Andor: Regény

MolnáR Ferenc

Andor

RegéNy

Budapest, 1918

Az Athenaeum Irodalmi éS Nyomdai R.-T.

KiadáSa

9494. Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

Első RéSz.

I.

Hajnali négy órakor, a derengésben, egy fekete fiú ment át a Margithídon, Pestről Budára. Fáradt volt, meg-megállt a korlát mellett. Ilyenkor van a szélcsend a Duna fölött. Nyugodt, édes és tiszta percek ezek. A fiú lenézett a vízre. Mint a tükörüveg, olyan síma és fényes volt a Duna. Jobbról, Ujpest felől, ahol a nap kél, fémesen elevenzöld a színe és aztán ködös rózsaszínben párázik át a láthatár végén a szürke égbe, fel a piruló felhőkig. A fiú balra fordult, végigfutott a tekintete a budai dombokon, a parti hosszú házsoron, a Gellért felé. Ott még sötét volt. A víz violába játszó kékes-szürke, üvegfényű és nyugodt. Figyelt egy kicsit a távolba. A Táborhegy felől vékonyan szóltak a kakasok. A budai parton, a csónakházakon még ég a jelzőlámpa, de már nem tükröződik a vízben. Távoli vonat fütyül, mintha messzi-messzi hídon nesztelenül menne át a Duna fölött.

A fiú egyesegyedül volt a hídon, rajta kívül sehol egy lélek. Fekete szárnyas-felöltőjében, ahogy újra elindult, a tavaszi hajnalodás elmosott, tompa-szürke-rózsaszín pasztelképén ő volt az egyetlen szénsötét folt. Mire a budai hídfő közelébe ért, már egy barna munkásraj jött vele szembe. Vastag cipőtalpak kopogtak fel a híd pallójára, egy kis szél is kerekedett, amely szétfujdogálta a fátyolt a képről. Igen messziről, a Gellérthegy felől szerényen csöngetett át a vizen egy villamos. A fiú a belső utcákba kanyarodott, egy kapu előtt megállt, várta egy ideig a házmestert, aztán eltűnt a házban.

Az első emeletre ment föl, ott kulcsot vett elő és bement a lakásba, amelynek ajtaja mellett a lépcsőház falán fekete üvegtábla volt arany betűkkel, ezzel a szöveggel: Dr. Aradi Dezső, ügyvéd. Alatta fehér tábla ezzel a fekete szóval: „Iroda“ és egy energikusan kinyujtott fekete mutatóujjal, amely szinte sértődötten utasította a lakásajtó elé tévedt ügyfelet az udvari folyosó sarkába, ahol a fiú apjának az ügyvédi irodája volt.

A sötét előszobából előbb a cselédszobába nyitott be és halkan szólt a fülledtségbe:

– Juli… én vagyok. Felköltés tizenkét óra.

– Igenis – mondta egy hang a nyöszörgő ágyból.

Az előszoba végéből az ebédlőbe nyilt az ajtó. A fiú csöndes léptekkel ment be az ebédlőbe, halkan tette be maga után az ajtót, mintha attól tartana, hogy felébreszt valakit. Pedig a lakásban nem volt rajta kívül senki. Dr. Aradi Dezsőt egy hónappal ezelőtt szanatóriumba vitték, mert a gyomorbaja sehogysem akart javulni, dr. Aradi Dezsőné pedig, aki miatt valamikor a fiú megtanulta ezt a nesztelen, könnyű éjszakai járást az ebédlő nagy szőnyegén, már két év óta a budai temetőben nyugodott, ha ugyan nem teljesült az az anyai jóslása, amit annyiszor hallott tőle a fiú: „A temetőben se fogok nyugodni, amíg Andor reggel jár haza“. Az üres és néma lakásban, amelyből immár most mind a két szülét kivitték, a fiú számára tovább élt így az éjszakai csöndben az anyai szemrehányás. Most már negyedik hete lakott itt egyedül és mégis lábujjhegyen ment végig az ebédlőn, balfelé, ahol az ő szobája volt, közvetlenül az ebédlő mellett. A kétszárnyú nagy ajtó nyitva várta régi szokás szerint: az ajtót csak reggel hat órakor volt szabad becsuknia a cselédnek, mikor kis petróleumlámpájával bejött az ebédlőt takarítani, s ez azért volt, hogy Andornak több levegője legyen, mikor alszik.

Ledobta szárnyas felöltőjét, a kabátját is levetette, meggyujtotta íróasztalán a zöldüveges villanylámpát és a vetkőzést abbahagyva, ingujjban és kalappal a fején fáradtan ült le a karosszékébe. Az apja régi irodai karosszéke volt, amit akkor kapott meg, mikor egyszer egy bőrbútorgyáros kliens új karosszéket ajándékozott az ügyvédnek. Konyakosüveg állt az íróasztalon, – ez is csak azóta, mióta dr. Aradi Dezsőnét koporsóban vitték el innen – abból húzott egyet a fiú, a kalapot a fejebúbjára lökte és két öklét nekitámasztva két halántékának, az itatóspapirra könyökölt.

Szomorú íróasztal volt, a munkátlan, jómódú pesti fiatalember asztala. Az itatóson nem volt tintanyom, csak rajzok voltak a szögleteiben, ceruzával rajzolt unalmi csigavonalak és kockarendszerek. Elegáns levélpapirosdoboz, domború arany felírással, ezzel a buta szóval: Papyroleum. Fénylő tintatartókészlet, belvárosi papirkereskedő-stilben, csupa sárgaréz és csiszolt üveg, soha gyertyát nem látott két „hozzátartozó“ gyertyatartó, néhány felvágatlan jogi könyv, levélnyomó vadászkutya döglött madárral a szájában, marienbadi üvegfélgömb, az üvegbe olvasztott tarka kis bokrétával, kínos, üres rendben mindez, s az egészet únottan nézte egy állónaptár, amely másfél hónapot késett. A naptárak is tudnak késni, mint az órák.

Fölkelt, kiment az ebédlőbe, hogy kibámuljon az ablakon, mert ott nem volt leeresztve a redőny. A budai utca még félhomályos, csöndes és üres volt. Szemben a házmester a gyalogjárót öntözte és söpörte. Szemetet is hoztak ott a kapu elé, egy csinos kis ládát, meg egy rongyos, dülledt kosarat. Sok, szép szemét volt, búbozva volt a láda is, a kosár is, a fiú bágyadtan meresztette rá a tekintetét. A szeme így meg-megállt fáradtan, a jelentéktelen tárgyakra függeszkedve, az esze is fáradt volt, ment a szeme után, meredten pihenni valami semmin. Aztán, mint a sirály a hullámról, megint felszállt a gondolkozása, ilyenkor elmozdította a fejét, hogy elszakadjon a szeme attól, amihez odaragadt volt.

Ez volt az utolsó éjszakája a szülei lakásban. A szekrényei, a könyvei már az új lakásában voltak, a Városliget mellett, a Lendvay-utca táján, ahol különös szerencsés véletlen folytán kitünő lakást talált, két szép utcai szobát, egyemeletes, palotaszerű kis házban, a báró Horn-villában. Az első emeleten laktak a báróék, a földszinten volt két garszonlakás, ezek közül kapta meg az egyiket Aradi Andor. A bárók rendes és finom emberek voltak; mielőtt Andornak kiadták a lakást, tudakozódtak felőle, még a családja felől is. A Horn baronessz még csak nyolc éves volt, de báró Horn már most úgy építtette a házat, hogy ha a baronessz férjhez megy, oda jöhessen lakni az urával. Akkor majd összeolvad a most szétválasztott két garszonlakás. De addig a tíz-tizenöt évig jövedelmezzen.

Andor a budai utcától búcsúzott és általában mindentől, a gyermekkorától, az apjától, az anyja emlékétől, a régi ebédlőasztaltól, az állóórától, a vizsgákra való készülés súlyos éjszakáitól, a kedves és furcsa napoktól, amikor könnyű betegségekben feküdt a szobájában, az anyai gond melegében, könyvek, limonádék, borogatások és játékok közt, bekötött torokkal, lázmérővel a hóna alatt, az apa hangjától, amint megszólalt ilyen estéken a küszöbön, a polgári körből jövet: „Na, hogy vagy te beteg?“ És aztán rögtön utána az óráját nézve: „Negyed kilenc, mi lesz a vacsorával?“

Az ebédlőből nyiló másik szoba felé nézett. Ennek be volt csukva az ajtaja. Ezen túl egy kis egyablakos szalónféle volt, azon túl még csak egy szoba, Aradiék hálószobája. Arrafelé mozdult, de aztán meggondolta és nem ment még az ajtóig se, hanem megállt az ebédlő második ablakánál és megint lenézett az utcára. Eszébe jutott, hogy hogyan búcsúzott el abban az utolsó szobában az anyjától. Ez úgy volt, hogy Aradiné nagyon rövid ideig volt beteg a halála előtt. Mikor beteg lett, haragban volt a fiával. Az apa tudniillik nem birta megszokni azt, hogy a fia, miután a doktorátust letette, éjszakázó társaságba keveredett és egyre későbben járt haza. Eleinte otthon vacsorált és vacsora után lekunyorálta magát egy órára a kávéházba. Aztán elmaradozott a vacsoráról, éjfélután, majd még későbben jött haza. Végül rendes szokásává vált, hogy délután elment és hajnali háromkor lopózott be az ebédlőn keresztül a szobájába. Délben kelt fel és az ebédnél mindig duzzogva fogadták:

– Hallottam, amikor jöttél. Negyednégy volt.

Nem jöhetett oly halkan, nem találhatott ki olyan zseniális nesztelen bevonulást, hogy az anyja két szobán keresztül meg ne hallotta volna álmában. Pedig a kilincset két marokra fogva szorította le, hogy ne pattanjon, mikor a retesz kiugrik a lyukból, a cipőjét már az előszobában levetette és lámpát sohse gyujtott a vetkőzéshez. Viszont az anyja nem ébredhetett fel oly nesztelenül, hogy az apja álmában meg ne érezte volna a halk mozdulatot a másik ágyban. A huszonötéves házasság sok-sok ezer együtt-aludt éjszakája tette, hogy ez a két gyöngéd ember álmában is megérezte, hogy a másiknak kinyílik a szeme. És mialatt a fiú a bútorokra támaszkodott a sötét ebédlőben, hogy könnyebb legyen a járása még úgy, harisnyában is, a kis szalonon túl, a hálószobában már két éber ember nézett a sötétbe, de egyik se árulta el a másiknak, hogy ébren van és hallja a keményített ing halk hangját, amint az ifjú doktor az ágya szélén ülve iszonyú lassan és óvatosan kibujik belőle.

Egyszer aztán, mikor a fiú így kibujt a héjjából a sötétben, váratlanul megjelent előtte a küszöbön az apja. Neki sikerült oly halkan jönnie, hogy az ing zörrenéseire figyelő fiú nem vette észre a közeledését. Az öreg ügyvédből akkor nagyon kitört a keserűség, egy pillanat mulva már ott volt az anya is, aki lefogta és kérlelte a sötétben kiabáló embert, mialatt a fiú meztelenül ült az ágy szélén és önérzetes feleleteket adott, majd élesebbeket, egészen addig, amíg az ügyvéd a sötétben erősen meg nem markolta a fia karját. A fiú durván rántotta el magát az apai erőszak elől, lámpát gyújtott és öltözködni kezdett, hogy őt többé nem látják. Az apa egészen kikelt magából és Andort az anyja mentette meg attól, hogy doktor létére évek hosszú szünetje után pofont ne kapjon az öreg úrtól. Az öreg mérgesen ment vissza az ágyába, az asszony még kérlelte, sírva békítette a fiút, aki kivörösödve, égő szemmel, összeszorított szájjal, befűzetlen cipőben járt fel-alá, valami nagyot akart határozni és kimondani, csak nem tudta, hogy mit, és végül is engedett az anyjának és megint levetkőzött. Csak amikor már az ágyában feküdt, még mindig égve a szégyentől és felforralva a bizonyosságtól, hogy az ő szabadságát ezek mégse fogják többé elvenni tőle, csak akkor vette észre az anyja arcán azt a majdnem állati vergődést, amivel ez a negyvenöt éves asszony a kirepülni készülő fiát visszasírta a fészekbe, azt a megriadt reménytelenséget, amely tudta, hogy úgyis minden hiába, ez nem marad itt, ez itt most már csak vendég. Akkor elöntötte a fiút belül valami nagy-meleg olvadás, megcirógatta az anyja arcát és anélkül, hogy kérték volna erre, a hirtelen ellágyulásban becsületszavát adta neki, hogy többé nem jön éjfélután haza. „Eredj, mama, mert megfázol“ – mondta neki, mikor az asszony megölelte, és már ez alatt az ölelés alatt érezte, hogy könnyelmű volt, elszólta magát, nem fogja tudni megtartani a szavát, rossz érzés fogta el, úgy, hogy az ölelés alatt inkább taszította, mint magához szorította az anyját. Másnap otthon vacsorált, vacsora alatt nem szólt az apjához egy szót sem, az öreg se nézett rá, kemény ember volt. Vacsora után bement a szobájába, nem ment el hazulról. Lefeküdt, de reggel hatig nem tudott elaludni. Az anyja némán virrasztott vele a harmadik szobában, alvást színlelve, hogy az öreg úr ne nyugtalankodjék, de az meg felriadt minden félórában. Érezte, hogy itt valami nincs rendben. Andor másnap nem vacsorált otthon, de éjfélkor hazajött. Harmadnap sem vacsorált otthon és reggel ötkor jött haza. Nem szóltak többé neki erről egy szót sem és mikor másnap kezet akart csókolni az anyjának, az visszahúzta a kezét. Napokon át voltak így haragban, és mikor az anya beteg lett, a betegségben is tovább tartotta a haragot. Váratlanul fordult igen rosszra az állapota, negyvenfokos lázai voltak és eszméletlen volt, merően nézett a fiára, de nem ismerte meg. A tanár megmondta Andornak is, hogy az anyja meg fog halni. De akkor már a szemét se nyitotta ki az asszony. Hirtelen lesoványodott arcán szinte már csak a bőr tüzelt haragos-pirosan, lobogva a láztól, mikor a fiú órákig állt némán az ágya mellett. Akkor már napok óta nem evett és nem ivott. Ez már az agónia volt. Egy este, vacsora előtt, hazajött a fiú, korábban, mint az apja, aki egy rokonért ment ki a pályaudvarra. A hálószobában kék kendővel letakart lámpa égett. Odalépett az ágyhoz és lehajolt az anyja arca fölé. Még nem is érintette az arcát, de már égette a forróság, ami tüzelt belőle. A szeme le volt csukva, a szája nyitva volt. Hangosan, gyorsan és szárazan lélekzett. A fiúnak hirtelen felszaladt a melléből a torkába valami nagy, görcsös gyermeki szerelem, forrón buggyant ki egyszerre mind a két szeméből a könny, – „mama“ – mondta gyerekesen, legörbült szájjal, – „mama, az istenért, hát békülj már ki velem…“ És hogy nem felelt, letérdelve melléje, bőven omló, forró sírással megint mondta, igen halkan, most már nem is az anyjának, hanem magának, a szívét fájtatva, önmagát büntetve: „mama, békülj ki velem, mama…“ Az előszobából hangok hallatszottak, Lujza néniék jöttek apával, Andor gyöngéden, szinte lopva megcsókolta az égő arcot, hamar felugrott és átfutott a szobájába, letörölte a könnyeit és az íróasztalához ült, mintha olvasna. Virradatkor halt meg Aradiné, a fiú csak reggel tudta meg, nem költötték fel a halál percében.

Ez a búcsúcsók jutott most eszébe az üres lakásban, végigfájt fáradt testén, nem úgy, mint akkor, amikor a sírástól nedves és duzzadt szájjal alig hogy érintette a szárazan perzselő lázas anyai arcot, most bágyadtan és szentimentálisan gondolt erre, mint emlékre, egy pillanatig azt hitte, hogy könny fog jönni a szeméből, de nem jött, az egész emlék egyetlen, nem is nagyon mély sóhajtásban adta ki az erejét. Andor bement a szobájába, ásított egyet, de ezt aztán nagyon és mélyen, az asztalra dobta a kalapját, vetkőzéshez kezdett. Mikor a nyakkendőjét és a gallérját bontogatta, a tükör elé állt, megszokásból, mint ahogy a legtöbb férfi, aki tükör előtt köti a nyakkendőjét, gépiesen akkor is a tükörhöz megy, mikor leveti.

Nézte magát a tükörben. Azt nézte, hogy most a felszabadult éjszakázásban meghúzódott és megsáppadt az arca. Nyáron rendszerint hamar lebarnult, és keményhúsú, egészséges, síma arca volt. A tél vége felé, most már második éve, megnyultak a vonásai, mintha megnagyobbodott volna a szeme és szinte nőiesen fehér lett hosszúkás, ovális arca. Csinos, nyulánk fiú volt, az anyja főként két szépségére volt büszke: sötétbarna, majdnem fekete haja dacára élesen kék volt a szeme, s a lába tökéletesen egyenes volt. Mikor egyszer a tornatanár statisztikát csinált az osztály lábairól, aszerint hogy kinek van ó-lába és iksz-lába, ő volt az egyetlen, harmincöt fiú közt, akit egyik rubrikába se írtak bele. Huszonnegyedik esztendejében járt és a bajusza még csak most serkedt. A sporthoz nem volt sok kedve, kicsit lusta volt, de ennek okát lehetett találni a vérszegénységében. Testtartásának és mozdulatainak valami lassú és kellemes eleganciája volt, ami már a fiatalkori fáradtság határán járt. Ő maga, aki elég gyakran foglalkozott külsejével, szépnek tartotta a kezét is: az ujjai és a körmei hosszúkásak voltak, a kezefeje szépen csatolódott az inas és csontos csuklóra, ő a kezét szerette legjobban, mert vékony és száraz volt, míg az anyai szem semmit, ami sovány, nem szeretett a fián, gyermekkorában mindig a kövérségéért aggódott.

A tükör előtt felsimította dús haját a homlokából és nézte, hogy így mennyire hasonlít az anyjához. Most, hogy el kellett menni a régi lakásból, minden pillanatban az anyjára gondolt, mintha valójában csak most, az emlékeitől is elszakadva, búcsúznék el örökre tőle. De éppen ezért, mert ezt az érzést a külsőségek hozták, nem volt mély és benső. Lefekvés előtt, így halálra fárasztva fiatal testét, mindig érzékeny és felületesen szentimentális volt és a tavasz, a tavasz – mondta magában, mikor elfordult a tükörtől és vetkőzni kezdett – a tavasz fárasztja, bágyasztja és ríkatja a városi embert, ez valami misztikus és ősrégi rokonság a növényekkel, hogy mikor azokban mozogni és melegedni kezd a nedv, a finomabb emberi idegzetek is nyugtalankodnak, – ilyesmit olvasott valahol – vagy talán nemi kérdés ez is, valahol ezen a ponton hat a modern emberre a nyárelő vizes langyossága, aminek a lankasztó, furcsa szaga nyugtalanít és valami türelmetlenséget kerget végig a csontokon.

Egyingben ült most az ágya szélén, megint megakadt a vetkőzésben, – intim és oly gyakori pihenő pillanat – a térdére könyökölt és úgy tette az állát a tenyerébe, mint sok, sok gondterhelt és fáradt városi ember, aki talán el is felejtette, hogy hányszor állt meg ezen az állomáson az életében, félig levetkőzve, elgondolkozni éjjel az ágy szélén, a nagy csöndben összeadni és kivonni egy nehéz nap emlékeit, néha félórákon át meredve így a lámpába vagy a szőnyegre.

Ez nehéz eset volt, amire most gondolt. Minden éjszaka elkezdett gondolni erre, de mindig abbamaradt a gondolatfűzés, mert a paplan alá bújt és elaludt. De ez a mostani óra, ami a búcsúzást és a holnap kezdődő új életet jelentette, egy férfi kilépését a világba, ez nem engedte magát agyonvágni egy félig-sóhajtás, félig-ásítás ikerlélekzettel, amivel az ember annyi nehéz ügyét intézi el, mikor a friss párna símán és hűvösen végigcsókolja a felmelegedett arcot.

A menyasszonyáról gondolkozott.

II.

Turnovszky Ella egy polgári iskolai igazgatónak a lánya volt, akivel az Aradi-fiú gyerekkorában sokszor került össze, s akivel később a budai kaszinó házi mulatságain barátkozott meg. Az igazgatót azóta Pestre helyezték át, de Andor ott is tovább járt hozzájuk. Már negyedik éve laktak Pesten, a polgári iskola épületében, az úgynevezett igazgatói lakásban, amelynek építész-adta pompás tágasságát oly ritkán tudják a szegény igazgatók bútorral, szőnyeggel és függönnyel igazolni. Az utóbbi években, főként a doktorátus után minden délután, vagy este ott töltött a fiú egy-két órát. Aradiné egyideig küzdött ez ellen a készülő házasság ellen, kizárólag azért, mert a lánynak nem volt pénze, de aztán nagynehezen belenyugodott. Az öreg ügyvéd nem szólt a fia dolgába, bár nem szerette leendő apósát, akiből az anyagi gond és az előmenetel lehetőségének aljas nyomorúsága meghunyászkodó, ideges és rendetlen embert csinált. Egyszer volt is köztük valami, egy váltó miatt, amit Aradi doktor zsirált a kopasz Turnovszkynak, s amit Turnovszky csak azután fizetett vissza részletekben Aradi doktornak, miután a kerületi bank az ügyvéden megvette az egészet. Andor halványan emlékezett is az esetre, – akkor még kis gimnazista volt – egyszer egy vasárnap Turnovszky bácsi náluk ebédelt, mert a felesége a kislánnyal Kecskeméten volt, rokonoknál, és Turnovszky bácsi németül összeszólalkozott apával már a levesnél és letette a nyakából a szalvétát, fölkelt és olyan izgatott volt, hogy a mamától is németül búcsúzott: „ich bitte tausendmal um Verzeihung“ – mert elment, otthagyta még a szép zöldborsó-levest is, ami pedig szinültig töltötte meg a tányérját, – csak egy év mulva békültek ki a körben, az apátplébános huszonöt éves jubileumán, Andor emlékezett rá, hogy mikor az apja késő éjszaka hazajött és ő hallotta a szüleit a hálószobában beszélgetni, az apja ezt mondta: „Találd ki, kivel ferbliztem mostanáig, ne is törd a fejedet, Turnovszkyval, megint adós maradt húsz hatosommal“.

