogott az apró katonára és semmi kifogása se volt, hogy az a kapun bemenjen az udvarra.

Eddig csak megvolnánk, gondolta magában Gyuri, de mit csináljon most? Kihez forduljon? Kolowrathoz fordulna, de az szigorú ember, visszakergetné az intézetbe és dehogy eresztené a felség elé az Akli instancziájával – kivált ha parancs van, hogy Akli nevét említeni sem szabad. Legjobb lesz, ha meghúzódik valami bokorban s meglesi, míg a császár a parkba jön s akkor eléje áll és vakmerően odanyujtja a levelet. Csakhogy ez is kivihetetlennek látszott, mert valahányszor a felség sétára megy, a zsandárok előbb kikutatják a kertet. Az is megfordult fejében, hogy ha a császár kikocsizik, akkor künn az utczán a kocsijába dobhatja a levelet. Igen de a császár sokszor hetekig se kocsizik ki. Végre eszébe jutott az öreg Laube, a császár komornyikja; mikor a nővérével ide jött, ő viselte gondjukat, nyájas, piros arcza, mint melegítő emlék, derengett eléje a multból. Miért ne kereshetné fel a kedves öreget? Tőle megtudhat valamit a császár napi programmjából s aztán ahhoz tarthatja magát. Az ám, de az öreg Laube is megkérdezi, hogy mi szél hozta ide? Mit akar? Miért hagyta ott az iskolát?

Ejh, hát egy kis ravaszság még nem hazugság, azt fogja mondani, hogy Aklival akart személyesen találkozni. Úgy tesz, mintha nem tudná, mi történt Aklival, még talán szép szerével ki is veszi az egyenes szívű öregből, hogy Akli miért lett kegyvesztes, ami nagy eredmény lenne, mert ezen fordul meg a védekezés módja. Az ilyen öreg szolgák sokszor többet tudnak, mint a nagy urak.

A császári kastélyban pedig óriási nyüzsgés volt a mai napon, lakájok szaladgáltak keresztül-kasul a folyosókon, a konyhai részeknél kukták sürögtek-forogtak, egy-egy fehérkabátos, fehér tányérsipkás alak ki-kibújt odújából hűtőzni vagy tojáshabot verni, a második főudvaron fényes egyenruhájú tisztek jártak-keltek, az épület homlokzatánál a Plankenstein-huszárok két százada volt felállítva s a folyosóknál, bejáróknál díszbe öltözött kopjás vitézek álltak őrt. Szóval, valami nagy parádé volt a császárnál. De ez csak könnyítette Gyuri dolgát, a czifra sokadalomban könnyebb volt elvegyülnie.

Bátran tartott annak az ismert bejáratnak, mely a komornyik lakosztályába vezetett; a kopjások szó nélkül hagyták fölmenni a grádicson; előtte, de már följebb, egy nyalka huszártiszt lépegetett, aki véletlenül elejtette fehér keztyűjét, melyet a kezében tartott. A gombolyaggá gyűrt keztyű lecsúszott a garádicsról és gurult, gurult lefelé…

A huszártiszt (egy óbester) hátrafordult erre, egy kis magyar káromkodással aposztrofálva a lefelé szaladó keztyűt, miközben kedvteléssel vette észre az utána jövő gyerek-katonát s rárivallt nyersen németül:

– Add fel a keztyűmet, te gyerek!

Gyuri sértődve vörösödött ki a tegezésre és a «gyerek» szóra, egy perczig habozva tűnődött, hogy fölvegye-e a keztyűt vagy megtagadja a goromba óbesternek ezt a legegyszerűbb udvariasságot is.

– No mi az? – mennydörgé az ezredes csodálkozva. – Talán nem akarod felhozni?

De már ekkor lejebb lépett Gyuri vagy két grádicson a keztyűért, mert nem tartotta tanácsosnak, ily fontos küldetésben jelenetre adni okot.

Fölvette a keztyűt s fölvitte az ezredesnek.

– No, ezer szerencséd, kis baka, hogy felhoztad, mert bizony, mondom, kétfelé hasítottam volna a tökfejedet.

– Vagy én a magáét! – felelt a fiú, rendíthetetlen nyugalommal nézve a szeme közé és önkénytelenül kis spádéjához kapott, mely csörömpölve mozdult meg oldalán.

