Álomország

Herczeg Ferenc MunkáI

áLomorszáG

Herczeg Ferenc MunkáI

áLomorszáG

RegéNy

Budapest 1912

Singer éS Wolfner KiadáSa

Herczeg Ferenc

áLomorszáG

RegéNy

Budapest 1912

Singer éS Wolfner KiadáSa

_Minden jogot fenntartunk_

Budapesti Hirlap NyomdáJa.

I.

A művész, aki ezt a termet, a képviselőház tanácskozó termét, megépítette, tervezgetés közben bizonyára barna és önérzetes turáni fejekre, díszruhák keleti pompájára, a hazafias hevület, a bátorság és az áldozatkészség nemesen ívelt gesztusaira gondolt. Olyasmire gondolhatott, hogy a földszint tömör falívei között ülő képviselők szívdobogása állandó honfiimádsággá fog tömörülni, amely bús és követelő lendülettel áradozik a terem aranyos mennyezete felé. Megbűnhödte már e nép… A művész lelkületéhez ugyan meglehetősen idegen volt a kelet lázongó pátosza, de azért akadémikus lelkiismeretességgel számba vette, mint a megoldandó építészeti egyenlet egyik adott mennyiségét és a megnyugtató megoldást a tetőzet óriás ablaknyílásaiban konstruálta meg, amelyeknek ferdén beáradó ünnepélyes fénykévéi a népek atyjának áldását, a honfi-ima meghallgatását és a jobb jövő ígéretét szimbolizálhatnák.

Ebben a pillanatban a terem képe egészen más volt, mint a minőnek a mester megálmodta. Soha még kép nem rítt ki annyira a keretéből, mint a mai ülés képe. A hetes karzaton ülő fehér asszony legalább úgy találta. Szürke, kicsi emberek könyököltek a padokban, emberek, akiket valami furcsa véletlen csődített az arany tetőzet alá és akik úgy is mozogtak, mintha ideiglenesen tartózkodnának itt, akár csak a vasúti váróteremben. Valaki az imént mondott valamit az egyik oldalon; a másik oldalon ezt kihívásnak vették és zajongani kezdtek. A váróterem fagyos unalma tomboló és csökönyös károgásban robbant föl. Némelyek elpirultak vagy elsápadtak, közbe nevetségesen mozgatták a fejüket meg az öklüket, mások rikoltó kiáltásokkal szították a barbár zürzavart, a laptudósítók pedik kaján mosollyal hajoltak jegyzeteik fölé: – Vihar a házban. – Az elhízott ember, aki a nemzet szuverénitását jelképező elnöki trónuson ült, és akinek a karzat párkányán áthajló fehér asszony csak a kopasz fejét látta, mérgesen rázta csöngetyűjét. És a mellett úgy a képviselők, mint a hírlapírók agyában ott lappangott a tudat, vagy legalább a gyanu, hogy ők most valamennyien egy nekik idegen színjáték hősei és hogy szerepüket csak valami láthatatlan rendező kivánságára, igazi énjük megtagadásával tudják végig játszani. Hiszen ha künn találkoznának a folyosókon, akkor az egész félreértést eloszlatnák két szóval, ha a vendéglőben vagy a klubban volnának együtt, akkor képtelenek volnának ilyen viselkedésre.

A jobb jövőt igérő felső ablakok azalatt értelmetlenül és szakadatlanul szórták ragyogó áldásukat a kurjongató tömegre és oly félszegen hatottak, mint valami tévedésből itt felejtett színpadi díszlet.

A dühtől és a gúnytól eltorzult arcok között csak egy ember arca maradt nyugodtan, azé, akinek kedvéért a fehér asszony ide jött: a miniszterelnöké. Nem ismerte személyesen, soha nem beszélt még vele, de ez a hideg férfiszem, amely oly közömbösen nézte a féktelenkedő embereket, ez a rosszul leplezett arisztokratikus megvetés, amely ilyenkor ott vonaglott az ajka szegélyén: mindez ellenállhatatlanul vonzotta a fehér asszonyt. Hát bizony az süldő leányhoz méltó ötlet volt, – maga is beismerte – hogy levelet írt neki, hogy bejelentette karzati látogatásait, hogy a sorok között fölajánlotta magát neki. Úgy képzelte, hogy neki, aki más, mint minden egyéb asszony, köze és joga van a férfihoz, a kiről csak ő tudta, hogy mennyire fölötte áll a tömegnek. Azonban a fagyos közömbösség, mely a miniszterelnököt megvédte a gyűlölet ellen, láthatólag hozzáférhetetlenné tette őt a szeretet számára is. Amióta a fehér asszony ott ült a hetes karzaton – pedig mostanában mindennap ott ült – egyszer sem fordult feléje a bársonyszékben ülő ember tekintete.

Pedig a fehér asszony meg volt róla győződve, hogy olvasni tud még a gondolataiban is. Most éppen haza gondol, a réztetejü, ódon kastélyára, melynek parkját sárgás zöldre festi a tavasz. Egy vágy él benne: fölkelni, hazasietni, megfürödni – igen, megfürödni! – és nem törődni többet a mocskos galléru fiskálisokkal, akik leckét adnak neki a hazafiságból, nem többet a borotválatlan ujságírókkal, akik a ragaszkodásukkal untatják. Az ábrándos köd azonban csak egy pillanatig üli meg a lelkét. Onnan túlról valami ellenséges megjegyzés csap arcába és hideg szélroham erejével lesodorja róla mindazt, ami puha, erőtlen és meleg. Ami visszamarad, az kemény, hozzáférhetetlen és kopár, akár a havas orma. Óh nem, ő nem fog megfutamodni. Ha szégyenletes rabság is a hatalom, majd csak akkor dobja arany bilincseit ellenségeinek lába elé, ha magának is úgy tetszik. Makacsság, gúny és megvetés ül ki irgalmatlan condottiere-arcára. Elnézi az oktalan és céltalan izgalmat, amely körülötte tombol és talán arra gondol, hogy ebben a gyülekezetben, mely egy ország sorsát akarja intézni, nincs annyi erő és méltóság, mint a tört lábu játékbabában. Egy-egy pillanat talpra tudja még állítani, de azután rögtön elveszti megint egyensúlyát, lekonyul, összecsuklik és beleássa orrát a porba…

Egy kipirult arcu fiatal képviselő a miniszter háta mögé kerül és egy nevet mond a fülébe.

– Belizár szeretne veled beszélni.

– Kicsoda?

– Belizár. A folyosón van.

Erre kissé kipirul a miniszter arca is. Fölkel és gyors katonaléptekkel kimegy a folyosóra.

A hetes karzaton ülő fehér asszony egyszerre nagyon elhagyottnak érzi magát. Ahány messzilátó van a képviselőházban, az mind előkerült a fiókokból és feléje fordul. Az urak olyan fesztelenül nézegetik, mintha színházban volnának.

– A híre után szebbnek hittem, – mondja valamelyik képviselő.

Valóban, ez a különös hírességü asszony első látásra nem igen tud versenyezni a saját hírével. Keskeny arca barnának, szinte már zöldesnek látszik a fehér kalapja alatt, a két szeme pedig olyan elhagyottan világít, mint a pincében felejtett mécses. És mégis volt valami egész megjelenésében, ami kíváncsivá és nyugtalanná tette a legtompább idegzetü férfit is, valami, ami Éva ősi örökségeképpen szállott reá. És volt valami az öltözködésében is, abban a bátorságában, amellyel kihasználta és eltúlozta a napi divatot, ami arra vallott, hogy tudatában van erejének és élni óhajt vele. Aki egyszer találkozott vele, az később visszaemlékezett rá és emlékeiben megnőtt, kiszínesedett az asszony képe.

A miniszterelnök, midőn elhagyta a termet, nagy csődületet talált a folyosón. Az urak – képviselők és hírlapírók vegyesen – fülledt csendben állottak együtt és valamennyien egy rettenetes koponyáju férfit néztek, aki zsebre tett kezekkel, izmos lábait szétvetve állott a piros futószőnyegen és mélyen dübörgő hangon beszélgetett a kereskedelmi miniszterrel, miközben nyugodtan elnézett a bámészkodók feje fölött, mint olyan ember, aki megszokta már, hogy minden társaság központja legyen.

Ez Belizár, az amerikai hajótröszt megbizottja. Bár azt beszélik róla, hogy magyar vérből eredt, tipikus yankee benyomását teszi. Bozontos szemöldöke alatt villogó sárga szemével, kékesre borotvált széles állkapcsu arcával tengerentúli ragadozó madárra emlékeztet. A zömök termete egyenes, inas és kemény, mintha vasból kovácsolták volna, az arcán ott ül a kegyetlen energia kifejezése, melynek komorságát olykor megvető jókedv váltja föl. Az ember elhiszi róla, hogy sohasem félt, sohasem töprengett, sohasem imádkozott és sohasem volt beteg. Oly vállalkozás szolgálatában áll, amely vetekszik a babilóniai toronyépítők monstruózus merészségével: egyesíteni akarja a világ tengerhajózási vállalatait és urává akar lenni az oceánoknak. Fölújítani és egyesíteni akarja a régi normann tenger-királyok hatalmát egy kolosszális vízi rablócsászárság alakjában. Belizár végigjárta már az európai fővárosokat és a nagy kikötőket és mindenütt úgy fogadták, mint valami veszedelmes és éppen azért minden tiszteletre érdemes ellenség követjét. Itthon azonban szinte hízelgőnek találták, hogy a leviatán étvágya nem veti meg a mi szegényes tengeri flottánkat sem.

A miniszterelnök megszorította látogatójának kezét.

Jobb meggyőződése ellenére beletévedt a hagyományos pohárköszöntő-stílusba.

– Örülök, hogy kezet foghatok ilyen kitünő honfitársammal!

– Ön amerikai? – kérdezte Belizár.

– Nem, de úgy tudom, hogy ön magyar.

Belizár vállat vont.

– Amerikai polgár vagyok.

Ezzel a gesztussal elhárította magától a nemzeti hiúságot, amely hízelegve csóválta körül. A két férfi azzal bevonult a miniszter fogadószobájába.

A mélységes csendet, melyet az amerikai rablómadár szárnylebbenése a baromfiudvaron teremtett, most izgatott hápogás és kotkodácsolás váltotta föl. A folyosón csoportosuló politikusok és írók élénk eszmecserébe merültek.

– Kicsoda ez a furcsa nevü ember tulajdonképpen?

– Úgy mondják, hogy magyar ember, valamit tud is magyarul, de biztosat senki sem hallott róla, ő maga pedig nem beszél a multjáról.

– Lehet, hogy a magyarországi emlékei nem nagyon kellemesek?

– Ez bizonyos. A valószínütlen hangzásu nevét is alkalmasint úgy szedte föl az útszélén.

– Úgy hírlik, hogy valamikor kadét volt az osztrák-magyar haditengerészetnél, de valami okból ott kellett hagynia szolgálatát…

– Valami inkorrektséget követett el? – kérdezte összeráncolt homlokkal egy föltünő elegánciával öltözködő képviselő.

Az ujságíró, aki részt vett a társalgásban, kicsinylően legyintett a kezével.

– Ha akkor, amikor elkövette, inkorrektség volt is, ma már nem az. Vannak magaslatok, ahol érvényüket vesztik a társadalmi definiciók. Ki kérné számon az uralkodó dinasztiáktól, hogy milyen eszközökkel szerezték meg a trónjukat? Akinek egy milliárdja van, az nem rabló, hanem hódító, nem emberölő, hanem hős.

– És ez a Belizár?

– Hódító és hős. Vagy tíz esztendővel ezelőtt olvastuk először a nevét. Akkor sztrájk tört ki a kazángyárában. Nagyon elkeseredettek lehettek a munkásai, mert több ezren formaszerint ostrom alá vették a gyártelepet. Belizár megvédte a gyárát, vissza is verte az ostromlókat, miután halomra lövetett néhány százat a gépfegyvereivel. Az elesettek között sok volt a magyar munkás.

– Az ördögbe, ez az ember nem játszik babra!

Egy a rendületlen szabadelvüségéről nevezetes képviselő lépett a csoporthoz.

– Láttátok, hogyan fogadta a miniszterelnök Belizárt? Akár egy fejedelmet! Ez mégis nagy diadala a demokráciának!

Az ujságíró elnevette magát.

– Én ellenkezőleg úgy találom, hogy ez az arisztokrácia elvének diadala. Az emberiség nem tud ellenni urak és zsarnokok nélkül. A régiek, az európaiak, kissé már megkoptak és elpetyhüdtek, azért most újakat tenyésztenek Amerikában. Belizárokat. A régiek azonban elismerik az újakat, az újak pedig rokonokat látnak a régiekben, azért is érdeklődnek egymás iránt annyira és azért is házasítják össze oly szívesen gyermekeiket.

Ebből a jó debatterek fészkében bizonyára igen hosszu vita fejlődött volna, ha azok, akikről beszéltek, időközben újból meg nem jelentek volna a folyóson. Belizár elhagyta a palotát és a miniszterelnök a szélfogó ajtóig kísérte. A karzati lépcső alján mozdulatlanul ott állott a fehér asszony. Ő egyetlen pillantással tisztán meglátta azt, amit az urak csak sejtettek: hogy a két férfi, a politikus és a kereskedő, mennyire hasonlít egymáshoz. Mindakettő húsevő ragadozó. A politikus valamivel kultiváltabb, símább, erőtlenebb és jobban táplált, egyébként azonban annyira rokona a kereskedőnek, amennyire valami főtt húson élő és tollasvánkoson pihenő luxus-állat rokona lehet az erdei vadnak, amely karmának ütésével össze tudja zúzni a bivaly gerincét és csontostúl falja föl a véres húst.

A fehér asszony világító szeme most már nem a politikust nézte, hanem a kereskedőt. Annyira nézte, hogy még akkor is látta, mikor a tettek embere már régen elhagyta a szavak és álmok aranypalotáját és mikor odalenn, a téren, bömbölve és tülkölve indult meg alatta a gépkocsi.

II.

– Ha a fehér asszony ismerné önmagát, akkor soha sem mutatná magát nappal.

– Kicsoda? Edit? És miért ne mutassa magát?

– Az ő birodalma az éjszaka. Nappal jelentéktelen, kopár, szomorú. Olyan, mint a nyárilak télen. A redőnyök le vannak eresztve, odabenn hideg és sötét van. Este azonban csodálatos. Nézze, hogy lépked! Olyan puhán és biztosan, mint a macska, mikor holdas éjszakán végigsétál a háztetőn. Nem találja, báróné?

– Nem vagyok szakértő az ilyenekben. Én holdas éjszakán még sohasem sétáltam a háztetőn.

– Most nekitámaszkodik a kandallónak. Milyen ideges és gyöngéd minden mozdulata! A dormogó macska végigdörgölődzik a kéményen. Az éjszaka minden rejtelmes szépsége ott ragyog a szemében és ott illatozik a hajában. Mondja, báróné, miért hívták meg tulajdonképpen Editet? Hiszen önök különben nem érintkeztek.

– Hogy őszinte legyek: ő maga hívta meg magát hozzánk. Ma délután fölhívott telefonon és szinte erőszakoskodni kezdett. Azt mondta: Kedvesem, nekem föltétlenül nálatok kell lennem ma este…

– Tudta, persze, hogy Belizár itt lesz?

– Hiszen azért jött. Maga talán azt hitte, hogy magáért?

– Semmit se hittem. Én régóta tudom, hogy Edit asszony a nyilvánosság mániákusa. Neki minden férfi tetszik, aki valamiképpen kimagaslik a tömegből. Roosevelt, Vilmos császár, Togo admirális. Mindenki, akiről sokat írnak a lapok. Érdekli a színész, aki föltünést keltett új szerepében, érdekli a politikus, aki nagy beszédet mondott, de érdekli a rablógyilkos is…

Ez a párbeszéd Árkay báró estélyén folyt le, melyet Belizár úr tiszteletére rendeztek. A báró, mint egy hatalmas pénzcsoport vezérembere, és mint egyik hajózási vállalat főrészvényese, üzleti összeköttetésben volt a hajótröszt emberével.

A hölgy a háziasszony volt, Árkay báróné, a fiatal úr pedig, akivel beszélgetett, egy Tihanyi nevü író. Árkayné nem tagadhatta meg északnémet eredetét; nagy, szőke, viruló, kissé fiús szépség volt. Inkább az ifju Szigfridre emlékeztetett, mint Szigelindére. Három lépésről megérzett rajta a hideg víz józan illata és meglátszott rajta, hogy hű feleség, gondos anya és szigoru háziasszony. Ő egyáltalában poroszos kötelességtudással, gondolkodás nélkül ment neki minden föladatnak, amely elé az állította.

Tihanyi meglehetősen rossz hírü ember volt. Adósságcsináló és szoknyavadász. Egy ember, aki a férfiakat gyakran zavarba ejtette anarchista elveivel, a nőket pedig cinizmusával. Mindenki meg volt róla győződve, hogy fényes írói tehetség és mindenki sajnálta, hogy határtalan tunyasága miatt hanyagul odavetett vázlatokon kívül nem terem egyéb az íróasztalán. Tihanyi tulajdonképpen a társas élet áldozata volt és ezért őszintén meg is vetette önmagát. Elveszett embernek tartotta önmagát és ennek a révén különféle privilégiumokat követelt az élettől, mint a siralomházban ülő szegény legény, aki még egyszer, utoljára ki akarja magát mulatni. Árkay báró nem igen szenvedhette a merésznyelvü és üres zsebü írót, a maihoz hasonló nagy estéire azonban következetesen meg szokta hívni, mert Tihanyi végre is egy érdekes színárnyalattal gazdagította az embercsődület képét és szó ami szó, a hölgyek közül sokan szerették a társaságát.

Igen különös volt a báróné viszonya az íróhoz. A tiszta, erős asszony határozottan vonzódott a romlott és hazug emberhez. Valami anyai részvétet és nagy asszonyi kiváncsiságot érzett iránta. Talán az ellentétes pólusok vonzási törvénye érvényesült rajtuk, de az is meglehet, hogy a német háziasszony szíve mélyében titkos, puha, színes vágyak rügyeztek, vágyak, amelyeknek csíráját a forró magyarországi szél vetette beléje és amelyekről soha senki nem fog tudomást szerezni, Tihanyi maga legkevésbbé.

A háziasszony egy-két elkésetten érkezett vendégét köszöntötte, azután megint csak visszatalált a sarokba, ahol Tihanyi megtelepedett.

– Mondja, Tihanyi, – érdekelne megtudni, – miféle asszony Edit?

– Még mindig a fehér asszonynál tart, báróné? De hiszen maga mondta, hogy együtt volt vele a drezdai nevelőintézetben, hát ismerheti.

– Annak az asszonynak, aki ott áll a kandalló mellett, nincs köze a zöld kis iskolásleányhoz, aki az emlékeimben él. Amióta asszony vagyok és Budapesten élek, soha sem beszéltem vele. Az uram nem akarta.

– Nem lesz nagy különbség a hajdani kisleány és a mai Edit asszony között. Ez is szereti a nyalánkságokat, ez is tud hazudni, mint akármelyik kisleány. És a világgal is egyformán állanak szemben; vannak emberek, akiket minden érthető ok nélkül imádnak és vannak, akik soha sem bántották őket, azért mégis megvetik őket.

– Maga melyik válfajhoz tartozik, Tihanyi?

– Egyikhez sem. Még egyáltalában nem is vett tudomást arról, hogy én is a világon vagyok.