Körülbelül egyidőben kezdték elvinni a kör szombat-esti mulatságaira a szülék Andort és Ellát. Már az első télen Turnovszky Ella – így szombat estéken olcsó-szőkéből és szegényes, otthonkészült rózsaszínből festett igazi polgári-köri jelenség – báli ideálja és királynője lett ezeknek a polgári-köri fiúknak, akik épp, hogy a második vagy harmadik pantalónjukat viselték. Kitünően és jókedvűen táncolt, nem nagy temperamentummal, de a tömeg számára való örökös, mechanikus vígsággal és egy kis szabadossággal, ami mögött még akkor semmi érzékiség nem volt, csak polgári, vagy jobban mondva kerületi tetszenivágyás. Olyanfajta sikere volt, aminőre a jobb anyák azt mondják: „na én agyonütném a lányomat stb.“, de azért minden anya figyelte a táncát és a nevetését, mert minden anyának objektíve tetszett, csak éppen minden anya épp azért anya, hogy soha ne győzzön benne az ilyen objektív és természetes tetszés, amíg neki olyan lánya van, akinek nincs ekkora szombati, kerületi sikere. A kör nagytermének sarkában minden táncának négy-öt felfelé fésült hajú, bajusz-kezdettől maszatos, pattanásos homlokú fiú várta türelmetlenül a végét, sötétkék ruhában, kis fekete csokorral a gallér alatt, egyik-másik hosszúujjú zsakettben, valamennyi vizes kefével fényesre simítva, nagy, mohó kamasz-szemekkel, izgatottan huzogatva a fehér keztyűt. Ezek közt a tüzes táncosok közt, akik kialkudtak három túrt, de már a harmadik kezdeténél táncközben kezdtek alkudni a kegyetlen lánnyal egy negyedikért, könnyű volt Andor dolga. Ő lassú és szenvedélytelen táncos volt, ő nem is várt sorára a többiek csoportjában, valahogy úgy volt mindig, hogy mikor ő következett, halkan előkerült valahonnan, és mikor a lány épp körül akart nézni utána, már könnyedén fogta is a derekát, a lány már táncolt is vele, lassan és sétálósan, magától értetődően és sokáig, addig, amíg a fiú vissza nem adta a folyton nagyobbodó csoportnak. Néha künn, a rosszillatú, gázlángos kaszinói folyosó félhomályában égő fiatal pofonok csattantak Turnovszky Ella miatt, aki ezzel nem sokat törődött. Anyák és lányok gyűlölködése fölött, csattanó diák-arcok fölött közömbösen uralkodva lebegett rosszultáplált halvány szépségében, olcsó szőkeségében és rózsaszínségében, csintalanul fel-felrezzenő felsőajkával, folyton nevető és nem gondolkozó hamis szemével, mint a rossz partie ideálja, a taknyosok démona, igazi városvégi szegény lány és kerületi primadonna, akit minden kamasz azzal ölt, hogy Aradi Andorba szerelmes, de aki minden kamasznak azt mondta, hogy szerelmes még nem volt soha, de Aradi Andor „tetszik“ neki. A sikere és a népszerűsége ártott az apjának és az anyjának is. Az apjáról azt mondták, hogy eladósodott csirkefogó, aki az iskola szénszállítójától pénzt fogad el és egész nap a városházán szaladgál gratulálni és tanítók és tanárok ellen intrikálni, az anyjáról pedig, – ez szinte törvényszerű minden bálkirálynő anyjára nézve – hogy szép kis pipi lehetett fiatalkorában, sőt a komiszabbak azt, hogy a lány nem is Turnovszkytól van, hanem egy alpolgármestertől, aki meghalt.

Andor nyugodtan, a dologról igen keveset beszélve, a szülői kísérletekre nem igen felelgetve, komolyan, lassan és biztosan, mint ahogy táncolt, járt éveken át a Turnovszky-házhoz. Mikor Pestre kerültek, oda is utánuk ment a Dunán át, ami igazi budai ember szemében még ezer évig döntő fontosságú dolog lesz. Itt nem lehetett semmit csinálni, Andor látogatásai olyan pontosak, biztosak és meg nem akadályozhatók voltak, mint a hét napjai, ahogy egymásra következnek. A Turnovszkyék asztalán öt teríték volt minden este, akár ott vacsorált Andor, akár nem, – s ezeknek a családias vacsoráknak a csöndes és szívós nyugalmában megvolt a szegény és ingatag kis családnak az a győzelme, amit a nevetőszemű szőke-rózsaszín kisasszony szerzett meg Andoron keresztül a rendes, jómódú és előkelőbb polgárcsalád néma bosszúságán a lassú és mindvégig sóhajtozó belenyugvásig. Vőlegénységről, házasságról itt nem esett szó. A dolog oly magától értetődő volt, hogy csak azt kellett megvárni, míg Andor ügyvédi vizsgát tesz, addig megvoltak eljegyzés nélkül is, és ha valaki Ivánt, a lány öccsét, a gimnáziumban megkérdezte, hogy igaz-e, hogy az Ella menyasszony, vigyorgó biztonsággal felelhette, hogy nem az, de azért a mamád nyugodt lehet, ez a dolog rendben van, az Aradi fogja elvenni.

Ez az Iván volt az, akinek Turnovszky bácsi vagy Turnovszky néni minden vacsora után kilenckor azt mondta: „Iván, menj be apa szobájába Ellához és Andorhoz és pont fél tízkor küldd haza Andort és Ella feküdjék le“. Azzal ők aludni mentek, Iván bement a fiatalokhoz, ült a nyakukon öt percig, s aztán tíz cigarettáért magukra hagyta őket. „Andor“ – mondta másnap a mama – „az este megint tizenegyig volt itt, ez nem illik, Iván meg is kapta a magáét“. De ez nem változtatott semmit a dolgon, a mama, aki más dolgokban keservesen szigorú és okos volt, itt beérte ezzel az elvi tiltakozással és Andor soha nem ment el tizenegy előtt. Igaz, hogy egy kis köhögés után bármikor be lehetett lépni „apa szobájába“, Ella az íróasztalon ült és Andor fel-alá járt előtte.

Ez ma este is ilyenformán volt. Tegnap, tegnapelőtt és azelőtt Andor nem jelent meg az igazgatói lakásban. Három vacsorát mulasztott egymásután, ami annak a jele volt, hogy összeveszett a lánnyal. Ma ott volt, apja betegségével mentegette magát a háromnapos szünetért és vacsora alatt nem szólt Ellához, szándékosan beszélt sokat a kopasz Turnovszkyval, politizált vele s néha nagyon udvariasan kapott a sótartó vagy egyéb után, ami felé a lány nyult. Mikor a vacsorának vége volt és Turnovszky végigszívta a virzsiniáját, kilenc óra lett és az öregek, rendes szokás szerint, fölkeltek. „Iván – mondta az asszony – fél tízkor lefekvés.“

– Kezét csókolom, én megyek – mondta Andor.

Turnovszkyné felderülten nézett rá, aztán a lányára, akinek most is közömbösen mosolygott a szeme.

Pillanatnyi csönd lett, de a lány érezte, hogy ha nem szól, Andor elmegy és megint nem jön három napig. Csöndesen mondta:

– Maradjon.

– Kérem – mondta a fiú. – Parancsol velem valamit?

– Igen, – mosolygott rá fölényesen a lány – mondani akarok magának valamit.

Andor kezet csókolt az asszonynak, szétnézett a kopasz után, de az már nem volt sehol.

– Gyerekek vagytok, gyerekek vagytok… – mondta a mama és elment, aludni.

Ella előrement az apja írószobájába. Fekete bársonyruha volt rajta, amely a nyakát meztelenül hagyta. Szép járása volt; a sötét bársony puhán rajzolta ki az idomait, és világított fölötte a fehér nyak és a friss, fényes szőke fej. Csinos és egy kicsit asszonyos volt így. Ahogy Andor utána indult, végigvágott tekintetével a lányon, a feje búbjától a cipője sarkáig. A biztos birtoklás nyugalmával nézte: „ez az enyém, ha akarom“. A vacsoránál való színészkedés miatt észre se vette, hogy valamivel több bort ivott, mint szokott, és most égett az arca.

Az írószobában némán dobott az asztalra egy marék cigarettát. Iván, aki már rég svindler volt, nem nyult rögtön a cigaretta után, hanem előbb lábujjhegyen az ajtóhoz lopózott és fülelt, hogy aludni tértek-e már a szülék. Fontossá akarta tenni magát és veszélyessé a szívességet, amit tett, hogy a cigaretta állandóan biztos legyen. Csak akkor ment az asztalhoz a cigarettáért. Köszönés nélkül ment ki, mint aki csak éppen, hogy kimegy, de még visszajöhet.

Mikor egyedül maradtak, Ella felült az íróasztalra. A fiú lassan járt fel-alá előtte, aztán szembeállt vele.

– Ez nem megy – mondta.

– Gyere ide – nyújtotta ki felé karját a lány. A bársonyruhának rövid ujja volt. – Megint bolond vagy? Mért vagy bolond?

– Ez nem megy – ismételte a fiú és rágyújtott, ezzel jelezve, hogy nem akar csókolózni. A két fehér kar leereszkedett a fekete bársonyra.

A lány komolyabb lett:

– Ervin miatt?

– Ugyan! – És intett a cigarettás kezével.

Ervin egyike volt a pattanásoshomlokú táncosoknak. Régen, mikor még a budai körbe jártak, komoly és rossz táncos volt, jogász és kitünő tanuló, esetlen és egy kicsit piszkos is. Az egyetemen pápaszemet viselt, a szombati estéken restelte fölvenni, akkor az is látszott rajta, hogy rövidlátó. Mostanában, hogy ügyvéd lett, Andor ritkábban látta, de azt tudta róla, hogy jár a házhoz. Veszélytelennek tartotta mindig.

– Hiába, – mondta – hiába mondod már másodszor Nagy Ervint. Valami jobbat mondjál. Ettől én még nem izgulok. Tudom én, hogy mennyire érdekel téged Nagy Ervin. Jobbat mondjál.

– Tudok – nevetett a lány.

– Mondjál csinosabbat, urabbat. Gazdagabbat. Huszárönkéntest mondjál. Ervin… az nem… az nem… Különben minek is beszélek. Mondhatsz, akit akarsz.

Elsétált tőle.

– Nem megy, – mondta messzibbről – nem megy, mert nem szeretlek. Próbálom, de nem tudlak.

– Én se téged.

Ez komolyan hangzott. Egy kicsit igaz is volt. Ez is, meg a fiúé is. Korán kezdődött és túlérett mátkaság volt ez. Negyedik éves volt már, tulajdonképpen most kellett volna kezdeni. A lány most lett húsz éves, a fiú huszonnégy. Most kezdett forogni a szemük a világban, most nyílt meg a fülük, most élesedett bennük a mohóság és most gyúlladt meg a kíváncsiságuk és – egymáshoz voltak kötve. A gyerekesen szép, szomorú és szerelmes boldogságnak már vége volt. Andornak elég volt, ha az orfeum télikertjébe bejött egy pirosra pezsgőzött arcú elegáns ember smokingban, s mellette a szeretője, valami kígyóderekú metresz nagytollú kalap alatt, hogy dühbe guruljon, átkozza ostoba budai sorsát és korán eligért férfiéletét, ami valami hagymaszagú lakásban fanyalodik arra a kis ál-csinosra. Ilyenkor bent a mellében forró szárnyak kezdtek verni, az érzékiségével a sokasszonyúság szomja égett végig rajta, ezzel együtt a nagy élet és a gazdagság vágya, eszébe jutott az apja vagyona, ami az övé lesz, és a szabadság, és a jó modora és az érvényesülési tehetsége. És… kimenni a világba és frakkban járni és fiatalon méltóságos úrnak lenni és így, egy kicsit unottan lépdelni a csillárok alatt egy ilyen erősszagú vízben fürödt, feszes kis fehérkeztyűs cseléd mellett, akinek vékony franciás gyereklába van és bőfodros csipkék közt finoman izmos, hosszúkás combja, mint a fogolymadáré. Ez kell, ez meg is van, csak akarni kell, csak ott kell hagyni a gulyáslevest a Turnovszky-asztalnál, a szélesedést ígérő bársonyruhás kis ostobát az ő pattanásos táncosaival, akiknek nem jó közelről a fülükbe nézni, az ő egész kis rongyos jövőjével, és a bársonyruhával, megint csak a fekete bársonyruhával, a szegény lányok ez örökös, mindig visszatérő és egyetlen érzéki eszközével, ezzel a diákoknak való kontraszttal a fekete bársony és a fehér fedetlenség közt, nyomorult rabság ez, és nem élet ez, és fiatal vagyok és gazdag vagyok és nem is mondtam még soha, hogy el akarom venni és „hogy jövök én ehhez“… És még csak az kellett, hogy néha egy-egy ilyen nagytollú vagy gyémántrezgős frizurájú suhogó metresz, mikor fáradtan ült a vörösarcú smokingos grófja vagy zsidaja mellett, ráfelejtse a tekintetét a fellobogó arcú Andorra, aki az ő batisztba göngyölt kis testét a márványasztalon keresztül élesebben látta, mint ő az Andor megnagyobbodott és sötétacélkéken fénylő szemét, – még csak ez hiányzott, hogy ilyenkor le is igya magát egy üveg Médoc-kal, mert az erős volt, francia volt, sok volt és csak öt korona volt.

– Én se téged…

Komikus. És:

– Ervin miatt…

És szerelem, és Ervin, és majd hogy hol fogunk lakni és tudod, ha hazajősz, már készen lesz a vacsora és mindig az, hogy „tudod, milyen féltékeny leszel, és tudod majd ez, és tudod majd az… Már mint hogy ő, Andor. Féltékeny valami Ervinre vagy Péterre, ő, ő! Két szoba és konyha, és „majd ha gyerek lesz…“ És a lány még el se pirult ilyenkor, mint falusi lányokról hallani, hogy az ember szerethette volna a bárányi kis szűzességét, hogy meghatotta volna az embert azzal az ájult, vágóhídi rémülettel, amivel szűzi gyereklányok a nemzés misztériumaira gondolnak, – nem, ez nyugodtan, egy kicsit bálokon megfogdosottan, lányiskolában tiltottakat olvasottan, sugdosottan-dugdosottan, egy kicsit mindennel tisztában és fél-intellektussá hervadt tudatlansággal beszélt a gyerekről és a külön vagy nem külön hálószobáról, ebben a korban, egy huszonnégy éves városi fiúnak, aki volt olyan romlott, hogy csak a tökéletes és rémült szűziség hatotta volna meg, és volt olyan zöld, hogy egy kis zsidó báró félárú szeretőjének a kormozott szempillája alól jövő csaló sugárka úgy felgyúllasztotta, mint tikkadt nyáron a villám a szénapadlást.

– Én se téged…

– „Szamár“ – gondolta magában, mikor végignézett a bársonyruhás, molletnek induló kis szőkén, aki a maga kis szombat-estés világában, táncosai pofozkodásának hangjainál, rongy kispolgári démonságában királynőnek hitte magát ott az íróasztalon, vágyak ideáljának, parancsolónak és mindenhatónak.

– Nem megy – mondta neki. – Ezt okosan és becsületesen el kell végezni. Fiatalok vagyunk. Még… mink… mehetünk és tudja Isten… És nem, nem, nem szeretjük egymást. Nem.

– Nem – mondta a lány meglepően őszintén.

A fiú, halkan:

– Nahát.

Odament hozzá, megállt előtte, érintette a térdét. Egy pillanatra, futólag, de bántotta a hiúságát ennek a „nem“-nek a zamatos őszintesége.

– Nem? – kérdezte tőle, a fejét közelítve hozzá.

– Nem – mondta a szőke. Hátrahúzta a fejét.

A fiú elkapta és megcsókolta. A szőke viaskodott vele, de aztán hagyta magát. Kivörösödtek és csókolóztak, égtek egymáson, a fiú megbontotta a vállán a fekete bársonyt és ott perzselte a szájával, miközben a szőke reszketve szorította a kezét a fiú dús haja közé. Csak ezekben a pillanatokban hatotta meg a lány szűziessége. Ez a bálozó és ügyes városi lány csak a dekoltázsig volt gőgös, szemérmetlen és királynő. Szomorú kis izgatott cseléddé vált, mikor a mohó gyerek a kamaszság brutalitásával tépni kezdte a gombot a bársonyon.

Ide jutottak négy évi együttlét után, már nem maradt semmi beszélni valójuk, csak akkor voltak meg békében egymással, amikor így vacsora után az esti kis lázzal ölelkezhettek és kipirultan viaskodhattak. Ami élet-tartalma az együttlétüknek volt, az kiapadt a hosszú várakozásban. „Már csak az érzékeiddel szeretsz“ – mondta sokszor a lány, mikor a fiú únta a beszélgetést és türelmetlenné vált, ölelni akarta és oda se figyelve arra, amit mond, a száját kerülgette a szájával. „Legalább csak ezt hadd mondjam végig… Istenem, már beszélni se lehet veled… ne… nem…“ És szomorú lett a csókja alatt, néha ilyenkor nagyon és keservesen szerette, beleragadt az ajkaival, belül sírva, tűrve a fiú forró kezét, amint a nyakáról elsiklott és átfogta a meztelen vállát. És mikor elment, magára maradva, hogy egyszerre jött rá az álmosság az ágyban: „Nem szeretem én se… csak mikor felforral, csókol, ez is csak érzékiség, utálatos, utálatos…“

Tizenegykor elment és a lépcsőn határozottan érezte, hogy ennek itt vége van. A csókolózásra gondolt: „Momentán dolog“, – mondta magában – „momentán dolog.“ Az utcán, ahogy ment, tagadólag rázta a fejét: „Nem, nem, nem. Soha.“ Aztán: „Beleesem abba, hogy nő-szaga van, lány-szaga van, marha vagyok. Nem élek rendes férfi-életet, nyugodtan kellene hozzájuk felmenni, egészen nyugodtan és hidegen, akkor végig tudnám utálni és únni. Szeretőt kellene tartani, az kellene, hogy pénzem legyen. Nyugodtnak kellene lenni, nem így…“

– Borzasztó – mondta félhangosan. Az orfeum-kávéházba ment. Kereste Rácz Miklóst, a barátját, azt mondták, már hazament. Leült, közel a cigányhoz, mert máshol nem volt üres asztal, a nagy cimbalomlármában és klarinétvisításban kiáltva rendelte meg az üveg Médocot és ott ült egyedül, órákig. Ma valahogy nehezen és lassan ment csak a fejébe a bor, lehet, hogy attól a csattogó és visító lármától, amit a cigány csinált a közvetlen közelében, vagy attól, hogy ott eszébe jutott az utolsó éjszaka, amit a szülői lakásban fog tölteni. Később nagyon izgatott lett, talán a bortól, talán a cigányharsogástól, talán a nagy érzéstől, hogy elmegy lakni hazulról, talán az elhatározástól, hogy vége, vége Turnovszky Ellával, vagy talán mindezektől összevéve. Érezte, hogy átfűlik az arca, hátradőlt a széken és bámulta a detektívet, aki itt a cigány mellett ült minden este, sörösüvegek közt. Megint jöttek pirosképüek frakkban és smokingban, pasztelszínű ruhás metreszekkel, virágárúsnők kavarogtak el mellette, megint ránézett egy sétáló nagykalapos, a falon egy rossz freskó volt, amely a párisi nagy Opera csillárosan ragyogó lépcsőházát ábrázolta, amint frakkok és tábornokok közt meztelen női vállak, keblek, legyezők jönnek le a lépcsőn, a cigány pattogva és ingerlően vágta az angol táncot, a kávéház nagyon tele volt, csattanva törtek az olcsó poharak egy sarokban, ahol plasztronok és hűtővödrök ragyogtak a félhomályban, így most már melegen kezdett szállni a szájából, belül, a homloka felé a Médoc íze, egy kicsit elkábult ebben az áldott, megnyugtató lármában, egy kicsit elmosolyodott és gondolatban – nem gondolta, hanem mondta: – „Én se téged“… – előbb a lány hangján, úgy, ahogy Ella mondta, aztán mintegy feleletül erre, őszintén, mélyről, a saját hangján, kissé komiszan, a fejével lassan és megvetően bólogatva: „De én se téged.“ És gúnyosan, szinte gyűlölettel tette hozzá némán: „Nem, édesem.“

Innen indult haza a híd felé háromnegyed négykor.

– „Nem, édesem“ – mondta hangtalanul most megint, hogy az ágyában feküdt, a fal felé fordulva, és egy kicsit gúnyosra görbített szájjal nézve a tapétának egy kis világos foltját, ami épp az orra előtt volt, s amit megvilágított a redőny felső résein behúzódó első világosság. A tapéta zöld és barna akantuszleveleket ábrázolt, amint egymásba fonódott kettő-kettő, és ezen a színfolton felülről lefelé sűrűn vonult sok párhuzamos fekete vonal, hogy messziről gobelinszerű hatást tegyen. De így közelről, mintha sűrűrácsos finom kalitka mögött lett volna a zöld és a barna akantusz. Századszor, vagy ezredszer nézte már így ezt a régi tapétát, elalvás előtt, olyan közelről, hogy az orra szinte érintette. Így közelről az is látszott, hogy a tapéta nem síma, hanem végtelenül finoman bolyhos, mint valami bogaraknak való kis színes prém. Az egész gyermekkorát, egész első fiatalságát kísérte végig ez a jól és sokszor megnézett kis látvány, a legkedvesebb percekben, az elalvás előtti álmosság feledhetetlen gyermeki perceiben. Nappal soha meg se nézte, eszébe se jutott, nem is tudta volna talán megmondani, milyen tapéta van a szobájában, ez csak így elalvás előtt volt régi ismerős, aminek minden szögletét, szőrszálát, vonalát, színét ismerte. „Itt hagyom“, – gondolta – „itt hagyom, mindent itt hagyok, megyünk el innen, el kell kezdeni élni, mindent el kell kezdeni, ember leszek és csinálni fogok valamit, mindent fogok csinálni…“

Megijedt, egyszerre, úgy, hogy dobogni kezdett a szíve. Az ebédlőben halkan nyilt az előszobaajtó, mintha valaki észrevétlenül akarna belopózni, s ugyanakkor gyenge sárga fény jött be a nyitott ajtón át az ő szobájába. Riadtan kapta fel a fejét. A cseléd jött takarítani, a petróleumlámpával. Visszafeküdt, a falnak fordult. A lány lábujjhegyen jött, igen lassan, óvatosan és nesztelenül csukta rá az ajtót és a következő percben már hallani lehetett, hogy az ebédlőben nyílik az ablak, egy kis kocsizörej jön be tompán az utcáról és egy szorgalmas seprő szisszen meg a nagy szmirnaszőnyegen, ritmikusan, kedvesen, megszokottan, folyton-folyvást, álomba és gyermekkorba ringatóan. Forró és nedves lett a szeme a fiúnak, rövidült és kapkodni kezdett a lélekzete, csöndesen, idegesen, nagyon visszafojtva elsírta magát a párnán, amelyre utoljára tette rá összezavart és kínlódó gyerekfejét. Egészen a füléig húzta a paplant, végtelenül jónak, tisztának és szomorúnak érezte magát, mintha minden rosszaság és piszok a könnyeivel együtt kiforrt volna belőle meleg szemén keresztül, árvaságában és sírásában valami megnyugtatót, megtisztítót és fölemelőt érzett, csak a forrás fájt a mellében, ahonnan a sírás jött. A paplan alatt a mellére, a szívetájára tette a kezét, a hálóing alá, odaszorította erősen és ahogy szokott, némán, az agyában beszélve, mondta magában a mondatot, amitől újra bőven és forrón áradt el az arcán a könny:

– „Az apám is meg fog halni… szegény jó apa is meg fog halni…“

III.