– Ejnye, gígom-gágom! – kiáltott fel az ezredes nagy örvendezéssel, egyszerre magyarra fordítva a szót. – Kinek a fia vagy, ecsém?

– A Kovács Mihály óbesteré.

– Parolát ide, hékás. Hát bizony észrevettem a viselkedésedről, hogy magyar anya szült, hanem már most jobb, ha kibékülünk, mert tudd meg te is, hogy kivel kötöttél ki, atyámfia: én Simonyi óbester vagyok.

Most utólagosan ijedt meg a fiú, láthatólag elsápadt. A híres Simonyi óbester vitézségét szétvitték a mesék és legendák a világban mindenüvé, még oda is, ahol a padokat faragják. A legvitézebb huszár megelégedetten olvasta a saját dicsőségét a fiú arczán.

– Semmi az – jegyzé meg nyájasan. – A farkas is csak odáig eszi meg az embert, ameddig kinn van a csizmából. Azontúl nem bántja. Nos, te még bent vagy a csizmákban.

És megveregette barátságosan a vállait.

– Hány órakor jön meg az uralkodó? – kérdé azután.

– Miféle uralkodó? – csodálkozott Gyuri.

– Hát melyik, ha nem a hesszeni, hiszen őt várjátok vagy mi?

– Nem tudom – vallotta be a fiú. – Én nem tartozom az udvarhoz. Bécsujhelyi katonanövendék vagyok.

– No, hát nagyra nőjj! – szólt az óbester, elválva a fiútól, miután fölértek a pompás, márványos korridorra.

Az óbester jobbra ment, kevély, sarkantyús lépteivel, a fiú balra tartott, a Laube apó lakása felé.

Alig hogy egyet-kettőt lépett, hát ki jön rá szembe, topogó, apró lépésekkel: maga az öreg Laube. Mondja aztán valaki, hogy nincs szerencse! De mennyire megőszült, összeesett az öreg. Valami különös zöldes Waffenrockot és nadrágot hoz a karján, a másik kezében fekete, aranyrojtos kalpagot tart.

Gyuri mosolygós arczczal siet feléje, de a Laube apó szelíd kék szemei ismeretlenül szegződnek rá.

– Jó napot, Laube úr, hát nem ösmer rám?

– De bizony, de bizony. A hangja olyan ismerős. Ah no, hogy is felejthettem csak el. Az a kis pompás magyar fiú… Oh, kicsi szívem, persze, hogy maga az. No lám, no lám. Oh, hiszen már katona, valóságos katona, nyalka katona. Hop, fikom adta, hisz kardja is van. Bizony már meggyengülnek a szemeim, nem ösmertem volna meg, csak a hangjáról, mert a fülem még jó. Természetes, az olyan vén szamárnak, mint én, a füle tart ki a legtovább. Pedig szemem is olyan volt valaha, mint a sasé. Én voltam azelőtt Ő felségének a legkedvesebb vadásza s bizony eleget vadásztunk egykor Ischlben az ön édes papájával is, az Isten nyugosztalja, de hol veszi itt magát, ahol a madár se jár?

– Éppen magát akartam meglátogatni, Laube úr, de látom, rosszkor jöttem, szolgálatban van.

– A hesszeni ezred ruháit viszem be a császárnak, mert ebédre várjuk a hesszeni uralkodót s az a bolondos komédia járja ezek közt, hogy az egymás uniformisában jelennek meg. Sületlen egy mesterség az egész uralkodás, de hát nem nehéz és ha már eddig meg nem úntam, most öreg koromban megjárja pihenőnek. A fülem, hála Istennek, elég jó és a csengetyűt messziről meghallom. Nagy áldás az Istentől az olyan fül. Különben mi járatban van az úrfi?

– Aklit, a mentoromat akartam meglátogatni, de azt hallom, valami baja történt, hogy már nincs itt; azért jöttem önhöz, Laube úr, hogy kérdezősködjem utána.