– Ez kellemetlen lehet, de hiszen majd segít maga ezen, – mondta nem minden anyai féltékenység nélkül Árkayné. – De most beszéljen nekem Editről. Maga mindent tud, biztosan ismeri az ő múltját is. Miért vált el az urától?

– Az ura nagyon derék ember volt. Imádta a feleségét és nem ismert más akaratot, mint Editét.

– És azután mi történt?

– Semmi sem történt. Úgy kell lenni, hogy Edit csömört kapott az örökös derekasságtól. Alkalmasint fölháborítónak és kétségbeejtőnek találta az ötletet, hogy neki most már a holta napjáig teljesülni fog minden gondolata, úgyannyira, hogy nem is lesz érdemes gondolkoznia. Szóval Edit otthagyta az urát. Ő a kereső asszonyok közé tartozik.

– Kereső asszony? Mit keres?

– Hiszen ha azt tudhatná az ember! Egyszer a hegyet, másszor a völgyet, egyszer a napfényt, máskor a sötétséget, – mindig azt, ami nincs a keze ügyében. A hóban virágot, a pocsolyában tisztaságot.

– És a hegyet, a völgyet, a tisztaságot egy-egy férfi szimbolizálja?

– Természetesen. Minden női fantáziában a férfi szimbolizálja az életet.

– Egy férfi.

– Nem, a férfi. Egy férfival nagyon hamar végez az önök fantáziája.

Árkayné elnézően átsiklott a szavakban rejlő sértésen.

– És mi igaz abból, amit Editről fecsegnek? – kérdezte.

– Semmi, vagy nagyon kevés. Ami valóban igaz, arról nem igen fecsegnek az emberek.

– Edit híre nem a legjobb.

– Ez valóságos szerencse reá nézve. Egy független, gazdag és előkelő asszony élete csak akkor türhető, ha a híre nem a legjobb. A jóhírü asszony quasi ki van kapcsolva a forgalomból. Ő raktáron van, az erénye be van molyporozva. Csak akkor szellőztetik, ha egy-egy partiképes reflektáns mutat iránta némi bágyadt érdeklődést. A jóhírü asszonyok alapjában véve igen sajnálatra méltóak.

– Ezt maga sem hiszi, barátom.

– Ezt még ön is elhiszi, kedves barátnőm, ha nem is akarja bevallani. Én természetesen nem beszélek a férjes asszonyokról, akik a családjuknak élnek. Ők a szerelem önkéntes sivataglakói, szent aszkéták, velük nem lehet az életről beszélni. De maradjunk meg Edit asszonynál! Ő ott áll a forgalom kellő közepén, a szerelem fórumán. Minden épkézlábu férfi reflektál reá, mindenki jogot formál hozzá. Minden szó, minden pillantás, amely feléje száll, az élet egy forró hullámát sodorja hozzá. Ha van élet, amelyet végigélni érdemes, akkor ez az. Lehet azonban, hogy egyáltalában nincs is élet, amely megérné a lélegzetvétel fáradságát.

– Az uram másképpen szokott ezekről a dolgokról beszélni. Én azt hiszem, neki van igaza.

– Itthon másképpen szokott beszélni és itthon föltétlenül igaza is van. De lássa, az ura mégis kapva-kapott az alkalmon, hogy meghívja ma Editet a házába. Miért éppen ma? Mert ma különös gondja volt reá, hogy ékessé tegye a szalonját. Kiöltöztette a feleségét, meggyujtatta a csillárjait, virágokat rakatott a vázákba, Editet pedig odaültette a kandalló mellé. A férfiak, az idegenek úgy, mint a magyarok, hódolattal meghajolnak a szép és kifogástalan hírü háziasszony előtt, a szemük élvezettel végigsiklik a márvány, az arany és a selyem színharmoniáján, azután ösztönszerüen odahuzódnak a kandalló mellé, ahol az ugyancsak szép, de legkevésbbé sem kifogástalan hírü Edit trónol. Mert a társaság, a művészet, a fényüzés, szóval az élet célja és végpontja nem az erény, hanem a bűn. Lám, most már Belizár mester is odatalált a kandalló mellé. A szeme azt mondja: no lám! – Árkay báró mosolygó tekintete pedig így szól az amerikaihoz: no ugy-e?

– Mondja, szerelmes maga Editbe? – kérdezte Árkayné váratlanul.

Tihanyi vállat vont.

– Mellékesen, igen. Minden férfi mellékesen szereti az ilyen asszonyt. De ez nem komoly dolog. Legalább addig nem, amíg Edit asszony nem akarja.

A fehér asszony valóban nagyon érdekes volt az este. Úgy világított, mintha a bensejében lámpa gyulladt volna ki, amelynek meleg fénye ott játszott a szemében, az ajkán, a hajában és keresztül világított a meztelen bőre minden pórusán. Az ünnepi kivilágítás _egy_ embernek szólott, de a fényből bőven jutott a frakkos tömegnek is és az egész férfitársaság megint megegyezett egyszer abban, hogy hiába, ez az Edit mégis csak nagyszabásu asszony! Fél óra óta ott állott már a kandalló sarkában, túlságosan kivágott és túlságosan szűk ruhájában, a barna bőrével és a zománcos fényü nagy madárszemével némileg az egyiptomi királyleányokra emlékeztetett, akiket régi faliképekről ismerünk. Végre, végre ott állott előtte az az ember, akit félóra óta minden idegszálának magnetikus erejével maga felé vonzott. Belizár. A körülállók diszkrét mosollyal húzódtak vissza, mint az udvari bál vendégei, mikor a felség valakit megszólításával tüntet ki. Árkay báró pedig diadalmasan járatta körül tekintetét a háttérben: Mit szóltok hozzá, milyen jól érzi magát nálam a yankee?

Mialatt Edittel beszélgetett, Belizár arcáról tényleg eltünt az imperátori blazirtság vonása. Az amerikaiak esetlen és túlzott, de nagyon rokonszenves és férfias udvariasságával vezette a társalgást.

– Mikor önt az imént megpillantottam, asszonyom, megesküdtem volna, hogy amerikai hölgy, persze a déli államokból való.

– Ez nem nagyon hízelgő reám nézve, – mosolygott Edit. – Az amerikai nők ugyan igen kiválóak, de nagyon sokan vannak és egy nőre nézve nem hízelgő, ha sokszorosított példányszámban forog a világban.

– Akkor hát visszavonom azt, amit mondtam. De minél tovább nézem önt, annál biztosabb vagyok benne, hogy már láttam az önéhez hasonló szép arcot. Ezt is sértésnek fogja venni?

– Bóknak veszem, mert az, amit látott, szerencsére nem duplikátum, hanem az én eredeti arcom volt. Ma reggel látta, a képviselőház folyosóján és örülök, hogy visszaemlékszik reá.

Banális dolgokról kezdtek beszélgetni.

– Minő benyomást tett önre a miniszter? – kérdezte Edit.

– Érdemes férfinak látszik. De én nem értem azt az embert.

– Mit nem ért rajta?

– Ha valakinek olyan nagy poziciója van, mint önöknél a gazdag és eszes arisztokratának, akkor nem értem, hogy miért cseréli el azt olyan pozicióért, amely a tömeg szeszélyeitől függ?

– De ha valaki úgy érzi, hogy kötelességei vannak az országgal szemben…

– Hisz ön az ilyenekben? – kérdezte derült kicsinyléssel Belizár.

Edit vállat vont.

– Azt hiszem, nem nagyon hiszek az ilyenekben…

Egy lakáj pezsgős poharakat tett a kandalló párkányára és ők ketten ittak. Még mindig a politikáról, mint élethivatásról beszélgettek, közben azonban mosolyogva néztek egymás szemébe, mintha más és érdekesebb dolgokat forgatnának a fejükben.

– Kár, hogy el kell utaznom, – fakadt ki egyszerre Belizár, egy titkos gondolatát szőve tovább.

Rövid szünet támadt.

– Mikor utazik? – kérdezte Edit halkan.

– Holnapután… Egypár olasz és görög kikötőt kell meglátogatnom… Fiuméban vár a yachtom.

Edit összefonta a hátán a két karját és a szoba mennyezetére tekintett.

– Görögország… de szeretném látni! – sóhajtotta alig hallhatóan.

Az arca, a hangja csupa epedés és honvágy volt a kék görög tenger után. Belizár meghökkenve pillantott reá. Egy ideig küzködött magával, majd vérvörös arccal mondta:

– Ha volnának hölgyek a hajómon, akkor nagy örömmel fölajánlanám önnek Arianet… Ariane a hajóm neve… De egyedül vagyok a titkárommal… Ámbár talán találkozik a barátnői között valaki…

Edit a szavába vágott.

– Nekem nincsenek barátnőim. Én mindig a komornámmal szoktam utazni…

Megint elhallgattak, pedig lett volna sok mondanivalójuk. Végül megszólalt Belizár, óvatosan, tapogatódzva.

– Az ilyen szép és előkelő hölgy persze fél a világ nyelvétől. A világgal azonban kétféleképpen lehet végezni. Az ember vagy kijátsza az éberségét, vagy pedig nem törődik vele. A fő az, hogy az embernek nyugodt legyen a lelkiismerete, nemde?

Ez a metódista fordulat könnyű mosolyt csalt Edit ajkára. Némán állott ott, a karjait a hátán összefonva. Belizár tekintete végigsiklott rajta, a homlokától a lába hegyéig.

– Nos, akarja látni Görögországot? – kérdezte fojtott hangon.

Edit könnyedén bólintott a fejével.

– Akkor tehát? – türelmetlenkedett Belizár.

Edit egyszerre nagyon nyugodtnak és derültnek látszott.

– Ha ki akarja játszani a világot, akkor valamivel halkabban kell beszélnie, – mondta mosolyogva. – Engem különben sem kell erőszakkal a hajója födélzetére hurcolnia, mivel elhatároztam, hogy magamtól megyek. Most igyék egy pohár pezsgőt, előbb kocintson velem magyar szokás szerint, így! – mint útitársaknak jó bajtársaknak kell lennünk! – azután keresse föl a háziasszonyt és mondjon neki egypár bókot… Dicsérje meg a lakását és tudakozódjék a gyerekei után… Igaz, küldjön az Ariane parancsnokának táviratot, hogy hajózza be azt a hölgyet, aki holnap éjjel a komornájával érkezik. Mert én a reggeli vonattal leutazom és a hajón várom meg önt.

Belizár mélyen meghajolt, azután megkérte a háta mögött álló házigazdát, hogy vezesse a bárónéhoz. Mialatt Árkaynéval beszélgetett, jóformán már meg is feledkezett a kalandjáról. A dolog egyébként sem lepte meg túlságosan. Nagy nőbarát volt, az udvarláshoz azonban nem volt sem ideje, sem kedve. Erre nem is volt szüksége, amióta óriás vagyon ura volt. Az ilyenféle ügyek maguktól intéződtek, olykor a titkára közvetítésével, aki nála azt a szerepet töltötte be, amit viveur-királyok mellett a bizalmas szárnysegéd. A yacht-kirándulás mindenesetre kellemesnek igérkezik. Ez a szép asszony alkalmasint valami pillanatnyi pénzzavarban szenvedő úri hölgy, ilyenek nagy számmal vannak Európában, de Amerikában is. Nos, hat hét mulva majd kiszáll megint Velencében, a kufferjai tele lesznek csipkével és ékszerrel, az Ariane pedig tovább gőzölög.

– Érdekes asszony az én Edit barátnőm, nemde? – kérdezte e pillanatban Árkay báróné.

– Edit barátnője?

– Igen, a szép asszony, akivel oly jól mulatott az imént. Ladányi Edit.

Belizár nyersebb formában, mint maga is akarta, mondta ki azt, amit e pillanatban a nyelvén forgatott.

– Érdekelne, hogy minő viszonyok közt él a barátnője?

– Hogy érti ezt?

– Hogy minő anyagi viszonyok között…

A báróné elmosolyodott.

– Nagyon megnyugtató az anyagi helyzete. A mi fogalmaink szerint vagyonos, sőt gazdag is.

Úgy! Tehát nem a csipkék és nem az ékszerek kedvéért teszi?!

III.

Edit fölébredt mély álmából.

Egy nagyon széles és nagyon kényelmes ágyban találta magát, az ágy olykor himbálva megindult alatta, ami némi édes szédülést okozott neki. Halk vízcsobogást hallott, ami úgy gyöngyözött, mint az elfojtott kacagás; idegen, finom lakkillatot érzett. Álomittasan körülnézett és egy óralapot látott, mely szeliden foszforeszkálva lebegett a fekete semmiben és melynek mutatója kettőn állott. Eleintén azt hitte, hogy világító toronyóra, mely valami nyitott ablakon át látszik be, de aztán kinyujtotta a kezét és ujjainak megnőtt árnyképe megérintette az óra üveglapját. Most meg nagy távolból valami vastüdejü szörnyeteg panaszos üvöltése hallatszott, mely óriás sivatagok fölött visszhangzott és Edit ekkor már tudta, hogy hol van: a tengeren, a fiumei kikötő előtt, az Ariane _ladys room_-jában. Most már visszaemlékezett mindenre. A feje fölött van a mahagóni mennyezetbe illesztett csillárgömb, melyet a komornája lefekvés előtt eloltott, jobb keze felől van a selyemkárpitos kis szalonja, balra a fehérlakkos fürdőszobája, azontúl alszik Nina, a komornája… Lefekvés előtt mindent megnézett.

Az este érkezett meg a fővárosból. Belizár emberei a fiumei pályaudvaron várták. Ezek a tengerészek olyan jóltápláltak, tiszták és gőgösek voltak, akár egy utazó király testőrei. Motorcsónakkal vitték az Arianera, amely a kikötő előtt, az úszó bóján függött. Midőn Edit a tenger alaktalan éjszakájában hirtelen meglátta a villamos fényárban ragyogó fehér hajó kemény vonalait, különös izgalom fogta el. A hajó olyan hatalmas és idegenszerü volt, olyan magában bevégzett és környezetétől független, mint valami idegen bolygó, amely váratlanul a föld elérhető közelébe jutott.

Egy fehérruhás angol, a yacht parancsnoka, átadta a vendéget egy csíkoskabátu franciának, a hajókomornyiknak, az pedig bevezette a hátsó födélzeten levő vendéglakásba. Jónevelésü emberek a tengerészek, hivatalos ábrázattal, halálos komolysággal hurcolják az óriási sárga bőröndöket, amelyekből diszkrét asszonyi illat árad.

Edit megitta a teáját, azután a homály védelme alatt egyedül, nesztelen talpakon kalandozni kezdett a hajón, mint az elvarázsolt kastélyba toppant királyfi, vagy helyesebben: az idegen házba tévedt macska. Végig a mahagónival bevont szűk folyosólabirintuson, föl a kókuszszőnyeggel borított lépcsőkön. Ha valahol fényt látott és hangokat hallott, onnan visszahőkölt és óvatosan a homályba húzódott. Itt-ott benézett egy nyitott ajtón, exotikus műtárgyakkal és furcsaságokkal megtöltött néma termekbe, amelyek alkalmasint ama Ladányi Edit nevü asszonyság kedvéért ragyogtak most villamos fényözönben. Ő azonban, aki kandi kisleányként pislantott be a termekbe, úgy érezte, hogy semmi köze a hajó előkelő vendégéhez.

Az idegen színek, amelyeket látott, az új illatok, amelyeket magába szítt, a tenger bolygójának multjából beszéltek neki, a távol ködében úszó azúr-szigetekről, szélesen ívelt öblökről, amelyekben pálmaerdők tükröződnek, kupolás keleti városokról, feketebőrü, meztelen emberekről, akik különös formáju lélekvesztőkön kerülgetik az Ariane fehér bordáit. Bolyongása közben eljutott a yacht közepére, hol világító-aknák fenekén fényesre csiszolt titán-gépeket látott aludni és ekkor szinte nyomasztónak találta a gondolatot, hogy ez az úszó köztársaság minden fegyelmezett erejével, halálos elszántságával és komplikált gépezetének szellemességével egyetlen ember szórakoztatására van hivatva.

A ladys room keskeny ablakán most vörös fénykéve esett be: a kikötő világítótornyának átható és fenyegető tekintete. Valahol messzi szomoru mandolina cincogott. Edit fölült az ágyában.

Hogyan is került ő ide, az idegen asszony ebbe az idegen világba? Úgy volt, hogy a csónakja reménytelenül bolyongott az únottság fekete tengerén. Évek óta, egy örökkévalóság óta. Egyszerre szilaj, férfias tengerész-rikoltás ütötte meg a fülét. Az éjszakában fényárban úszó, fehér hajó bukkant föl, – hajó, amely az erő és az előkelőség szimbólumaként hasította a vizet, – azután kemény nagy férfikéz nyúlt feléje… Hogyne ragadta volna meg a kezet? Megragadta gondolkodás nélkül, minden erejével, mintha sohasem akarná többet elereszteni.

És most megint útban volt egy új jövő felé, melynek áthatlan ködfala mögött nagyszerű és rettenetes dolgokat sejtett. Minden csepp vérét fölforralja és pezsgésbe hozza a kíváncsisága és a félelme. De éppen ez az izgalom az, ami egyedül tudott tartalmat adni életének.

Valami egyhangu, ritmikus dobogás rázkódtatta meg a hajót. Editet elálmosította ez a nesz.

Mikor újból kinyitotta a szemét, sárga napfény áradt be az ablakon, valaki pedig ott motoszkált a fürdőszobájában.

– Te vagy az, Nina?

– Én vagyok.

– Miféle dobogás az?

– A hajócsavar.

– Hát megyünk?

– Hajnal óta útban vagyunk.

– És hová megyünk?

– Megkérdeztem a komornyikot, de nem tudja. Azt mondja, csak az úr tudja.

– Miféle úr?

– Belizár úr.

– De hiszen ő Budapesten van?

– A hajón van. Hajnalban megérkezett.

– Álmodban beszélsz. Hajnalban nem jön vonat?

– Belizár úr különvonattal jött.

– Úgy?

– Belizár úr rózsákat is hozott a nagyságos asszonynak. A szalonba tegyem őket?

– Ide teheted őket az ágyam mellé.

– A komornyik azt kérdezte, hogy hány órára parancsolja a nagyságos asszony a reggelijét. És hogy hol parancsol reggelizni – itt, vagy talán a könyvtárban, Belizár úr társaságában?…

– Ments ki Belizár úrnál, jelentsd neki, hogy fáradt vagyok az úttól és délelőtt pihenni akarok…

A komorna elfüggönyözte az ablakokat, Edit egyedül maradt a rózsáival és megpróbálta, hogy újból elaludjon. Érezte, hogy nagyon szépnek kell lennie, ha Belizárral találkozik. Ebben a vakmerő játékban az ő tétje a teste. Az olyan férfiak, mint az amerikai, nem sokat törődnek a nő lelkével. Ő alapjában véve nem sokra becsülte ugyan a szépségét, de azért olyan odaadó gonddal ápolgatta, mint az afrikautazó az üveggyöngyöt, amellyel a vadakat akarja megvesztegetni. A férfiak többé-kevésbbé mind vademberek.

IV.

Ez durvaság volt, annál is több: ostobaság. Az első estén, mialatt ketten ott ültek a sötét födélzeten és a vándorló fénykévéket nézték, melyeket egy láthatatlan hadihajó a mélyenjáró felhőkre vetett, Belizár minden bevezetés nélkül odatapasztotta mohó ajkát Edit meztelen vállára. Ez volt az első alkalom, hogy magukra voltak és az amerikai, aki elszánt volt, mint egy cowboy és elbizakodott, mint egy milliomos, nem vesztegette az idejét. Az asszony nem fortyant föl, nem is fakadt sírva, a mozdulata azonban, amellyel elhárította magától Belizárt, az undor gesztusa volt.