Délután, mikor a bútorszállító utolsó rosszképű embere is összeszedte a köteleit és elment, kinyitotta az új lakás ablakát és kinézett az utcára. A bútoros-kocsi elhimbálózott, ezt követte a szemével addig, amíg a csöndes, kertes utcából bele nem fordult az Andrássy-út messziről tompán zajló kocsikavargásába. Az imént néhány percig esett az eső, de most már megint sütött a nap, hűvösen, a tavaszi délután sárga fényével. A gyalogjáró kövei száradoztak, és az ablak előtt, a csenevész kis előkertben már volt valami kevés zöld, amit tisztára moshatott a futó eső. Jó illat jött be a szomszéd kopasz kertekből, nem is annyira illat, mint a vizes földnek a friss szaga, ami a városi kövek közt a természet egyetlen őszinte lehellete így tavasszal. Szeretettel nézett végig a sárgaporondos rövid utcán, amely teljesen üres volt, se ember, se kocsi nem járt benne ebben a percben. Jól esett neki ez a nesztelen, úri, jómódot titkoló elhagyatottság. Szépek voltak a kis villák a kapuk fölött kiugró üvegfödélkékkel, az óriási, egy darabból való ablakok, széles csipkében végződő fehér függönyeikkel, a konzulok címerei a falon, szép volt ez a korán alkonyodó, mégis fényleni próbáló tavasz-délutáni napsütés – valóságos boldogság öntötte el, boldogság, amit az új környezet, új vidék, új látvány ad, ez az egyetlen komoly orvossága minden emberi szívnek, ami valamitől nehéz.

Tulajdonképpen semmi értelme nem volt annak, hogy elmenjen lakni hazulról. A régi cseléd, az ő kövér Juli szakácsnéjuk, aki már rokonszámba ment, kitünően viselte gondját, az apja nagyon keveset volt otthon, s az anyja halála óta szinte egyedül az övé volt a budai lakás. De a fejébe vette, hogy önállóan fog élni, a maga lábára akar állni és addig kínozta az apját, míg az beleegyezett abba, hogy végleg otthagyja a családi fészket. Nőkről nem igen szoktak egymással beszélni, de mikor a fiú csökönyösen és nagy indulattal hozta fel újra és újra a kérést, hogy a saját kis lakásában szeretne lakni, az öreg úr mindig arra gondolt, hogy e mögött a kérés mögött valami nő van, a fiúnak van valami jobbfajta szeretője, minden bizonnyal úriasszony, aki nem akar bérelt szobákban bujkálni vele. Mikor meghallotta, hogy a fiú a Horn-villában nézett lakást, megingott benne ez a gyanú, mert tudta, hogy a báróék első kikötése az lesz, hogy nőket nem szabad fogadni a garszonlakásban. Ez így is volt. Végül abban állapodott meg benne az apai ész és az apai hiúság, hogy a nő nagyon előkelő lehet, ha a fiú e tilalom dacára is ragaszkodik a villalakáshoz. Megmérlegelte a dolgot és a számítása jó eredményt adott: a báróék háza kizárja azt, hogy mindenféle nőszemély járkáljon oda, lumptanya tehát nem lesz ott. Olyan nő pedig, akiért a fiú megkockáztatja a kidobatást, és akinek külseje tiszteletet parancsol a házmesternek, az csak járjon oda. Sőt járjon oda minél többször és minél tovább, – az öreg Aradinak kedvére volt minden, ami még megakaszthatta fia házasságát a Turnovszky-lánnyal. Ő már tehetetlen volt ezzel a dologgal szemben és minden segítséget a véletlentől és egyéb külső körülményektől várt.

Andor becsukta az ablakot és szétnézett a lakásban. Két szobája volt: egy kétablakos úriszoba és egy egyablakos hálószoba. A házmesterék vállalták a takarítást, s most ott is piszmogott már a házmesterné, ronggyal dörzsölte a sárgaréz írókészletet, rabszolgája, a viciné pedig az ágyat vetette meg a hálószobában, hangosan pofozva a párnákat. Friss, jó érzés feszítette a mellét a fiúnak. A könyveit nézte, az íróasztalát, a régi karosszéket, a naptárt, amelyről, mikor kipakolták, letépte a másfélhónapos késést. Érezte, tudta, hogy új ember lesz belőle, elkezdődik a készülés az ügyvédi vizsgára, és ugyanekkor a barátja, Rácz Miklós révén, aki egy nagy lap munkatársa volt, meglesz a hasznos összeköttetés azzal a nagy lappal, ahol egy kis politikát lehet majd írni, – a világért sem irodalmat – csak politikát, olyan parlamenti és pártköri tudósításokat, amelyekkel ismeretségeket és összeköttetéseket lehet szerezni. Igy majd közben meglesz az ügyvédi vizsga, az apa irodája és egy kis politika, megint csak egy kis politika, – Andor politika alatt azt értette, amit az ő világában és az ő helyzetében ez alatt érteni szoktak: karriért, amelynek messzi ködében a képviselői mandátum, az udvari tanácsosság, egy kis újságokba való cikkezés, közgazdaság, bankpaloták képe és egy igen finom és igen gazdag, nagyszerűen öltözött fiatal asszony – a leendő feleség – kavarodott össze operai páhollyal, frakkal, saját automobillal és egy-egy nevetős, társas vacsorázással a Hungáriában, csupa smokingosokkal és ilyen fehérkezű, divatos asszonyokkal, cigányzene mellett, – nagy dolgozószobával, hatalmas íróasztallal és alázatos titkárral, aki szerényen mondja: „őméltósága kéreti a képviselő urat“ – és őméltósága, az ő, Andor, amint ül a nagy székben, és a képviselő úr az a mosolygó, zsakettes kopasz, aki megáll az ajtóban és már ott meghajol, mélyen, miközben ő, Andor, már mint őméltósága int neki és azt mondja: „na gyere, gyere, ne félj, nem eszlek meg, inkább gyújts rá“.

Nem, nem lehet elvenni Turnovszky Ellát. Nem lehet.

Felöltőt vett, elindult az apját meglátogatni a szanatóriumban.

– Szellőztessenek itt még – mondta a házmesternének – és ha kitakarítottak, zárja be a lakást és vegye magához a kulcsot. Amíg a második kulcs elkészül, addig így lesz. Vacsora után jövök haza.

– Kezét csókolom – mondta az idős asszonyság és előreszaladt, ajtót nyitni neki.

Ez mind nagyon jól esett az önérzetének. Lakása van, rendelkezik, jön és megy, amikor akar, személyzete van, amelynek nincs szemrehányási joga, mint Julinak volt otthon, amely csak szalad, ajtót nyit és kezet csókol. Mert azt is akart.

– Hagyja – mondta neki, mikor visszahúzta a kezét. Kiment az utcára és azt gondolta magában, hogy ide milyen könnyű lesz korán hazajönni. Vendéglőben vacsorál, azután benéz a rendes kávéházba, a fiúkhoz, éjfélre itthon lesz. Hétfőn elkezdi a tanulást. Ma csütörtök van. Hogy miért csak hétfőn? Mert… ma csütörtök, hurcolkodás, – aztán péntek, szombat, vasárnap, három nap, amíg rendbejön a lakás, három nap vakáció még, és aztán tanulás, munka, az élet nem könnyű és most már el kell kezdeni.

Mire a szanatóriumba ért, már erősen alkonyodott. Halkan kopogtatott az apja szobájának ajtaján és miután választ nem kapott, várt egy kicsit. Aztán gyöngéden megpróbálta a kilincset, az ajtó engedett. Bement. Alkonyi árnyékban volt a fehér szoba, a nagy, kórházi tisztaságban a fal mellett feküdt az öreg ember, fehér vaságyban. Nem aludt. Ahogy oldalvást feküdt, az ablakon át nézte a sötétedő eget.

– Nem hallottam a kopogást, – mondta – nem alszom.

És hogy a fiú a falhoz ment, a villanylámpa gyújtóját keresni:

– Ne, ne gyújtsd meg. Még világos van.

Az asztalon rubrikázott ív papiros volt, a láz naplója. Andor az ablakhoz vitte. Az öreg megmozdult az ágyban:

– Estefelé egészen kis láz, minden nap. Nem akar elmaradni.

– Miért nincs itt senki? – kérdezte a fiú.

– Nem kell, nem szeretem. Igy szeretek feküdni, egyedül, nyugodtan. Gyere ide. Ülj le.

Andor leült az ágy mellé. Az öreg szeretettel nézett rá, egy kicsit mosolygott, mikor kérdezte:

– Na, és az új lakás?

– Nagyszerű. Boldogság, igazán. Még egypár napig eltart, amíg rendbehozom, aztán hétfőn elkezdődik a nagy tanulás.

Hallgattak.

– Csak aztán elkezdődjék – szólt csöndesen az apa.

– Ha én mondom.

Egy fiatal doktor jött be, hosszú fehér köpenyben, a szanatóriumi segédorvosok kötelező vidám hangosságával. Új ember volt, akivel eddig még nem találkozott itt. Andor bemutatkozott neki.

– Eredj, fiam, addig a kertbe – mondta az öreg.

Andor lement. Fel-alá járt a sötét, nyomorult négyszögű szanatóriumi parkban, az óráját nézte. Nem lehet Turnovszky Ellát elvenni. Egy villanyfényes ablakban női alak jelent meg. Ránézett Andorra, Andor megállt és nézte. Csinos alakú, karcsú nő volt. Aztán a nő felnyult az ablakon és lehúzta a fehér függönyt. Eltűnt. Ennyi volt az egész kaland, de a fiúnak jól esett, hogy olyan bátran nézett vissza a nőre. „Szabad vagyok“ – gondolta.

A nevét hallotta a sötét kertben, maga mögött.

– Doktor Aradi úr?

– Igen – mondta és megfordult.

A fiatal segédorvos állt ott, a fehér köpenyben. Mosolyogva jött feléje:

– Talán kolléga?

– Nem. Jurisz doktor vagyok.

– Kérem, – mondta a segédorvos és bizalmaskodva fogta karon – a kedves mama, úgy-e bár…

– Meghalt.

– És ön az egyetlen gyerek…

Idegesen kérdezte a fiú:

– Nos, az apám?

– Orvosi kötelességem, – szólt a kis doktor, még mindig cukros mosollyal – orvosi kötelességem… önnek megmondani, önt előkészíteni…

A fiú kihúzta a karját a doktoréból. Szigorúan nézett rá:

– Rákja van?

– Igen.

Hirtelen kérdezte tovább:

– Operálják?

– Nem.

Melege lett. És az ijedtségnek, a nagy ijedtségnek az érzése ment végig rajta.

– És…

– Néhány hete van. Orvosi kötelességem volt…

Hirtelen, köszönés nélkül akarta otthagyni, felrohanni, – talán tegnap, mikor még elkényeztetett gyerek volt, így tett volna, – de most, a lakásából, az új életéből jövet férfi volt, és ez volt az első lökés, amely után egy kicsit megtántorodva, de meg kellett állani a lábán, szilárdan, egyedül. A kezét nyujtotta a doktornak:

– Köszönöm, hogy megmondta. De bocsásson meg, most visszamegyek az atyámhoz.

Ez a szó: „atyám“ az „apám“ helyett, ez már az önálló férfi komolysága és póza volt. Meghajtotta a fejét és felrohant az emeletre, kettesével ugrálva át a lépcsőket. Az ajtó előtt várnia kellett, úgy lihegett. Megpihent. Aztán csöndesen és unottságot színlelve ment be. Most már égett egy kis ernyős lámpa az éjjeli szekrényen. Egy ápolónő tányért és evőeszközt vett ki a szekrényből, s kiment. Megnézte Andort.

– Már rég ment el a doktor? – hazudott a fiú.

– Pár perce. Épp küldeni akartam érted.

– Mit mondott?

– Hogy adnak végre egy kis morfiumot, ha nem leszek követelő.

Andor megint leült a székre, az ágy mellé és malmozni kezdett a kezével, hogy közömbösnek lássék. Hallgatott.

– Hol vacsorázol? – kérdezte az apja.

– Nem is tudom. Felmegyek Rácz Miklósért a szerkesztőségbe és majd onnan megyünk valahova.

Kis szünet után hozzátette:

– Éjfélre otthon akarok lenni.

Ezt már melegen és belül nagyon elérzékenyülten mondta. Ez ajándék volt a haldokló apának.

A tányérra bámult, meg az evőeszközre.

– Ilyen korán kapsz vacsorát?

– Igen. Hét órakor.

A lábát lógázta, minden gyanút el akart oszlatni, úgy tett, mintha unatkoznék itt, csak valahogy meg ne lássék rajta, amit tud.

– Jó a koszt?

– Jó… csak étvágyam nincs.

Fölkelt, a nadrágzsebébe dugta a kezét:

– Pedig az a fő.

Az ablakhoz ment, kinézett rajta. Ez is a nyomorult sötét kertre nyílt. Látta a kavicsos út fordulóját, ahol az imént beszélt a doktorral. És a világos földszinti ablakot, ahonnan a nő ránézett. Mikor ez eszébe jutott, felnyult ő is, mint az a nő, biztosra véve valami zsinórt, ami a függönynek szól. Oda se nézett, a zsinór gombja engedelmesen adta magát a kezébe. Lehúzta a függönyt, gépiesen.

– Köszönöm – mondta az öreg az ágyból.

Megfordult. Egy kicsit meleg lett az arca, hogy mondta:

– Apa… ne haragudjál, hogy a betegségedben ilyesmivel izgatlak… nagyon sokat gondolkoztam az éjjel, nem fogom elvenni Turnovszky Ellát.

Ez volt a második ajándék. Az öregnek alig változott az arca, inkább valami aggodalom látszott a szemében.

– Komoly ez? – kérdezte.

– Komoly.

Mint ahogy komoly is volt. Épp az utolsó pillanatban harapta el a lélekzetét, már majdnem a becsületszavát adta, amikor eszébe jutott, hogy otthon, a szülék előtt ezt a szót már tönkretette Attól félt, hogy ha a becsületszavát adja, az öreg kétkedő megjegyzést fog tenni. „Borzasztó“ – gondolta magában – „egy ember, aki nem meri adni a becsületszavát, mert azzal még lerontja, amit mondott.“ Az ágyhoz ment. „Ezen segíteni kell“, – gondolkozott a rövid úton – „a becsületszót vissza kell állítani, majd künn, a világban vigyázok rá.“

Az ágynál őszintén, csöndesen beszélt:

– Nem szeretem már. Most kezd a szemem kinyílni, ez gyerekes dolog volt és most, a végén már tűrhetetlen… már nem volt más, mint érzékiség… csókolózás és fogdosódás… ez nem egy egész életnek szóló valami… tegnap este végleg szakítottam vele. Komolyan. Örökre.

Most kezdett csak elégedett lenni az öregnek az arca.

– És a szülei?

Könnyen hazudott, örült, hogy jót tehet, dobálta az ajándékot a haldoklónak:

– Beszéltem velük. Turnovszky belátta. Az asszonyt bántotta a dolog, ezt nem csodálom. De aztán… ő is… belátta.

Rágyújtott, nagy zavarában. Hirtelen letette a cigarettát:

– Pardon… egészen hülye vagyok…

– Nem, nem… csak szívjál. Én is szoktam. És a lány?

– Olyan volt, amilyennek vártam. Belement. Semmi sírás. Ő is csak úgy szeret engem, mint én őt.

Nagyon nyugtalan lett, mialatt ezt mondta. Mert ezalatt arra gondolt, hogy a bolond Turnovszky mégis csak ide talál jönni, hízelegni, ha hallja, hogy rosszabbodik az öreg állapota, és akkor… De nem, ennek úgyis elejét veszi a levél, amit ma ír a lánynak. „Még ez is jó“, – gondolta – „most már sietnem kell a levéllel, a szakítással.“

– Okos fiú vagy. Jó fiú vagy.

Ahogy maga elé bámult, jól esett neki ez. Nem a dícséret, hanem a tény, hogy ennek a halálra ítélt öreg embernek még adhatott valami örömet. Most nekibuzdult. Folyamatosan hazudott:

– Rácz Miklós bemutatott a főszerkesztőnek.

Az öreg fölemelkedett az ágyban. Boldog arccal szólt:

– És nem ezzel kezdted? Hát hogy volt?

Dűlt belőle a hazugság. Hogy próbaképpen egy hosszú tanulmányt írt a parlamentárizmus alkonyáról és ezt Rácz odaadta a főszerkesztőnek. A méltóságos úr látni kívánta őt és ő fenn volt nála.

– Mikor?

– Tegnap.

– A szakítás után?

– Nem. Mielőtt Turnovszkyékhoz mentem.

Elhúzódott egy kicsit az éjjelilámpa fényköréből, mert észrevette, hogy elvörösödik. A füle is égett. Elmondta, milyen bókokat kapott a főszerkesztőtől, aki előtte hálálkodott Rácznak, hogy ilyen tehetséget fedezett fel a lap számára. És hogy úgynevezett „második cikkeket“ fog írni a lapba. És hogy milyen kedves, milyen úriember a főszerkesztő, ez a régi, gazdag és hatalmas politikus, a régi szabadelvűpárt egyik legtiszteltebb alakja.

– Igen, igen. Megölelt.

És hogy tulajdonképpen ez adta meg neki a bátorságot, hogy a rég tervezett szakítást huszárosan, azonnal elintézze Turnovszkyéknál. Hogy emberré kell lenni és meg lehet utálni ezt a semmitcsináló, éjszakázó úrifiú-életet, az embernek ki kell kaparni magából, ami tehetség és kvalitás van benne, és „rájöttem, apám, hogy az embernek le kell magáról rázni az ilyen akadályokat és egy Turnovszky Ella még nem a világ és ha egy kicsit szokatlan lesz is most egy pár napig, hát a fene egye meg, férfi vagyok, és… hát az ember…“

És ezt már hitte is.

Felállt, járkálni, mert az apja szemén olyasvalamit vett észre, mintha az öreg ügyvéd túlságosan szépnek és hirtelennek találta volna ezt az egész ideális állapotot, – pedig csak káprázott a megfigyelőképessége, az öreg ember az ő nagy apai szerelmében és egyre növekvő esti lázában valósággal boldog volt. A fiú, ahogy járkált itt e mellett az ember mellett, aki az ő tudatában már nem is volt, már nem is élt, most teljesen férfinak, önállónak érezte magát, sőt az volt az érzése, hogy ő a családfő, ez itt egy szegény, elmúló gyerek, akivel úgy is beszélt, mint gyerekkel szoktak. Szégyelte, egészen a kínlódásig, hogy ennek az itt fekvő apának, aki ránézve még egy órával ezelőtt a mindenható hatalom és felsőség volt, már semmi jelentősége nincs, hogy most már ő az Aradi-család, az Aradi-iroda, az Aradi-vagyon, és most már egyáltalán ő az Aradi. Viharzott benne ennek a hirtelen változásnak az égető szélvésze, a jövő érzése dolgozott benne, magasabbnak, erősebbnek, idősebbnek képzelte magát, de ugyanakkor csalónak és rablónak, aki eleven élettel járkál itt egy lény mellett, aki nem tudja, hogy már nem is él, – egy detronizált király, aki mellett ő az egyetlen hű ember, a régi udvarmester, aki még mindig felségnek szólítja és könnyes szívvel hazudik neki.

– Andorkám, – jött feléje a halk és boldog hang az ágyból – most, hogy a magad lábára álltál, nem fogsz tudni meglenni abból a kis pénzből… reggel majd intézkedem, hogy a bank minden elsején ötszáz koronát fizessen neked…

Az a kis pénz háromszáz korona volt. Egy napra tíz koronát adott neki az apja most két év óta. És most ötszáz… hatezer korona egy évben…

Valósággal fájni kezdett a szíve, mikor ezt hallotta: az öreget, amint nagy jósággal rendelkezett a pénzről, ami már nem is volt az övé. A száműzött király vezényli a hadseregét, ami már másé… az udvarmester átveszi a parancsot és künn, az előszobában könnyezve dobja el a papirt…

Kezet csókolt neki. Nagyon megköszönte. Az ajtó nyilt, hozták a vacsorát. Utálatos mosollyal mondta az ápolónő, kezében a tányérokkal:

– Itt a jó vacsora a kedves nagyságos úrnak.

Búcsúzott és fölvette a kabátját. Az ápolónő otthagyta a tányérokat és hozzáugrott, segíteni. Úgy utálta, hogy el akarta lökni magától. Ez is az élethez, az élőhöz, a túlélőhöz húz, otthagyja a halálraítéltet, ide hízeleg, ettől fogja kapni a borravalót, biztos, már ez is tudja, hogy vége szegény apának.