– Mit? Hát nem tudja? – kiáltott fel élénken a komornyik s letette a ruhákat a márványoszlopzatra s azután megnézte az aranyóráját, mely hatalmas, vastag lánczon lógott le, – még van néhány perczem. Igazán semmit se tud? Ej, hát vége van a szegény Akli úrnak. Valami hóbortos verset írt és hát krcs (kezével az ajtónak kulcscsal való bezárását jelezte) ül valahol a hűvösön – s tudja Isten, látni fogja-e még valamikor az Isten napját. Mert hát Akli úrnak szárnyai voltak, ahogy mondani szokták és az sohase vezet jóra, sokkalta jobb, ha csak fülei vannak az embernek.

Mialatt Laube apó mindjobban nekimelegedett, azalatt Gyuri fölismerte a helyzet előnyeit, egyre nyomult háttal a hesszeni uniformis felé s felhasználva az öreg szemeinek gyöngeségét, egy alkalmas pillanatban, mikor Laube apót elfogta a köhögés, egy ügyes mozdulattal becsúsztatta Akli instancziáját a hesszeni zöldes Waffenrock zsebébe, miközben váltig sopánkodott:

– Oh, szegény Akli bácsi, szegény Akli bácsi… Hogy lehetne rajta segiteni?

– Azon bizony nem lehet sehogy, ne is törje rajta fejét az úrfi. Amelyik körte egyszer lepottyan a fáról, az már nem kerül oda vissza többé.

– De hátha ártatlan volt?

– Mindegy az a körtére nézve, akár azért potyogott le, mert rothadt volt, akár nem volt rothadt, de erőszakkal tépték le, vége van, punktum. De már most mennem kell a ruhákkal, mert a császár öltözködni fog. Megvár az úrfi?

– Nem, nem várom meg, Laube úr, csak éppen egy perczre akartam látni, mielőtt visszaindulok Bécsujhelyre, hiszen talán tudja…

– Minden bizonynyal, de ön végre is otthon van nálunk és itt találja most Kolowrat grófot is, akit a császár gondviselőjéül megbízott. Hogy van a leánytestvére? Hallom, hogy szép kisasszony lett.

– Jól, köszönöm, de ne szóljon, kérem, Kolowrat grófnak, Laube úr, hogy itt voltam, csak úgy engedély nélkül szaladtam ide Akli úrhoz és önhöz. Nem szeretném, hogy Ő felsége vagy Kolowrat gróf megfeddjenek emiatt.

– Azaz, ön inkognitó van itt – nevetett Laube úr. – No, jó. Egy szót se szólok. Hiszen nekem voltaképpen nincs is nyelvem, nem szabad lenni nyelvemnek, megszoktam, tudom, nekem csak füleim vannak.

Laube apó eltünt a ruhákkal, Gyuri pedig abban a hitben, hogy a dolgát jól végezte, egyenest visszament Bécsujhelyre, be se várta a parádét, a hesszeni uralkodó érkezését, kinek ma egy fényes ebédet kellett elfogyasztania a laxenburgi vörös ebédlőben. Pedig már erősen porzott az út Bécs felől, ahonnan jönnie kellett a fényes menetnek, a fogatok és a lovagok nagy sorának. Az őr a toronyból leste a pillanatot, amikor jelt adhatott, az ágyúknál ott álltak a tüzérek, akik a díszlövéseket elsüssék, a Plankenstein-huszárok lovai türelmetlenül toporzékoltak – de Gyuri mindezekre nem volt kiváncsi, ő mind csak arra gondolt útközben, hogy a császár most már öltözködik, most ölti fel körülbelül a Waffenrockot, valami megsustorog a zsebében, megnézi, miféle papir, elolvassa, jó szíve megpuhul és nyomban küld egy lovast Bécsujhelyre, aki viszi a hírt vágtatva, hogy Akli Miklós tüstént szabadon eresztendő. Jaj, csak valahogy hamarabb oda ne érjen ő nála, hogy még egy-két szót ő is válthasson a kiszabadult Aklival.

Nem sokat pihengetett útközben a korcsmákban, haza sietett nyakra-főre s amint megjött, legott megkoppant a kavics a rab czellájában. Akli mohón olvasta a czérnával rákötözött papirról:

«Levelét a császár zsebébe tettem; érzem, hogy lesz eredménye.»