– Haragszik? – kérdezte Belizár.

Edit nem válaszolt. Az amerikai azonban megérezte a dermesztő hidegséget, amely feléje áradt. Nagysokára megszólalt az asszony.

– Holnap partra fog tenni.

Belizár, akit az ügyetlensége inkább fölbosszantott, mint lealázott, vérvörös arccal válaszolt:

– Nem fogom partra tenni! Ezen a hajón én vagyok az úr és itt az történik, amit én akarok!

Edit fölkelt és kicsinylően legyintett a kezével.

– Ön rossz emberismerőnek látszik, – mondta száraz hangon. – Ön nem ismeri önmagát, még kevésbbé a szolgálatában lévő embereket. Tudja meg, hogy az ön zsarnoksága csak addig tart ezen a hajón, amíg tíz szót nem beszélek az ön tengerészeihez. Azok nem háremőrök, hanem szabad és szentimentális amerikai polgárok. Ha éppen akarom, megtehetem azt a tréfát, hogy a női erény liliomos zászlójával a kezemben olyan zendülést rendezek az ön hajóján, hogy hetek mulva is hasábos tudósításokat írnak róla az amerikai lapok.

Belizár a meglepetéstől dermedten nézett Editre. Tudta egyébként, hogy amit az asszony beszél, az szóról-szóra igaz. Ma már nincsenek igazi Cézárok, mert nincsenek igazi szolgák. Cézárt a szolgája teszi úrrá.

Edit a hajókorláthoz lépett és egy ideig a csavar nyomában foszforeszkáló tajtékot nézte, majd újból visszajött Belizárhoz és így szólt hozzá:

– Ön valóban rossz emberismerő, Belizár.

– Kezdem hinni, hogy önt félreismertem. Kicsoda ön tulajdonképpen?

Edit vállat vont.

– Nem akarom önt félrevezetni és azért őszintén bevallom, hogy ebben a pillanatban nincs bennem egy szikrányi erkölcsi fölháborodás sem. Én egyáltalában nem vagyok erényes asszony, sőt nem is igen értem, hogy mi az erény tulajdonképpen. Bennem csak nagy függetlenségi ösztön él és bizonyos esztétikai érzék. Ön pedig ezt a kettőt alázta meg bennem.

Belizár haragosan rágta az ajka szélét.

– Mondja meg, mit gondolt tulajdonképpen, mikor a hajómra jött?

– Megmondom. Ha hazudni akarnék, akkor azt mondanám: egy önérzetes és független hölgy minden mellékgondolat nélkül elfogadhatja egy gentleman meghívását egy yacht-kirándulásra. Ez azonban hazugság volna, én legalább nem tudnék benne hinni.

– Tehát?

– Azért jöttem, mert ön érdekelt. Mert kétségbeejtőnek, vagy mondjuk így: leverőnek találtam a gondolatot, hogy ön keresztül siklik az életemen, mint egy látomás és hogy soha sem fogom megtudni, hogy kicsoda tulajdonképpen.

– És most már tudja, hogy ki vagyok? – kérdezte Belizár gúnyosan.

– Nem tudom és nem is fogom megtudni. Elvette a kedvemet ettől a tanulmánytól.

Belizár kedvetlenül méregette az asszonyt. A saját ügyetlensége mégis jobban bosszantotta, mint amennyire az egész potomság megérte. Szó nélkül otthagyta Editet és nesztelen gummitalpain a parancsnoki hídra ment. Félóráig állott ott, senkivel sem beszélgetett, csak hallgatta a hajógép ritmikus dübörgését és élvezte a hideg légáramot, mely süvöltve horzsolta a fülét, miközben a hajó nyílsebesen hasította a fekete éjszakát.

– Éjjeli halászok! – mondta a kapitány, állával egy csillagraj felé intve, mely a kormányoldalon bukkant föl.

Belizár ekkor már tisztában volt vele, hogy mit kell tennie. Se ideje, se kedve hozzá, hogy egy szentimentális dramolett hőseként szerepeljen. A legközelebbi kikötőben partra fogja tenni őnagyságát minden podgyászával együtt. Ez nem éppen lovagias eljárás, de ha a lovag tisztje az aprólékos női szeszélyek és hazugságok legyezgetése, akkor neki nincs is tehetsége ehhez a tisztséghez.

Az asszony neki annyi, mint a virág; ha megtetszik neki egy, leszakasztja, megfizet érte, szükség esetén habozás nélkül ellopja. Ha nem lehet, akkor sincs baj, ő tovább áll. Nem is kell másikat keresnie, hiszen a meleg tavaszi fuvallat olykor úgy szórja őket az arcába, hogy védekeznie kell ellenük.

Visszament megint, de Edit már nem volt a hátsó födélzeten. A könyvtárban talált reá. A famennyezetü teremben egyetlen zöldernyős lámpa világított, Edit ott ült a kerek, meleg fénykörben egy óriási bőrszékben, a lábait maga alá húzta és Görögország térképét nézegette.

Az amerikai odadobta a fehér yachtsapkáját az asztalra és szó nélkül szembeült az asszonynyal. A rövid matrózpipája most is a szájában füstölgött.

– Igen rossz ötlet volt, hogy Görögországba akartam menni, – mondta Edit oly derülten és nyugodtan, mintha már semmire sem emlékeznék vissza. – Én ismerem Hellászt, benne élek gyermekkorom óta. Odysseus ködszínü tengere fölött Homerosz isteni közömbösségü ege mosolyog… Az azur-szigeteken, melyeknek formája olyan, mint a lefejezett szfinx, elefántcsontszínü oszlopsorok világítanak a ciprusligetek homályában…

– Ha ilyennek képzeli Görögországot, akkor csalódni fog, – mondta Belizár.

– Tudom, azért is volt rossz ötlet tőlem, hogy odakívánkoztam. A valóságban alkalmasint keleti mocskot és kopárságot, fakó romokat és brutálisan perzselő napfényt fogok találni. Akinek fantáziája van, az egyáltalában ne is utazzék, mert minden utazás fölér egy szerencsétlen háboruval, amelyben elvesztünk egy-egy országot. Én már elvesztettem a renaissance Itáliáját és a faraók Egyiptomát, most el fogom veszteni Aszpázia Görögországát is. Marad még az egy Hindosztán, de oda sohasem fogok utazni, különben a fantáziám úgy járhat, mint Lear király: nem lesz hová lehajtania a fejét.

Belizár akaratlanul elmosolyodott.

– Ha hajléktalan lesz a fantáziája, akkor ajándékozok neki egy gazdátlan kis szigetet a Csendes-óceánon, ott végleg megtelepedhetik.

– Szép a szigete?

– Alkalmas arra, hogy rehabilitálja a költők és fantaszták által oly sokat rágalmazott valóságot. Egy hely, amely nem ismeri a kiábrándulást.

Edit megrázta a fejét.

– Tudom már: ön tropikus őserdőket, fenséges némaságu öblöket, biboros hajnalokat és gyöngyszínü estéket ajánl föl nekem. Köszönöm, azokból nem kérek. Bevallom, én egyáltalában nem szeretem, sőt meg sem értem a természetimádást. Én a természetben az élet keretét és hátterét látom, semmi egyebet. Emberekben és országokban is csak azokat kedvelem, amelyeknek nagy multjuk vagy nagy jövőjük van. Az ön névtelen szigetén alkalmasint úgy érezném magamat, mint az üres színpadon. Örökké gyötörne a kérdés, hogy hol vannak a szinészek, hol a közönség, mikor kezdik már az előadást?

– Szereti az embereket?

– Olykor szeretem, olykor gyűlölöm őket, de mindig érzem, hogy függök tőlük és hogy nem tudok ellenni nélkülök. A monológ az eszelősök műfaja. Nekem partnerekre van szükségem, hogy érvényesüljek.

– Mit ért érvényesülés alatt?

– A magam szemében akkor érvényesülök, ha érzem, hogy élek. Ha a magam és mások sorsát befolyásolom. Azért többre becsülöm az ostobaságot, a bűnt, a gyalázatot is a nyugalomnál. Mert a nyugalom a halál.

– Ön nem szokott, – hogy is mondjam csak? – nem szokott folytatólagosan élni?

– Én csak megszakításokkal szoktam élni.

– És ki ebben a hibás?

– Részben magam – az érthetetlen apathia, amely olykor erőt vesz rajtam, – részben külső körülmények.

– És ha nem él, mit csinál olyankor?

– Tetszhalottként fekszem a kriptában és az életről álmodom.

– Kellemetlen lehet, – mondta Belizár mosolyogva.

– Nem is sejti, hogy milyen kellemetlen, – mosolygott vissza Edit.

Belizár kissé pózolta a nagyon elfoglalt embert és olykor hölgyekkel is napoleoni stílusban beszélt.

Az asszony fölkelt és ösztönszerü női rendszeretettel visszavitte a hajóatlaszt oda, ahonnan elhozta. Egy pillanatra kilépett a lámpa fényköréből és eltünt a könyves polcok barna homályában. Belizár ugyancsak fölemelkedett.

– Szeretnék magától még valamit kérdezni, – mondta fojtott hangon, – de attól félek, hogy félreért…

Edit halkan elnevette magát. A homály, amelyben meglapult mint a macska, bátorságot öntött beléje.

– Maga túlságosan félénk természetü, hogy úgy mondjam, anyás, – mondta gúnyosan.

– Azt szeretném tudni, hogy szokott-e hazudni? – kérdezte Belizár szokott napoleoni nyiltságával.

– Őszintén felelek. De előbb feleljen ön ugyanerre a kérdésre: szokott hazudni?

– Nem. Én nem szorultam rá, – hangzott a gőgös válasz.

– Nos, én néhanapján még rászorulok, – felelt derült alázatossággal az asszony.

Mindketten hangosan elnevették magukat és egyszerre oly jól megértették egymást és oly közel érezték magukat egymáshoz, mint két kis diák, aki almalopáson találkozott. Belizár két fénylő pontot látott a homályban; Edit szeme úgy csillogott, mint a macska szeme.

– Mi lesz most már velünk? – kérdezte egyszerre Belizár. – Én ugyanis szeretem a tiszta számadást.

A hanghordozásában lehetett valami, ami nem volt inyére az asszonynak.

– Magam is. De a mi számadásunk már annyira tiszta, hogy nem is érdemes több szót rá vesztegetni. És mindenesetre meg fogom önnek köszönni szíves vendéglátását és Patraszban partra fogok szállani. Onnan vasúton elérem Athént. Mert odamegyek, hadd le gyen ezúttal teljes a kiábrándulásom.

Belizár mélységes elkedvetlenedést érzett.

– Azt nem fogja megtenni! – mondta kedvetlenül.

– Meg fogom tenni. Ezúttal – beláthatja – semmi sem akadályoz meg abban, hogy meg ne engedjem magamnak az igazmondás fényüzését. Patraszban kiszállok. A becsületszavamra mondjam, megesküdjek reá, – hogyan szereti jobban? Mindegy, – szóval: kiszállok!

Ennél aztán meg is maradt.

Jobb is lesz, ha elmegy, – gondolta magában Belizár, aki fölötte kényelmetleneknek találta az örökös, apró izgalmakat.

Az Ariane fáradhatatlanul hasította az indigókék tengert. Amerre ment, hosszu füstsáv maradt utána a levegőben és hófehér tajtéksáv a vízben. Kelet felől olykor szakgatott hegycsúcsok merültek föl a habokból, a színük olyan volt, mint az oxidált ezüsté. Dalmátország. Szó volt róla, hogy kikössenek itt vagy ott, megnézni egy régi várost. Edit azonban láthatólag nem igen érdeklődött az ilyen dolgok iránt.

– Mi lehet ott künn a parton? A latin kultúra hulladékai. Elégedjünk meg az eredeti Velencével és az igazi Genovával.

– Elégedjünk meg egymás társaságával, – gondolta Belizár és parancsot adott, hogy folytassák útjokat.

Az amerikai kezdte magát igen jól érezni Edit társaságában. Az asszony ötletes szeretetreméltósága ünneppé avatott egy-egy napot és olykor megesett, hogy ketten órákig is együtt ültek az ebédlőterem csillára alatt. Szerelemről, illetőleg arról, amit Belizár szerelemnek szokott nevezni, nem igen volt szó, ahelyett valami igen kellemes barátságféle szövődött közöttük.

Egy este, miután napközben a jóni szigeteket látták elvonulni a láthatáron, egy kupalaku, egészen kopár hegy jelent meg előttük a vörös alkonyi fényben.

– A lepantói öböl bejárata. A heggyel szemben van Patrasz, – mondta Belizár, miközben figyelmesen nézte Edit arcát.

– Patrasz? Ott én kiszállok! – szólt az asszony.

– Tehát mégis?

– Hiszen tudja. Megmondtam.

Ez az érthetetlen asszonyi makacsság megvadította az amerikait.

– Jól van. Amint parancsolja. A gőzcsónak rendelkezésére áll.

Egy negyedóra mulva Edit a komornájával és minden podgyászával együtt a parton volt. Belizár az utolsó pillanatban erőt vett kedvetlenségén és maga is partra kísérte vendégét. Ezt meg kellett tennie már a hajóközvélemény kedvéért is, melyet a tengerészei és a cselédjei képviseltek.

Az athéni vonat indulását várták és hallgatagon sétáltak föl-alá a kis pályaház előtt. Végül megszólalt Edit:

– Most pedig meg kellene köszönnöm az ön szíves vendégszeretetét…

Belizár azt hitte volna, hogy az asszony kötekedik vele, ha a hangja nem remegett volna olyan puhán. Reánézett. Edit mosolygott, a szeme azonban csupa könny volt és az asszony nem is vett magának annyi fáradságot, hogy elpalástolja megindultságát. Erre ugyan nem volt elkészülve az amerikai. Edit könnyeinek valami szimpatikus visszhangja támadt a szívében és – anélkül, hogy tudott volna róla – az asszony karja alá fűzte a kezét. Edit nem ellenkezett és így karonfogva folytatták sétájukat.

– Mondja, Edit, nem oktalanság az, hogy elhagyja Arianet?

– Ne beszéljen erről, úgyis tudom, hogy sokáig fogom siratni az ön okos fehér hajóját.

– Akkor miért hagyja el?

– Nem tehetek másképpen.

– Hová megy Athénből?

– Haza.

– Mit csinál ott?

– Azt még nem tudom. A legvalószínűbb, hogy visszafekszem megint a kriptámba és Arianeról álmodom.

A kicsi vonat előállott a kávédaráló masinájával és a zsalugáteres ablaku kocsijaival. Egész csapat izgatott ember sürgött-forgott a sínek között, nem utasemberek, hanem ráérő hellén polgárok, akiket valami titokzatos parazita-ösztönük arra kényszerített, hogy minden vonat indulásakor kivegyék részüket más emberek utazási lázából.

Belizár ott állott Edit kocsija előtt. A komorna odabenn a bőröndöket rakosgatta, az asszony pedig az ablakban állott és különös meghatott mosollyal nézett farkasszemet az amerikaival. A lármás türelmetlenség, amelytől a pályaudvar visszhangzott, ezúttal – életében talán először – indokolatlan szorongást okozott Belizárnak. Tíz perc múlva indulni fog a vonat, addig neki föltétlenül tennie vagy mondania kell valamit, amitől megenyhül ez a nevetséges és mégis fölötte kínos feszültség. Azzal már tisztában volt, hogy minden gőgje és ereje kevés arra, hogy letörje Edit szelid makacsságát. Az egész asszony különben is olyan hajlékony, lágy és szívós, hogy nincs reá hatása az erőszaknak. Akár karddal menjen neki a ködnek. Mosolyogva halad a maga titokzatos útján és Belizár sem eltéríteni, sem követni nem tudja.

– Mikor fogjuk egymást viszontlátni? – kérdezte Belizár.

Edit vállat vont, a borus tekintete azonban sehogy sem illett tettetett közömbösségéhez.

– Miért kérdi tőlem, mikor nem tőlem függ? Én néhány napig mindenesetre Athénben maradok, a d’Angleterre fogadót kerestem ki a Baedeckerből, – ön pedig ura az elhatározásainak.

– Akarja, hogy meglátogassam Athénben? – kérdezte Belizár.

– Nem merem megkérni, mert olyasmit képzelek, hogy most végleg le akar velem számolni.

– De szeretné?

– Én Istenem, ha nem tudnám, hogy dolga van Pireuszban, a főváros tőszomszédságában, akkor nem is mennék Athénbe. Elég őszintének talál?

Belizár gúnyosan nevetett, ezúttal azonban a meggyőződése ellenére.

– Mondja, Edit, nem komédia ez? Maga elhagy engem, de azt akarja, hogy kövessem. Ha igazán azt akarja, akkor miért hagy el?

– Kedves barátom, én sohasem mondtam, hogy logikusan gondolkozom. De ha logikusan gondolkoznám is, akkor sem tudnék mindig számot adni a gondolataimról. Mit mondjak még? Köztünk játék folyt, a chanceok azonban nagyon is egyenlőtlenek voltak. Tehát vagy abba kell hagynunk, vagy újból kell kevernünk a kártyát.

– És azt hiszi, hogy a szárazföldön igazságosabbak lesznek a chanceok, mint a tengeren?

– Azt hiszem. Amíg az ön hajóját éreztem a talpam alatt, némileg az ön hatalmában is éreztem magamat. Választanom kellett a szolgaság és a lázadás között, nekem azonban egyikhez sincs tehetségem.

– Szóval, elővigyázatlan volt és most menekül meggondolatlanságának következményei elől, – gunyolódott Belizár.

– Meggondolatlanságról, megbánásról nincs szó. Én egyáltalában nem is szoktam magamból nagy kázust csinálni. Tisztában voltam vele, hogy mit teszek, midőn belevetettem magamat az ön életébe, mint az úszó a vízben. Tudtam, hogy magával is sodorhat. Magamra kellett azonban terelnem az ön figyelmét és ezt csak azzal érhettem el, amit tettem. Most már tudja, hogy ki vagyok…

– Dehogy tudom!

– Mondjuk így: tudja, hogy egyáltalában vagyok. Szóval célt értem és most már visszakövetelem a függetlenségemet, szükségem van rá.

– Mit fog kezdeni a függetlenségével? Feminista előadásokat tart?

– Újból keverem a kártyát, elülről kezdem az ismeretségünket. Ezúttal azonban semleges helyen, mint a magam asszonya akarok önnel találkozni.

– De ha nem követem a d’Angleterre halljába?

– Akkor meg éppen igazolva lesz a szökésem. Mert mit keressek oly férfi társaságában, aki még annyira sem érdemesít, hogy megtegye kedvemért a harmincperces útat Pireusztól Athénig?

– De hátha nem közömbösségből, hanem óvatosságból, mondjuk elővigyázatból fogom kerülni?

– Ez az én rizikóm. Ki fog vetni az életéből, egy kis barázda azonban mégis csak marad utánam, akkora, mint a kitépett virággyökér után.

– Maradjunk meg a kártyás hasonlat mellett, – szólt Belizár. – Biztos benne, hogy nyerni fog?

Edit félig lehunyta a szemét, mint az álmos macska.