„Istenem, – gondolta a lépcsőn lefelé menet – hány nap ez még? Mit fogok még elhallgatni, hazudni, mi mindent… És ami aztán jön, aztán…“

Undorral és gyűlölettel nézte az aranysapkás portást, nem is viszonozta alázatos köszöntését, utálta ezt az egész helyet, a drága csillárt a lépcsőházban, a rézrudas puha piros szőnyeget a lépcsőn, ezt az egész gyalázatos szanatóriumi pompát, és ezt az egész világot itt, amely mind csak őérte van, aki túlél, nem a szegény betegért, aki meg fog halni, annak már talán nem is köszönnek… Egy pillanatra elakadt a lélekzete a gondolatra, hogy vissza kellene rohanni, kopogás nélkül berontani az apja szobájába, rajtakapni a hízelgő ápolónőt, mikor durván lökdösi elgyöngült szegény apját…

Az utcán már sötét este volt. Egy konflis állt a szanatórium előtt, épp hozott valakit. Andor félreállt, megvárta, míg kifizetik, aztán beült a kocsiba, odakiáltva a kocsisnak a nagy lap szerkesztőségének a címét, ahol Rácz Miklós dolgozott, és ahol a főszerkesztő oly édesen ölel, buzdít, ígér… Kinyitotta a kocsinak mind a két ablakát, hogy levegőt, jó hideg levegőt kapjon.

– „Egyedül vagyok“ – mondta magának. – „Ember leszek.“

IV.

A szerkesztőség piszkos előszobájából egyenesen Rácz Miklós szobájába lépett. A szolga ismerte, csak felnézett rá az estilapból, amit a szenesládán ülve olvasott, és nem köszönt neki. Szerkesztőségi szolgától ez a legnagyobb bizalom jele. A redakció két átalakított magánlakásból volt csinálva, ahol nagy szobákban három-négy íróasztal állt a telefirkált és teleragasztott falak mellett. Rácz Miklós, aki a külpolitikai rovatot vezette, különös kegyből megkapta a lakás volt fürdőszobáját, amiből ugyan mindent kiszedtek, ami fürdésre emlékeztetett volna, de ami mégis mindörökre fürdőszoba maradt, mert fölötte és alatta is fürdőszoba volt, s örökké csurgott, korgott, zuhogott a víz a falaiban. Rácz nem volt benn a kis szobában, mikor Andor belépett. A fiú leült az íróasztalhoz, és piszkálni kezdett a papirszeletek közt, amiket Rácz „a munkám“-nak nevezett. A Presséből és néhány berlini lapból kivágott kis cikkek hevertek az asztalon. Akkor abból állt a külpolitika, hogy ezeket a gót betűkkel nyomtatott nagyképüségeket nagyképű magyarra kellett fordítani. Ez volt az a külpolitika, amit Rácz Miklós űzött a lapnál. Ő maga csak előkelő haláleseteknél jutott szóhoz, mert még „A francia kormányválság“ című cikket is németből kellett fordítani. Ha egy kancellár meghalt, vagy egy orosz miniszterelnököt meggyilkoltak, akkor Rácz Miklós kinyitott egy szekrényt, amelyben már nem is poros, hanem homokos régi ujságkivágások voltak, s ilyen három-négy elsárgult ujságszeletből írta meg az életrajzos és mindig méltányló hangú cikket, amely másnap megjelent.

Végre bejött és kéziratcsomót dobott az asztalra. Mialatt Andor egy rozoga vas-karosszékbe ült át, bejött a kisebbik szolga és kávéházi csészében kávét hozott, föllel, egy kiflit, egy pohár vizet és a tálcán az aprópénzt, ami egy forintból visszajárt. Az igazi ujságírók a nap és az éj minden szakában tudtak tejeskávét inni, föllel. Vacsora előtt és vacsora után, éjfélkor és hajnalban. Rácz beleaprította a kifli felét a kávéba, mialatt Andor elmondta neki a három nagy ujdonságot: hogy az apja meg fog halni, hogy ő szakít Turnovszky Ellával és hogy ma beköltözött az új lakásába.

Rácz Miklós olcsón, de komolyan öltözködő, szűkszavú fiú volt. Andor szerette szigorúan tanáros arcát, amelyben vastag pápaszem mögött érdeklődő szem csillogott. Sok pedantéria volt benne. A szerkesztőségi órák alatt kétszer-háromszor is megmosta a kezét, nem azért, mert a kézmosó-vízvezetéket benne hagyták a fürdőszobában, hanem mert rendes ember volt, és úgy látszik, ambicionálta, hogy a sok hideg víztől és rossz szappantól vörös legyen a keze. Egy szakadt régi kabátját használta munkakabátnak és elmenés előtt ronggyal mindig gondosan letörölte a cipőjét. Andor a kávéházban ismerkedett meg vele, egyszer-kétszer meghívta ebédre a szülei házhoz, ahol Rácznak nagy sikere volt a komolysága és az érett, férfias beszédmodora miatt. Andor egy kicsit lányosan ragaszkodott a katonás beszédmodorához, a gyors és kíméletlen ítéletéhez, a szűkszavúságához és a titokzatos, magányos, senki által nem ismert magánéletéhez. Mikor az életéről gondolkozott, azt szokta magában konstatálni, hogy Rácz az egyetlen barátja.

– Nem kell most már ugrálni a lány körül, – mondta Rácz – te egy puha alak vagy és ha már egyszer okos voltál életedben, ne rontsd el. Azonnal írj neki egy levelet és pont, soha többé ne lásd, ez az egy mód van.

Egy nagy darab, a kávéban dagadtra ázott kifli tette a pontot a katonás mondat végére.

– Levél? – kérdezte Andor kissé ingadozó hangon, megijedve ettől a gyökeres és azonnali szakítástól.

– Öt sor – mondta az ujságíró.

– De miféle öt sor?

Előbb egy darab csöpögő kávéskifli ment le, aztán nyelés után ugyanazon az úton keményen jött a felelet:

– „Kedves kisasszony, én önt nem szeretem, tisztességes ember vagyok, soha nem fogom önt feleségül venni és soha többé nem akarom önt látni, kitünő tisztelettel Aradi Andor.“

– Rettenetes – mondta Andor és fölkelt. – Ez borzalmas.

– Hát vedd el – mondta bele a csészébe az ujságíró, amint ivott belőle.

Ez rémesen szólt, ez a csésze öbléből, mint hangnagyító tölcsérből kongva hangzó beszéd. „Vedd el“ – kongott és búgott a fiú agyában, mint fellebbezhetetlen ítélet, mint az egyetlen lehetőség, ha nem írja meg az ötsoros levelet.

– De megmagyarázni neki, szépen…

Rácz csudálkozva nézett ki a csészéből:

– Megmagyarázni… beszélni vele?

– Esetleg azt is.

– Esetleg azt is? Na fiam…

Mosolygott, kis körökbe forgatta a csészét, a maradék löttyel fölizgatta a cukrot a fenekéről és kihörpintette.

– Na fiam, – mondta – ha te még beszélni akarsz vele, akkor ráértél volna idejönni azután. Általában, mit akarsz tőlem? Tudhatod, hogy az ilyen nyavalygást nem szeretem, de nem is értem. Vagy, vagy.

– Jó, jó, – mondta Andor – ne dühösködjél, tudod, hogy egy kis energiáért jövök hozzád, ne riassz el, inkább befolyásolj… igazad van, hát persze, hogy írni kell neki… de te mindjárt türelmetlen vagy és rámkiáltasz, hogy vegyem el.

Rácz megtörülte a száját, eltolta a tálcát és fölkelt:

– Ülj le. Írd meg. Majd én diktálom.

Leült.

– Levélpapir?

– Semmi levélpapir. Ott van a kéziratpapir. És itt van kék kuverta.

Esetlen, üzleti borítékot vett elő a fiókból.

– Jó lesz ez. Írjad. „Kedves kisasszony… én egy pillanatig sem áltathatom önt tovább… mert tisztességes ember vagyok… pont… Nem szeretem és nem fogom feleségül venni soha… pont… Mi ketten egymást többé az életben nem ismerjük… pont… Kitünő tisztelettel Aradi Andor.“

Rágyújtott és az első szippantás után, amit mélyen a tüdejébe húzott, benézett Andor válla fölött a levélbe, s elégedetten szólt, a füsttel egyszerre eresztve ki a beszédet:

– Ez világos.

– Igen – mondta a fiú, és nem téve le a tollat, némán elolvasta, még kétszer-háromszor, ezt a néhány sort. Mikor harmadszor olvasta, a villám gyorsaságával ment át a fején, hogy a jégpályán egyszer bemutatta Rácz Miklóst Ellának, és meglátta a szenvtelen arcon, hogy tetszik neki a lány. Lágyabb és gyanakvásra hajló jelleme most azt dobta oda átmeneteket és vígaszokat kereső szívének, hogy ez az ember Ellát akarja, eddig talán nem is akarta, de most, öt perc óta, ez a hirtelen és brutálisan cselekvő férfi feltette magában, hogy érte megy. Vele eldobatja, hogy magának megszerezze. Ez nem meggyőződés volt Andorban, hanem valamelyes formája a lázadásnak a gyors cselekvés ellen.

– Mit nézed? – hallatszott erélyesen a háta mögött. – Tedd a kuvertába és címezd meg.

Gépiesen írta a borítékra a címet, de lassan, mert azalatt, mint ahogy hullám a hullám nyakára kapaszkodik nagy szélben, egyik gondolata a másikat hajtotta: „igen, ez érdekes, ostoba ember vagyok, erre nem is gondoltam, ez az ember cinikus és lelkiismeretlen, jó, megírtam, megcímezem, de nem küldöm el, ilyen durvaságot nem lehet cselekedni, mert Istenem, mennyi tervezgetés, mennyi ígéret, mennyi csók, mennyi minden…“

Pillanatok alatt lélekszakadva rohant fel benne minden kis érzéki emlék. Ez az a bizonyos perc volt, amely közös nagy betegsége minden hiú, határozatlan, szakítani akaró és mégse akaró, kissé még szerelmes férfinak: nagyobb jelentőséget tulajdonítani érzéki dolgoknak, mint amekkorát bármily tisztességes nő is tulajdonít nekik. Hogy mit fog érezni ez a lány, akinek a meztelen nyakát csókoltam, akit vadul és célzatosan szorítottam magamhoz félórákon át, akit a hátába sikló forró kézzel öleltem csókolózásközben, hogy úgy éreztük, mintha ruhátlanul érintenők egymást vér-fűtött perceken át… Dolgok, amik a világ teremtése óta csak férfiak szemében voltak fontosak, a jövőre kötelezők, az emlékezésben súlyosak és feledhetetlenek. Dolgok, amiknél komolyabbak és vastagabbak se jutnak eszébe egy nőnek, aki szakítani akar, aki előtt kimeredt szemű könyörgéssel térdel egy férfi és sírja vagy ordítja az örök szavakat: „… a forró éjszakák, mikor együtt reggelig… és a tested égett az enyémmel… és el tudod felejteni, hogy véresre haraptuk egymást…“ egy nőnek, aki, ha már egyszer nem szeret, úgy hallgatja ezt, mint a legüresebb jónapotot vagy hogy van-t, nőnek, nőknek, akikben úgy hal meg minden érzéki emlék, ha már nem szeretik a férfit, hogy annál hidegebb és örökebb halál nincs is a természetben, s akiknek, ha mondják az égőszemű könyörgők, hogy: „hát lehet ezt elfelejteni?“ – még csak azt se gondolják, hogy: „hát lehet erre egyáltalán emlékezni?“ – hanem csak néznek az emberre üres szemmel, vagy szomorú szemmel, már amilyen a természetük, és csak a beszéd végét várják, semmi mást. Nincs a világon tisztább, érzékiségmentesebb, szellemibb lény a nőnél, aki már nem szeret.

– „A kötelékek“ – gondolta Andor, és ezekre a kis koldusan érzéki kötelékekre gondolt, amelyek csak hadd kötelezzék őt, hadd akadályozzák még egy kicsit az elhatározásban, hadd hazudják lovagiassággá azt a kis szerelemfélét, ami olyan rémítő nehezen hagyja magát baltával agyonvágni.

Az ajtó nyilt és a főszerkesztő lépett be:

– Mondja, Rácz, – kiáltott rá – mi van a Bunyitay képviselő cikkével? Meddig várjak még rá.

Ezalatt, hogy ezt mondta, Andor felugrott, meghajolt és azt mondta, hogy „jóestét, méltóságos uram“ – de a főszerkesztő se erről, se Andorról nem véve tudomást, ordított:

– Maga miatt nem mehetek vacsorázni? Mit fogad itt vendégeket, mikor munkája van?

Rácz épp lélekzetet vett, hogy feleljen, mikor a főszerkesztő már ki is ment, már be is vágta az ajtót, úgy, hogy vakolat hullt le a falról az íróasztalra.

Pillanatnyi csönd lett. Vizek rohantak le a falban, a felső fürdőszobákból, aztán halkan és hosszan zúgtak.

– Ordináré disznó – mondta Rácz. Kissé sápadt volt. – Add ide a leveledet, Andorkám, rögtön elküldöm, ajánlva.

Kiszólt:

– Kálmán!

A szolga átvette a levelet, azzal, hogy azonnal, biciklin viszi a főpostára, ajánlva adja fel. Andor még a főszerkesztői durvaság hatása alatt kapkodott levegőért, mikor a szolga már indította a biciklit az előszobában. Hallatszott a kis csengő, ahogy megrezzent, mikor a szolga a vállára vette a gépet, hogy levigye a lépcsőn.

Az apjára gondolt, aki most magában bizonyára szereti és áldja a főszerkesztőt.

– Igy kell ezt csinálnod, – mondta Rácz Miklós egy kicsit törött hangon, miközben visszaült az íróasztalhoz és kisimította a kéziratcsomót, amit az imént behozott magával. El akarta felejteni és feledtetni a méltóságos úr komiszságát. – Igen… – mondta – most már szaladhatsz a bicikli után.

Ahogy a papirlapok sarkait emelgette, nézve, hogy hány lap a cikk, mint ahogy a bankpénztáros olvassa a nagybankót, egy kicsit reszketett a keze.

– Szervusz – mondta Andor.

Rácz felnézett rá:

– A bicikli után szaladsz?

– Ugyan…

Andor a kalapja bélését nézte. Ő se a lányra gondolt most, hanem a főszerkesztőre. Mosolyogva szólt:

– Nem vagyok én annyira puha, mint ahogy te hiszed.

Gyöngéden a vállára ütött és indult kifelé. Rácz utána szólt:

– Este?

– Visszajövök érted egy óra mulva. Megyünk vacsorázni valahova, és aztán… egy kis zenét hallgatni… a Moulinbe… csak dolgozzál most. Kilencre visszajövök. Sétálni megyek… levegőre. Nagyon sok minden történik ma velem. Na írjál, írjál.

Kiment. Az utcán megnézte az óráját. Nyolc óra volt. „Egy órát sétálok, a liget felé és vissza“ – gondolta. „Szellőztetem a fejemet. Pardon.“ – Ezt hangosan mondta, mert nekiment két hölgynek, aki karonfogva jött vele szembe. Kiállt a tolongásból a gyalogjáró szélére, egy percet pihenni, mielőtt elindul. Zavaros volt a feje. Egy biciklis ember suhant el előtte, majdnem súrolva a gyalogjárót. „Iszonyú gyorsan mennek ezek a biciklik“ – gondolta – „ennyi kocsi közt.“ Utána nézett, már nem is látta. Elindult, a gyalogjáró szélén, a fákon és lámpákon kívül, ahol senki sem jár.

„Ezt nehéz lesz meghódítani“ – mondta magában, félrehúzva a száját, mikor a főszerkesztőre gondolt. Sajnálta Rácz Miklóst, amiért megszégyenítették előtte. Ezt az erélyes férfit. Meglepő, hogy milyen jól tudta fegyelmezni magát. Igaz ugyan, hogy idő se volt, mert a főszerkesztő jött, ordított és ment, mint a szélvész. De lehet, hogy Miklós nem is az a kemény férfi, akinek mutatja magát. Csak már annyi sikere volt erélyes fellépésével és rövid, határozott beszédével ebben a puha zsidó világban, hogy megmaradt ennél, ebből csinált magának egyéniséget.

Az Andrássy-úton ment kifelé, nyitott felöltővel. Lágy és üde este volt, jobban esett volna a fejének egy kis éles, hideg levegő. Borzalmas, egy lányt elhagyni, ezekkel az emlékekkel. El fog vörösödni, ha a csókokra gondol. Vagy napirendre tér? Milyenek a nők? Mit csinálnak ilyenkor? Azt mondta magában: „én kevésbé szeretem, mint ő engem, mert hisz én hagyom el. És nekem ilyen nehéz. Neki tehát bizonyára sokkal nehezebb“. Aztán: „miért esik az nekem jól, hogy neki nehezebb?“ Aztán, később: „Talán, mert még szeretem?“ Még később, túl az Oktogonon, a csöndesebb vidéken: „És ha velem is így fog beszélni az a főszerkesztő?“ Letért egy mellékutcába és állt egy kicsit a gyalogjárón. „Bizonyos“, – gondolta – „hogy van most valahol egy idegen nő Pesten, akit imádni fogok, aki tiszta és nagy szerelmem lesz, a feleségem lesz, csak most még nem tudja. Zongorázik valami ablak mögött. Vagy vacsorál a szüleivel és hallgat. És ő fogja mondani a soffőrnek, mikor beszáll: „az uramért megyünk a pártkörbe“ – és illatosan ül majd a nagy autó mély ülésén, a sarokban, nézi a virágot, ami jobbról és balról kis függő vázában lesz az autó ablaka mellett.“ És elképzelte magát, amint a pártkörben az órájára néz: „mi az, még nincs itt a feleségem?“

Szeretni kezdte ezt az elképzelt, finomtermetű, sötét angolruhás kis nőt. A szó szoros értelmében valami szerelemfélét érzett iránta. Fekete lakkcipője van, és ahogy beszáll az autóba, finom fekete lábikrája, mint a megfordított hosszú boros butélia. És az asszony imádja őt, nagy fekete szemmel függ minden szaván. Az arcát nem látta tisztán. De feléje érzett, feléje sóvárgott, bolond dolgokat gondolt, azt mondta: „Istenem, miért nem tudom, hogy melyik az, micsoda időveszteség, amíg megtalálom, mily kár ezért a sok napért!“

Újra elindult és amikor Turnovszky Ella eszébe jutott, megrémült a nagy meglepetéstől, ami érte. Turnovszky Ella, amint megjelent az elméjében, oly hirtelen ült bele ebbe az egész előbbi ábrándozásba, hogy most már világos volt: ez a szerelemféle érzés még mind neki szólt, ő most csak új tárgyat keresett ehhez a meglevő érzéshez. Most vette észre: a hang, amin a nő a soffőrnek szólt, az Ella hangja volt, az angol ruha bársonyból volt, a borosüvegszerű finom láb az övé, ahogy egyszer felszállt előtte a villamosra. Ezért nem akarta ez a nő megmutatni az arcát. Ella ült a képzelt autóban és elégedetten mosolygott, mintha azt mondta volna: „nem sikerült Rácz Miklósnak“. És most jóság és hála öntötte el a fiút, egyszerre csak minden ok nélkül sietni kezdett, nagy akarat feszítette a mellét, – „drága szegény kis lányom“, – gondolta – „drága kis pénztelen babám“ – és síró szemeket látott, és olyanokat gondolt, hogy ő volt az első, a legelső, és látta elbággyadni a kamaszos csókok alatt, hallotta a gyerekes szavát: „örökre veled“ – és sietett, most már okkal és határozottan a Turnovszkyék lakása felé, a jó ember diadalával a rossz fölött, aki hiába diktált rövid levelet és hiába gurította a biciklit a főpóstára, szamár, pápaszemes, erélyes, aki azt hiszi, hogy útjába állhat egy újra feltámadó, rohanó és mindent elöntő fiatal szerelemnek.

Mielőtt a házhoz ért, egy hosszú férfit látott befordulni az iskolának azon a kapuján, amely az igazgatói lakáshoz nyílott. Hirtelen megállt:

– Pécsi Lajos – mondta majdnem hangosan.

A férfi eltűnt a kapu alatt. Pécsi Lajos igen távoli rokona volt a lánynak, miniszteri titkár, aki egyszer már megkérte a kezét.

Elöntötte a vad féltékenység:

– Hogyan? Hát ez még jár ide?

Olyan lendülettel ugrott be utána a kapun, hogy ha Pécsi Lajos szembefordul vele és útjába áll, úgy gázolja el és töri össze, mint az autó a kutyát. Benn, a lámpa alatt érte utól. Az izgatott lépések hallatára a férfi megfordult és ijedten nézett rá. Nem Pécsi Lajos volt, idegen öreg ember volt, csudálatos, hogy nem látta meg az imént az ősz haját. Hogy lehet ez? Andor elsietett mellette, továbbra is megtartva a rohanó lépést, hogy igazolja magát az idegen előtt. Az idegen lement a pincelakásba az iskolaszolgához, Andor pedig megállt a nagy, sötét udvaron. Még dobogott a szíve.

– „Pfuj“ – mondta. – „Ez szégyen volt.“

Lassan kifelé indult az iskolából, mintha csak azért jött volna ide, hogy Pécsi Lajost ellenőrizze. Ment visszafelé, nem gondolva semmire, csak azt konstatálva, hogy egyre távolodik az épülettől. Mintha ezzel a felrobbanó féltékenységgel együtt kirobbant volna belőle minden kínlódás, ami idáig hajtotta. Üres szívvel ment, elfáradt már a fantáziája ahhoz, hogy most újra kezdje magát beleizgatni a szerelembe. „Csak akkor van ez,“ – gondolta – „ha magam csinálom.“

Ment, vissza az Andrássy-úton, ki a Dunáig, végigment egyszer az üres korzón, aztán visszasétált a szerkesztőségbe Miklósért. Rácz már rendes kabátjában várta, már a cipője is meg volt törülve, a keze is meg volt mosva. Gyönyörködött a körmeiben.

– Mehetünk – mondta és vette a kabátját. A lépcsőn lefelé menet szólalt meg megint:

– Mikor bevittem neki, ennek a buta Bunyitaynak a cikkét… megmondtam neki a véleményemet.

– Mit mondott?

– Belátta. Kért, hogy ne haragudjam, ideges.

– „Nem igaz“ – gondolta Andor.

V.

Megvacsoráztak a vendéglőben és felmentek a Moulinbe. Féltizenegy volt. A Moulin tele volt, a sok kis asztal mind el volt foglalva, csak középütt volt négyszögű üres térség a táncok számára. Egy asztalnál két kéz emelkedett a levegőbe, jelezve, hogy „itt vagyunk“.

– Somogyi… és Máté Ödön… – mondta Andor.