Hát lett is nemsokára. Az az eredmény lett, hogy Aklit egy éjjel elszállították onnan titokban valamely más börtönbe, Bernot urat pedig nyugalmazták megrongált egészsége miatt. Minthogy a fogház-igazgató úr olyan jó színben volt és olyan jól érezte magát, mint a halcsík, roppant fejtörésébe került, hogy milyen betegsége lehet. Ugy látszik, a császár megtalálta a levelet a Waffenrockban, de nem az Akli ártatlanságát látta meg belőle, hanem az őrizet hiányosságát Bécsujhelyen.

Ezalatt pedig otthon Magyarországon is észrevették, hogy, ami nem először történik, nem is utoljára, a legbecsületesebb embereket, mint valami kilincseket, lakat alá teszi a bécsi kormány megőrzés végett. A Napoleon-kultusz elég ok volt, hogy az ember egyszerre csak eltűnjön a társaságokból és senki se tudja, hova lett. A pozsonyi dieta tehát hevesen sürgette, hogy a magyar illetőségü politikai foglyok magyar biróságok elé állíttassanak.

A császár atyai jó szíve megolvadt a magyar gravamenek keserü levében, mire azt a kegyes rendeletet adta ki, hogy a magyar politikai foglyok, akár Olmützben, akár Kufsteinban vagy Bécsujhelyen volnának, vitessenek magyar börtönökbe, – ha jobb nekik az otthoni doh, ami a tüdejükbe szürődik a nyirkos börtöni falakról, hát legyenek vele boldogok.

Igy került Akli Miklós Pozsonyba, uj fogház-igazgató és uj porkoláb alá. De legalább a magyar ég mosolyog le a kerek ólmos ablakon. Az igaz, hogy nagyon kis darabka.

Most már aztán végkép el volt temetve a «császár mulattatója». Most már nem irkálhatott leveleket és nem is kapott. Még tintát, papirost se adtak neki, hiába rimánkodott a fogház-igazgatónak, hogy ő könyvet szeretne írni. Az igazgató jóízű magyar ember volt és lebeszélte erről a bolondságról. Nem lehet egy rókáról két bőrt nyúzni. Elég magában véve a becsukás, nemhogy még tetejébe könyvet is írjon. Nincs benne az utasításban ez a szigorítás, tehát ne írjon semmit. Pihenjen egy pár esztendeig. Hátha megváltoznak az idők. Hiszen a világ se marad mindig az egyik oldalán, fordul egyet, mihelyt akarózik neki.

VII. Fejezet. KaráCsony A Burgban.

Fordult is a világ, kivált a Szent István tornyáról nézve. Az öreg Európa felöltötte azt a formáját, amelyben sokan szeretik elképzelni: a pletykázó kávés-nénikéét. A trics-tracs és a sugdosás szinte elnyomta az ágyúk dörgését. Napoleon válik Jozefintől és elveszi az osztrák császár leányát, Mária Lujzát. Már meg is kezdődött a diplomácziai kérdezősködés. De hát nem álom volna ez? Istenem, istenem, de furcsa szálakból, de különös vetélőkkel szövöd össze a történelem vásznát!

A világ hát fordult, de lassan… Az idők is jöttek-mentek, de sebesen, a maguk módja szerint; azokon semmit se változtatott Napoleon. Nyár után ősz jött, ősz után tél jött. És a szép zimankós karácsony is beköszöntött az ő fehér bundájában (hanem már a bundán néhol változtatott a korzikai, piros rózsákat pingálván rá.)

A karácsony és a husvét mindenkor nyárspolgárias ünnep volt a Burgban. Husvétkor az öreg koldusok lábait mossa meg a császár, karácsonykor ajándékot osztogat családjának, személyzetének és minden hozzátartozóinak és vigyáz arra, hogy egész nap csak jót cselekedjék.