– Ha veszítek, akkor is meg fog róla győződni, hogy elegáns pártnerrel volt dolga.

Ez a kihívó megjegyzés ugyan sehogy sem illett bele a meleg és kissé ködös búcsúhangulatba. Edit azonban, mint a lovagregények fehér asszonya, sohasem állott ott, ahol kereste támadója.

A vonat hirtelen lökéssel megindult és erőszakosan kitépte egymásból az összefogott két kezet.

Mikor sötétedett be, mikor gyujtották meg a lámpákat? Edit semmit sem tudott minderről. A vonat a korintusi öböl árkádiai partján szaladt, az asszony azonban úgy érezte, hogy ő nincs is a kocsiban, ő beleadta egész valóját az áhitatos kíváncsiságába, amely szárnyra kelt, mint az éjjeli madár, nyílsebesen kóválygott a tengeröböl csendes víze fölött, versenyt repült a vonattal és a föld és a víz holt körvonalaiban kereste az élő Hellászt. Hellász azonban elrejtőzött előle. A tengerbe nyíló földnyelven ciprusok feketéltek, oly ünnepélyesen és komoran, mint a pogány papok, de ezek a Böcklin jól ismert fái voltak. És a kentaurcsapat is, amely nyerítő kacagással vágtatott versenyt a vonattal, német sörházak törzsvendégeinek vonásait viselte arcán. Az egész öböl régóta homályba borult már, csak odaát, a túlsó parton, világítottak még a hegyormok. Egy-egy fantasztikusan intimus fényfészek a zord magasságban mutatta a helyet, ahol az emberek valaha isteneket és múzsákat kerestek. Editnek úgy rémlett, hogy a hegyprofil vadregényes és mégis idilli vonalai régóta ott világítottak már a lelkében, százszor látta azokat barok metszeteken és plafondokon, és a szépség és az erő fantómjai, amelyekkel be akarja népesíteni a sziklákat és lejtőket, nem Hellász művészei, hanem édeskés és erőtlen színházi dekorátorok fantáziájának szülöttjei. Ah, a görög mitosz görögös jelmezbállá züllött!

A rózsaszínü, banális képeket, melyekkel a fantáziája viaskodott, egyszerre fehér fényözön halványította el. Oly élesen villámlott végig a kocsifülke homályán és Edit éber álmadozásain, mint a gyémánt kardpenge. A vonat, mint a menekülő kígyó, most sűrű bozótba vetette magát, az üldöző fénykéve elvesztette nyomát és szikrázva tévelygett a lombrostély között, a következő pillanatban azonban a vonat megint kimerészkedett a kopár partra és ekkor a tenger felől leviatáni örömbőgés köszöntötte, amely hosszan hangzott a vízsivatag fölött. Edit megismerte az Ariane gőzszirénájának hangját. És most meglátta magát a yachtot is. A hajó fölbukkant a holdfényben és fehéren, repeső türelmetlenséggel, minden ereje megfeszítésével sietett a korintusi csatorna irányában. Arra vezet a legrövidebb út Athén felé! Világító füstfelhőt okádva, kerek kabinablakainak száz tüzes szemét az éjbe meresztve, hasította a tengert. Túlfeszített érctüdejének lihegése fölverte a parti hegyek visszhangját, reflektorának fehér csápja pedig izgatottan kutatta végig a parti ligeteket. Ha elfogta a vonatot, amely világító ablakkockáival tüzes kígyóként iramodott a parton, akkor hozzátapadt; ha valamely alagút torkában újból elkapta a menekülőt, akkor üvöltve köszöntötte.

Hogy fölvillanyozta ez a heroikus vadászat Editet! Abbahagyta az éjjelre való készülődést, elküldte Ninát és kibomlott haját a szél játékának átengedve, kihajolt a kocsi ablakán. Egyszerre úgy érezte, hogy a nagyszerü hajsza láza mindent megértet vele, megérteti még a mitikus Hellász titkát is. Az örök férfi vágya, fantasztikus vízi madár alakjában kergeti a női ravaszságot, amely tüzes kígyó képében fut előle. Ő maga _egy_ a vasúti vonattal, a kerekek kattogása az ő repülő sietségének hangja, a tenger felől pedig az üldöző Belizár tüdejének monoton lihegése hallatszik. Ha elmarad mögötte az ellenség, akkor rémület száll a menekülő szívébe, ha azonban megint a nyomában liheg, akkor sebesebben siklik tovább. Mert ez a mitikus vadászat nem a vadásznak, hanem a futó vadnak szerez gyönyörűséget.

V.

Másnap késő délután az athéni fogadó kapujában találkoztak. Edit el akart menni hazulról, midőn eléje toppant Belizár.

– Sétára indultam, mert egész nap itthon voltam, – mondta az asszony.

– Elkisérhetem, – szólt Belizár.

Cél nélkül jártak-keltek a városban, lassankint azután az Akropolisz lejtőjére jutottak.

– Látott már valamit Athénből? – kérdezte az amerikai.

– Semmit. Egész nap otthon voltam.

Meredek utca-gádorokon másztak föl, apró viskók között, végül a háztetők fölött egy szikla-terraszra értek, ahonnan nem vezetett tovább az út. A lábuk alatt volt a város, amelynek terein éppen akkor gyulladtak ki a lámpák, a fejük fölött az Akropolisz. Közelebb jutni azonban nem lehetett innen. Edit epedve fölnézett a magasba és a rozsdabarna várfalak fölött, elérhetetlen magasságban, merészen kiszögellő kőoromzatot látott, amely skurzban erősen megrövidített oszlopokon pihent. Talán a vörös alkonyi fény, mely a márványt körülremegte, volt oka annak, hogy a kis épületrész elbüvölően érdekes és előkelő benyomást tett Editre. Nem tudta levenni róla a szemét.

– Nézze a holdat, – mondta Belizár.

A Hymettos hosszan elnyúló, alacsony gerince fölött hófehéren kelt föl a teli hold. Edit halkan elkiáltotta magát meglepetésében: a hegylejtő mély lilaszínü volt, az egész athéni völgy rózsaszínü, csak odafönn az Akropolisz volt sötétes aranysárga, akár a régi elefántcsont.

Belizár meghökkenve vette észre, hogy Edit arca elhalványodott, a szeméből pedig szakadatlanul peregnek a könnyek. Érezte, hogy az asszony most nagyon távol van tőle és ezért némi féltékenység is fogta el.

– Nem értem magát, – szólt, – hiszen úgy mondta, hogy nem lelkesedik természeti szépségekért?

– Én az embereket nézem, – mormogta Edit.

Valóban embereket látott, vagy legalább is emberarcu fantómokat. Az Akropolisz, mint az emberiesség tüzes vulkánja, a szépséget szimbolizáló alakok légióit vetette ki márványkráterjából, megtöltvén a zenitet a nemes érzékiség fényében ragyogó meztelen emberfelhőkkel, melyek diadalmasan vonultak távoli országok felé, hogy megvilágítsák azok homályát. Edit elszédült a saját viziójától, de azután kialudt odafönn a fény és véget ért a viziója is.

Karonfogva mentek vissza a városba.

Ha még élnének hellászi istenek, akkor irgalomból örökös alkonyba burkolnák Athént. A szemérmetlen napfény szörnyü dolgokat leplez le. Nappal a lekopasztott hegylejtők meztelenül, girhes bordákkal szégyenkeznek; az elsorvadt vizek ott hagyták medrüket az útszélen, mint a koldus a rongyait; a dombokon, amelyek mérföldekre ellátnak a kiméletlenül tiszta levegőben, barbár kéztől legyilkolt templomok csontvázai korhadoznak. Az egész völgy egy óriás sír, amelyet az évszázadok hiénafalkái dúltak föl. Az emberek pedig olyan idegenek és kellemetlenek, mint legyek a halottas házban. De ha bealkonyodik, akkor fátyolköntöst vesznek magukra a hegyek és a síkság, az Akropolisz szépsége pedig újból kivirágzik és kábítóan illatozik.

– Nézzen oda! – mondta Edit.

Már lenn voltak Belizárral a völgyben. Az alkonyi ég narancssárga tüzében, a távoli Akropolisz szilhuettje sötétlett.

Most a keskeny oldalát látták s a Parthenon titáni és mégis légies arányai oly győzedelmesen uralkodtak a síkság fölött, mint a korona, melyet isteni kezek tettek a hegy homlokára.

– A legmodernebb épület, melyet életemben láttam, – mondta Edit.

– Köti magát jelzőihez? – kérdezte Belizár.

– Ezúttal igen. A legifjabb művészet. A ma, a holnap, az örökkévalóság stilusa. Tökéletes, mint egy ifju isten meztelen teste. Mi jöhet még ezután? A gótika mellfüzője, a renaissance brokátja, a barok krinolinja – aggság, betegség, barbárság.

– Én magasabbnak képzeltem az Akropoliszt, – mondta kaján mosollyal Belizár.

– Belizár, – szólt Edit, – figyelmeztetem, hogy tavaly itt meggyilkoltak egy amerikait. Azt hiszem, ő is a görög építészetről beszélt.

Az estebédet együtt költötték el Edit fogadójában. Az asszony átöltözött és Belizár megvárta a hallban. Midőn újra lejött a lépcsőn, divatosan kék selyemruha volt rajta. Belizár úgy találta, hogy ez a kékség olyan szikrázó és szomjas, mint az egyenlítő égboltja a pálmacsúcsok fölött. A zománcos fényü nagy szemével és a barna bőrével az asszony megint valami egyiptomi faliképre emlékeztette.

– Maga most egyenesen Egyiptomból jön és ez Berenice királynő udvari kosztümje? – kérdezte Belizár.

– Óh nem, én messzebbről jövök. Ophir-országból és ez a mindennapos ruhám. Nálunk az elvált asszonyok kékben járnak, a szüzek pedig piros selyemben.

– És a férjes nők?

– Szürkében.

– Mi ujság a titkok országában?

– Azért titkok országa, mert idegenek előtt sohasem szoktunk róla beszélni.

– Közös erényeiknek, vagy közös bűneiknek köszönhetik az ophirbeliek ezt a lelki erőt?

– Aki meg akarja tudni, annak el kell utaznia Ophirba.

Belizár később egy kis vízfestményt vett elő, mely az Akropoliszt ábrázolta és odaadta Editnek. Az asszony figyelmesen nézte.

– Azt hiszem, ha egy amerikai indiánusnak mutatná meg ezt a képet, az is eltalálná, hogy istenek lakóhelye, ha nem is olyan magas, mint a new-yorki felhőkarcolók, amelyekben szatócsok laknak.

Belizár ellentmondó kedvében volt.

– Isteneké lehet, de semmi esetre az olimpusiaké. Az Akropoliszon, főleg az Erechtheionban, ősidők óta valami titok lappangott és én azt hiszem, hogy ez a titokzatos kultusz építette meg magának a márványhéját, mint a csiga a házát. Az olimpusi csőcselék azonban sohasem volt arra méltó, hogy átlépje a Propyleák küszöbét. Én megvetem az ordináré isteneket. Ha valaki halhatatlan, akkor ne legyen canaille. Uranosz első nemzetségében még volt valami fenség, de Zeusszal egy parvenühad tolakodott az Olimpusra. Zeusz nem tud egyebet kezdeni a mindenhatóságával, mint áldozatokat zsarolni az emberektől, akikkel különben is úgy bánik, mint a jobbágy-nyúzó földesúr. Nevetséges gondolat, hogy ez az olimpusi róka, aki minden liba kedvéért elcserélte a bőrét, mennydörögni tudott volna. És nevetséges, hogy a szabad, elmés és előkelő hellászi népnek ilyen istenei voltak. Zeusz mellett Apollót gyülölöm leginkább az önhitt dandy-mosolya és az asszonyos csípői miatt. Ha ön ezt a szép olimpusi vigécet fehér tennisz-ruhában látná valamelyik fürdőhelyen, jó ízlésü asszony létére émelygést érezne…

Edit még sohasem hallotta Belizárt ilyen hangon beszélni. Ezért meg lehetett neki bocsátani, hogy alacsonynak találta a Parthenont. Az asszony szemei maliciózus tűzben csillogtak, ajka körül pedig gonosz kis mosoly vonaglott. Nagyszerűnek találta, hogy ők ketten most leszólhatnak egy csomó istent a sárga földig.

– Hihetetlen, – folytatta Belizár, – hogy egy népnek, amely ott volt a termopyléi szorosnál, Plateánál és Salamisnál, Mars lett volna az istene. Mars, aki vérengző, ostoba és gyáva is, mert mikor Ilionnál megsebesül, ordítozik és megszalad…

Edit az asztalra támasztotta két könyökét és asszonyos pletykakedvvel tüzelte társát.

– És az istennők? Róluk mit tud?

– Ugyan menjen! Héra mintaképe a pöffeszkedő és korlátolt női snobnak… Ehhez az egész olimpusi karhoz Offenbach szerezte a stilszerü kísérő zenét.

– De Afrodite! Nos?

Nos, ez kemény dió volt. Belizár óvatosan körülnézett, hogy nem fülel-e valaki, ember vagy isten, majd fojtott hangon beszélt tovább.

– Hallotta valamikor, hogy Afroditenak lelke lett volna? Csak teste volt.

– De az gyönyörü volt.

– Gyönyörü volt, de egyebe se volt és ennyi kevés egy asszonynak, pláne egy istennőnek.

Belizár áthajolt az asztalon és suttogva mondta:

– Tudja mit? Én degutánsnak találom az ostoba nőt!

Edit úgy megijedt, hogy szinte belesápadt. De Belizár is megsokalta a saját őszinteségét.

– Hagyjuk Afroditét, – mondta. – A gyermekkori kegyelet lehet oka, hogy nem esik jól róla rosszat beszélnem. Azt hiszem, ezek az istenek ifju korukban különbek lehettek, de mi már csak degenerált állapotukban ismerkedtünk meg velük.

– Tudja mit hiszek én? – szólt Edit. – Őket valami eredendő bűnük vitte a züllésbe, az, hogy nem ismerték sem a szenvedélyt, sem a szenvedést. Túltáplált tenyészállatok módjára éltek az ambróziás vályúk mellett, fájdalom és remény nélkül. Pedig az isten sem lehet el rendes foglalkozás nélkül. Én az egész mitológiában csak Cerest becsülöm és Prometeuszt. A pogány mater dolorosát és az őskori megváltót. Ceres az igazi asszony, Prometeusz az igazi férfi. Nekik vannak a legszebb legendáik, az ő alakjukat megszépítette és emberiessé tette a fájdalom.

– Szóval: az istenekben is az a nagy, ami emberi.

– Ha valamelyik halhatatlan igazi istenné akar lenni, akkor le kell szállnia a földre, vérét és könnyeit kell ontania.

Belizár még az este kiment Pireuszba, mivel ott horgonyzott az Ariane. Az automobilján ment, amelyet soffőrjével együtt magával vitt a yachtján.

VI.

Istenkáromló kedvük akkor is eltartott még, mikor a muzeumban jártak és némelyik olimpusi halhatatlannak volt mit hallania. Egyik-másik kőarc fensége vagy bája azonban mégis lefegyverezte őket.

Edit megállott egy kis Afrodite-fej előtt.

– Ha ezt a knidoszi mosolyt látom, akkor úgy érzem, bocsánatot kell kérnem az istennőtől, hogy tegnap végighallgattam a maga rágalmait.

– Itt megint valami titok lappang, – mondta Belizár. – Egyáltalában különös, hogy mennyi titok huzódik meg a napfényes templomok oszlopai között. Ennek a fönséges homloku Zeusznak például elhiszem, hogy Periklesz istene lehetett, a knidoszi Afroditét pedig egy Aszpázia is imádhatta. A hiteles mitológia lúdtolvajának és a sánta Vulkán feleségének azonban nincs sok közük ezekhez a képekhez. Úgy látszik, a hellászi művészek eretnekek voltak és saját izlésük szerint korrigálták a szentek életét. A művészet kiragadta a vallást a papok kezéből és a saját képére formálta az isteneket, így azután párhuzamos istenek uralkodtak az Olimpuson.

Abban különben megegyeztek mind a ketten, hogy egyikük sem kedvelte a muzeumokat.

– Ezeket az isteneket és heroszokat kivették eredeti miliőjükből, amely rájuk nézve az életet jelentette; egyiket agyonverették a másikkal és egy óriás kripta halottaivá tették, – vélekedett Edit. – Minden tömeg csőcselék és száz isten együtt véve tömeg. A kiválóságnak mindig egyedül kell lennie, életében is, halálában is. A régi fejedelmek ezt tudták, ők hegytetőkön és puszták méhében temetkeztek és a holtuk után is urak maradtak.

Belizár megtoldotta:

– Ezek az istenek kor és foglalkozás szerint vannak elrendezve. Egymással rivalizálva kínálgatják a védelmüket. Halhatatlansági verseny. Olimpusi bazár. Ez a didaktikai szándékosság és pedantéria tönkre teszi az illuzióimat.

– Illuziókat is tart raktáron?

– Úgylátszik, bár magam csak akkor szerzek róluk tudomást, mikor már tönkrementek.

De nemcsak halhatatlanok, kőemberek is voltak a muzeumban és Edit ezeket nézte legszívesebben.

– Tudja, hogy maga görög tipus? – mondta Belizárnak.

– Fölfedezte már arcomon Apolló mosolyát?

– Szerencséjére nem istenhez, hanem emberhez hasonlít. Úgylátszik, a régi hellének mind angol-szász földre menekültek az új görögök elől. Ifju Achilles Cambridgeben evez, ha megborotváltatja Odysseust, rá fog ismerni egyik yankee-barátjának elszánt és ravasz arcára, Agamemnon pedig borotválatlanul ott ül az angol felsőházban. Nézze meg az olimpusi győzők szobrait, úgy amint vannak besorozhatja őket amerikai tengerészeknek, vagy angol rendőröknek. A maga őse pedig itt van, ni!

Egy sírkő előtt állottak, mely a dipyloni temetőből került ide. A dombormű egy katonát ábrázolt, aki utolsó csatája előtt búcsút mond édesapjának. Mind a ketten a nyitott ajtóban állnak, az öreg ember gyérszakállu álla szinte remeg a fájdalmas meghatottságtól, miközben sovány ujjai között szorongatja fiának izmos jobbját, a fiu pedig, erőt véve fölindulásán, elfordítja fejét és elborult arccal bámul ki a szabadba. Odakünn egy szolgafiu fogja a paripát. A lónak csak a feje látható, de a művész valami hihetetlen gonosz, démoni kifejezést tudott neki adni.

Belizár elnézte a reliefet.

– Úgy találja?…

– Meglepő hasonlatosság. Nemcsak külső, de belső is.

– Mit tud a katona belsejéről?

– Annyit, mint az önéről, amennyi az arcára van írva. Ennek az embernek is megvan az a férfi-hiúsága, hogy akkor akar a legerősebbnek látszani, mikor leggyöngébb.

– Mulat rajtam? – kérdezte Belizár.

– Nem. Azt hiszem, megmondtam már, hogy én semmit sem veszek komolyan, csak a férfit. Mulathat a hal a vízen, a madár a levegőn? És most ön a víz, a levegő, a férfi.

– Egy férfi.

– Most nem _egy_, hanem _a_ férfi.

Kissé elhalványodott, mikor ezt mondta, de azért mosolygott. Azután egyszerre egy gágogó és kotkodácsoló turista-raj tört be a terem szent csöndjébe, friss erőben levő utasok, akik piros könyvvel a kezükben szaladgáltak ide-oda a márványszobrok között.