Odaültek hozzájuk. Ezek a rendes kávéházi társaság tagjai voltak, Somogyi színész és Máté ügyvédjelölt. A parketten három pár táncolt, a cigány itt is iszonyú lármát csapott, hogy kiáltani kellett, ha az ember azt akarta, hogy megértsék. Ivlámpák ragyogtak és már bőven volt füst. Szorongtak a kis asztal körül, mindenfelől ültek a nyakukon mások, vidékiek, bámész társaságok pezsgősvödrök és kövér, komoran tekintő asszonyságok közt. Az asztaluk a szabad térség szélén állott, előttük folyt a tánc.

– „Az apám“ – gondolta Andor.

Fel akart állni erre a gondolatra. De ahogy körülnézett, rengeteg tömeg volt körülötte, alig hogy ide tudott tolakodni a sűrűn állított asztalkák közt, amelyek körül kétszerannyi ember ült, mint kellett volna. „Az apám ott a fehér szobában és én idejövök…“

Egy vörösruhás kis táncosnő ugrott el előtte, a rövid és felbodrozott tüllszoknya széle megcsapta az asztal szélét, úgy, hogy Somogyi ijedten húzta beljebb a poharakat. A poharakban nem volt semmi. Kapucinert ittak.

– „Ha most felállok és hazamegyek, mi jót teszek ezáltal apának?“ – gondolta nyugtalanul. – „Milyen ostoba előítélet az ilyen. Ha a rokonok meghallják, hogy én a mulatóhelyen ülök, mialatt az apám haldoklik, szörnyűködnek, összecsapják a kezüket. Pedig én tudom és érzem, hogy ez mindegy… valahol csak kell lenni és énnekem itt éppúgy fáj a szívem szegény öregemért. Nem mindegy, hogy az ember hova teszi a testét?“

A vörösruhás lány most a térség közepén táncolt.

– „Nem mindegy“ – mondta benne valami. – „Éppenséggel nem mindegy, mert ha jobban fájna érte a szíved, képtelen volnál itt ülni.“

Úgy gondolta, hogy ez nem közömbösség, ami belsejében így csatázik, hanem a fiatalság életvágya. „Piszkos, piszkos fiatalság, önző fiatalság!“ A kavargásba bámult, átadta a fejét a cimbalmos zsivajnak. „A fiatalság az, hogy gyorsabb az élet tempója, az indulás igen erős és rohamos az embernél, mikor élni kezd“, – gondolta – „innen ez a mohóság és ez az önzés, ez a kapzsi ragaszkodás minden pillanathoz.“

– Ki ez a vörös lány?

Ide ritkán jártak, ebbe a Moulinbe. Amit ők lumpolásnak neveztek: a zenétlen kávéház után a zenés kávéházban való nő-szemlélést és néha egy kis szesszel élénkített, reggelig való üldögélést és fecsegést, az az orfeumkávéházban szokott történni. Ott ismerték őket. Ez itt balekfogó hely volt, ahol nem szerették a kapucineres vendéget. A vörös lányra nem emlékezett.

– Ismered – mondta Somogyi. – A multkor láttad, mikor oroszt táncolt.

– Oroszt?

– Négyen táncoltak nagymazurt, zöld orosz ruhában, két nő, két férfi, a négy sarokban álltak fel, úgy kezdték. A mellükön összefonták a karjukat, dobbantottak…

– Ez az?

– Ez.

A vörös lány most a túlsó parton igyekezett kifelé a négyszögből, a haja hátulját igazgatva. A tömegben leült egy asztalhoz, egy fiatalember mellé. Legyezte magát a zsebkendőjével, vizet ivott. Tetőtől-talpig vörösbe volt öltözve sovány kis teste. Vörös, bóbitás sapka volt a szőke fején, mélyen kivágott dereka vörös atlaszból volt, a ballerinás bodros, rövid szoknya is vörös volt, vörös a vékony kis combja, és inas, száraz gyereklába, vörös a magassarkú atlaszcipője. Ahogy ott fáradtan mosolygott a szomorú és nem elegáns fiatalember mellett, furcsa kis figura volt: nagyon fiatal lehetett, gyönge kis melle alig domborodott, valami fiús volt az egész megjelenésében. Nevető szürke szeme volt, az orra egy kicsit nagy és csontos, a szája is nagy volt, de gyerekesen nagy, mint az elemi iskolás fiúké. Tiszta arca volt, s azonkívül ki is volt festve; mégis, nem a színében, hanem a hamiskás kifejezésében az arcának volt valami a nagyszemű kisfiúk maszatosságából. Valami komolyan-nem-veendő, jelentéktelen, nem nőies, huncut vonás, valami abból, akihez így szólnak: „eredj, te taknyos, mert mindjárt kapsz egy barackot.“

– Furcsa kis dög – mondta Somogyi, a színművész.

Andor elvette róla a szemét:

– Jól táncol.

Egy mozdulata jutott eszébe, amire oda se figyelt az imént, mikor az apjára gondolva összehúzott szemmel nézett az egész kavargásra. A fekete emberalakok, fehér asztalkák közt egy lángvörös pillanat: amint elől hirtelen csomóba kapva a vörös szoknyafodrokat, leszegte a fejét és a térdét felkapta az orráig, ezalatt oldalt eltartva az útból a két marokra fogott vörös tüllcsomót. Csontos kis térde volt és csontos, magasnyergű lábfeje.

– Hogy hivják? – kérdezte Rácz Miklós.

– Csirke.

– Mi? – kérdezte Andor, és visszanézett rá. – Csirke?

Somogyi mindent tudott:

– Előbb Csibinek hivták, most Csirke. Igazi neve Brenner Mariska. Ő magát Bárány Micinek nevezte, próbálta ezt lanszirozni, de nem sikerült, a pincéreken akadt meg minden, azok egyszer hallották a Csirkét, azóta nem is lehet más névről szó.

Igazuk volt, a vörös kis ugrálóban volt valami a csirkéből: a csontos, sovány éretlenség, a kicsit csőrös arc, a nagy szem, a vékony, hosszú lábacska, a seszínű, fakószőke hajnak, szemöldöknek a majdnem szürke semmis színtelensége, az egész jelenségnek az egyénietlen olcsósága, mint amiből sok van a világon…

Félfüllel hallotta, hogy Máté, a rövidnyakú ügyvédjelölt, aki okos akart lenni, Oroszországról és Romániáról beszélt, ahol a Csirke már sokat járt, Bukarestről is volt szó és a lodzi Urániáról, ahol „Pomponette“ és „Polaire II.“ néven táncolt, – csak az érdekelte, mikor azt hallotta, hogy tizenhét vagy tizennyolc éves.

Két órakor fizettek és a ruhatárba mentek. Hivták Rácz Miklóst, hogy menjen velük még az orfeum-kávéházba, egy üveg italra. Rácz az órájára nézett és a füléhez szorította az órát. Soha életében nem hitt neki. Az hiába mutatta pontosan az időt, amíg szerény hűséggel bele nem ketyegett a gazdája fülébe, addig nem volt hitele.

– Ez az én időm – mondta, hogy a lépcsőn lementek, ahol csak úgy dőlt felfelé az újabb publikum: hármas-négyes férficsoportok, hangosan beszélgetve, némelyik már nekivigadva, feltürt gallérban a legtöbb.

– Jobban tennéd, ha te is hazamennél.

A kapunál elváltak. Rácz hazament, a másik három az orfeum-kávéház felé ballagott. A tisztalevegőjű, kellemes, csöndes tavaszi sötétségből bementek a másik szikrázó világosságba, zsivajba, füstbe, melegbe. Itt nem volt tánc, csak erős zene és nagy sétálása a tollasoknak és dekoltált suhogóknak. Az örök, olcsó Médoc jelent meg az asztalon.

– Az a fiatalember, akivel ült, a babája?

– Igen.

– Kereskedősegéd?

– Nem. Építési rajzoló. Révész úr. Ezt tudni kell, ha valaki tagja az éjjeli életnek.

– Strici?

– Nem. Ami kis pénze van, azt a Csirkének adja. A Csirke nem keres sokat, mert nem megy más férfiakkal. Csak a Révészszel megy. Az ott ül reggel hatig.

Öt órakor kifelé mentek az Andrássy-úton, az élesen színesedő hajnalban. Egy-két kocsi messzi fekete pontját leszámítva, végig üres volt az út. Most már csak ketten voltak, Máté is hazament, a Hajós-utcába, ahol hónapos szobában magolta az ügyvédi vizsga végtelenségét. A kocsiút közepén mentek, mint a vándorok az országúton. A liget fái fölött delivörös volt az ég, a vörös alatt lángban égő sárga folyt szét a fák és villatornyok fekete rajza mögött. Az Andrássy-út mégis szürkén derengett, a messze tüzelő színek még csak a házak tetejét, meg a negyedik emeleti ablakokat csípték el, de azoknak az üvegjét aztán meggyújtották, hogy szinte lobogtak.

Sokat ittak.

Somogyi zsidó volt, ami nem lett volna baj a pályáján. De amért most a részeg ember minden fájdalmas őszintesége öklendezett belőle: zsidós volt az arca. Itt hiába volt minden, még harminc éves se volt, és évek óta egyre görbébb lett az orra és duzzadtabb a szája. Az arca valahogy nem vett tudomást arról, hogy ő római és magyar hősöket tudott játszani, gyönyörűen és hangzatosan beszélt magyarul, testtartásban, a mozdulat méltóságában és fejhordozásban nagyszerűen és méltóságosan magyar volt. Annál kétségbeejtőbb volt ezen a nyakig szép heroikus magyaron az egyre jobban, szinte szándékosan, kárörömmel zsidósodó fej: a sáppadt arc, a túlpiros, megduzzadt száj, a horgas orr és a nagy fekete szem az alacsony homlok alatt. Minél szebben beszélt magyarul és minél méltóságosabban állt ki, annál komikusabb volt. Ezt panaszolta most is. Ha egy kicsit ivott, végleg oda lett. Ilyenkor, mintha valami csökönyös és szívtelen tükör járt volna előtte, mindig csak magát látta, ifjúi és heves handlé-arcát, amit oly derült nyugalommal viselt az a néhány kaftános ifjú, akiben a Dob-utcán végigmenet néha magára ismert.

– „Határozottan elfelejtettem Ellát“ – mondta magában Andor, mialatt mellette ennek a tragikumnak a nyomorát jajveszékelte a részeg színész. – „Igaz, hogy most fáradt vagyok és ittam, de ez nagyszerű… nagyszerű…“

Ahogy mentek, már a liget közelében, ki-kipróbálta magát, mert oda se figyelt Somogyira. Ellának a nevét mondta, behúnyta a szemét és táncolt vele a budai kerületi körben, a folyosó végében felhevülten megcsókolta, először, érezte a szája friss mandulaízét, nagyszerű volt, igazán nagyszerű, hogy semmi hatással nem volt rá. Gondolatai közt el voltak rakva különálló páros jelenetek képei, amiket annakidején, a szerelem napjaiban este az ágyban újra elképzelt, megrögzített, ezeket is sorra szedte. „Gyalog haza együtt, Zebegényben, nyáron, bál után, előre siettünk, sötét volt, fehér csipkeruha, fölemeltem, ölbevettem, úgy vittem, szájam a száján, vittem, a lábait átfogva, milyen szerelmes voltam!“ Bársonyruhás képek jöttek: „az íróasztalon ül, én előtte, ki van pirulva, csókolom, a jobbkezem a gömbölyödő vállát fogja a ruha alatt, nagyszerű, nem is törődöm vele.“ Korcsolyázás együtt, fagyos lábbal, fagyos orral haza együtt, a meleg szobában egymásnak rohanás, hideg kis arca, forró tekintete… tervezgetés… szerény lakás a Dunaparton, kilátással a budai hegyekre… a gyerek, az édes, forró, forraló, a felhőkig röpítő hitvesi gondolat… És ha mástól lesz gyereke? Kis totyakos kétéves fiú, aki hasonlít valakire: Pécsi Lajos, Nagy Ervin, Dombauer Laci orra, szeme, szája, vére, ami keveredik az övével…

Somogyi behurcolta egy pálinkásbutikba, ahol házi törköly és falusi abált szalonna van, ez a specialitása Roth Jakabnak. Furcsa pillanat volt: a villanyvilágítás a kerületnek ebben a részében másfél órára meg volt szüntetve, mert a vezetéket javították, és Roth Jakabnál palackokba dugott gyertyák égtek a sötét butikban, mintha valami messze-messze pusztai csárda lett volna Roth Jakab. Egy foltos, hosszú asztal végében leütötte őket a törköly, végleg. Somogyi két karjába dugva az arcát, borult az asztalra. Nem lehetett tudni, aludt-e, rosszul volt-e, sírt-e. Bizonyára mind a hármat csinálta egyszerre, ahogy csak részegek tudják. Andor kifizette a szalonnát és a törkölyt, és kicipelte Somogyit a levegőre. De részeg volt ő is. Ha egy pillanatra behunyta a szemét, forogni és lengeni kezdett a világűrben. Hát jól kimeresztette a szemét és fákba, lámpákba, kocsikba kapaszkodott a tekintetével. Somogyit konflisra rakta és elindult az új lakása felé. Égett két orcája a pálinkától, bizonytalan volt a járása és émelygett benne a cigarettafüst és a törkölynek kegyetlenül befészkelt bundaszaga. De boldogság felhői szédelegtek az agyában, a gyomor, a torok, a szájíz betegségei fölött, a tétován kapkodó álmos szemek fölött, sőt úgy érezte, mintha az agya fenekén is még gomolygás és émelygés volna, csak egészen fönn, a hajgyökereknél, a fejbőr alatt tisztulna, mint ködös napon az ég, felül, ott kéken világosodnék és üdülne boldogan, frissen, reménnyel és életvággyal, végtelenséggel és világossággal szellősen, nagyszerűen, édesen, a magasba emelően, repülően és távolságot nem ismerően, – úgy, hogy levette a kalapját, mint valami akadályát ennek a derülő felszállásnak, még a haját is végigszántotta öt ujjával, hogy levegőt bocsásson közel az agyához, a sűrű fürtök fülledtsége közé, mikor egyszerre csak azon vette észre magát, hogy új lakásának nagy, arisztokratikus kapuja elé érkezett, amelynek mindkét szárnya nyitva volt, mintha a nagy udvart szellőztetnék. Mikor a fehérbolthajtásos kapualjba lépett, az udvar felől két fekete paripa dobogott fel a visszhangos, fakockás burkolatra. Idegesen, türelmetlenül, kíméletlenül verték patáikkal a kongó fakockákat: az egyik lovon báró Horn ült, a kis száraz báró, zsakettben és gömbölyű kemény kalapban, fehér nyakkendővel, a másikon a szőke és testes báróné, fekete amazonban.

A fal mellé húzódott, s ahogy ott állt, részegen, sápadtan, levett kalappal, a falnak szorult testtel, hogy el ne tiporják, szinte önkéntelenül hajolt meg. Köszönt a reggeli lovaglásra induló báróknak, mint valami koldus kutya, egy füstös és szeszes éjszaka minden nyomorával részeg fejében, züllött borotválatlanságban, és a meghajlásnál a homlokába hulló rendetlen hajjal. A báró csak épp hogy ránézett, de a kövér, szőke, szép báróné csinált mosollyal bólintott vissza neki, épp abban a pillanatban, amikor a kapualj közepén a báró lova sarkantyút kapott, nagyot dobogva ugrott el és magával vitte a báróné lovát is, amelyen a kövér hölgy a nyergen túlduzzadó ültéből felzöttyent egy pillanatra. Aztán vad dobogás után, ahogy a ló galopphoz rakta a lábát, kirohant, kissé elmaradva a másik lovas mögött, az immár napfényes utcára, ahol csöndesedő trappban távolodtak el a sárga homokon.

– Telefonon keresték – mondta a házmesterné, mikor a lakása ajtaját kinyitotta előtte, de ő ezt nem is hallotta, elment az asszony és a mondat mellett. Becsapta az ajtót, ledobta kalapját és felöltőjét, ruhástól az ágyra vetette magát, csukott szemmel, mert már oly kábult volt, és talán csak egy pillanatig volt ébren, mert csak addig érezte a párna hűvösségét, már el is aludt, nyitott szájjal, pirosan égő arccal. Ez utolsó éber, gyorsan kihunyó pillanatában még mindig látta az ágaskodó és galoppba ugró két fekete paripát, amely most nagy nekivágtatással mély és süket álomba rántotta őt.

VI.

Hétfőn reggel, mikor az új élet kezdődött, nyolc órakor bejött a hálószobájába a házmesterné és felhúzta az ablakon a redőnyt. A zajra felriadt legédesebb álmából. Borzas-harciasan ült fel az ágyban:

– Mi az?

– Nyolc óra, nagyságos úr.

Akkor jutott eszébe, hogy szigorúan megparancsolta az este, költsék fel nyolckor, ha törik-szakad.

– Jól van – mondta, dacosan vágódott vissza a párnára, a fülére húzta a paplant és onnan dünnyögött:

– Jöjjön be egy félóra mulva.

A házmesterné lábujjhegyen ment ki és Andor elszenderedett. Jókedvű nyárias nap sütött be az ablakon, ennek hátat fordított.

Tegnap este igen komolyan vette a hétfőt, az új életet, a tanulást és az erkölcsi komolyságot. A fiúkkal vacsorált egy lármás körúti vendéglőben, katonazene mellett, ott megvárta, míg megjön a színházból Rácz Miklós, akinek a vasárnap volt az egyetlen szabad estéje, s ezt mindig valami komolyabb színházban töltötte. Aztán hiába volt a fiúk hívása, bosszankodása és gúnyolódása, tizenegy órakor hazament a Horn-palotába, hogy reggel korán kelve, nekilásson az új életnek. Mikor hazaért, álmos volt. Valami emelkedett érzés fogta el, mikor éjfélelőtt lefeküdt a tiszta ágyba, örült a nyugalomnak és a holnap reggeli friss ébredésnek, eloltotta a lámpát és boldogan aludt el. Egy negyedóra mulva felébredt és nem tudott újra elaludni. Megpróbált mindent, amit az ember ilyenkor szokott, eredmény nélkül. Olvasott, megmosakodott hideg vízben, próbált lámpafénynél és próbált sötétben aludni. Hajnali három óra körül úgy felmelegedett alatta az ágy, hogy azt hitte, láza van. Szétteregette az ágyneműt, ingben sétált ötszáz megolvasott lépést a szobában, visszafeküdt a kihült ágyba, de ez sem sikerült. Egyik cigarettát a másik után szívta, felkönyökölve a párnára, félig ülő helyzetben, fél hatig. Szervezete, amely az utóbbi időben megszokta az éjjelezést, sőt a lefekvés előtti kis alkohol-kábulatot, most tiltakozott a hirtelen átmenet ellen. Fél hatkor kapta magát rajta az első ásításon. Ennek megörült, hamar eloltotta a lámpát, a paplan alá bujt és hat órakor már aludt. Az alvás előtti percekben elhatározta, hogy mindenáron felkel nyolckor, így tér át a polgári életre, mert különben sohse fog éjfélelőtt aludni tudni.

Nyolckor még adott magának egy félórát, az álmából felvert ember optimizmusával, hogy az majd segít rajta. És fél kilenckor, mikor a házmesterné újra bejött, fel is kelt, ingerlékenyen az első percekben, de megnyugodva és felfrissülve a mosakodás alatt. A magát ki nem pihent ember túlságos élénksége égett benne, szenvedélyes dalokat énekelt öltözködés közben, és amikor felöltözve kiment a másik szobába, amely boldog reggeli napfényben fürdött, nagyszerűen érezte magát. Az íróasztalán nagy fatálcán várt a reggelije: kávé, vaj, tojás, zsömle, ennek hatalmas étvággyal esett neki, jóízűen ivott meg egy pohár friss vizet és rágyújtott. Hátradőlt az öreg Aradi régi karosszékében és elégedetten nézte a házmesternét, aki összeszedte és kihordta a reggeli maradékait.

– Parancsol még valamit?

– Nem kell semmi. Csak ne zavarjanak. Ha akárki keres, nem vagyok itthon.

Az asszony kiment és Andor még úgy maradt kissé a karosszékben, előrenyújtott lábbal, hátradőlve, félig fekve, boldogan.

– „Még három szippantás“, – mondta magában, nagyon élvezve az első cigarettát – „aztán minden, minden elkezdődik.“

A második szippantás után egy kis szomorúság fogta el.

– „Még csak egy“ – mondta – „és vége a züllésnek.“ Úgy érezte, hogy ezzel az utolsó szippantással a fiatal életétől kell elbúcsúznia.

Megtörtént a harmadik szippantás, mély, a tüdőre húzott lélekzettel, s mikor a sűrű füst kitódult a száján, úgy tett, mint az uszodák félénkjei, akik hosszas locsolódás és lábujjheggyel való vízkóstolás után behúnyják a szemüket és egyszerre dobják magukat a vízbe: hirtelen előrehajolt, az asztalhoz rántotta a széket, kikapott a többi közül egy nagyon vastag könyvet, lenyomta a cigarettát a hamutartóba, megragadta a sárgaréz papirvágó kést és felvágta az első lapot. Egy pillanatnyi öröm: a címlap mögött még nem volt tanulnivaló, hanem fehér oldal, a közepén ezekkel a szavakkal: „Méltóságos dr. Kautz Gyulának, egykori tanáromnak, hálás szeretettel ajánlva“. Megállt itt, ez egy kis állomás volt a való és édes fiatal élet határán, a végtelen szövegtenger partján. Ez még emberség és élő valami volt, amin a szeme megállhatott, búcsúzni a létezéstől, mert a következő lap már zsúfoltan és kikezdések nélkül volt tele holt szöveggel, amely alatt apróbetűs lábjegyzetek húzódtak meg, tele római és arabs számokkal, betűk és sorok sivár és végtelennek látszó világa, amely se nem jó, se nem rossz, nem édes és nem fáj, csak sorakozik és következik, folyton következik, végig ezen a vastag könyvön és a többin, ami még ott volt felvágatlanul az asztalon, s még azon túl is, végig a könyvtáron, az egész életen végig, talán a koporsóig. Rövid bámulás után hirtelen a közepére nyitott a vastag könyvnek, amely megreccsent a gyors mozdulatra. Friss nyomdaszag jött belőle, nem is kellemetlen, de ott is, ahol kinyilott, sűrű és sorakozó, áldatlanul egyforma szöveg volt benne, s megint egy csomó apró lábjegyzet, számok, rövidítések: „V. ö. 1875: XXV. t.-c. 2. és 3. §. és 1889: XXVIII. t.-c. 4. és 5. §.“

Ebbe is belebámult egy kicsit, majd lassú mozdulattal cigaretta után nyult, a szájába vette és megörült, hogy nem égett, mert a gyufa után lehetett nyulni, el lehetett nézni a könyvtől, – a gyufaskatulyán pirosnapernyős nő volt sárga ruhában, kék harisnyában, egy kis sötétkék kutyával és egy kékeszöld bokorral, amelyen sárga és piros virágok voltak, és apró kék pontocskák százaiból csinált ég volt fölöttük, – a gyufaskatulya képes felén, mint ablakon, ki lehetett nézni a jogi könyvből az élő világba, ahol azúr ég, piros ernyő, sárga hölgy, zöld bokor és kék kutyuska örül a világ frisseségének, – érdekes, ezeket a gyufaskatulyákat sohse szokta volt megnézni, és most hosszan hajolt rá, közelről nézte, mintha rövidlátó volna. És hogy ragyogott ez a buta kis kép, hogy csillogott attól a fénylő máztól, amivel be volt vonva, úgy égtek a színei a ráeső napfényben, mint a drágakövek.