E miatt aztán karácsony estéjének a napján semmi állami okiratot alá nem ir (mert az állami okiratok ritkán tartalmaznak jótéteményt). Halálítéletet meg nem erősít, magánügyet el nem intéz (mert ami az egyiknek jó, az a másiknak bizonyosan nem jó), szóval, a császár karácsonykor nem tesz semmit, tehát nem tehet rosszat se. Ellenben már korán reggel egy zacskó aranyat küld a városházára, kiosztandót a szegényeknek, három megégett templomra kiutalványoz ajándékul száz-száz forintot; ezt annyira megtartja, hogy ha talán nem volna, csak két megégett templom a monarchiában, magok a miniszterek gyujtanának meg egy harmadikat. Reggeli előtt elmegy a kapuczinusok sírboltjába és a megholt feleségei koporsójánál imádkozik. Megholt feleségei máris szépen felgyűltek, de azért kilencz órára mégis végez az ájtatossággal, azután reggelihez ül. Ő felsége bőjtöl ilyenkor az esti csillag kigyultáig, csak halat, gyümölcsöt, mézet fogyaszt és tokaji borral öblíti le. Az utolsó felhörpintett pohár után irószobájába vonul és ott fogadja Metternich herczeget, a Stadion utódját (Stadion már a multé), aki a külügyekről referál, a tegnap óta vett hireket csoportosítja és (uj seprő jól seper) nagy buzgalommal fejti ki pókháló finomságu terveit és húzásait az Európát jelentő ostáblán.

– Csak mindig a legokosabbat tegyük, kedves herczeg, csak a legokosabbat – szólt bele a császár ásítozva.

– Csakhogy nem mindig tudjuk, mi a legokosabb – felelé a herczeg kedvetlenül, hogy tervei föl nem villanyozták urát.

– Amit az Isten akar! – végzi be ájtatosan a császár.

Metternich gúnyosan mosolyog.

– Csakhogy ez talán nem egészen elég, mert az Istennek nem éppen az osztrák külügyminiszterség a métierje.

– Oh, herczeg, herczeg! – kiált fel a császár megbotránkozva.

Míg a sanctissima majestas (ekkor ez volt a szokásos megszólítás) a külügyminiszterrel konferált, azalatt egyre gyülekeztek az előtermekbe az udvar appendixei. Az udvarnak az udvara. Mintha a régen kihajigált bútorok térnének vissza. Egykori kedvenczek, penzionált öreg alakok, a császár saját külön szegényei és pártfogoltjai, a volt feleségeinek szegénységre jutott udvari hölgyei, a dajkák, akik a gyerekeket szoptatták, a nevelők, akik Ferdinánd trónörököst tanították (no, ezek ugyan meg nem érdemelnek egy hajító fát sem), a Mária Lujza játszótársnői, a császár egykori komornyikjai, akik más állásokba szakadtak, szóval, mindazok az exisztencziák, akik keringésükben, mint a legyek a czukortartóhoz, valahogy közel jutottak a császárhoz s valami odatartozandóságot tudtak magukba fölszíni. Ezeket minden évben karácsonykor kötelességszerüen fogadta, megajándékozván kit-kit a maga rangja és helyzete szerint.

Az estét aztán az _igazi_ udvar és a család körében töltötte, egészen egy pater familias és a «legkeresztényibb» udvar szellemében. Karácsonyfa van felállítva külön a család, külön a marsall-tábla és külön a szolgaszemélyzet számára. A lakájok évenkint fölhíttak betlehemeseket is az utczáról a császár parancsára, aki jóizüeket nevetett a napkeleti csillag után induló szerecsen kollégáin.

A Kovács-árvákat szokásosan szintén ezen a napon fogadta kézcsókra az udvar appendixei közt. Ekkor hozta el őket Kolowrat gróf, ki azonban már hetekkel előbb referált előhaladásukról, magaviseletökről.

A császár vidám volt ez alkalommal, uborkaalaku arczán mosoly derengett. Az írószoba tulajdonképpen egy nagy terem, közepén széles mahagoniasztal, melyen rendetlenségben hevertek az irások, levelek, jegyzetek, jelentések, állami akták. A kordovai bőrrel bevont falnál egy másik asztal görnyedt, fölhalmozva apró csomagokkal és katulyákkal, mindenik mellett egy jegyzet, hogy kinek szól és a jegyzetre a császári memoria serkentésére sokszor fel van írva az is, hogy ő felsége miről beszéljen az illetővel.

Mikor a Kovács-árvák beléptek, a császár szinte hátra tántorodott meglepetésében, oly szép volt a kisasszony, nyúlánk alakjával, szelid galambtekintetével s mindenek fölött az a nemes tartás, mintha egy vérbeli herczegnő jönne bemutatni a hódolatát.

– Ah, ni, a mi magyar leányunk! – kiáltott fel a császár élénken. – Jőjjön, jőjjön!

Odanyujtotta csókra a csontos kezét s aztán megfogta vele a leánykáét és ugy tartotta sokáig, mintha valami puha madárfészekben volna a tenyere s érezné a meleg madárka szíve lüktetését.