Az amerikai pénz-leviatán fölbukkanása igen fölkavarta Uj-Görögország sekély vízeit. Ahol Belizár megfordult, ott a halszemü angolszász túristák sorfalát rajongó tekintetü benszülöttek törték át, emberek, akik minden áron beszélni akartak a trösztemberrel. Belizár úgy vonzotta őket magához, mint a mesés mágneshegy a tengeri gályákat s ők kisérteties biztossággal eveztek be a d’Angleterre halljába, és kormányoztak az öblös karosszék felé, melyben Belizár szivarozgatott. A két elszánt képü yankee azonban, aki mellette a tikár szerepét vitte, úgy elmorogta mellőle ezt az alkalmatlan romantikát, mint a házőrző eb. Igy azután egyes vállalkozó szellemü ifjú görögöknek meg kellett elégedniök azzal, hogy semleges távolból, némán és szenvedélyesen cigarettázva, küldjék a pillantások epedő meteorraját az érdekes férfiú felé.

Ezek a pillantások olykor csodálatosan beszédesek voltak. „Önnek van ezer milliója, vagy mondjuk ötszáz… Ha abból egyet nekem adna, maradna önnek még négyszázkilencvenkilenc… De én egy félmillióval is beérném, szükség esetén kétszázezerrel, sőt százezerrel is… Maradna önnek…“ és a többi. Ha Belizár csiklandós ember lett volna, akkor éreznie kellett volna a láthatatlan asztrál-kezeket, amelyek hizelegve és könyörögve tapogatták körül zsebeit.

Edit tudomást vett a fantasztikus rohamról.

– Ön olyan, mint az alexandriai világító-torony. A fáradt és éhes vándormadarak állandó ostrom alatt tartják. A lába körül ezer szegettszárnyú terv és reménység vonaglik.

– A világító-tornyokat nem a madarak kedvéért építik.

– Ezt meg kellene mondani a szegény madaraknak. Jól érzi magát legalább ott fönn a magasban?

– Mondhatom, néhanapján igen kellemetlen a helyem.

– Pedig ez a kellemetlenség adja meg a hatalom érzetét. Tegnap azt mondtam, hogy maga görög tipus, de vannak pillanatok, mikor inkább Budha szobrára emlékeztet. Azaz mégsem, mert Budha emberibb, szerénvebb, hogy úgy mondjam: szégyenlősebb, mint maga. Ő szegény örökké resteli, hogy nem tud segíteni a sok szerencsétlen flótáson, aki hozzá fohászkodik. Szégyenli, hogy túlbecsülik a hatalmát. Ez az istenek közös tragikuma. Maga azonban nem tartozik a szégyenlős istenek közé, maga afféle délamerikai aztekisten, nagyállkapcsú, emberevő ősbálvány.

– Köszönöm. Mondja, Edit, miért haragszik tulajdonképpen reám? – kérdezte Belizár nevetve.

– Mert az ön gőgös bálvány-mosolyának köszönhetem életem legnagyobb megalázását.

– Esküszöm, hogy nem tudok erről semmit.

– Hiszen ez az! Napok óta támadom, maga pedig annyi tudomást sem vesz az én heroikus amazonattakomról, mint a vastagbőrü a szunyogcsípésről, vagy az aztek-bálvány az imádságról.

Estebédnél ültek éppen és Edit Belizár elé tette üres poharát. Az amerikai vizet töltött neki és nyugodtan mondta:

– Tudja mit mondok, Edit? Ne pereljen velem, hanem jőjjön haza.

– Hová – haza?

– Ariane a mi közös hazánk.

Edit arca egy másodpercre lángvörös lett.

– Hiszen én egyebet sem akarok. Ezúttal azonban – ezt be kell látnia – a látogatásom nem a hajójának, hanem magának fog szólni.

– Annál jobb! Minden ajtóm tárva-nyitva.

– Volt már Pannonhalmán? – kérdezte váratlanul Edit.

– Nem voltam.

– A papok vára mellett, a kapun kívül, van egy épület, azt úgy hívják, hogy asszonyvár. Oda beeresztik a nőket, de tovább nem. Én azonban nem akarok megállani ott, ahol minden vászoncseléd megfordul, hanem be akarok menni oda, ahol maga egyedül van. Mondja, barátom, mit is rejteget tulajdonképpen a klauzurában? Talán azt a banális titkot, hogy maga is ember?

– Meglehet.

– Akkor mutassa magát olyannak, amilyen. Ez az egyetlen ellenérték, amit nekem adhat. Az asszony született társ. Ha kell bűntárs. Holttesteket dugdos a cellájában? Nem baj. Sőt annál jobb. Én virágok alá temetem azokat és illatfelhőkkel nyugtatom meg a lelkiismeretét.

– Maga olykor csodálatosan romantikus, kedves Edit.

– Én nagyon reális vagyok. Tudom, hogy csak relativ érték vagyok és annyit érek, amennyire tartom magamat. Én elajándékozhatom, de el nem dobhatom magamat. Az arany a sárban is arany, de én csak egy szegény virág vagyok. Ennyi az egész.

– Alkalmasint rózsa, mert elég gyakran érezni a tüskéit. Nyugodjék meg különben, én nem rejtegetek a klauzurámban semmiféle titkot.

– Csak azt a férfias elhatározását, hogy nem lesz játékszer semmiféle nő kezében? – kérdezte szándékos álpáthosszal Edit.

– Ha játékszer volnék, akkor mindenesetre azt ambicionálnám, hogy az ön gyönyörű keze tépjen ronggyá.

Edit csillogó körmü, finom, szinte törékeny ujjai játszadozva forgatták az irizáló poharat. Az asszony ajka szélén különös mosoly jelent meg. Sok melegség, némi szomorúság, egy csepp gonoszság volt a mosolyában.

– Maga mégis rejteget valamit, – mondta makacsul. – Vannak aszkéta szerzetesek, akik pálinkát főznek és maga talán egy fanatikus, aki pénzt gyárt. Csak pénzt, mindig pénzt, azonkívül semmit.

– Annál rosszabb reám nézve. De nem gondolja, hogy ön kissé kiméletlen velem szemben, hősies Atalanté?

A kalydóniai vadkan-vadászatra gondolt, melyet egyik múzeumban látott és most tényleg úgy találta, hogy Edit sápadt profilja és a márványrelief párductestü, ruganyos, szép és vérengző amazonja között valami hasonlatosság van.

– Szeretnék még kiméletlenebb lenni, – mosolygott Edit. – Szeretném magát megalázottnak, szenvedőnek, vérzőnek látni.

– Hogy azután fölemeljen és meggyógyítson? – kérdezte kajánul Belizár.

– Nem tudom, hogy mit tennék. Először mindenesetre megnézném, hogy mit rejteget a szívében. Lehet, hogy csak a nagy gyöngeségét. Az erő talán nem is egyéb, mint a gyöngeség álarca. Az erő a víg dal, melyet a sötét temetőben énekel a gyermek.

Belizárnak eszébe jutott, hogy Edit őt az imént emberevőnek nevezte és hangosan elkacagta magát. Az asszony azonban nem jött zavarba, hanem tovább is rajta tartotta pillantását, mely ezúttal olyan vérszomjas volt, mint a párductagu Atalanté kőtekintete.

– Belizár, – szólt később Edit, – maga talán okosan tenné, ha rövidesen túladna rajtam, ha faképnél hagyna és elutazna. Reménylem azonban, hogy nem hallgat a jótanácsomra és itt marad. Én ugyanis azt hiszem, hogy ha együtt maradunk, akkor mégis csak be fogok jutni azon a bizonyos kapun.

– Selyemvánkoson viszem eléje a kulcsokat, – szavalta az amerikai.

– Maga gránit-emberként szerepel. Ha én oda bejutok és azt találom, hogy megcsalta a világot és a lelke olcsó anyagból épült, – mi lesz akkor?

– Mi lehet akkor?

– Azt hiszem, hogy demolálni fogom önt, Belizár, kő kövön nem marad. Ne nevessen, kérem!

– Maga a Ddzsengisz Khán-féle iskola növendéke. Amit meghódít, azt föl is dúlja. Azonban engedjen meg egy kérdést a békés szatócsnak, aki sohasem értette a háború logikáját: mit gyülöl a hódító és mit szeret?

– Gyülöli a leleplezett gyöngeséget, amely azt állította magáról, hogy erő. És szereti az erőt, amely az ő kedvéért gyöngének tetette magát.

– A görög szentírás mást tanít. Herakles gyöngének tetette magát a lydiai királynő kedvéért és Omphale asszonyi ruhát és rokkát adott neki.

Edit elmosolyodott és jó ideig hallgatott. Végül halkan kérdezte:

– Nos, és azt hiszi, hogy Herakles nagyon kellemetlenül érezte magát a selyemköntösben?

– Azt éppen nem…

– Ő magára vette a tréfás kis megalázást, hogy könnyűvé tegye Omphale számára a tragikus nagy megalázkodást. A rokka volt a hitehagyott királynő enyhítő körülménye. Ez a rokka különben nem akadályozta meg Heraklest abban, hogy olimpusi istenné ne legyen.

Edit fölkelt és kezet nyujtott Belizárnak. Mára véget ért a kalydóniai vadászat. Az amazon fölment a hotel emeletére, a vadkan pedig vastag havannát dugott a szájába, azután fölkapaszkodott az automobiljára és elhajtatott Pireusz irányában.

VII.

Alkonyatkor furcsa nagy felhő vonaglott az Akropolisz fölött. Olyan volt, mint a repülő fúria, a lobogó kígyóhaja fölért a zenitig.

Edit sápadt volt, nyomott kedvünek látszott. Szokása ellenére nem is öltözött estebédhez, hanem angol vászonruhában fogadta Belizárt.

– El fogok utazni, – mondta. – Moreában tegnap földrengés volt és a lapok azt írják, hogy sok ember meghalt. Itt is éreztek valamit. A komornám mondta az este, miután maga már elment és én nem is sokat aludtam az éjjel.

– Atalanté fél? – kérdezte Belizár mosolyogva.

– A félelem nem kifejezés. Hideg undor és szomorúság szorítja össze a szívemet, ha arra gondolok, hogy van egy titok, egy erő, amely ezrével tiporhatja el az embereket, mint a hangyákat. Én nem félek a haláltól, legalább nem minden haláltól. Halála válogatja. De a halál legyen tragédia és nem katasztrófa. Engem fölháborít a véletlen hideg közömbössége.

– Tudok egy biztos helyet, – mondta Belizár.

Edit kérdőleg tekintett reá.

– Hajófödélzeten, nyílt tengeren nincs földrengés.

Edit kedvetlenül rázta a fejét.

– Lássa, ha tegnap nem beszéltünk volna a hajóról, akkor ma reggel kimentem volna Pireuszba és megkértem volna, hogy vigyen magával. Hiszen eszembe jutott. De most már nem lehet.

– Feketekávéig meggondolhatja még a dolgot, – szólt kötekedve Belizár.

Az asszony hevesen rázta meg a fejét.

– Nem, nem kéredzkedem be az asszonyvárba!

Asztalhoz ültek. Belizár úgy evett, mint a farkas, Edit azonban alig nyúlt a tálakhoz. Szótalan és szórakozott volt, azt a benyomást tette, mintha a messzeségbe fülelne, ahol minden pillanatban megszólalhatnak valami lesben álló ellenség ütegei.

Azután egyszerre rémült csend támadt az ebédlőteremben. Az a csend, amely a bányában megelőzi a robbanást. Edit valami gyönge villamos ütést érzett a térdeiben, egy kis szédülést a fejében, a csillár meglódult fölöttük, valaki leejtett egy tányért.

– Itt van! – suttogta Edit krétafehér arccal.

A vendégek meghökkenve néztek össze. Néhányan talpra ugrottak, a többiek követték a példát és a széklábak szakadatlanul nyikorogtak.

Megint egy lökés! Ezúttal harsogó zúgás kísérte, mintha százezer óriási madár kelne szárnyra. Egy olasz pincérfiu az ajtóhoz rohant és fisztulázó hangon kiáltotta: terremoto!

A fiu rikácsolása rettegéssel töltötte meg a levegőt. Az emberek a kijárás felé siettek. Eleintén rendben mentek, a hölgyeket előre eresztvén, a gyermekeket csitítgatva, de az ajtóban tolongás támadt és ekkor oly kétségbeesett türelmetlenség vett erőt a hátul állókon, mintha már szakadozna fejük fölött a mennyezet. Két perc mulva üres volt a terem.

Belizár nem mozdult a helyéről. Megfogta Edit karját és megakadályozta abban, hogy fölkeljen.

– Nos, Atalanté, itt a kalydóniai vadkan! Hallod a röfögését? Most lássuk a hősiességedet!

– Belizár, az Istenért, – hebegte az asszony.

Belizárban megvolt a ragadozók föltétlen fizikai bátorsága és a bátorsága kedvét lelte abban, hogy csillogtassa acélvértjét. Körülnézett: egyetlen pincér állott a pohárszék mellett, a félelemtől zsibbadt lábakon.

– Miért nem hozza ide a tálat? – rivalt reá Belizár.

A pincér, egy hatalmas akarat sugallata alatt, gépiesen fölvette a tálat. Jobb karját a hátára téve, kifogástalan mozdulattal kínálta meg az amerikait. Belizár evett, közbe az ő rendes kaján mosolyával kémlelte Editet.

– Hőslelkü Atalanté, – mondta – ha ön netán félne a stukkós mennyezet alatt, amelyen tényleg némi repedések látszanak, akkor szakítsa félbe kalydoniai vadászatát és vonuljon a télikertbe, ott nem érheti baj. Az ön alázatos vadkanja most megebédel, de azután föl fogja keresni, addig csak tartsa készen nyílait.

Egy csepp részvétet sem érzett Edittel. Ez most nem is asszony, csak egy halálra rémült kis állat, amelyben az önfentartás ösztöne elnyom minden emberi indulatot. Ha fölugrik és eltorzult arccal, félszeg mozdulatokkal szalad világgá: ő bizony útjára engedi.

Edit a félelemtől tehetetlenül ült ott, mint a szepegő kisleány. Csak azért nem futott még ki a teremből, mert nem mert eltávozni ettől a nagy erőtől, amelybe úgy belekapaszkodott, mint a hajótörött a palánkba. Ez a nagy sugalló erő a biztonság érzetét terjesztette maga körül és lassankint édes melegséget öntött Edit ereibe. A melegség forrósággá növekedett és valami különös, diadalmas mámornak lett az okozója.

– Nos, nem megy ki? – kérdezte Belizár.

Edit sápadt mosollyal rázta meg a fejét.

– Nem megyek!

Aztán a pincérnek szólt.

– Egy csepp pezsgőt szeretnék.

A pincér, akin ugyanaz a heroikus mámor vett erőt, szolgálatkészen kirohant és a buffetben ugyancsak csillogtatta vadonatúj bátorságát. A dolognak híre ment: Belizárék odabenn pezsgőzni akarnak.

Belizár sugalló erejét most már a télikertben is érezték. Néhány fiatalember visszajött a terembe, egypár hölgy is követte a példájukat. Olykor a bátorság is ragadós divathóborttá lesz és ahány snob lakott a szállodában, az mind halálos elszántságot érzett a szívében.

– Lelkemre mondom, csodálom magát, Edit, – mondta Belizár. – Maga nagyszerü asszony és nagyon lefőzött.

– Ne higyjen a látszatnak, – szólt Edit. – Én nagyon gyáva vagyok. A nyomorult kis önuralom, amelyet most fitogtatok, az ön elhullatott morzsáiból került. Én nem akarom önt lefőzni, hanem meg akarom valamiről győzni.

– És mi az?

– Ha arra kérem, hogy vigyen a hajójára, nem gyávaságból teszem, – hiszen látta, hogy le tudom küzdeni még a természetes ösztöneimet is, – hanem azért, hogy az ön közelében lehessek.

Edit arca rózsás lett, Belizáré vérvörös.

– És ha el akar vinni, akkor kérem, vigyen minél előbb, vigyen rögtön.

Belizárnak nem is volt már kedve maradni. A terem különben is megtelt már emberekkel, akiknek arcán a bátorság hencegéssé züllött.

Fél óra múlva az automobil zúgva és csattogva repült végig az Athén és Pireusz között elterülő ősrégi olajfaligeten. Az asszony lehunyt szemmel ült Belizár mellett. Egész úton egy szót sem beszéltek. Később Edit odahajtotta fáradt fejét Belizár vállára. Most már a gépkocsi lármáján kívül még valami állandó hangot hallott: Belizár szívének erős lüktetését.

VIII.

Egy tavaszi éjszakán annyi csillag hullott, hogy a föld megtermékenyült és a megvénült élet újjászületett. Hellász kövei rügyezni és virágozni kezdtek, a földből márványoszlopok bujtak ki, az oszlopokon kosszarvu oszlopfők nyiltak, az üres timpanonokban pedig virágzó fürtökben nőttek a kecses istenképek. Az azurszigeteken, melyeknek vonalai olyan merészen és harmonikusan olvadtak bele a tenger és az ég ércfényü mélységébe, mintha nem is valóság, hanem egy művész-isten muló viziói volnának, ismét kigyulladtak a régi istenek áldozati tüzei.

Az Ariane diadalmas gályává változott, melyen a győző vitte a maga prédáját. A hajó orra előtt zordon tritonok lovagoltak merevszemü vizi szörnyetegeken és teli pofával fujták a tüskés csigatülköt; a hajócsapás tajtékförgetegében széphátu, nevető szemü najádok bukkantak föl. Egy-egy öböl ciprusfái alatt ujjongó emberfelhők gomolyogtak párducos fogatok körül. A parti sziklákról pedig fehér, fenséges fantómok tekintettek álmodozó szemmel a diadalmas gálya után.

– Zenét hallok a part felől, – mondta Edit. – Furulya, csörgődob, ének. Egy világos női hang, – sötét férfikar kíséri…

– A hajógép énekel, – válaszolt csendesen Belizár.

A közeli sziklafalak ércesen visszaverték a kazánház ritmikusan dagadó és apadó hangzavarát és az ember valóban azt hihette, hogy a sötétségben nagy embertömeg énekel szilaj ditirambokat. A kormányos sípja és a gépész csengője úgy szólt bele a zajba, mint a syrinx és a csörgődob. Belizár lehunyta két szemét és maga is hallgatta az éjszaka énekét. A szíve mámorosan kalapálta hozzá az ütemet.

– Mennyi csillag!

Belizár azonban nem szerette mostanában, ha Edit elmerült a természetben. Ilyenkor megnyilt az asszony szíve, mint a kristályüveg, és ami forróság benne volt, az elpárolgott, akár az illó olaj. Most megint a csillagok szívták föl magukhoz és Belizárnak semmi sem maradt az asszonyból, csak a hüvös, élettelen kis keze, melyet fogva tartott.

– Csillag a csók szinonimája, – kezdte megint Edit. – Kitől hallottam ezt? Ha két szerelmes száj találkozik, akkor lehull egy csillag. Ez rendjén való is, az utolsó csókkal legyen vége a világnak.

Belizár föllázadt a csillagok ellen.

– Ez olyan probléma, – mondta, – mint az angol kőszéné. Száz esztendő mulva elfogy, – mivel füt akkor az emberiség? Hiszen majd kitalálnak valamit a tudósok. Csillag azonban van még odafönn szépen, azért nem is kell velük fukarkodni.