Felállt, az ablakhoz ment. Hátratette a kezét és kinézett, a tárgyakat nem látva, mint mondják: a végtelenre beállított szemmel. „Nehéz ez így“, – gondolta aztán – „ha az emberben nincs jellem.“ Aztán egyideig meredezett, nemcsak a szemével, az eszével is, a semmibe, a tárgyak mögé. „Nem ilyenkor kell kezdeni, amikor nem aludtam ki magamat.“ És: „El kellett volna utazni, és nem éjszakázásba fárasztani magamat a lány miatt, nem italba ölni a dolgot“. Aztán: „Dolgot? Milyen dolgot? Mi az a dolog?“ Felelt magának: „Dolog az, hogy minden rendben van, csak még egy kicsit, egy egészen kicsit kellene várni, hogy a lányt egészen elfelejtsem. Akinek van jelleme, az agyonveri a lelkében az ilyen emléket, mint például Rácz Miklós. Ahányszor az emlék kidugja a fejét, az ember egy doronggal retteneteset üt a fejére, amíg csak egyszer aztán többé nem jön. De nem úgy, mint én, hogy ahányszor kidugja a fejét, egy kicsit ránézek, aztán leiszom magamat, hogy ne lássam, aztán kérem, hogy ne jöjjön többet, aztán addig fárasztom magamat, amíg elalszom, – persze délben, mikor felébredek, megint ott van.“

Az üveghez nyomta a homlokát:

– „Valami átmenet kellene, mert ez így nem fog menni.“

Sírhatnékja volt, mikor a könyvre gondolt. Úgy érezte, akkor kellett volna a tanulást elkezdeni, amikor még tiszta szerelmet érzett Ella iránt. Akkor lehetett volna tanulni, őérette, őneki, akkor még ez öröm is lehetett volna. De már későn lett volna tavaly is, amikor a szívbeli szép szerelem elment és nem maradt más a szemének és az érzékeinek, csak a serdülő lány meleg lélekzete, az éles fiatal tekintet szemtől-szembe, a fejlődő formák kemény duzzadása, mint azoké a nagy, de még zárt rózsabimbóké, amelyek szétrepesztették már a zöld héjat és mutogatják piros húsukat, de kemények, mint a kő és illattalanok, csak a körülöttük levő érett rózsák szagával dicsekszenek.

De most? Igy?

Maradt egy csúnya kis érzéki fájdalom és a jókora hiúság.

– „Ha többet volnék nők között, többet foglalkoznám velük, hogy a hiúságom is folyton abrakot kapna… és ha nem hagynám magára ezt az érzékiséget, hanem ezt is abrakolnám bőven és változatosan, egészen az elfáradásig és az unalomig…“

És az apja…

Nem szeretett erre gondolni, ezzel is úgy csinált, mint Ella emlékével, tolta át egyik napról a másikra, nem akarta megragadni, maga felé fordítani és a szemébe nézni. Majd holnap… és most nem… Pedig ennek is el kellett következni, ennek a búcsúnak a vergődő öreg embertől, aki egyre soványabban feküdt a szanatóriumi ágyon, már kevesebbet beszélt, nem tartotta olyan frissen nyitva a szemét, mint azelőtt és egyre fáradtabban kérdezősködött Andortól a világ dolgai felől. Mintha már sejtette volna, hogy mi fog történni vele, napokon át folyton mélyen gondolkozott, és komor gondolkozásban való hallgatását néha még Andor bejövetele és beszélni akarása sem szakította meg. Most már mind a ketten tapintatosak voltak: az öreg úr, aki sejtette, hogy meg fog halni, de ezt a világért sem éreztette volna a fiával, és a fiú, aki szintén úgy tett, mintha bíznék az apja felgyógyulásában. Hazugul mosolyogva beszélgettek így néha egymással, s mind a kettő fellélekzett, mikor az ápolónő bejött a vacsorával és vége lehetett a színjátszásnak.

Ellépett az ablaktól, nyugodtan, a jogi könyvre már nem is gondolva, telerakta a kis ezüsttárcáját cigarettával, zsebretette a szép képes gyufát, felöltözött és elment hazulról. Mikor az utcára kiért, olyan jó szaga volt a levegőnek, hogy most igazolva látott mindent. Ilyenkor nem szabad szobában ülni és könyvet magolni. Annak is megvan az ideje és akkor is átmenetet kell csinálni. Előbb ezek a dolgok intéződjenek el: „szegény öreg és a szívem teljes nyugalma“.

– „Furcsa“, – mondta magában, az Andrássy-útra fordulva – „azt hittem, a könyvtől fogom kapni a nyugalmat… és most kisül, hogy a könyvhöz nyugalom kell…“

Bement egy üres kávéház délelőtti csöndjébe, az ablakba ült és végigolvasta az ujságokat. Milyen más betűk és sorok voltak itt, mint a jogi könyv lapjain! Milyen kellemes, üde, érdekes dolgok! Még a politikai cikkek is, amelyek szavai hasonlítottak a jogi könyvből az imént kivillant szavakhoz, még azok is mennyi életet, szenvedélyt, gúnyt leheltek, mennyi kellemes, érthető felületességet, – még azok is érdekesek voltak.

– Rácz úr mikor szokott jönni?

– Tizenkettőkor – mondta a pincér, sárgán bámulva ki az utcára. – Akkor reggelizik.

– Kávét?

– Föllel és két kiflivel.

Fél tizenkettő volt. Türelmetlen lett, nem győzte volna még azt a félórát, amíg a pontos Rácz reggelizni jön. Fizetett és elindult a korzó felé. A szemét bántotta kissé a nap, a kocsik is kellemetlenebbül kavarogtak és zörögtek, mint máskor. Mégis érzi az ember, hogy csak két órát aludt. Egy dunaparti szük utca hűvös homályából kibukkant a naptól, égszínkéktől, vízfénytől ragyogó dunai korzóra. Jól esett a fülének a korzó muzsikája: emberi fecsegés, női csiripelés kedves-halk lármája, szekerek zörgése nélkül, ez a félbemaradt zenekar, amelyben hallgatnak a bőgők, csak a hegedűk kergetőznek.

Mikor a nőket figyelni kezdte, arra gondolt, hogy úgy kellett volna élnie, mint ahogy a többiek éltek, szabadon vadászni eközt a sok szoknya és furcsa kalap közt, nem kellett volna fejlődő férfiérzéseit, mint valami takarékpénztárba, Turnovszky Ellába rakni, napról-napra, évről-évre. Képviselők mentek el mellette. Három fiatal közt egy öreg totyakos, akinek a fejebúbján volt a kalap és politikai mondatokat mondott hangosan, miközben a legkisebb lányokat nézte, meg-megfordulva utánuk. Most már csak idő kérdése, hogy ő is itt fog menni ezekkel, minden rendben lesz, ha ma nem is kezdte el a tanulást, de a szándék és az elhatározás már megvan, ez egészen biztos, szilárd, mint a kő, ez megvan. Sokáig nézett a fiatal képviselők után, találgatta, hogy hány évesek lehetnek. Néhány ujságírót látott. Az éjjeli kávéházakból ismerte őket. Sápadt arcok voltak, egy öreg úr körül csoportosultak, aki vasszékben ült és süttette az arcát. Úgy tette fáradt, kopasz öreg fejét a széktámlára, az ég legteteje felé tartva lecsukott szemét, mintha a ravatalán feküdnék. Ez az öreg valami híres író volt, ezeket nem szerette Andor, mindig ellenséges érzést, néha utálatot érzett irántuk. Ahogy ment, négy kibontott hajú kislány lépkedett előtte. Karonfogva mentek, a fejüket összedugták és folyton nevettek. Mikor egy nagyon hangosat nevettek, az egyik hátrafordult, hogy nem hallja-e valaki, amit beszélnek, ez ottfelejtette a pillantását Andoron. Hátrafordított fejjel húzatta magát a másik hárommal, aztán mondhatott nekik valamit, mert a másik három egymásután fordult vissza feléje, csak az nem, aki az előbb megnézte. Elmosolyodott, aztán kissé zavartan a bajuszához nyult, ezt elszégyelte, megállott, hagyta eltávozni a négy lányt. Nem néztek többet vissza.

Csinos jelenség volt, tudta. Az utóbbi időben még halaványabb lett és a vállát, amelyet diákkorában hátrahúzva, katonás peckességgel tartott, mostanában már kissé előreeresztette, amitől egész felsőteste kényelmes, nagyon kevéssé meghajolt tartást nyert. A feje is engedett a magas nézésből. Kedvesebb, közlékenyebb lett ettől a megereszkedett válltartástól az egész megjelenése. Egy-két hónap óta fogyott, most vékony és elegáns figura volt, kitünő ruha és jó cipő volt rajta. Sűrű fekete haja, mint az angol fiúké, dús, de fényesen egyenletes masszába volt simítva, s a szemének valami álmodozó kifejezést adott lusta szemhéjja; ez olyan volt, mint a félig felhúzott függöny, amely hanyagul rejteget valami titkot.

Álltában jól megnézett egy nagymellű, fűzőbe préselt szőke asszonyt, aki egyedül jött az út közepén. Ahogy a széken ülők erős tekintetei előtt elvonult, zavarban lehetett, s ettől valami kétségbeesett merev koppanása volt a járásának. Az asszony élesen nézett rá, bátran a szemébe, szinte szemtelenül, de elment előtte, változatlanul egyforma járással. Nagyon magas cipősarka volt, ezzel kopogott olyan mereven. Andor követte a szemével, de az asszony nem nézett vissza. „Ha nagyon akarom“ – gondolta – „visszanéz.“ Nekiállt, erősen és a szemét meresztve nézett utána, hallotta, vagy olvasta, hogy ilyen kísérletek sikerülni szoktak, „akarta“, hogy visszanézzen, magában erőteljesen szótagolva mondta is, hogy „nézz vissza, _akarom_, hogy visszanézz“ – de a kövér szőkének eszeágában se volt visszanézni. „Nem tudok akarni“ – mondta magában és majd hogy utána nem indult.

Abból az irányból, amerre a begyes szőke elment, egyszerre csak a sok mozgó fej közül ismerős női arc mosolygott rá. Ahogy, még a szőkével foglalkozva, észrevette ezt az arcot, az első pillanat ezredrészében az az érzés villant meg benne, hogy Turnovszky Ella jön. Pedig Ella alacsonyabb, kövérebb és szőke volt, ez a lány pedig magas, nyulánk és barna.

– Margit – mondta örömmel és egy kicsit izgatottan, mikor elébe indult.

Kornély Margit volt, a Turnovszky-lány úgynevezett legjobb barátnője. Kezet fogtak. A barna lány megállt, folyton mosolygott és szótlanul nézte. Ő se mondott semmit, mosolygott ő is, nem minden zavar nélkül.

– Mi van? – kérdezte a lány a hosszú mosoly-duett után.

– Semmi sincs – mondta vállat vonva.

– Vége?

– Vége.

A lány megfogta a kezét:

– Nem hiszem, – mondta meglepetten – ezt nem hiszem. Hát lehetséges ez?

Kihúzta a kezét a lányéból, mintha Ellától akart volna ezzel is hidegen visszahúzódni.

– Megkapták a levelemet?

– Hiszen ajánlva küldte.

Gúnyos mosoly.

Bizony, ez ordináré dolog volt Rácz Miklóstól, ez az ajánlás. De legalább megkapták. A rendes levél – érezte – lágyabb, bizonytalanabb dolog lett volna. A cselekvés nem is az némi brutalitás nélkül.

Lementek a néptelen alsó rakpartra, a hordók és ládák közé. „Hiba, hogy lemegyek vele“ – gondolta Andor a lépcsőn, de határozottan ment, szinte ő vezette Kornély kisasszonyt.

– De az istenért, – mondta ez minden mondat előtt – egy szót se senkinek és a becsületszavát, mert én megölöm magamat, ha megtudják, hogy én… éppen én…

Andor nézte ezt a kissé túlérett leányarcot, amely egészen komolyra, fontoskodóra vált, mikor kiszolgáltatta a barátnő titkait. Csúnya és hervadt volt, ellenszenves, pedig este néha majdnem csinosnak találta azelőtt. És a szája is vértelen és nagy…

Ella nagyon nyugodtan adta át a levelet az anyjának. Az anyja mérgesen és büszkén adta tovább Turnovszky bácsinak. A kopasz kis Turnovszkynak majd kiugrott a szeme, mikor olvasta, kiabált, az asztalt ütötte, de elrohant a városházára gratulálni. A levelet a földre dobta volt, ahonnan senki se ítélte helyesnek fölszedni, végül Iván szedte fel, olvasta el mohón és vágta zsebre közömbösen. Kornély Margitnak nem mutatták.

– Sírt?

– Nem.

Hallgatva mentek egymás mellett.

– Nem – ismételte Kornély Margit. – Óriási lelkierő van abban a lányban.

Ennyivel tartozott neki.

– És aztán?

– Egy szó se. Soha. Nagyon jól van.

Észre se vették, hogy sietni kezdtek. Andor nem akart kérdezni, de feleleteket várt.

– Jól teszi – mondta. – Soha nem is szeretett.

A lányok ismerik az ilyen mondatokat. Kajánul hallgatott Kornély Margit, nem mondta azt, hogy „ugyan hogy mondhat ilyet“.

Úgy, hogy Andor kénytelen volt hozzátenni:

– De én se őt.

Még mentek, mentek, és a fiú szívében nagyon meggyűlölte Kornély Margitot. Gyűlöletes volt ez a félig perfid, félig szolidáris lány-barátság, amely mindig csúnya és irígy, amíg csak a barátnőről, mint személyről van szó, de konok párthűséggé változik, amint magáról a női nemről van szó, a férfival való harcról, amelyben elvégre Kornély Margit is részt vesz.

Megint lépcső következett. Andor megállott:

– Hát… visszamehetünk, ha egyéb mondanivalója nincs.

– Ahogy akarja.

És indult, a lépcső felé.

– Majd elveszi Pécsi – mondta idegesen a fiú, minden ok nélkül ugratva önmagát.

– Az? Boldogan.

És felszaladt a lépcsőn, gonoszul, mint aki erről is tudna beszélni, de nem beszél, a csúnya lány boldog gonoszságával, aki a csinos lány nevében végre kínozhat egy fiút. „Legjobb volna ittmaradni és hagyni felszaladni, köszönés nélkül“ – gondolta Andor, miközben két lépcsőt lépett egyszerre, hogy utólérje.

– Siet? – kérdezte fenn, kissé gúnyosan.

– Későn van – felelt Margit, közömbös arcot vágva és a kezét nyújtotta.

– Tehát Pécsi – mondta Andor.

– Lehet.

Elszaladt ezzel a sikerrel, amit magamagának sohse tudott elérni.

„Utána lőni, hogy egyet sikoltson és elbukjék“ – járt a fiú fejében, ahogy undorral nézett utána. Félre volt taposva a cipője sarka. „Marha vagyok“ – tette hozzá, megundorodott most hirtelen Ellától és Turnovszkyéktól és az egész lakástól és az ételszagú előszobától, szinte örült, hogy ilyen jól utálja az egész történetet. Megnézte az óráját, és amint az órából felpillantott, közvetlen közelében Pécsi Lajos ment el a Turnovszky fiúval. Találkozott a pillantásuk. Pécsi Lajos hosszú, száraz legény volt, vágással a sporttól barna, csontos arcán. Nagy, bütykös, erős kezei voltak. Az arca mindig olyan volt, mintha a nap bántaná a szemét, valami fanyar összehúzottság volt a szeme és a szája körül, – talán a nyári napfényen való sok evezés tette, hogy télen is hunyorított az egész arcával. Most világosan látszott rajta, hogy szándékosan nem köszön Andornak, a szemét mereven szögezte a léptei irányába, de érezni lehetett, hogy azért látja az oldalt álló Andort. Valami kis vörösség suhant át erélyes arcán, fakószőke nyírott bajusza ettől még fehérebb lett. Iván rábámult Andorra, nem tudta, mit kell csinálni, de a pillanat múlott és így ő se köszönt. Mikor elhaladtak mellette, Pécsi Lajos igen hangosan mondta Ivánnak: „A kilences huszárok és a tizenhármas huszárok, mind a kettő.“

Ha már úgy állott, ahogy állott, nézett egy kicsit utánuk. Pécsi hosszúkat lépett, a gimnázista erőlködött, hogy lépést tarthasson vele és folyton ránézett, mint aki az orákulumot hallgatja. Pécsi férfias és szívós embernek látszott, a gimnázista komikus volt túlrövid pantallójában és erőltetetten nagy lépteivel. Ő sohse beszélt így ezzel a gyerekkel. Odadobta neki a cigarettáit, de se barátság, se rokonság… És ezek már mennek így együtt, mint a sógorok. Keserűen és gúnyosan mosolyodott el. „Parancsolj Pécsi,“ – mondta magában – „énnekem már nem kell, parancsolj méltóztatni.“ Most lett csak teljes az undora és némileg a gyűlölete is az egész Turnovszky-világgal szemben. Miért? Nem is tudta. Haragudott rájuk, mintha ők dobták volna ki. „Ügyesen viselkednek“ – gondolta – „jól vannak szervezve.“

Megint megnézte az óráját, mert elfelejtette, amit az imént látott rajta. Elindult a Lánchíd felé, hogy a színházhoz megy, ott most végződik a próba, elviszi ebédelni Somogyi Endrét. A Kornély-lány megint szembe jött vele. „Most én leszek a Pécsi“ – gondolta magában, s elhatározta, hogy nem köszön neki. De Kornély Margit megint mosolygott rá azzal a hervadt mosolyával és egyenesen feléje jött, megállította:

– Különben azt halljuk, – mondta, a „juk“ szótagot megnyomva – hogy maga se bánkódik nagyon, valami vörösruhás ballerinának kurizál, akit Csirkének hívnak, egy kokott.

Dühbe jött. „Bánkódik“ – „ballerina“ – „kurizál“ – micsoda ostoba szavak. És „kokott“…

– Igen – mondta élesen. – Nem tetszik?

Kornély Margit egy kicsit megijedt:

– Dehogy nem tetszik. Maga szabad, tehet, amit akar.

És félrekapott fejjel, sértődötten sietett el, otthagyta. Hallatlanul bosszantó dolog volt ez. Otthagyatta magát vele a faképnél. Ahelyett, hogy ő ment volna el mellette sértően. Mérges lett, hogy elvörösödött belé. Valami bosszantó győzelmet aratott rajta itt ma délelőtt az egész Turnovszky-népség. „Szédelgő lengyelek“ – gondolta, haragudott és önmagát okolta. Hidegen és elegánsan kellett volna viselkedni. Aztán: „bánom is én, tőlem ugyan…“

Felugrott egy villamosra, hátul maradt a perronon és lebámult a Dunára, pedig érezte, hogy valaki beszél hozzá.

– Tessék? – riadt fel aztán. A kalauz állt előtte a jegyfüzettel.

– Ja, vagy úgy. Szakasz.

VII.

A színpadi bejáró előtt, a kis utcában gyűröttarcú, felhajtott galléros színészek sütkéreztek. Néhány fonnyadtan maga elé bámuló hölgy ült a székeken, amiket a portás rakott ki az utcára. A kisebb színészeket nappal meg lehet ismerni arról, hogy vagy a kalapjukkal, vagy a felöltőgallérjukkal van valami szándékosság. És az überciherjeik is sárgábbak, mint más emberé. Únottan álltak, az egyik a szembenlevő ház tetejét nézte és ügyesen pörgette a botját az ujjai közt.

– Mindjárt vége a próbának – mondta benn a fülkében a portás. Ismerte Andort, tudta, hogy Somogyi Endrét várja. – Somogyi úr végzi a darabot.

Izzadó túróslepényeket és szeplős kis almákat rakott be egy szekrénybe. Olyan darabot próbáltak, amelyben nagy segédszemélyzet vett részt. Ilyenkor erős tízórai-üzlet van. A nap egy kis kerek ablakon sütött be. Az ablak alatt asztal állt, az asztalon egy hölgy ült, mint ahogy Ella szokott, a lábait összefonva.

– Tessék leülni – mondta a portás, bezárva a szekrényt. Széket tolt Andorhoz, szemben az ablakkal és az asztallal. Aztán ismételte: – Somogyi úr végzi a darabot.

– Orvost játszik? – kérdezte Andor.

– Úgy van, – mondta a portás – a halált konstatálja Somogyi úr.

A hölgy, aki az asztalon ült, büszkén elnézett tőlük, mutatva, hogy neki ehhez a beszélgetéshez nincs köze. A portás kiment az utcára. Andor nézni kezdte a hölgy félrefordított arcát. Halavány arc volt, erős, keskeny és kissé görögösen görbült orral. Hosszú söprű-szempillák alatt nagy és komoly fekete szem. Rendes, szinte unalmasan szépre rajzolt piros száj, amely készebb a lefelé görbülésre, mint a nevetésre. Fekete haj, amely kétoldalt a fülek felét eltakarta. Fekete sapka, amely szinte a szemöldökéig ért. Sötét, testhezálló angol kabát, alatta dús fekete selyemszoknya. Korrekt, jól megfeszített selyemharisnya. Tökéletes lakkcipő. Még ültében is magasnak és egyenestartásúnak látszott. Gőgös, kissé fájdalmas és nem barátságos arckifejezés. Még leány. Színésznő, tipikus színésznő. A görög orr és a fehér, majdnem komor arc: valami tragikaféle. Andor nem ismerte, nem járt ebbe a színházba, mert itt prózai darabokat játszottak, ő ezt nem szerette. Operetthez járt csak, oda is ritkán.