– Hogy érzi magát, kedvesem?

– Köszönöm, fölséged jóságából igen jól.

– El van-e látva minden szükségesekkel? Nem hiányzik valamije?

– Bőven van mindenem, fölséges uram.

– Das hör’ i’ gern – szólott a császár bécsiesen s aztán elereszté a kezét és a fal melletti asztalhoz lépett, hogy kikeresse a számára szánt ajándékot.

Hamar megtalálta a czédulát az egyik dobozon: «Helene v. Kovács» és az is oda volt jegyezve, hihetőleg Kolowrat javaslata alapján: «Zárdába küldés».

A császár előtt, akinek rossz emlékező tehetsége volt, csak homályosan rémlett, hogy Kolowrat emlegetett valami konfliktust báró Szepessyvel és valami titkos ábrándos szerelmet is, de miért ajánlja, hogy éppen apácza legyen a leány, ennek a motivumát nem birta hirtelen megtalálni. Ejh, gondolta magában, a vén kópé irigyli őt a mostani generácziótól.

De mindegy, ha elő van irva, hát lepergeti a feladatát. Hiszen a korona csak rosta, amin átesik a tanácsosok tanácsa.

Fölnyitván a dobozt, maga is kiváncsi, kigöngyölgette puha selyempapirosból az ajándékot, egy pár értékes fülbevalót, nemes tüzü opálkövekkel.

– Viselje ezt a csekélységet, édesem, emlékezetül az idei karácsonyra.

Ilona elmosolyodott s leányos csacskasággal kiáltott fel:

– Oh, hiszen már megvan a fülemben.

A császár oda tekintett és bosszusan ránczolta össze sajátszerű szögletes homlokát. A fülbevalónak szakasztott párja ott fityegett a Kovács kisasszony füleiben.

– Ezeket tavaly kaptam fölségedtől!

– Az ostoba Stransky, – mentegetőzött a császár, fejét haragosan csóválta, az ajándékokat bevásárló udvari titkárra hárítva a felelősséget – úgy látom, azt hiszi, hogy magának négy füle van.

Ezen az ötleten édesdeden elmosolyodott a leány, ami a császárt is vidám mosolygásra ingerelte.

– No, semmi az, – mondá kegyesen – majd megbízom Kolowratot, hogy valami egyebet vegyen az ötvösnél, ami éppen megnyeri tetszését. De most beszéljünk jövőjéről is. Ön most már az utolsó évben van az intézetben és úgy tudom, nem akar férjhez menni. Hiszen a multkor volt már erről szó.

A leány némán bólintott szép fejével s szorongva várta, mi fog következni.

– Nem volna inkább kedve zárdába menni?

– Zárdába? – ütődött meg a leány. – Hogyan érti fölséged?

– Hát úgy (a császár zavartan kereste a kifejezést), hogy talán a Krisztus menyasszonya óhajtana lenni? Mit szól hozzá?

Ilona lesütötte a szemeit, halavány lett, mint a fal, szíve hangosan dobogott.

– Beszéljen bizalommal, mintha az apjához szólana. Kielégítené ez önt?

– Fölséges uram, – felelte fojtott hangon – akinek én a menyasszonya lennék, én azt kívánnám attól, hogy engem… hogy engem mulattasson.

– Oh, kis bohó! A hit nyugalmat önt a szívbe és megelégedést. S ez több a mulatságnál.

– De én azt kívánnám a vőlegényemtől, hogy ha például a zsebkendőmet elejtem, azt fölvegye, hogy ha az utczán megyünk és az eső esik, ő tartsa fölém az esernyőt, hogy a bálban limonádét hozzon és a cotilliont velem tánczolja s erre a czélra…

A császár nevetett.

– Erre a czélra Krisztus urunk csakugyan nem alkalmas, sőt úgy nézem, ezzel még ki sem merítette az illetőnek a kellékeit, melyek közt alkalmasint ott lesz a csinosan kipedert bajusz is… No, no, nem kell azért mindjárt úgy elpirulni. Hát nem bánom, legyen úgy, hogy semmit se szóltam. Most pedig vegyük elő a «katona urat». (A császár a háttérben álló Gyuri felé fordította tekintetét.) Nos, mit parancsol, katona uram?