Az idő későre járt már és ők még mindig ott beszélgettek a sötét födélzeten. Az asszony a heverőszéken feküdt, Belizár mellette ült és tulajdonjogának szimbolumaként fogta a csillagok felé dezertálónak kezét.

De most megint megszólalt Edit.

– Tudja, mi volna jó?

– Hogy mondtad?

– Tudod, mi volna jó? Ha az Ariane hirtelen elsülyedne.

– Megint a halál?

– Nem tehetek róla, hogy az élet olyan szűk tömlöc. Amint megmozdulok, mindjárt beleütközöm a fekete falba. A szenvedés is, a szerelem is a halálban látja a maga fokozását.

– Halkabban! – intette Belizár. – Szent helyen járunk: itt született Afrodite. Káromlásnak vehetné, amit mondasz.

– Mi köze Afroditenak a szerelemhez? – kérdezte Edit ellenségesen.

Belizár halkan elnevette magát.

– Eretnek! Afrodite intellektusáról magamnak sincs valami jó véleményem, de a szerelemhez való tehetségét nem merném kétségbe vonni.

– Én igen, – vágott vissza Edit. – Az ő édes mosolyának sohasem volt köze a szenvedélyhez. A szerelem egyáltalában nem mosolyog. Az halálosan komoly dolog, – az egyetlen komoly dolog a világon. Afrodite nem is a szerelem, hanem az élvezet istennője. Kikapós asszony, kalandok után futkos. Ki kell egyszer már mondani az igazságot: a hellének egyáltalában nem is tudták, hogy mi a szerelem. A szerelem Ázsiában született és a szerelem igaz istennője Astarte. A sápadt arcu, a haldokló szemü, a véresajku Astarte, a titokzatos, kiszámíthatatlan, félelmetes istennő. Ő a bűn királyi bíborpalástját viseli és sohasem mutatja magát meztelenül. Meztelenül csak az ártatlanság jár és Afrodite valóban olyan ártatlan, mint bármely más szép állat.

– Bár beszélne tovább, – gondolta magában Belizár, akin valami nagyon kellemes tunyaság vett erőt. És Edit beszélt.

– Tegnap szereztem valamit Naxos szigetén. Egy kőfejet. Egy pirosfezes kis ember hozta a hajóra. Azt mondta, hogy Praxiteles remekműve, a szőlejében találta, de az ember nem úgy festett, mintha szőleje volna. Megmutassam?

– Hol van?

– Itt a székem alatt. Gyujtsa meg a lámpát.

Belizár tapogatva kereste meg a villamos kapcsolót, a következő pillanatban a fejük fölött levő tölcsérből vakító fehér fénysáv villant elő, szívén találva a megijedt éjszakát és kerek fénytányért vetve a fekete födélzetre. Belizár sietve visszavonult a homályba, Edit azonban ott maradt a fénykörben, megszeppenve és kissé megszégyenülten dörzsölve a pilláit.

A két keskeny, ideges keze fölemelte a fekete kendőbe takart nehéz követ, azután óvatosan, szinte félénken kihámozta a selyemből. Belizár figyelmesen nézte, közbe kissé feszengett, mintha egy exhumálás szemtanúja volna. A szeme most két fehér kőszem meredt és üres tekintetével találkozott. A kőfej fiatal szép nőé volt, aki a rémülettől és a fájdalomtól dermedten, megsemmisülten és reménytelenül, félig nyitott szájjal, megtört szemmel bámult a villamos lámpába.

Edit gyöngéden a két tenyere közé fogta a fejet és hosszan farkasszemet nézett vele.

– Mit gondol, Belizár, – kérdezte halkan, – mit ábrázol?

– Talán valamelyik Niobida halálát, vagy egy amazon agoniáját. Annyi bizonyos, hogy a szenvedés kifejezése rettenetesen igaz.

– Ez először is nem eredeti munka, hanem másolat, hamisítás. Rögtön megismertem, mert Nápolyban egy ízben már megvettem a fej párját. Ott tucatszámra gyártják ezeket és az én görögöm is alkalmasint onnan hozatja. Az eredetije egyébként nem is görög, hanem késői római munka. A csókbolond nimfát vagy bacchánsnőt ábrázolja. Ezt az arcot nem a fájdalom, hanem a gyönyör dúlta föl. Ez nem agónia, hanem mámor. A halál fensége hajszálnyira hasonlít az élet őrjöngéséhez. Ezen nincs mit mosolyogni, édes barátom és én nagyon csodálom, hogy az ön Afroditejának kedve van nevetni. Úgylátszik, a derék olimpusi asszonyság sehogysem tudja megérteni, hogy itt miről is van szó tulajdonképpen.

Edit ott ült a fénygömb közepén, mely még sötétebbnek mutatta a körülötte elterülő nagy éjszakát. Olyan volt, mint egy idegen kis csillag egyetlen lakója. Még egyre a kőfejet nézte, mintha annak arcáról olvasná le azt, amit mond.

Később újból megszólalt.

– Nekem bizony nincs kedvem nevetni. Én most _megint_ fölértem életem egyik csúcsára és tudom, hogy minden lépés, melyet ezután teszek, lejebb visz a mélységbe.

Ez a _megint_, a visszautalás a multra, kissé megalázta Belizárt.

– Mi van a mélységben? – kérdezte a homályból.

– A megszokás, értsd: a halál.

– Nem lehetne megállani a csúcson? – kérdezte Belizár.

Edit olyan gyöngéden és fölényesen nevetett, mint a fiatal anya, mikor a gyermeke valami kedves naivságot mond. Egyszerre jókedvü és bizalmaskodó lett. Cigarettát kért és a fénykörben megjelent Belizár nagy keze a nyitott aranydobozzal.

– Te, – mondta Edit, miközben kék füstfelhőt fújt a bacchánsnő szeme közé, – te Belizár, mondok neked valamit. Ne gondolj soha arra, hogy engem feleségül végy. Nem látom most az arcodat, de tudom, hogy kajánul mosolyogsz…

– Oh, dehogy! – szabadkozott az amerikai.

– Mosolyogsz, ha mondom, a hangod is elárulja, hogy mosolyogsz! Mindegy! Ne akarj engem feleségül venni. Tudom, tudom: nincs az Unióban az a kócsagtollas, gyémánt harisnyakötős Gibson-girl, aki édes-örömest hozzád nem menne. A vasutkirályok és petróleumcsászárok érzelmes leányai mind rólad és a bank-letétjeidről ábrándoznak. Azt hiszem, ha kissé lapozgatunk az Almanachban, találunk olyan megszorult uralkodó fejedelmet is, aki hozzádadná a leányát. Te mindenkit elérhetsz, akit akarsz, éppen csak engem nem, aki pedig a legolcsóbb asszony vagyok mindazok közül, akik valaha a nyakadba varrták magukat.

Belizár nem tudott mit válaszolni. Mindenképpen kényesnek találta a tárgyat. Ha igazat ad Editnek, megbántja, ha ellentmond neki, sikos talajra lép. Edit jól titkolt perfidiával élvezte a zavarát, majd így folytatta:

– Én szerelmesnek – ugyebár? – egészen tűrhető vagyok, de a házassághoz nincs semmi tehetségem. Bolond ember, aki a fejébe veszi, hogy jóravaló barátnőjét rossz feleséggé degradálja. Te nem vagy bolond és ezzel végeztünk is a kérdéssel, reménylem mindenkorra.

– Különös nézeteid vannak, – mormogta Belizár még mindig óvatosan.

Edit ajkán finom és gonosz kis mosoly jelent meg, miközben női Hamletként megint farkasszemet nézett a kezében levő kőfejjel.

– Valamiért mégis irigyelhetjük ezeket, mi újak a régieket. Az ő pogány szemük kifelé nézett és amit láttak, az szép és tökéletes volt, mert a természet volt. Mi befelé tekintünk és furcsa, felemás dolgokat látunk. Mikor megölelsz, akkor is látom magamat és olykor így szólok magamhoz: Nini, Ladányi Edit, te most azzal az idegen úrral ölelkezel, akit egy-két héttel ezelőtt bemutattak neked egy budapesti szalonban…

Valami haragos dübörgés hallatszott a sötétségben.

– Idegen úr! Miféle beszéd ez? Ha én idegen vagyok, ugyan ki nem az?

– Minden férfi az, – mondta Edit halkan.

A többit már nem merte megmondani, pedig a nyelvén volt: Amióta nő vagyok, az életem örökös utazás a férfi felé. De minél közelebb érek hozzá, annál kevésbbé tudok rátalálni.

Ezt azonban akkor sem mondhatta volna meg, ha bátorsága lett volna hozzá, mert Belizár hirtelen széttépte a fehér fénygömböt, melybe Edit begubózta magát, eloltotta a villamlámpát, magához ragadta az asszonyt és elnémította egy csókkal. Ebben a csókban több volt a sértett hiúság keserűsége és a zsarnoki harag, mint a gyöngédség. Ha nem lett volna olyan sötét, akkor Belizár megláthatta volna, hogy Edit arca e pillanatban csodálatosan hasonlít a kőfejhez, amely időközben kiesett az asszony öléből és dübörögve gurult végig a födélzeten.

Az Ariane akkor már ázsiai vizeken járt, Chios szigete alatt. Pelinaeas hegyfok lejtőjén gigantikus templomfalak emelkedtek, amelyek még kormosak voltak Astarte oltárának tüzétől.

IX.

Edit megint egyszer fölgyujtotta maga mögött a múltját, „mint a menekülő indián-harcos az őserdőt“ – mondta maga. Az üldöző falka, a gyülölt hétköznapok elmaradtak az égig csapó tűzorkánban és a szive ujjongott, mintha most már végleges győzelmet aratott volna az élet fölött.

Valami hallgatag megállapodás folytán Belizár nem avatta be az asszonyt úti tervébe. A _tenger ura_ – félig tréfás emfázissal így nevezte Edit – kedvét lelte abban, hogy bacchantikus diadalmenetben, látszólag terv és cél nélkül kóboroljon az azurszínü sivatagban. És Edit, aki félig rabnak, félig szultánának érezhette magát, annyit tudott csak, hogy útjok kelet felé visz, mindig a fölkelő nap irányában. Ehhez a lakomához csak Homér tengere énekelhette a méltó nászdalt.

Belizár, aki ifjabb éveiben azzal volt elfoglalva, hogy farkaséhségü ambicióit etette, érettebb korában pedig saját góliát-podgyászának teherhordója lett, most végre egy időre le tudta rázni a rabságot, amelyben önmagát tartotta. A nőktől, bár annyit fogyasztott közülök, mint a kékszakállu herceg, az idejét mindenkor jobban sajnálta, mint a pénzét és tulajdonképpen Edit volt valamennyi közül az első, akitől nem tudta megvásárolni azt a jogot, hogy utólag megvesse.

Belizár reggeltől-estig nyomon követte barátnőjét, „mint párját a hímoroszlán“, tréfálkozott Edit, – de azért volt az asszonynak mindennap egy órája, amikor egyedül volt önmagával. A hátsó födélzet alatt volt egy erkélyszerü sétafödélzet, – a szultána kertje, – amelyre csak a _ladys room_-on át lehetett jutni, ott minden hajnalban megvárta a napfölkeltét. (Héliosz kultuszának ezt a nemét angol turistanők terjesztik, akik így akarják megóvni bőrük üdeségét és idegeik acélosságát.) Könnyü pongyolában járt-kelt a hajnali fényben, hogy azután egy óra múlva, ha már vakítóvá lett a világosság, visszaosonjon homályos hálószobájába és visszabujjon az ágyába.

Ezek a hajnali órák fölségesek voltak. A födélzeteken mély csend volt, az éjjeli őrség még nem jött elő a kormányházból, az Ariane érctüdeje egyenletesen lélegzett, mint a békés alvóé. Künn, a tengeren, a születő nagy fényesség első sejtelme derengett. A tájkép csodálatosan intimus volt, a felhők, a parti hegyek, az alvajárókként vonuló vitorlás hajók, a halászó sirálycsapatok mind a maguk helyén voltak, mint egy régi német tengerkép gondosan megfestett részletei. Edit levetette szándáljait és mezitláb járt a födélzet hűvös palánkjain, amelyeket barnára festett az éjjeli harmat. A könnyü ruha alatt érezte karcsu macskatestének minden izmát és gyönyörködött mozdulatainak ruganyos puhaságában. Úgy szívta magába a hajnali levegőt, mint valami részegítő italt. Soha oly megnyugtató távolban nem érezte magát az emberektől, Belizártól is, és soha oly mámorító közelségben önmagához, mint ilyenkor. Néha oly győzelmes érzés fogta el, mintha az élet, ez a kiszámíthatatlan és veszedelmes fenevad, most már a lábai előtt heverne és ő ráléphetne meztelen talpával a nyakára.

Egyszer hajnalban partot látott a kormányoldalon.

Váratlanul és közelről jelent meg a föld, mintha éppen most bukkant volna föl a tengerből. A görög tájaktól elütő, mélyfekvésü, barnazöld, ingoványos sikság volt, a háttérben dombokkal és komoly profilu hegyekkel. Egy eleven lélek nem mozdult a réten, lomha csöndesség ült fölötte, melyet alig-alig tudott megmozgatni a hajógép érces dübörgése.

E pillanatban megszólalt Belizár hangja Edit feje fölött. A nagy födélzeten volt, alig néhány méternyire fölötte, de lelátni nem tudott onnan.

– Fönn van már, Edit?

– Fönn vagyok.

Nem szerette, ha meglopják az ő napfölkeltét, Belizártól sem szerette.

– Delfin-vadászatra megyek. Nem akar elkísérni?

A delfincsapat, csupa öreg nagy hal, ott vonult a lapos part mentén. Nagyokat fujva, nehézkesen bukdácsoltak, mint az elhizott atléták. Editen erőt vett a vadászláz.

– Várjon, mindjárt megleszek!

Tíz perccel később már yachtsapkával a fején, indulásra készen jelentkezett.

Motoros csónakba szállottak. Legényt nem is vittek magukkal; Edit, aki máskor is vezette már a kis hajót, a kormány mellett ült, Belizár pedig winchesterével a csónak orrán helyezkedett el. A benzines, több amerikai és európai verseny bajnoka, fanatikus buzgalommal hasította a vizet, szétfutó hullámgátakat túrva föl orrával.

– Tudja, miféle vidék az? – kérdezte Belizár, állával a part felé intve.

– A világ legbanálisabb tájképe.

– A trójai sikság.

Edit valami áhitatos kis szédülést érzett. Most már másképp hatott reá a vidék, mint két perccel előbb. A sívársága monumentális volt, a hallgatása sokatmondó, a távoli dombok földult oltárokra emlékeztették, a fönnúszó felhők pedig tragikus kórusba csoportosultak. Ez grandiózus színpad, melyet az emberiség első nagy passziójátéka szentelt föl. Évezredekkel ezelőtt valaki éneket mondott itt és aki erre jár, visszafojtja a lélegzetét és fülel, hogy nem zúg-e föl a visszhang.

– Illik itt egyáltalában delfinekre vadászni? – kérdezte Edit.

Belizár elnevette magát.

– Lám, a miliő sugalló ereje! Olvastam egy keresztény püspökről, aki Julianus császár idejében itt élt Trója vidékén és titokban áldozatokat mutatott be Hektor szellemének.

– Én Heléna szellemének áldoznék, – mondta Edit komoly arccal. – Ő találta ki a nő sexuális beszámíthatatlanságának divatos elméletét. Miután fölégették miatta Iliont és kiirtották a trójaiakat, hazament Lakedemonba és azzal magyarázta meg szökését, hogy a kegyetlen Afrodite bocsájtotta reá azt a csapást. Az achájok modern gondolkodásu emberek voltak és elfogadták a pszichopatikus magyarázatot. A budapestiek, sajnos, elmaradottabbak és én azt hiszem, mire hazakerülök Trójából, Árkayné ő méltósága már kimondta, hogy engem nem lehet teára hívni.

– Tudok Árkayné ő méltósága ellen biztos ellenmérget, – szólt Belizár. – Ne menjen többet haza Budapestre.

Edit vállat vont.

– Előbb-utóbb csak visszakerülök megint oda. Ott van a családi kriptám.

Többet nem akart erről beszélni.

– A delfinjeink a mély vízbe vonultak, – mondta Belizár.

Edit az Ariane felé kormányzott és ekkor észrevette, hogy a félgőzzel haladó yacht az orrát már nem kelet, hanem nyugat felé fordítja.

– Hát arra van Konstantinápoly? – kérdezte.

– Nem arra. De mi nem is megyünk Konstantinápolyba.

– Én pedig azt hittem…

– Vissza kell mennem Olaszországba, – magyarázta Belizár. – Ma éjjel radiotelegrammot fogtunk föl, amely Nápolyba szólít.

Edit sokáig hallgatott, az arca mindjobban elborult.

– És én azt hittem, hogy Konstantinápolyig még eltart, – mondta halkan és szomorúan.

– A Seabird telegrafált Nápolyból, Macdonald yachtja. Macdonald üzlettársam és New-Yorkból jött, hogy velem beszéljen.

– És miért nem jön utánunk Konstantinápolyba? Miért kell nekünk Nápolyba mennünk?

– Ott most együtt vannak az összes olasz hajótársaságok képviselői, akikkel dolgunk van. De nem értem magát, mi kifogása Nápoly ellen?

Edit nem válaszolt, a szeméből azonban könnyek peregtek, szakadatlanul és csillogva, mint a gyémántlánc szemei.

– Edit! Miért sír?

– Sírok, mert most már nem a fölkelő, hanem a lenyugvó nap irányában megyünk. Tudom, most már lenyugszik az én napom is.

– Elment az esze? – csattant ki Belizár gorombán. – Egypár napi dolgom lesz Nápolyban, annyi az egész, – azután, ha akarja, visszajövünk ide és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Edit makacsul rázta a fejét.

– Nem, barátom, ide én soha többé vissza nem jövök, hiszen az olyan szomoru volna, mint a látogatás a temetőben. Minden hegyfok, minden öböl egy-egy sír, melyben egy meghalt Belizár és egy föloszló Edit fekszik, a levegő pedig teli van kihült csókok kísérteteivel. Talán meghosszabbíthattuk volna életünket, de újból kezdeni nem lehet. Én meg sem próbálom, nem akarok hazajáró lélek lenni. Nápolyban partraszállok és tisztességes halotthoz illően hazavitetem magamat a családi sírboltomba.

– Mindebből én semmit sem értek, – türelmetlenkedett Belizár.

– Annál rosszabb reám nézve, – szólt Edit.

Az amerikai már tudta, hogy Edit nőies lágysága olyan, mint a bársony hüvely, mely acélpengét takar és nyugtalankodni kezdett.

Az asszony halvány arcán most gonosz kis mosoly jelent meg.

– Mondja, fölebbvalója magának Macdonald?

Belizár is elmosolyodott, de nem válaszolt.

– Ha nem parancsolhat magának, – folytatta Edit – akkor miért megy Nápolyba? Tudom, örömest maradna velem.

Belizár vállat vont.

– Várnak reám és botrány lenne belőle, ha fölültetném őket.

– Törődtem én a botránnyal, mikor magával jöttem? Mi a botrány? A frakkos és gyémántfülbevalós csőcselék fecsegése.

– Magára nézve igen, de reám nézve –

– Magára nézve egy csomó pléharcu, kavicsszívü uzsorás itélete.

– Az üzlet komoly dolog Edit. Maga azt nem érti meg.