Mikor a hölgy észrevette, hogy a fiú nézi, dacos mozdulattal leugrott az asztalról és a fülke küszöbéig ment, ott megállt a nyitott ajtóban, háttal Andornak. Valóban, sudár, erős lány volt, a fejét büszkén tartotta. Suhogott rajta a fekete selyem, amikor leszállt az asztalról. Még így, háttal is volt valami sértődöttség a mozdulatában. Néhány perc mulva beszéd és ajtócsapkodás hallatszott, vége volt a próbának, sietve jöttek ki a fekete folyosó torkából a színészek. Aki csak elment a fülke ajtaja előtt, mind bedugta a fejét a mozdulatlan lány mellett a fülkébe. A színészek mindig bekukkantanak a portásfülkébe, ha arra mennek. Mindig várnak, remélnek ettől a lyuktól valamit. A legtöbb bemegy, megfordul maga körül és kimegy. Némelyik hosszan állong benne.

Somogyi szép-zsidó feje jelent meg a lány mellett. Andor felugrott.

– Ejnye, de kedves – mondta Somogyi és bejött. – Értem jöttél?

– Igen.

– Megyünk ebédelni?

– A szigetre.

– Nagyszerű. Irma rögtön jön.

Ezt a komoly lánynak mondta. Gyorsan ugráló szeme észrevette, hogy Andor a lányt nézi.

– Nem ismered Olgát?

Andor kalapot emelt, szerényen:

– Nem volt szerencsém.

– Doktor Aradi barátom… Az Irma nővére, Gyulai Olga.

Ezt nem hitte volna. Gyulai Irma kistermetű, telt, vöröshajú nő volt. És ez a fehér-fekete, tragikus jelenség… Most gondolt csak arra, hogy Irma talán festi a haját. De ez mennyivel magasabb, egészen más faj… Irma lágyszívű és jókedvű, kicsit szabad beszédű. És ez milyen szigorúan néz, milyen kelletlen a mosoly az ajkán, mikor bólint a fejével, mintha rossz néven venné Somogyinak ezt a bemutatást, mialatt a kezét nyújtja.

– Olga, – mondta Somogyi – ez a mi kis Olgánk!

Átölelte a vállát, vígan-brutálisan rántotta magához, nem is vette nőszámba, ráütött a hátára, mint egy pajtásnak. A lány elvörösödött és eltolta magától. Haragosan nyilallott a szeme. Andor még fogta a kezét.

– Szintén színésznő? – kérdezte.

– Az nem – mondta szenvedélyesen a lány és határozott mozdulattal húzta ki a kezét az Andoréból, mutatva, hogy ő nem az, akivel szemben jogosult a hosszas kézfogás már a megismerkedés percében.

Somogyi vigyorgott:

– Ez a legrosszabb, amit mondhattál neki. Megsértetted. Olga utál bennünket. Igazad van, fiam.

Megint magához ölelte, hogy bosszantsa. A lány ellökte és a kezére csapott, hogy jókorát csattant. Megint hullámzóan piroslott végig az arcán a harag. Félrelökte az ajtóból Somogyit és kiment az utcára.

– Egy pillanatig még, – mondta Somogyi – csak Irmát várom én is… egy szót akarok neki mondani.

Most ő ült az asztalra, legénykedve, hangosan fütyülve és pálcájával csapkodva a cipője oldalát, mint ahogy a kis segédszínészek szokták idegenek előtt, mutatva, milyen nagyurak ők itt, milyen otthonosak, milyen hangosak…

Gyulai Irma jött be a fülkébe. Andor rég ismerte, de most érdemes volt nézni, mennyire különbözött a hugától. Kicsi és gömbölyded volt, jól ápolt, csinos nő, gyerekes-nagy kék szemmel, csupa jósággal és vígsággal az arcán. A haja vörösesszőke volt, ami nem nagyon illett polgári kedvességéhez.

– Igen, – mondta – a kis hugom a mult héten jött fel Váradról, meghalt az a nénije, akinél lakott, most az én nyakamba szakadt.

Somogyi félrevonta Irmát és komolyan suttogva magyarázott neki valamit. Irma mozdulatlanul hallgatta és minden mondat után hangosan mondta: „Igen“. Somogyi megint suttogott. „Igen“ – mondta Irma. Aztán megint, bele a suttogásba: „Igen“, majd türelmetlenül: „Igen, igen“ és végül még hangosabban: „Igen“ és elmenőben, miközben Somogyi még mindig suttogott: „Igen, igen, igen“.

A komoly lány sürgetőn jelent meg az ajtóban:

– Megyünk?

– Megyünk – indult feléje Irma. Andor felé ragyogtatott egy kedves mosolyt és kétszer-háromszor gyorsan biccentett feléje a fejével, a kezét nyújtotta, szinte tolta a fiú szája felé. Andor kezet csókolt. A fekete lány úriasan hajtott fejet Andor felé és kiment Irma előtt.

– Irma! – kiáltott utána Somogyi.

– Igen! – mondta Irma és a huga után szaladt. Eltűntek az utcán.

Somogyi nyitott konflist fogott, beleültek Andorral és kétfelé dőlve a kopott ülésen, mindenik a maga dolgáról gondolkozott. A kocsi lekocogott velük a szigetre és most puhán és kedvesen gurult a dunai úton a felsősziget felé.

– Elmondtam Irmának, – kezdte Somogyi – hogy ma tárgyalásom volt a direktorral. Lejárt a szerződésem.

– Ezt sugdostad neki?

– Ezt.

– Azt hittem, mást.

Szomorúan intett.

– Dehogy. Akkor nem mondta volna mindig, hogy „igen“. Én mindig megkérdeztem tőle, hogy jól tettem-e, hogy ezt meg azt mondtam a direktornak és ő mindenre azt mondta: „igen“. Okos nő.

– Az más.

Somogyi most benne volt már a témájában:

– Azért mentem el a Nemzetitől, mert nem bírtam, hogy elmaradok azok mögött a senkik mögött, akikkel együtt végeztem az akadémiát. De itt se kapok más szerepeket.

Befogta tenyerével a két szemét, aztán végigsimította az egész arcát, le az álláig, ezt a szomorú zsidó arcot, amely oka volt, hogy csak másod- és harmadrangú szerepeket kapott, egy-egy kevésszavú bárót (grófot már nem), egy-egy úgynevezett jellem-inast, főként pedig, mint most, az új darabban is, orvost, jobb esetben professzort, akit a beteghez hívnak.

Andor arra gondolt, hogy ki beszélhetett Turnovszkyéknak a vörösruhás táncosnőről, mikor ő alig érdeklődött iránta és akkor nem is volt ott más, mint Somogyi, Rácz és Máté. Csak Máté lehetett, de az meg nem ismeri Turnovszkyékat.

– Ha szakáll nem volna, – mondta Somogyi az állát simogatva – az az áldott jó szőke szakáll, amivel néha tele tudom ragasztani ezt a rettenetes pofámat, akkor meg kellene bolondulni. De szakállban is csak az egészen világos szőke segít valamit, mert barna vagy fekete szakállban megint olyan zsidó vagyok, hogy belesírok tőle a tükörbe…

– „Mért megyek én ezzel ebédelni?“ – kérdezte magában Andor, érezve azt a kiábrándító érzést, hogy boldogtalan színésszel nem lehet egyébről beszélni, mint az ő esetéről. Visszafelé keresgélt elméjében és megtalálta azt a pillanatot, amikor a korzón elhatározta, hogy Somogyiért megy. Ez igen rossz pillanat volt, akkor fel volt vérezve a hiúsága, mert érezte, hogy hogyan siklik ki a kezéből a lány, aki már az övé volt. Embert keresett, akivel a maga dolgáról beszélhessen, nem is sokat; nem is tanács vagy vigasztalás kellett, csak az életnek józan felfogásában akart megmosakodni, mint hideg vízben. Ráczra azért nem gondolt, mert ha Rácz nem cselekszik, akkor hallgat, Rácz túlságosan kemény és metsző volt, most inkább józan, de puhább ember kellett, akiben egy kis érzelmesség is van, hogy ne mondjon brutalitásokat.

– Mire gondolsz? – hallotta Somogyi hangját.

Ránézett. Épp felelni akart, mikor ez megint szólt:

– Szerelem?

Ettől elment a kedve:

– Nem – mondta.

– Mit is tudtok ti erről… – sóhajtott a színész.

Megérkeztek, leültek a vendéglő terraszán.

– Mit tudsz te erről, – tért vissza a tárgyra Somogyi a levesnél – a te síma kis életeddel.

Andor szomorúan mosolygott. A szinész büszkén mondta:

– Én, én vagyok a nyomorult! És egyre rosszabb!

Végig kellett hallgatni az újabb részleteket, amelyek Somogyi szomorú szerelméről szóltak. A színháznál köztudomású volt ez a boldogtalan szerelem, Somogyi második számú élettragédiája. Somogyi halálosan szerelmes volt Gyulai Irmába, már évek óta. A jószívű Irma kedvesen bánt Somogyival, oly gyöngéden és tapintatosan, mint ahogy csak az ilyen nők tudják megbecsülni a reménytelen szerelmest. A szőke Irmának tíz év óta volt viszonya egy nem is fiatal ügyvéddel, akinek felesége és két felnőtt lánya volt otthon. Az ügyvéd nem volt rendes ember, lóversenyezett, kártyázott még kávéházban is, sok pénzt keresett, de nem pörökkel, hanem üzletekkel, puffadtarcú, fáradt ember volt, aki Irmát tartotta tulajdonképpeni feleségének, s ezt otthon is éreztette. Már többször el akart válni a feleségétől, hogy Irmát elvegye, de az asszony nem akart válni: ő azt mondta, hogy a két nagy lány miatt, most nem, majd ha azok férjhezmentek… de valójában azért nem vált, mert kétségbeesetten szerette az ügyvédet, szerelmes volt belé húsz évi házasság után épp úgy, mint menyasszony korában, sőt jobban, egyre jobban, minden szenvedéstől és megaláztatástól még szerelmesebben. Pedig évek óta már csak névleg éltek hitvesi életet, az ügyvéd hetenként kétszer-háromszor aludt Irmánál, de amikor otthon ebédhez ült, egy hervadó asszony nagy fekete szeme tüzelt feléje, némán és szemrehányás nélkül, boldogtalanul és mégis boldogan, mint a bálvány felé, aki arra való, hogy mások térdelve kínozzák magukat előtte. Szegény asszony már odáig jutott, hogy Irmára nem is haragudott, már úgyszólván szerette is, tudomásul vette, odatelefonáltatott hozzá délelőtt, ha az urát olyankor keresték, amikor hajnalig bakkozott a kaszinóban és onnan Irmához ment aludni. És a jó Irma is sajnálta és szerette a szegény szenvedő asszonyt és ezek ketten talán legjobban szerettek volna egymás keblére borulni és zokogni, ha illett volna ismerniök egymást. De hát az élet olyan, mint amilyen, és így csak jött-ment közöttük, ide-oda, mint az óra ingája, a puffadtarcú ügyvéd az ő örökös zsakettjében, csinos kis hasával, őszbeboruló nyírott fejével, ebédelt otthon, vacsorált Irmával, és a kártyanyereségből hol a felesége, hol az Irma hálószekrényére tett le egy ezrest, pedánsan és igazságosan, hogy az egyik kétszer ne kapjon egymásután, amire egyébként Irma is vigyázott, többször kérdezte: „otthon is adtál?“ – és az igenlő fejbólintás után: „Azért!“

Ebbe a nyugodt, megállapodott hármas viszonyba rontott be a szép zsidó színész két évvel ezelőtt. Lelkendezve és harsogva szeretett bele Irmába, akiben a színháznál mindenki ismerte és tisztelte a feleségi rangra méltó tisztességes és házias metresszt. Somogyi, aki új ember volt akkor a színháznál, felületes volt az ítéletében, mikor csak a mollett, szőke, tehetségtelen és szorgalmas segédszínésznőt látta meg benne, akivel csak foglalkozni kell egy kicsit, hogy az ember aztán állandóan berendezkedhessék vele. Mire megtudta a való állapotot, vagy talán azért, _mert_ megtudta, komolyan beleszeretett. Feljárt hozzá, tanulta vele a szerepkéit, mindig hozott neki valami ajándékot: hónaposretket vagy spárgát, amit az ügyvéd örömmel evett meg, olcsóbb ibolyacsokrokat, verseket, pornografikus német könyvet, Karenin Annát, cseresznyét, néhány disznó fotografiát, Cantaloup-dinnyét, elhúnyt anyja arcképét, hangversenyjegyet, sőt egyszer asbest-talpbélést is. De mindezekkel a szíve egy-egy darabja maradt Irmánál, aki végre meghívta vacsorára, de az ügyvéddel együtt, amikor is Somogyi smokingban jött és berúgott, sírva ölelgette az ügyvédet, és hajnalban holtrészegen távozott, áldást mondva mindkettőjükre, a fájdalomtól lüktető szívvel, mind a kettőt őszintén szeretve, hangosan áldva őket még a lépcsőházban és a kapualjban is, ahol feldöntötte a földön álló petróleumlámpát és tíz forintot adott a házmesternek, aki a kocsiállomásig kísérte és tartotta ott a fejét, mert rosszúl lett, mialatt egy kocsis hátulról ölelte át, hogy előre ne dűljön. Ezek a vacsorák átlag kéthónaponkint megismétlődtek és Somogyi önkínzó boldogtalanságának ünnep-estéivé váltak. Egy ilyen vacsoráról az utolsó pillanatban elmaradt az ügyvéd, telefonált, hogy nem jöhet, de egy hordárral forintos havannaszivarokat küldött oda Somogyi számára. Ez este Irma is többet ivott egy cseppel, mint szokott, és Somogyi az ügyvéd nagyfene szivarjával a szájában úgy érezte magát, mint egy igazi szívbeli szerető, aki a nagyúr metresszével édeleg. Kissé tolakodó lett és erőszakkal ajkon csókolta Irmát, aki mérhetetlen haragra gyúlt és kidobta. Az előszobában aztán letérdelt Somogyi és jobban mímelve a részeget, mint amilyen részeg volt, bocsánatot nyert és visszakönyöröghette magát az ebédlőbe, ahol hosszasan zokogott és megesküdött anyja síremlékére, hogy azon a napon veszi feleségül Irmát, amikor az miatta lemond az ügyvédről. Irma ezt gyerekesnek és elbizakodott beszédnek találta, de nem éreztette a színésszel, hadd higyje, hogy az egész világot rakta a lába elé azzal a dicső ajánlattal, hogy rongyos magyarosított nevét neki adja. De amikor Somogyi eldűlöngött és lehetett hallani, amint lenn dulakodik az öreg házmesterrel, aki nem hagyta a száját megcsókolni: „tessék inkább az arcomat vagy a fejemet“ – „nem, nem, csak az ajkadat“ – és aztán: „pfuj, a fene egye meg“ és a kapu zuhanása – mikor így elment, akkor szívében Irma nagyon megharagudott rá, mert ily tapintatlanul éreztette vele, hogy ő olyan nő, akit elvenni óriási áldozat és csak halálos szerelemmel, sőt részegséggel igazolva lehet. Azóta nem vacsorált ott Somogyi. Tehát este és délelőtt lógott mindig Irma körül, a színháznál. És mivel mással már nem tudta beszélgetésekbe bevonni, hát folyton a saját fontos ügyeit beszélte meg vele: „gyere Irma, őrült fontos dolgot akarok mondani“ – „életbevágó ügy, a tanácsodat akarom kérni“ – mint most is, mikor a szerződése lejáróban volt és ő elmondta hosszas tárgyalását az igazgatóval, folyton kérdezve, hogy jól tette-e ezt meg azt, és Irma türelmetlenül mindenre azt mondta: igen, – igen, igen, igen, igen.

– Okos, mint a nap! – mondta Somogyi, mikor a feketekávé mellől az egyik cukrot zsebretette. – Üzleti esze van, olyan józan és előrelátó, minden fontos ügyemet vele beszélem meg. – A kutyámnak viszem – mondta a cukorra, Andor tekintetét észrevéve.

Aztán hozzátette:

– Nincs nekem senkim. Ha ez a nő nem volna…

Andor a kis fürdőhotel kapuját nézte, amely felé egy öreg asszony bicegett az aranysapkás portás karján, gummivégű vastag botra támaszkodva. „Nincs… senkim…“ – hangzott a fülébe. Hát kinek van valakije? Neki sincs senkije. Az apja? Szegény… Nézte a feketefőkötős öreg dámát, aki a két lépcsőfok megmászása után most pihenőt tartott a kapuban. Az anyjára gondolt, ez az emlék mindig forró és könnyes volt, mikor megjelent benne, mindig egy kicsit vádoló, soha jóvá nem tehető és mégis oly jóleső… Semmi kedve sem volt a bolond Somogyinak elmondani valamit. Bezárkózott, visszahúzódott, mint a csiga, amely felé tüzes cigarettát tartanak, már szinte félt a színésztől. És Rácz Miklósnak látta a vastag pápaszem mögött tanáros eréllyel felvillanó szemét az első kétkedőbb szóra. Isten ments, azzal még egyszer erről beszélni!

De nem is kell.

– Írja össze az egészet – mondta Somogyi a fizetőpincérnek – és majd a nagyságos úr.

Sóhajtott.

– Senkim sincs. Egy kutyám sincs. Még az sincs.

Andor fizetett, lementek a terraszról.

– Et quid nunc? – kérdezte Somogyi latinul, de egy cselédlány után küldve szakértő tekintetét. – Quid nunc? – ismételte, egészen a lány után fordulva és komolyan mérlegelve annak hatalmas csípőjét.

Andor felnézett a kis hotelre, amelynek emeleti ablakai nyitva voltak. Az egyik ablakon egy nagyon sárga arcú öreg úr könyökölt ki, tajtékszipkából szíva a szivarját. Délutáni nyugalmas napsütés volt, lusta csend, a tavaszba ékelt, korán jött nyári nap elragadó bágyadtsága, ami oly végtelenül kellemes a városi embernek.

– Pardon – mondta – egy pillanatra…

Besietett a kapu alá, a portáshoz ment és azonnal kivette az egyik kis szobát, amelynek az ablaka errefelé nyilt. Ő is ki akart könyökölni olyan nyugalmasan és olyan elégedetten, mint a tajtékszipkás sárga öreg. És itt tanulni is jobban lehet.

– Bocsáss meg, – szólt kijövet Somogyinak – de én itt maradok. Felmegyek a szobámba.

– Hogyan? Neked itt szobád van?

– Igen.

– Hát… ezt nem is mondtad.

– Minek mondjam?

Lerázta a nyakáról. Somogyi a lóvonat felé indult, felhajtva a felöltője gallérját. Négy óra lehetett, az erős sárga napfény hirtelen megbágyadt egy kicsit és ijedt szellőcske kezdett járkálni az egészen friss, halaványzöld, ritka lomb között. Pest felől az ég szürkére vált. A sárga öreg behúzódott és becsukta az ablakot. A szomszédságában, a másik ablak mögött megjelent egy határozatlan, a szoba homályából lassan formálódó alak: Andor volt, aki ledobta kalapját és felöltőjét és az ablakhoz jött, hogy kikönyököljön rajta. Elhagyatottnak és szomorúnak érezte magát, most e pillanatban három lakása is volt ezen a nagyvilágon: egy Budán, a szülei házban, egy a Horn-palotában és a harmadik most ez itten, ez a régiesen berendezett kis hosszúkás hotelszoba, amiben semmi holmija nincs, de amely most a legkedvesebb volt a szivének. „Kapkodok egy kicsit“, – gondolta és félrehúzta az orrát, mint akinek nem tetszik valami – „kapkodok, de nem bánom, most egész délután nem tudtam volna mit csinálni“. Később hátralépett az ablaktól, a kényelmes öreg zöld karosszékben helyezkedett el, sokáig, nagyon sokáig nézte az egyre inkább homályba boruló mosdószekrényt sok gömbölyű fehér porcellánjával, fölötte a hályogos öreg aranytükröt. „Mit csináljak most estig?“ – tünődött magában – „mit csináljak estig… és holnapig… és aztán mindig… amíg öreg nem leszek és meg nem halok…“

VIII.

– Tetszel az Olgának – mondta egyszer Somogyi az ebédnél.

Somogyi gyakran ment ki hozzá ebédelni a szigetre. Ingyen is volt az ebéd, panaszkodni és boldogtalankodni is lehetett s Andor későn kelt, úgy, hogy próba után, fél háromkor még asztalnál találta a vendéglő terraszán. Az új darab premiérje megvolt, Somogyi patetikusan játszott benne egy selymes-szőke szakállú orvostanárt, aki a harmadik felvonás vége felé érkezik nagyképűen és automobilon, de a darab hősén már nem segíthet. Irma szobalányt játszott a darabban, fekete ruhában, erősen befűzve, kivágott nyakkal, fehér bóbitával, kacér fehér kötényben, lakkcipőben, selyemharisnyában és drága gyűrükkel hófehérre púderezett kis kövér kezén. Most már új darabot tanultak megint és Somogyi boldog volt, mert ebben is előfordultak mind a ketten: Somogyi a főpincért játszotta egy elegáns párisi vendéglő szeparéjában, Irma pedig kokott volt, más öt hölggyel együtt, saját költségén pompás estélyruhába öltözötten kellett jönnie és mikor Lebidois vicomte azt kérdezte a hölgyektől: „Milyen pezsgőt akartok, savanyút, vagy édeset?“ – akkor mindenkinek azt kellett rá felelni, hogy „savanyút“, csak Irma mondhatta: „édeset!“ – ami már valóban egyéni kis szerep volt, – „tudja édesem, én nem bánom, akármilyen kicsi a szerep, csak valami kis karakter legyen benne“ – hát ebben volt, ő pipiskélve és affektáltan mondhatta az általános „savanyú“-kiáltások után külön, humorosan és kedvesen: „édeset“, de ezt aztán jól kellett mondani, mert ez volt az egész szerep, se több, se kevesebb. Somogyi boldog volt, mert most megint próba volt három hétig és minden délelőtt együtt lehetett Irmával.

– Tetszel az Olgának…

Andor elbámészkodva ült vele szemben az asztalnál, nézni szokta, hogy milyen falánkan eszik és hallgatni szokta a panaszait pályája és szerelme ügyében. Ez jól esett Andornak, ez az érvénytelen sok beszéd, ez olyan volt, mint a vendéglői zene vagy a tengerparti hullámverés, emellett jól eltünődhetett az ember a saját dolgain. De ez a mondat valahogy kiugrott az önző színész állandó lírájából.