De be sem várva a peczkesen álló növendék feleletét, ujra az ajándékok asztalához tipegett, ahol egy díszes erszény volt kikészítve Georg Kovácsnak, a czédulán pedig a császárnak saját kezével odavetett ez a jegyzete: «Parittyázás, latin nyelv. Megdorgálandó».

– Meg vagyok veled elégedve, ficzkó – szólt hozzálépve és megveregetve a vállát. – Professzoraid jó katonát jósolnak benned, atyád is az volt, kegyelettel őrizzük emlékét, holta után se feledjük hűségét, szolgálatait, hanem elszomorító reám nézve, hogy a parittyázásban és a latin nyelvben nem tanusítasz elég előmenetelt.

Gyuri tágra nyitotta nagy, okos szemeit a csodálkozástól, hiszen a parittyázás nem tantárgy és a latin nyelvben ő az első az intézetben. Szólni nem mert, de itt bizonyosan valami félreértés van.

A minthogy volt is, mert a császár azt a jegyzetet olyan értelemben csinálta hetek előtt, hogy a fiú megdorgálandó az Aklihoz parittyával becsempészett levelekért, még pedig latinul dorgálandó meg, hogy a leány, aki titkos beteges vonzalommal érdeklődik Akli iránt, ne értse, miről van szó. Hanem persze a jegyzet csak jegyzet. A jegyzettel megrögzített szó megmarad, hanem a környéke elhalványul, sőt néha nagy bolondul meg is változik.

– Hát már most te is kikapod a magad karácsonyi ajándékát, fiúcska, – folytatá a császár tréfálkozva, ami gyakran szokása volt. – Ez az erszény jut neked tíz fényes körmöczi aranynyal. Hanem még ne nyúlj utána. Előbb egy kis polgári hasznot szeretnék a hanyagságodból kihúzni. Várj csak, fordíttatok veled valamit s amennyi hibát ejtesz a latinban, annyi aranyat vonok le. Van-e pénzed, ha több hiba találna lenni, mi?

– Három aranyam van még a tavalyiakból.

– Az is valami. Gondolod, hogy elég lesz?

– Biztos vagyok benne, fölséges uram, – felelte Gyuri önérzetesen.

– Ohó! Te el vagy bizakodva, nagyon fennen beszélsz. Most már azért is megpróbáljuk.

Édesdeden nevetett, a leányka arcza ragyogni és virulni látszott a császár jó kedvétől, sőt a nap is benevetett a három ablakon, – oly szép, oly barátságos volt most a császár hideg pompájú szobája, mint egy otthon.

A császár leült az íróasztal előtti nagy gót karszékbe, melyet négy aranyos oroszlánfej ékesített, szétvetette kedélyesen a lábait és csak úgy találomra fölvett az asztalról egy teleírt papirost.

– No, nézd meg, latinul van-e, olvasd fel és aztán fordíts.

Gyuri kezébe vette a papirlapot és átfutotta.

– Fölséges uram, – szólt – nem akarok csalni, ennek a szövegét németül is jól ösmerem.

– Látom, becsületes fiú vagy, – szólt a császár megelégedetten, – hát mi az?

– Ez a lutheránus poézis, ahogy elneveztük, Akli úrnak egy verse, melyet az én okulásomra költött egyszer.

A császár homlokán felhők gyülekeztek.

– És miért neveztétek el lutheránus poézisnek? – kérdé kedvetlenül.

– Mert nincsen benne sehol interpunctio, fölséges uram s ha alulról balra olvassuk, egészen az ellenkezőjét jelenti, mintha felülről jobbra olvassuk.

– Nem egészen értem. Melyik vers az?

– Ad Napoleontem.

– Ah! – kiáltott fel a császár meglepetve és élénken felkelt, hogy maga is beletekintsen a versbe, mely mint corpus delicti szerepelt volt a legfelső helyen (mert bizonyára ez az íróasztal a legfelsőbb hely.) – Hogyan? Mit beszélsz? Hogy számodra írta volna az a… az az ember?

– Igen, emlegette egyszer, hogy Bajorországban költött ilyenfajta verseket, kértem, mutasson belőlük, de nem emlékezett egyikre sem; mondta, hogy inkább ujat komponál, akkor csinál