– Üzlet az, amiből pénz lesz, ugyebár? Pénzre van szüksége? Vegye el az enyémet. Amerikai fogalmak szerint nem sok, de mégis annyi, hogy üzletszámba mehet. Cserébe hosszabbítsa meg az életemet két héttel.

A sértő szándék olyan nyilvánvaló volt, hogy Belizár meg sem haragudott. Inkább sajnálta barátnőjét.

– Köszönöm és szükség esetén igénybe is veszem jószívü ajánlatát. Egyelőre azonban még nem aktuális a dolog, mert ha ezer esztendeig élnék is, akkor sem tudnám elkölteni amim van, – mondta nagyszerü yankee-gőggel.

– Akkor a pénzszerzés vágya magánál beteges mánia. Olyan, mint az alkoholizmus, vagy a morfiumdüh. Szegény ember, miért nem gyógyíttatja magát, miért nem próbál leszokni róla?

Belizár most már kifogyott a türelméből.

– Mérsékelje magát, Edit. Semmi egyébről, csak a becsületemről van szó.

Edit keményen a szemébe nézett.

– Mit beszél becsületről? Én nem értek hozzá, különben nem volnék a szeretője. Maga sem ért hozzá, különben nem volna milliárdos. Ne, Belizár, ne hazudjunk egymásnak, – mi ketten tudjuk, hogy a becsület nem egyéb, mint a gyöngék és a gyávák enyhítő körülménye. Amit az ember nem tud vagy nem mer megtenni, attól a becsülete tartja vissza.

Belizár, aki a gyakorlatban lelkiismeretlen volt, mint bármely kalandor, elméleti dolgokban azonban hajlott az angolszász fölfogáshoz, visszahökkent ettől a rettenetes definiciótól.

– Mondja, Edit, miben hisz maga tulajdonképpen? – kérdezte szelid fölénnyel.

– Abban, amit emberben sohasem láttam még: az erőben!

Nem beszélt többet, hanem minden figyelmét a kormányra fordította. A hajókormányzás törvényeit fejtetőre állítva, szeszélyes kígyóvonalban vezette a csónakot, majd pedig összefonódó iveket vágott a víztükrön, mint a műkorcsolyás a jégen. Belizár nevetve tiltakozott a játék ellen, Edit azonban nem hederített reá, a szeme ragyogott, az arca kipirult, láthatólag nagy élvezete telt a titáni erejü kis hajógép engedelmességében és megrészegedett a gyors rohanás gyönyörüségétől.

A vadászatból nem lett semmi, a delfincsalád már valahol a Dardanellákban kergette a tonhalat.

A csónak az asszony kezének engedelmeskedve, veszett berregéssel iramodott a part egy meredek agyagfala felé.

– Mi lenne most, ha beleütköznénk a partba? – kérdezte Edit.

– A csónak úgy járna, mint a falhoz vágott tojás.

– És mi meghalnánk?

– A halál nem helyes kifejezés. Gelée lenne belőlünk.

Edit mélyen a kormánykerék fölé hajolva, sápadt arccal, összeharapott fogakkal nézte a nyílsebesen közeledő partot.

A benzines hirtelen megrázkódott és oldalvást feküdt, miközben zúgó tajtékförgeteg szakadt a bennülők nyakába. Edit az utolsó pillanatban mégis elfordította a kormányt és a maga tengelye körül perdülő csónak nagy ívben a nyílt tenger felé iramodott. Az asszony azonban hamarosan megismételte a vakmerő attakot, hogy azután a döntő percben ujból megfusson. A sapkája elveszett, kibomlott haja a homlokába csapzott, mindaketten bőrig megáztak.

Ez több volt a játéknál. Belizár éles tekintete leolvasta Edit arcáról az igazságot. A halál gondolata vezette a csónakot és az élet ösztöne kapott bele a kormányba. Mikor a megsemmisülés felé repült, Edit arca elszánt volt, mint a vadkant űző Atalanteé; mikor visszamenekült az életbe, a naxosi kőfej reménytelen és nőies tehetetlenségére emlékeztette. Az amazon-attak, a hősiességnek és a gyöngeségnek ez a küzködése, lenyügözte Belizárt és rászabadította szívére az ősi nagy részvétet, melyet a férfi készen tart a nő számára. Ime, a nő örökké csak ott kering saját szívében, mint a skatulyába zárt dongó.

– Edit, hagyja ezt! – mondta csöndesen és melegen és kivette kezéből a kormányt.

Visszatértek az Arianera és Edit, akin valami különös megszégyenülés vett erőt, szó nélkül a kabinjába vonult.

Belizár később bement a könyvtárba és találomra a kezébe vett egy folyóiratot. Hamar letette azonban megint, mert valami finom, meleg illat vonta magára a figyelmét. Körülnézett és egyik nagy angol kerevet támlája mögött fölfedezte az asszonyt, aki némán és mozdulatlanul feküdt ott. Belizár hozzátelepedett és mikor föléje hajolt, ajkával érezte, hogy barátnőjének arca csupa könny.

– Mit akarsz tulajdonképpen? – kérdezte halkan.

Edit görcsös erővel a nyakába kapaszkodott.

– Igy nem lehet élni. Én az első akarok lenni, az egyetlen, mindened.

– Az vagy.

Az asszony kétségbeesetten rázta a fejét.

– Ma igen, de holnap már nem leszek az. Amíg a nagy magányban úsztunk, szembe a nappal, addig nem volt köztünk semmi idegen. Te király vagy ezen a hajón és én a te asszonyod vagyok. De most jön Nápoly a hoteljeivel, a turistáival, jön Macdonald és az üzlet. Jön az élet, a társaság, a divat, a pletyka, jön minden ami kicsi, mocskos és mérges. Te megint Mister Belizár leszel, a trösztember, nekem pedig ujra magamra kell vennem annak az idegen és ellenszenves budapesti asszonynak az álarcát, kinek Ladányi Edit a neve.

– Nem bízol bennem? – kérdezte Belizár.

– Magamban sem bízom, – válaszolt Edit zokogva.

Hosszu szünet után újból megszólalt Belizár.

– Konstantinápolyba akarsz menni?

– Konstantinápoly!

Mennyi honvágy, mennyi remény, mennyi ujjongás egy szóban! Edit lehunyta a szemét, kéjesen kinyujtotta a karmait és hangosan szívta a levegőt, mintha valami édes, forró, exotikus illatot érezne.

Belizár tépelődve bámult a szoba mennyezetére. Később fölkelt és kiment. Edit azalatt mozdulatlanul feküdt a kereveten. De aztán hirtelen a könyökére támaszkodott és visszafojtott lélegzettel fülelt. Valami változás történt a hajó mozgásában! Fölpattant és nesztelen macskaugrással az olvasóasztal közepén lévő nagy delejtűhöz rohant. Az Ariane megint északkelet felé haladt, Konstantinápoly irányában!

A visszatérő Belizár a kereveten találta az asszonyt. Lehunyt szemmel feküdt ott. Egy szót sem beszéltek, de az amerikainak az az érzése volt, mintha Edit szájából, hajából és testének minden pórusából tűz áradna. A kőarcu steward azután villásreggelihez szólította őket.

Az egész délutánt a födélzet árnyékvető ponyvája alatt töltötték. Kivül lángoló és vakító napfény áradozott. Mindakettőjüknek könyv volt a kezükben, de nem sokat olvastak, inkább egymás arcát kémlelték.

A hajó már akkor régen a Dardanellák keskeny tengerszalagját szántotta.

– A galipoliszi világítótorony, – törte meg a csendet Belizár. – Szembe vele van Lampszakosz.

Edit az ázsiai partot nézte, ahol valami, talán egy bádogtető vagy csak egy ablaküveg, vakítóan csillogott a napfényben.

– A szerelmi őrjöngés metropólisa. Soha sehol a világon olyan táncot nem lejtettek, mint a lampszakoszi nők. Biztos vagyok benne, hogy Salome is azt járta el Heródes király előtt. Mert Heródesék hellén műveltségü emberek voltak és Salome mindenesetre valamelyik görög felsőbb leányiskolában nevelkedett.

– Mi a késői születésünkkel sok érdekes látványtól elestünk, – mondta Belizár. – Jó volna látni azt a táncot.

– Vigyázzon, – szólt Edit, – az a tánc emberfejekbe ment. Mert aki egyszer eljárta, az kimondta az utolsó szót, amit a nő kimondhat. Annak egész életére nem maradt több titkolni valója.

Belizár összeráncolta a szemöldökét.

– Akkor nem is volt több joga az élethez és Wilde nagyon jól tette, hogy megölette Salomet a tánc-pauzában.

X.

Miután napok óta a görög tenger kék-ezüstös kristálypusztáinak csöndjében kóborolt az Ariane, most egyszerre bíboros és aranyos fénybe jutott és milliók szívdobogásának félelmetes és nagyszerü harmóniáját halotta maga körül.

A horgonylánc mennydörögve zuhant le a tengerfenékre, a karcsu nagy hajótest puhán ringott az Aranyszarv sodrában és elefántcsontszínü foltként olvadt bele Konstantinápoly tájképének közepébe.

A víz sötétkék, az égboltozat világosan tündöklő, a parti hegylejtőkön fölkúszó házak pasztellszínűek, mint egy ódon szőnyeg öltései és százezer közömbös ablakszemmel bámulnak a tenger tükrébe, a magaslatokon ezer gyöngyszínü kupola és fehér minaret emelkedik a reggeli párába. A tetők és a tornyok, a hidak és a hajók vonalait izzó arannyal rajzolja körül a fölkelő nap és a Boszporuson sikló bárkák is vibráló aranycsapást vonnak maguk után.

A város idegenszerü és mégis régóta ismerős, félelmetes és megkapó, mint a valóvá lett ifjúkori álom. Ez nem egy, hanem száz, különböző századokban és zónákban nőtt város összerakott mozaik képe. A szétugrasztott bábeli toronyépítők újra összeverődtek itt és mindegyikük magával hozta elmúlt évezredek lázas álmait.

Ezek a szürke tornyok egykor gót hadak csatakiáltását verték vissza; a komor kapuívek alatt keresztes vitézek lovagoltak; az ősi platánfák bizánci császárnék illatos fejére hullatták hervadt lombjukat; a bazárok kaptárainak tízezer odujában kelet minden rongya és minden kincse szunnyadozik; a parton fehérlő márványpaloták aranyrácsos ablakából asszonyvirágok gondolata száll a vonuló hajók után; a nyugat söpredékének bűntanyái mellett zománcos napkeleti színekben égő, csipkés-közetü kutak csobogtatják vizüket; szurtos árúraktárak tövében fáradt hódítók alusszák örök álmukat; a kikötő pedig, ezer hajókéményének és árbócának józan, logikus vonalaival, gőzdaruinak és hajószirénáinak lármájával, szemérmetlen ébresztőóraként szól bele a kelet fülledt és fanatikus álomképeibe…

A Valide-hídon, amely elmúlt évezredeket köt össze a mával, örökké tart az emberi indulatok titokzatos jelmezes menete. A gőg aranyhintója előtt a buzgalomtól lihegő szolgaság nyit utat, a nyomorúság sarlóvá görbülten, mankón vánszorog, a kapzsiság panaszosan üvöltő énekkel kínálgatja szegényes hazugságait, az erőszak gőgösen csillogtatja fegyvereit, a fanatizmus kevély alázattal halad útján, a vágy pedig fátyolos arccal, pézsmaillatot terjesztve suhan végig a tömegen. Tolongó sokaságban és mégis örökös egyedüllétben, egymáshoz szorulva és egymáshoz idegenül csoszognak végig az élet hídján Ádám gyermekei.

– Ez az asszonyi élet igazi sava, – gondolta magában Edit –: egy férfi társaságában, akinek acél idegei és vas izmai vannak, bekalandozni a veszedelmes és ingerlő ismeretlenséget…

Ő a vállára terítette Konstantinápolyt, mint a mesés fényü, bár kissé rongyos brokátot; megitta, mint a tüzes és kábító italt; belészállott, mint a párás, illatos fürdőbe.

Minden lépése újabb meglepetés felé vezette. A faházak között kanyargó szűk sikátor nagyot fordul és a kalandozók visszahökkennek az eget elrekesztő kupola előtt, amely meredek lépcsők fölött trónol, kolosszális és lenyügöző plasztikával, mint a földre hullott idegen planéta. Majd omladozó boltív alatt haladnak át és a világváros viharzó zaja közepett az álmadozás szigetére toppannak, ahol óriás platánfa árnyékában száz alvó kutya társaságában száz komoly szemü férfi szívja a pipáját. Tovább! Órákig járnak a bazárváros labirintusában, mindig alacsony bolthajtások alatt, föl a dombnak, le a völgynek – egy-egy keresztúton mesésen derengő mélységekbe látnak – a felső ablakréseken át beszűrődő ferde fénykévék csodálatos holmikat világítanak meg, a homályban álomszerüen idegen emberek nyüzsögnek. A tömeg sodra megint kiragadja őket valamelyik főutcába, lovas csapatok és véget nem érő kocsimenetek között száz mesterember rohan és panaszos céhdalát énekelve kinálgatja portékáját. Láthatatlan tornyok magasságáról szemrehányóan és nyomatékosan, mint a lelkiismeret szava, Allah dícsérete zeng bele a kenyér himnuszába. Egyszerre megint magukra vannak a kalandozók, ájtatos ciprusfák alatt, fehérturbános sírkövek között, és a házkémények erdeje fölött belelátnak az arany messziségbe, ki az alvó Propontiszra, mely fölött parányi tűzszikrákként keringnek a sirályok, el a napfényben tündöklő ázsiai hegyekre.

Edit megállott egy helyen.

– Micsoda szag! – mondta kissé elfulladó hangon, ideges macskaorrának cimpáit mozgatva.

– Egész Konstantinápoly rossz-szagú, – válaszolt Belizár.

Edit azonban más véleményen volt és lándzsát tört a város jó szaga mellett.

– Magának degenerált orra van. Az ilyen süket orr csak kétféle szagot ismer: jót és rosszat. Ennyi joggal a színeket is szépekre és csúnyákra oszthatná. Illat azonban van ezerféle, sokkal több, mint szín. Van vidám és szomorú, vonzó és ijesztő, naiv és raffinált, forró és hideg, zománcos fényü és nyers – mit mondjak még? – és van olyan érdekes illat is, amely élményszámba megy és amelyre évek múlva is visszaemlékezik az ember. De erről magának hiába beszélek, úgy sem érti meg.

– Lehet, hogy valami téves nevelési rendszer áldozata vagyok. De milyen Konstantinápoly illata?

– Megrendítő és káprázatos szimfónia. A pogány vadság és erő illatába forró és fényes ázsiai fűszerszagok vegyülnek. Vannak itt zúgok és közök, amelyek kábító vérszagot lehelnek. Ez rettenetes, de egyszersmind részegítő is. Sajnálom magát, hogy nem érzi az édes leánytest-illatokat, amelyek vékonyan a levegőben úsznak, mint ősszel az ökörnyál. Én itt már világtörténelmi szagot is szívtam magamba, megéreztem, vagy inkább csak megsejtettem a bizánci császárság megfakult illatát. Ünnepélyes és szomorú szag volt, hasonlított némileg a mirháéhoz, az volt az orrnak, ami a fülnek az angol kürt hangja.

– Ebben a pillanatban milyen motivumot érez? – folytatta a kötekedést Belizár.

– Konstantinápoly összes szagai elhalványodnak, most csak a bűn nagyszerü és gyalázatos szagát érzem.

Edit nagyot lélegzett, majd így folytatta:

– Ezt az illatot eddig csak egyszer éreztem, még pedig egy budapesti ember közelében, akit maga nem ismer, valami Tihanyi nevü író…

Belizárt dühbe hozta, hogy Edit egy idegen férfi alakját szőtte bele intimus fantáziáiba.

– Menjünk. A maga orra perverz, édesem. Én ezt a miliőt utálatosnak találom.

Edit derűs mosollyal vont vállat.

– Miért utálatos? Az élet illata soha sem az, csak a bomlásé utálatos.

Belizár még az este bosszút vett Editen. Egy testes könyvet hozott a dohányzóba.

– Most már tudom, honnan ered a maga vonzalma bizonyos illatok iránt. A macskafajokról olvasom, – hallgassa csak! – hogy sajátságos előszeretetet mutatnak egyes szagok, így a _Valeriana_ és a _Tenerium marum_ iránt.

Kinyitotta a könyvet és olvasni kezdett:

– A macska – _felis catus_ – az ujjonjáró ragadozók közé tartozik. A selymes teste karcsu, de erős és szívós, a feje kerek, állkapcsa rövid, nesz nélkül jár, a sötétségben is lát és nagyon tiszta. Könnyen megszelídül, de vérengző hajlamáról nem mond le és mindig megbízhatatlan és kiszámíthatatlan marad…

– Miért nem teszi hozzá, hogy hímzett lila foulard-ruhát visel, Hamid-cigarettát szí és dormog, ha megsímogatja a gazdája? – kérdezte Edit.

Másnap folytatták a kalandozást és ekkor Fanar külváros egyik utcáján kis csődületet találtak.

– Ni, hiszen ezek az Ariane legényei! – mondta Edit.

Két hófehérbe öltöztetett angol volt a csődület központja. A matrózok, akik láthatólag kissé borosak voltak, a kikötőbe vezető útat tudakolták és egy tucat görög meg örmény suhanc egymással versenyezve ajánlgatta nekik szolgálatait.

– Ezek az angolok úgy viselkednek idegen földön, mint a hülyék, – morogta nem minden bosszúság nélkül Belizár.

Valóban olyanformán viselkedtek. Összekapaszkodva állottak, esetlenül, mintha terhükre volnának az izmaik, közbe komoran forgatták fénytelen halszemüket. Bár hajósinas koruk óta mindig a nagyvilágot járták, az angolon kívül semmiféle nyelvhez nem konyítottak, minden más beszéd értelmetlen madárcsicsergés volt az ő fülüknek. Az utcai suhancok finom arcélü, elmés szemü, fölényes mosolyu legénykék voltak. Különféle nyelveken faggatták az angolokat és akadt köztük olyan is, aki öt-hat európai nyelven kelepelt. Közbe egyetértő pillantásokat váltottak és oly fölségesen mulattak az angolokon, mint a gyermekek a cirkuszi bohócokon.

Editnek szemet szúrt a két típus különböző volta.

– Sehol sem látni annyi elmés arcot, mint keleten, – mondta.

– És sehol annyi fatuskót, mint angolszászok között, – egészítette ki Belizár. – Bizonyos, hogy az angol alsóházban nem fordul meg annyi értelmes és tehetséges fej, mint itt a Fanar csapszékei körül.

– Hogy van mégis, hogy nem a fanarioták a világ urai, hanem az alsóház?