– Én? – kérdezte.

– Te.

– Miért… talán mondott valamit?

– Mindenkit lenéz, mindenkit fitymál, senki se elég komoly és elég előkelő neki és rólad mégis jól beszélt.

– De hiszen csak egyszer látott… futólag.

– Mégis.

Zabált, rakta magába a főzelékkel tetézett fekete húsokat és nagyokat nyelt a sörből. Sok kellett neki, hogy tagbaszakadt nagy zsákhordó-testét a kellő színvonalon tartsa. Ebéd után felment Andorral a hotelszobába, ingujjra vetkőzött, kinyitotta a nadrágja legfelső gombját és hortyogott egy órahosszat az ágyon. Andor a pamlagon próbált aludni, de nem tudott. Aztán együtt mentek be a városba. Somogyi Irmához ment, mert Irma fellépett a Bercsényi-telepen egy matinén és Somogyi átvette vele a verseket, amiket szavalnia kellett. Andor a kapuig kísérte s mikor ott búcsuzkodtak, Olga jelent meg egyszerre a kapualjban. Pontosan ugyanúgy volt öltözve, mint mikor Andor először látta, ugyanaz a dúsan suhogó fekete selyemszoknya volt rajta, a sötét angol kabát és a sapka. Úgy látszik, szegénynek ez volt az egyetlen rendes utcai ruhája. Halavány görög arca teljesen mozdulatlan maradt, mikor Andort meglátta. Most is olyan volt, mint mikor a portásfülkében az asztalon ült, szinte kihívó kifejezése volt az arcán annak, hogy nem törődik azzal, amit lát, ő magasabb és gőgösebb világban él.

– Szervusztok – mondta Somogyi és szaladva tűnt el a kapu alatt, neki Irma fontosabb volt, mint minden a világon.

Kényelmetlen perc következett, Andor nem tudta, mit mondjon a lánynak. De ő, aki annyira hozzászokott Ellához, hogy minden más csinos nővel zavartan beszélt az első percben, most valami nyugalmat, csekély biztonságot érzett, mert Somogyi a szigeten azt mondta, hogy ő tetszik Olgának.

– Nagysád itt lakik a nénjénél? – kérdezte.

– Nem vagyok telefonos kisasszony – mondotta Olga és egy kicsit lefelé görbült a szája. Andor nem értette. A „nagysád“ miatt volt ez.

– Bocsánat – mondta, mikor megtudta. – Hát hogy mondjam? Kisasszony?

– Nem vagyok szobalány.

– Hát akkor…

– Olga a nevem.

Andor mosolygott:

– Olga nagyon szigorú.

A lány felnézett, mintha azt nézné, hogy lesz-e eső és ismételte, helybenhagyó hangon:

– Olga nagyon szigorú.

Észrevétlenül már együtt mentek, nagyon lassan, az Erzsébet-körúton. Andor tulajdonképpen úgy tervezte, hogy innen az apjához megy, a szanatóriumba. De még ráért és most vitette magát ezzel a zárkózott lánnyal, ezzel a feszes és megkezdődni sehogy sem akaró beszélgetéssel. A „tetszel neki“ alattomosan motoszkált benne, talán ez tette, hogy már rég el nem ment. Lopva a lány arcára nézett: profilból még görögösebb és még fensőségesebb volt. Nem volt az, amit csinos lánynak neveznek. Olga valóban szépség volt a maga nemében, ami azt hozta magával, hogy minden második embernek nem tetszett. Ilyesmi a népszerű csinosakkal nem történik. És ez az ilyen lányoknak valami gőgös hidegséget ad, ezek nem elbizakodottak, mint a csinosak, hanem népmegvetők, mint a lángész. A ritkasági becsük tudatában nem is kell nekik a köznapi hódolat. Ők úgyis tudják. És aki nem érti az ő szépségüket, hát abban van a hiba. Szép volt, olyan komolyan és nemes-hidegen szép, hogy Andornak sem tetszett. Távol volt tőle az ilyen tisztult formája a női szépségnek. És fölötte volt az ő hódító-eszközeinek az ilyen komoly érték. Nem izgatta a becsvágyát. Ami érdekelte, az a „tetszel“ volt és még egy kicsit ez a hűvös márvány-modor, ami mögött csalhatatlanul egy kis konok butaság éreztette magát.

A lány hirtelen megállt és ráemelve árnyékos sötét szemét, élére állította a helyzetet:

– Merre megy?

De ez hidegen pengett, mint a kis kalapács az üllőn, ebben az volt: „ne higyje, hogy engem csak úgy lehet kísérgetni“.

– Amerre maga – mondta Andor és jól a szemébe nézett, szemtelenül és nyugodtan, mert a lány nem tetszett neki.

– Maga azt hiszi, – pengett tovább a kis acélkalapács – hogy amért a Gyulai Irma nővére vagyok, velem is lehet azon a hangon beszélni… mint a színháznál? Én nem vagyok színésznő és útálom a színésznőket és a színházakat és magukat mind, a maguk hangját, a maguk…

– Bocsánat, – szólt közbe Andor – ki az a „maguk“? Én nem vagyok színész vagy ujságíró, én doktor jurisz vagyok és úriember vagyok.

Legörbült a piros száj:

– Pesti.

– Még csak nem is az. Budai.

A lány egy pillanatig hallgatott. Aztán, türelmetlenül, gyorsan, a kezét nyújtva:

– Hát… merre megy?

És melléje nézett.

– Ha megengedi, Olga, elkísérem.

És ezalatt azt gondolta: „Tetszem neki, mert mit törődik annyit azzal, hogy merre megyek?“

– Egy barátnőmhöz megyek, az Aradi-utcába – s elindult, hallgatagon beleegyezve, hogy Andor kísérje.

– Az én utcám – mondta ez csöndesen.

– Mért?

– Engem Aradinak hívnak.

Nem is mosolygott a tréfán. Sértően kérdezte:

– Magyarosított név?

– Igen.

Hozzátette, kis szünet után:

– De már a nagyapám…

És aztán:

– A maguk neve se lehet igazi. Gyulai.

– Az anyám színészi neve volt.

– Az… édesanyja… színésznő?

– Volt. Meghalt.

Elgondolkozott a fiú, hangosan:

– Gyulai… Gyulai…

– Nem ismerhette. Vidéken játszott.

Átmentek a körút egyik oldaláról a másikra. A sok kocsi közt Andor megijedt egy automobiltól és reflexmozdulattal, minden szándék nélkül, megfogta a lány karját. Kemény, furcsa, idegen kar volt, erősebb és fejlettebb, mint az Elláé. A lány ránézett, szigorún és egy kicsit ostoba rendreutasítással a szemében. De hiába, a pillanat ezredrésze alatt már le volt vetkőztetve, márványfehéren és a szobrok unalmas meztelenségében állt Andor képzeletében, haragosan égő sötét pillantással, nem szemérmeskedve, csak gyűlölettel nézve rá, tűrve ezt a meztelenséget.

– Gyulai… Gyulai… – mondta zavarában megint Andor, a túlsó oldalon, elfelejtve, hogy erre már megfelelt a lány.

– Miért? – mondta ez elvörösödve. – Miért ismétli annyiszor? Igenis, Gyulai, és mi az ő nevét viseljük, mert nekünk nincs apánk, mi mind a ketten törvénytelenek vagyunk. Most meg van elégedve?

Ezek a legkeservesebb kis tragédiái közé tartoznak a mindennapi életnek. Andor a kar érintésétől ruhátlanul látta őt és zavarában nem jutott eszébe más, mint amit utoljára mondott, ezt ismételte mechanikusan. És ez a könnyen sértődő, nem okos lány soha, de soha nem fogja megtudni az ő ártatlanságát. Nem is érdemes ilyenkor szólni. Csak rajongók és szamarak igazolják magukat ilyenkor. Minek, mikor úgyis hiába?

– Bocsásson meg, – mondta – igazán nem ezért…

– És ha ezért, az se baj. Nem szégyenlem. El vagyok én az ilyenre készülve… Pesten.

A „Pesten“ – ez a vidéki lány sértően gúnyos hangján hangzott. Nem szeretik ezt a várost. Andor felelni akart, megint ránézett, látta az arcán a megvetést és a felsőbbséget, ahogy ez a lány a pesti piszok fölött lebegett valami hűvös, úri és lovagias világban, ez most egy pillanatra érdekelte, sőt izgatta.

– Nem vagyok olyan, mint a pestiek, – mondta, némileg pózolva – boldog volnék, ha bennem különb embert látna, aki valami magasabb és tisztább… magasabb…

Belesült, de a lány ezt nem vette észre. Zavarba jött a belesüléstől, ezt a lány a maga hatásának érezte. Elfogadta a hódolatot:

– Nem magára értettem. Magának… bizonyára más a lelke… csak a beszédjük olyan… olyan…

– „A lelkem?“ – gondolta Andor, felhúzta a szemét.

– Megbántott – mondta hazug, csinált melankóliával.

A lány ránézett:

– Nem akartam. Bocsásson meg.

Ok nélkül mondta a fiú:

– Nem lehet. Nem lehet megbocsátani.

Megálltak, a lány egy ház előtt a házszámot nézte:

– Ez az a ház. Hát nem bocsát meg?

– Nem.

– De ha én kérem, hogy bocsásson meg…

– Akkor sem.

– Soha?

– Soha.

Most már mind a ketten tudták, hogy ennek mindnek semmi értelme nincs. A lány mégis folytatta:

– Soha az életben?

– Soha.

Hosszú kis kezét nyújtotta feléje, kissé elmosolyodva:

– De a kezemet csak elfogadja?

– „Igazi vidéki dolog“, – gondolta Andor és nyugodtan felelt:

– Nem.

A kalapja felé nyult, mialatt a lány kinyújtott keze a levegőben maradt előtte. Megvillant a fekete szem.

– Hallja, – mondta és sápadt lett – ha maga most itt hagyja a kezemet a levegőben várni… ennyi ember előtt…

Két köhögős zsidó ment arra, az egyik éppen azt mondta: „er ist nicht der grosse Mann, dem ich…“ A fülébe volt húzva a kalapja. A másik köpött. És egy asszony jött, batyuval a hátán.

… „Ennyi ember előtt“…

– Hallja, – mondta elhalványodó ajakkal – ha így hagyja itt a levegőben a kezemet… én ehhez a vicchez nem vagyok hozzászokva…

És remegett a hangja és a kis keztyűs keze is, ami még mindig a fiú felé volt nyújtva.

– Ezt velem nem lehet csinálni, maga nagyon téved…

Elfogta a fiút a gonoszság.

– Dehogy nem lehet. Látja, hogy lehet.

– Hallja, – mondta a lány sötét haraggal a szemében, de nyugodt arccal – ha maga ezt megteszi velem…

Most volt először szép Andor szemében.

– Megfogom a kezét, – mondta – de igérje meg, hogy nem haragszik rám és…

Megkapta a kezét, erősen szorította, hogy a lány most már ott ne hagyja:

– … és mondja meg, hol láthatom… hol beszélhetek magával, maga… maga…

Mikor a lány észrevette, hogy erősen fogja, húzni kezdte a kezét kifelé a fiúéból:

– Bocsásson el.

– Maga drága, szép…

Gonoszul mondta, hit nélkül.

– Bocsásson el. Mit akar tőlem? Először beszél velem az életben… Hallatlan.

Könny áradt el sűrű pillái alatt. Most hirtelen, szívből megsajnálta a fiú:

– Olga, – mondta – édes szép Olga… nem akarok magától semmit, de érzem, hogy valamit kell még mondanom… maga szép, komoly lány… maga tiszta, nemes… nem tűröm, hogy engem is olyannak nézzen…

– Bocsásson el.

A könny leszaladt az arcán, mint aki elvégezte a kötelességét s tudja, hogy most már nem lesz több dolga.

– Bocsásson el.

– Én… én tudom, hogy maga kicsoda… maga különb, mint a többi… és nincs senkije. Mint nekem.

Elbocsátotta a kezét. A lány nem mozdult.

– Olga, – mondta a fiú mélyen és halkan, őszintén – jöjjön este a színházhoz. Odamegyek és beszélgetünk még. Ez ne maradjon így.

– Isten áldja meg – szólt a lány.

– Ott lesz?

– Nem tudom.

Nem nézett rá, úgy ment be a kapu alá. Andor nézte, amíg a lépcsőház ajtajáig nem ért. Angolos, lassú, hosszúléptű járása volt. Komolyan járt. Érezhette, hogy nézik. Befordult a lépcső felé, anélkül, hogy visszatekintett volna. Andor bebámult az üres kapualjba. „Mért csináltam ezt?“ – gondolta – „Mért csináltam ezt az egészet?“

Elindult, lassan, a szanatórium felé. „Hát“ – mondta magában – „ez megvan, Olga megvan. Talán ez lesz az?“ Ilyennel még nem volt dolga. Érdekelte ez az ostobaság és ez a tájékozatlanság, ami védekezésül a gőgbe burkolózik, de egyszerre lányossá válik, mikor egy pillanatra nem győzedelmes. És valami nyugodt és nagyon védett tiszta szűziesség áradt a lányból. És olyan biztosnak látszott, hogy ez még nagyon szerelmes lehet belé. Érdekes volna. És talán a jó Isten küldte. És biztos, hogy sokat kell érte harcolni, nem lesz könnyű. És ez milyen jó elfoglaltság. És milyen jó érzés ez a kis győzelem itt most, pár perc alatt. És milyen szép lány. Csodálatosan szép. Váradon bizonyára sokan voltak szerelmesek belé. Váradon huszárezred van. Ott lett ilyen élesen védekezővé. És most itt… hogy leesett róla a büszkeség és a dac… És ahogy azt mondta: „Nem tudom.“ Milyen biztos, hogy ott lesz este a színháznál. Érdemes volna nem odamenni.

IX.

A szanatórium előtt mélyet sóhajtott. Ez a hol eltűnő, hol megint feltolakodó gond és fájdalom… apa…

– Szabad – mondta egy fáradtan nyögő hang, mikor gyöngéden megkopogtatta a szoba ajtaját.

Az öreg úr most már igen rossz állapotban volt. Ijesztően lesoványodott, szürke bajusza nagyon megnőtt és megőszült néhány hét óta. A szeme mélyen feküdt a gödrében és a tekintete hol zavart, hol kimondhatatlanul álmos volt, mintha a végtelen álmot hozzá méltó iszonyú álmosság előzné meg. Majdnem egész nap aludt a sok morfiumtól, csak itt-ott volt ébren néhány órára, s ezt az időt is szenderegve, félig lehúnyt szemmel töltötte, olyan volt ilyenkor a szeme, mintha rövid volna hozzá a szemhéj. Halkan és nyöszörögve beszélt, nem mindig értelmesen, hozzá kellett hajolni, ha valamit mondott, de akkor se a hangjából, hanem az arckifejezéséből lehetett tudni, hogy kér valamit. Néha nem sikerült belőle kivenni, hogy mit kér. A gyöngéd kérdezősködésre értelmetlen motyogással felelt, aztán csökönyösen hallgatott, ha tovább kérdezték. Tulajdonképpen mindig lehetett tudni, hogy mit kér. Mindig morfiumot kért. Mostanában már egyszer-egyszer fehér porcukrot adtak be neki a morfiumos ostyában, mert már akkora adagokra szokott, mint az erős morfinisták. Ezt néha észrevette, de nem volt ereje a tiltakozáshoz, nyöszörögve motyogott, mozdulni próbált, és mély gyűlölettel nézett az álszenteskedőkre, akik az ágy mellett álltak és nyomorult kicsinyességből nem adtak neki még több morfiumot. Mit akartak rajta óvni néhány nappal a halála előtt? A maguk bőrét féltve kínozták így az orvosok, nem akarták, hogy a morfium utólérje a rákot és ő vigye el a beteget a rák elől. A rákért nem ők voltak felelősek, de a morfium, az tőlük jött, az már az orvosi tisztesség fejezetéhez tartozott. És az öreg ember az elmúló élet minden haragjával gyűlölte őket, az orvosokat, az ápolónőket, mindezt a sok álkomoly-arcú embert, aki egyre lett volna jó a világon: hogy morfiumot adjon, és éppen azt nem adott.

Mikor Andor megjelent a szobában, az elszáradt öreg fej megmozdult a párnán, a szem és a száj kinyílott, valami fájdalmas panasz volt az arcon és a halk nyögésben: a haldokló szegény utolsó önzése már nem örült másért a fiúnak, mint csak azért, hogy talán ő lesz az, aki adja, végre kiköveteli és adja a morfiumot, – ez a régi kedves arc, ami annyi mást jelentett még a teljes öntudat perceiben, most csak a végtelenül fájó test és a kínzó morfium-szomjúság csillapítójának látszott.

A fiú egészen közel hajolt a panaszos öreg archoz, a fülét tartotta az apja szája elé, hogy meghallja a gyönge hangot:

– Nem… adnak…

Tudta, miről van szó. Mégis kérdezte, nagy elfogódottsággal:

– Mit… nem adnak?

Az öreg észrevette ezt a hazugságot. Durcásan fordította el tőle a szemét, mintha a fiú is elhagyta volna hűtlenül, ő is összeállt volna a gazemberekkel. Andor hamar jóvá akarta tenni a dolgot:

– Morfiumot?

A szóra élénkség világosodott az álmos szemekben és az öreg ember kinyitotta a száját, mint mikor a csecsemő emlőt kér. És csupa könyörgés volt az arca.

A fiú csöngetett. Mialatt a falhoz ment, a felélénkült szemek aggódva követték. Az ápolónő jött be és szelíd üzleti mosollyal kérdezte a fiút:

– Parancsol?

– A doktort…

Az ápolónői arc a mosolyból a kétségbeesésbe színészkedte magát:

– Csak nincs rosszul az aranyos nagyságos úr?

– A doktort – kiáltott rá Andor. Már rég becsukódott az ajtó a kövér vénasszony mögött, a fiú még mindig villogó haraggal nézett utána. Ezt nagyon gyűlölte, ezt a szegény kórházi anyaszínésznőt.

A fiatal doktor bejött és Andor a homályban suttogott vele, ahová a lámpafény nem ért el. De két égő szem nézte őket a fehér párnán nyugvó sötét arcból. Mint akinek a sorsa dől el ott a sarokban. A doktor mentegetőző mozdulatokat tett. Aztán Andor az ajtó felé kísérte, ott még próbálkozott egyszer, aztán belenyugvó mozdulattal búcsúzott tőle. A doktor megtagadta a morfiumot.

Andor leült az ágy mellé. Az öreg a szemével magához intette. Megint az ajkaihoz hajolt a fülével:

– Rossz… rossz fiú… vagy…

Megsimította az ősz fejet.

– Menj – mondta hangosabban és rettenetes vádló tekintettel az apa. Keservesen mozdult az ágyban, de nem bírt, lehetett látni, hogy hátat akar fordítani a rossz gyermeknek, aki nem tudja, vagy nem akarja kierőszakolni a morfiumot.

Andor ismét a székre ült, nem akarta említeni az orvosság nevét, nem tudott mit mondani. Kimondhatatlan szomorúság vett rajta erőt, a tehetetlenség érzése, a lehetetlen volta annak, hogy most itt magyarázzon, vigasztaljon. Mert most már teljes bizonyossággal látszott az öregen, hogy mindent tud. És az is, hogy tudja a fiáról is, hogy az is tud mindent. Nem lehetett itt beszélni. Ha itt tudott volna valamit hazudni ennek az okos öreg embernek, gazember lett volna. Előbb maga elé nézett a szőnyegre, de aztán búsan ráemelte a szemét az apjára, tele gyermeki nagy és keserves búcsúzással. A haragos öreg szem merően nézett rá vissza. A fiú most nagyon ellágyult és esengőn, melegen nézett az apja szemébe, e tekintettel elmondva neki minden kimondhatatlant. De onnan nem jött feléje semmi egyéb, mint ez a gyerekesen csökönyös, mániákus, égő harag a morfium miatt és a tehetetlenség miatt, ez a komor és kifejező nézés, amit nem lehetett félreérteni. „Jóságos nagy Isten,“ – gondolta magában fel-felszepegő mellel a fiú – „hát apa is haraggal megy el…“ Ez olyan végtelen nyomorúság volt most benne, legbelül, ez a keserves véletlen, hogy az anyja után, akivel haragban volt, mikor az meghalt, most az apa is haraggal… és mily nagy, sötét, utolsó haraggal…

Kiment.

– Az Istenért – mondta az irodában a főorvosnak, aki a lámpánál állt, egy pohár sárga folyadékot nézett. – Adjanak neki morfiumot!

Izgatott és agresszív volt.

– Csudálom, – mondta személyében megsértve a főorvos – hogy ön, egyetemet végzett férfi létére nem látja be, hogy képtelenség…

Tovább nézte a poharat.

– Mi képtelenség? – kiáltott a fiú, magából kikelve. – Nem képtelenség! Marhaság… kérem.

A főorvos végignézett rajta és lassan letette a poharat.

– Az ön izgatottsága érthető és tiszteletreméltó. De méltóztassék belátni, hogy az orvosnak megvan a maga magasabb etikája…

– Etikája! – Megvetőleg intett.

– Etikája, – hangzott rendületlenül tovább – igenis etikája, amit… szembe kell szegeznem doktor úr érthető izgatottságával…

Andor már indult:

– Izgatottságommal… a maga etikája… – mondta kifelé menet és becsapta az ajtót. Borzasztó volt így eredmény nélkül visszamenni az öreghez, aki éles biztonsággal tudta, hogy ő miért ment el. Most újra leülni vele szemben, megint állni azt a nézést! A folyosón megállt. Hiszen lehetne más úton is szerezni morfiumot, igen, ide elhozni és titokban odaadni az öregnek… A hideg szaladt végig a hátán erre a gondolatra, mire végiggondolta. Most hirtelen kezdte megérteni az orvos magasabb etikáját. „Gyávaság, ronda gyávaság, gyávaság“ – mondta magában, és önmagára, meg az orvosokra értette, az egész emberiségre értette. Bement és kénytelen volt a két széttárt tenyerével mutatni, hogy hiába járt. A haldokló öregben nem volt belátás. Még sötétebben, még gyűlölőbben nézett rá, mintha azt gondolná, hogy ez is csak olyan álszenteskedés, mint a doktoroké. A fiú nem bírta a tekintetet. Megállt az ágy előtt és a földre nézett. Az öreg úr suttogott valamit. Odahajolt