– Meg vagyok róla győződve, hogy az angolok éppen a nehézkességüknek, a fantáziahiányuknak, vagy ha tetszik: a tehetségtelen voltuknak köszönhetik sikereiket. Ők semmit sem tudnak, csak azt, amit kalapáccsal vertek a fejükbe és éppen azért jól is tanulják meg és soha sem felejtik el azt, amit tudniok kell. Olyan fantáziátlanok, hogy csak azt látják meg, ami az orruk előtt van és azért az életük és a politikájuk mindig a reális valósághoz igazodik, mint a jól vezetett hajó a delejtű után. A keleti ember pedig csupa fantázia és intuició. Ő ahhoz is ért, amit soha sem tanult, ennélfogva azt sem tanulja meg, amit tudnia kellene. Neki akkora fantáziája van, hogy meglátja azt is, ami nincs, a banális valóságot pedig többnyire bagatellizálja. Minden angol emberben egy korlátolt speciálista és minden keleti emberben egy geniális enciklopedista lappang. Az angol ember csavar valamelyik gépben, a keleti önálló és befejezett egész, mikrokozmosz, egyéniség. Már Magyarországon kezdődik az enciklopedisták hazája. Ott minden ember politikus, filozófus, nyelvész, szónok, költő, emberismerő és egy kissé színész is. Ott minden naplopó egyéniség és minden tökfilkó szellemes ember. A balkániak azonban még okosabb emberek, – de hát még csak a görögök, az örmények! A Levanteban minden dragomán nagyobb emberismerő, mint akármelyik angol államférfi és minden facchinó több nyelvet beszél, mint bármely amerikai diplomata. Szóval: a keletiek repülnek, az angolszászok pedig négykézláb járnak, a keletiek azonban cél és irány nélkül keringenek a pocsolyáik fölött, mint a bíbic, mialatt a nyugatiak körülkússzák a világgömböt. Maga pedig, édes barátnőm, nyugodtan alhatik a kabinjában, amíg két ilyen brit fatuskó virraszt a kormány mellett, mert azoknak nincs annyi fantáziájuk, hogy felhőnek nézzék a parti sziklát, vagy hogy a hajócsapás hullámaiban a kedvesük alakját keressék.

Erről a tárgyról, az angolszászok faji tulajdonságairól, gyakran és szívesen beszélt Belizár. És ezzel árulta el leginkább, hogy maga nem angolszász eredetü, mert a tenger színjátékát mindenki ismerheti, csak a hal nem, amely benne él.

– Minden a fantázián fordulna? – kérdezte Edit, akit láthatólag érdekelt a tárgy.

– Azt hiszem igen, bár az is meglehet, hogy a fantázia túltengése nem oka, csak szimptomája a keleti sülyedésnek. A nagyfantáziáju népek olyanok, mint a rossz kazán: az energiájuk haszon nélkül sistereg el a réseken. Soha sem látnak tisztán, mert örökké forró gőzben járnak. A keleti országok többé-kevésbbé mind álomországok. Itt az erőt a gondolat vakmerősége pótolja, a tettet a szó. Ezek az országok a valóságban szegények és mocskosak, a polgáraik fantáziájában azonban nagyszerűek és csak valami gonosz történelmi véletlen akadályozza meg őket abban, hogy a civilizáció tetején ne álljanak. Beszéljen balkáni emberekkel és meg fogja tudni, hogy a bolgár a világ legtehetségesebb nemzete, a szerbek az emberiség virága, Cetinje a föld koronája. Ezek az emberek cserben hagyták a veszedelmes és lealázó valóságot és hazugságok tetején, a földtől távol élnek, mint az ősemberek cölöpépítményeik tetején.

Estebéd után cigarettázva ültek künn a _ladys room_ födélzetén, „a szultána kertjében“.

Edit a parton kigyulladó lámpákat nézte.

– Vége a vásárnak, – mondta. – Sztambul most óriás temetővé lesz, ahol a kiszenvedett Bizánc emlék-mécsesei égnek.

Azután minden átmenet nélkül visszatért a délutáni beszélgetésükre.

– Szabad indiszkrétnek lennem? – kérdezte.

– A hely és az idő szinte követeli, hogy az legyen, – biztatta Belizár.

– Mondja, hová osztályozza önmagát – a keletiek, vagy a nyugatiak, a fantasztikusok, vagy a fegyelmezettek sorába?

– Annak eldöntését a maga csodálatos keleti intuiciójára bízom, – tréfálkozott Belizár.

Edit a csillagos ég felé fujta cigarettájának füstjét és hidegvérrel mondta:

– A születésénél fogva keleti ember, tehát fantaszta.

Belizár nem válaszolt, Edit azonban a csillagfény mellett is észrevette azt a gőgös vonást, mely megdermesztette arcát. Ebben az egyben némileg snob volt: szerette föntartani yankee voltának fikcióját.

Edit azonban derüs kiméletlenséggel folytatta:

– A nevelésénél fogva – én persze arról a nevelésről beszélek, melyet önmagának adott – fegyelmezett ember. Maga tehát a fegyelmezett fantaszták, mondjuk így: az álarcos keletiek közé tartozik.

– Ez érdekes! – szólt nevetve Belizár.

– Igazán érdekli? Akkor hát folytathatom. Magának abnormisan nagy, a mi átlagos keleti fantáziánknál sokkal nagyobb képzelőtehetsége lehet. Csakis így érthető, hogy annyira bele tudta magát élni a nyugati ember szerepébe. Maga külsőleg-belsőleg amerikaiabb, mondhatnám yankeebb, sőt angolszászabb, mint mindenki, akit eddig ismertem. Erről az ethnográfiai túlzásról ismerek rá az én magyaromra! Mi a mimikriben sem tartunk mértéket. Kolosszális termékenységü keleti fantázia lehet az, amely még a fantáziátlanságot is meg tudja magában konstruálni, még pedig olyan tökéletes kiadásban, hogy száz vagy nem tudom hány millió dollárra fölváltható. Ha szabadjára ereszti ezt a fantáziáját, talán új vallást alapít, mint Mohamed, vagy megírja Firduszi dalait, amit különben nagyon sajnálnék, mert akkor aligha ülnék a turbinás yachtja kosárszékében.

Széles ívben kis hulló csillag repült a tengerbe: Belizár égő szivarja.

Edit tovább beszélt:

– Én hiszek az erkölcsi világrendben és azt hiszem, az ember nem születhetik büntetlenül magyarnak. A Kelet, a forrongásra, erjedésre és robbanásra mindig kész Kelet, a színes, édes, mérges és mocskos Kelet ott lappang a maga yankee-mellénye alatt. Maga ugyan hűtőkamrába tette, jégre rakta, megfagyasztotta. Én azonban a maga helyében nem tudnék nyugodtan aludni, mindig arra gondolnék, hogy Álomország egyszer még visszaköveteli hűtelen fiát. Azt tanácslom, hogy őrizkedjék mindentől, ami forró és fényes, mert ha beáll az olvadás, akkor derékban megroppan a tröszt-király, akár a márciusi hóember, elolvad és semmi sem marad belőle, csak egy érzelmes könnytócsa.

Belizár ekkor megszólalt. Csöndes bonhomiával a hangjában, de haragos megvetéssel a szívében mondta:

– Mialatt maga beszél, olykor úgy érzem, mintha a finom, lágy keze óvatosan keresgélne a mellemen, hogy hol ver a szívem. És önkéntelenül is arra gondolok, hogy talán kést tart a másik kezében. Mondja, kérem, tulajdonképpen ellenségek vagyunk mi, vagy jóbarátok?

– Egyik sem, vagy mind a kettő, szóval mi tulajdonképpen szerelmesek vagyunk, – válaszolt Edit.

XI.

Minden hagyomány ellenére rosszra fordult a tavaszi idő és három napig hideg eső permetezett. Az Aranyszarv fölött függönyös volt az ég, az Ariane ázott kacsaként himbálódzott a kurta és nehéz kikötőhullámokon, horgonyláncai éjjel-nappal keservesen zörögtek.

– Honnan fuj a szél? – kérdezte Edit.

– Éjszak felöl, a Balkánról.

– Azért van ilyen daróc- és pernyeszaga?

Az eső lemosta, a szél lefujta a városról a meleg aranyzománcot, Konstantinápoly kihült és elfakult, meztelen és girhes lett, a városrészei pedig a párás levegőben messzire estek egymástól, mint a szétszórt hulladékdombok.

– A nagy _lundi_, – mondta Edit. – Az ilyen időt át kellene aludni, vagy átdorbézolni. Aludni azonban nem akarok, mert félek az álmoktól, amiket a szürke felhők hoznak. Ha maga, Belizár, értene úrihölgyek mulattatásához, akkor estére álruhába öltöznénk, – maga hajófűtőnek, én cigányleánynak, – a sötét utcán meggyilkolnánk valakit, azután a vértől részegen mulatni mennénk. Talán vannak itt ópium-barlangok vagy korcsmák, ahol gályarabok gyülekeznek? Eltáncolnám magának és komitácsi-barátainknak a lampszakoszi táncot. Táncolni, forogni szeretnék reggelig, csörgődob és sípszó mellett – lélegzet nélkül, ész nélkül…

– Holnap megint kisüt a nap, addig talán várhatnánk az emberöléssel, – inditványozta Belizár.

Estebédhez Edit kiöltözött – az „ophirbeli“ kék ruháját vette magára, a nyakára és a meztelen karjára ékszert rakott – asztalnál megint merész és gonosz dolgokat fecsegett, egy csöpp pezsgőt is ivott. A szeme égett, a kék erei szinte láthatóan pihegtek a barna bőre alatt. Ez tüntetés és védekezés volt a hidegség és a szürkeség ellen. Más estéken a könyvtárba szoktak menni, ma azonban az asszony Belizár kabinjába kívánkozott. Kedve telt benne, hogy a divathölgy estélyi díszét a legénylakás öltöző-tükrének mutogassa. Oly szenvedélyesen vetette magát barátja nyakába, mint azelőtt talán soha. A szája forró volt, mint a lázbetegé, és szomjas, mint a vampiré. Az Ariane hajnalig csöndesen vesztegelt a fekete vizen, födélzetét hideg eső söpörte, azoknak odalenn a paliszander szagu alacsony szobában mégis az az érzésük volt, mintha a hajó tüzes orkánokkal vívna élet-halálharcot.

Másnap este, mikor némán egymás mellett ültek a könyvtár homályában, Belizár, akiben a tegnapi emlékek erjedtek, az asszony száját kereste, de a gondolataiban megzavart Edit keményen eltaszította magától.

– Ideges vagyok! – mondta azután engesztelő mosollyal.

Az asztalon fekvő menetrendek között keresgélt.

– Vajjon mikor indul az oriens-expresz? – kérdezte később közömbös hangon.

Belizár, aki élesen szemmel tartotta, aggodalmasan és indulatosan fölkapta a fejét, mint az oroszlán, mikor nyíl süvölt el a füle mellett.

– Mért érdekli? – kérdezte.

– Egyszer haza is kell mennem és akkor az oriens-expresszel mehetnék.

Hosszu szünet.

– Mikor kell mennie? – kérdezte végül Belizár.

– A dolog ma még nem sürgős. De talán a jövő héten…

Belizár, aki a lámpa fényénél ült, visszahajtotta fejét a homályba, a tekintetét azonban nem vette le Edit arcáról.

– Konstantinápolyban vagyunk, – mondta később az asszony. – Az utunk véget ért.

– Az utunk akkor ér véget, amikor mi akarjuk. Nekem némi dolgom volna még a délorosz kikötőkben. Kisérjen el oda.

Edit elszörnyűködött.

– Oda _hátra_ menjünk, a Fekete tengerre? Hiszen az a hellászi világ hulladékos gödre. Ott skythák és paflagónok laknak, barbárok, akik embereket áldoznak és – ami még annál is rosszabb – állatbőrbe csavarják a lábszárukat…

A Fekete tenger tehát elintézést nyert.

– Hazaviszem az Ariane-nal Fiuméba. Akarja?

Edit a fejét rázta.

– Hogy útközben – mint a bécsiek mondják – _Verdauungs-vizitet_ csináljunk Afroditénál és Astartenál? Nem, én nem merek egyhamar az Aegei-tenger szeme elé kerülni. Oda csak fiatalon menjen az ember, mikor az ajka még sebes az első csókoktól.

– Megbánta az elsők után következő csókokat? – kérdezte Belizár.

– Óh nem. Sőt mondok magának egy titkot, – de ne árulja el a jövendő feleségének! – nekem életemben csak azt volt alkalmam megbánni, amit nem tettem meg.

– Tehát miért kivánkozik haza?

– Én csak úgy kivánkozom haza, mint öreg ember a sírjába. Azonban higyje el, Belizár, itt az ideje, hogy búcsút mondjunk egymásnak. Ránk virradt mulatás közben, most már hozzuk rendbe a számadásunkat és induljunk haza. Hiszen különben is úgy viselkedünk már, mint a hajnali korhelyek: ok nélkül ölelkezünk és ok nélkül marcangoljuk egymást. Ami pedig ezután jöhet, az még rosszabb lesz. A megszokás! Nem emlékszik, hogy mi történt ma reggel? Tanácsot adtam magának, hogy milyen ruhát vegyen magára. Szóval: kezdek beleavatkozni a maga öltözködésébe. Tudja, mit jelent ez? A vadházasság kezdetét. Én a kávét nem szeretem, hát cikóriával éljek?

– Trójában nem így beszélt, – szólt Belizár halkan.

Edit arcán különös mosoly jelent meg. A nő ősi perfidiája, talán ezer évvel ezelőtt élt rabasszonyok öröksége, kiáradt minden pórusából és szikrát vetett a szemében.

– Mikor Trójában voltunk, még előttünk volt Konstantinápoly. Innen azonban legfölebb még Bujukderébe mehetnénk, de azért már nem érdemes a kazánokat füteni. Azontul a nagy semmi jön, a Pontus Euxinus, szóval a vadházasság. Trójában kár lett volna abba hagyni, mert akkor voltunk az út legérdekesebb fordulóján. De azóta már mindent láttam. Maga is ismeri már mind a tizenkét ruhámat, bőröm pedig csak egy van. Beírhatja a hajó naplójába, hogy kellemes és érdekes út volt, de nem találtunk olyan helyet, ahol hosszabb időre akarnánk letelepedni.

Belizár mozdulatlanul és némán ült a homályban, Edit azonban mégis tudta, hogy harag és keserűség emészti. Ez volt az igazi lampszakoszi tánc: kegyetlen, lélegzet-elállító, mindent eláruló, mindent merő.

Cigarettázva lépett Belizárhoz, fél térdét a kerevetre, egyik kezét a barátja vállára tette, a cigarettáját pedig magasan tartotta, hogy a füst az arcába ne menjen.

– Maga most már haza fog menni New-Yorkba. Egy kaland parfümös emlékét fogja magával vinni és az nem is az utolsó dolog, amit a vén Európából vámmentesen exportálhat. Kaland azonban csak idegen emberek között lehetséges és mi már ismerjük egymást, tehát vége a kalandnak. A Broadway-n szólítsa meg az első csinos nőt és kérje tőle vissza a csókokat, amiket itt elvesztegetett. Én Velencébe megyek, a fürdőző magyarok közé és rajta leszek, hogy visszaszerezzem jóhíremet, nehogy a télen tea nélkül maradjak. A rossz hírnek az asszonyi irigykedés a szülőanyja és mivel maga miatt nagyon irigykednek reám az asszonyok, tehát úgy képzelem, hogy mostanában hajmeresztően rossz lehet a hírem. Legalább hat hétre lesz szükségem, míg kitatarozom. Addig mindig vénasszonyok társaságában kell forognom, szerénynek, figyelmesnek és jókedvünek kell lennem, akkor azután Árkayné ő méltósága kimondja az oldó szót: hiába, nem lehet komolyan haragudni arra az Editre! – A mennybéli angyalok pedig örömkönnyeket sírnak, mert ime, egy megtért bűnös előtt újból megnyíltak a Bajza- és Nagy-János-utcai paradicsomok kapui!

Megint tovább sétált, könnyü, nesztelen macskaléptekkel, járásközben ütemesen ringatva a fejét.

Belizárt tényleg a harag és a keserűség fojtogatta. Lehet, hogy elsősorban a megszokás volt az oka, de az asszony most már annyira „a vérében“ volt, hogy a válás gondolata érthetetlen volt előtte. Tulajdonképpen nem is hitt benne, hiszen a szívében ott élt a bősz és acélkemény elhatározás, hogy semmi áron sem fogja kiereszteni karmai közül. Nem is valami fenyegető veszedelem, inkább Edit hideg játékos kedve ingerelte. Olyasmitől félt, hogy a keserűsége lángot találna vetni, azért fölkelt, kurtán jóéjszakát kívánt és sietve el akart menni.

Edit azonban utána szaladt.

– Kezet sem ad? Hát nem vagyunk már jó cimborák?

Aztán hozzátette:

– Viselje jól magát és akkor jövő tavasszal megint együtt hajókázunk. Elmegyünk Spanyolországba bikaviadalt nézni, vagy Norvégiába éjféli napot.

Mikor Belizár a kezében érezte a hűvös, lágy kis kezet, a vér a fejébe szökött és hirtelen magához ragadta Editet, erőszakosan, mint prédáját az oroszlán. Az asszony kibomló konttyal és megcsukló térddel roskadt a mellére. Ott szepegő kíváncsisággal hallgatta, mint kalapál odabenn a tüzes harag és a vérengző vágy.

– Mért gyötörsz? – kérdezte fojtott, remegő hangon Belizár.

Edit óvatosan fölemelte a fejét és igyekezett az arcába nézni. Ez vallomás volt, bevallása annak, hogy a helyzetük megváltozott és hogy kettőjük közül Edit az erősebbik fél.

Belizár egy pillanatig az ajkán érezte az asszony apró, éles fogát.

– Gyere hozzám, – könyörögte szédülő fejjel.

Edit halkan és forrón nevetett.

– Ebben a meghívásban nincs egy csöpp logika, de éppen azért elfogadom.

XII.

Másnap délben Edit, bár még egyre szitált az eső, partra kívánkozott. Fülig kaucsukban rótta Belizárral a csatakos utcákat. De nem láttak semmit, csak sárgaképü embereket, akik fekete odukban cigarettáztak és álmos nagy szemekkel nézték a csökönyös esőt.

Bementek az Aja-Szófiába is. Meg-megállva keringtek az óriási kupola homályában, mint halak a vízmedence fenekén. Az asszony egyszerre megérintette Belizár karját és fojtott hangon, mozdulatlan ajakkal, mintha attól félne, hogy indiszkréciót követ el, mondta:

– Ott van ő!

Az arany mennyezetet nézte. Belizár eleintén csak formátlan nagy foltot látott odafönn, – vízfoltnak is nézhette volna, amely keresztülütődött a boltozat aranyozásán, – de azután megismerte a bizánci Krisztus-fej mereven stilizált körvonalait. A mozaik-fej akkora volt, mint egy nagy kapu és szabadon, akár a pogány Gorgo-fej, lebegett a főoltár hajdani helye fölött. A törökök, mikor négyszázötven esztendővel ezelőtt mecsetet csináltak a templomból, vastagon bearanyozták a szentképeket, idővel azonban a tüske-koronás fej újból megjelent az aranyréteg alatt.

– Tulajdonképpen álomrontó gondolat, – suttogta Edit, – hogy ez a szomoru és világtalan arc mindenek fölött győzedelmeskedik.

– Maga vallásos? – kérdezte Belizár némi humoros éllel.

– Nem vallásról van szó, hanem egészen más valamiről. Arról, hogy a régi istenek mégis csak meghaltak, még pedig végérvényesen. Zeusz a muzeumba került, Afrodite a szemetes ládába. Az élet is meghalt, mi már csak hazajáró lelkek vagyunk, az élvezeteink is halálszagúak. Hiába hencegünk a pogány erőnkkel, hiába cifrázzuk és aranyozzuk az életünket, előbb-utóbb mindig keresztül üt rajta a nagy fájdalom. És ha nem is gondolunk rá, a tüske-korona akkor is ott lappang fölöttünk, érik, megnő, végül úrrá lesz fölöttünk…

– Holnap kisüt a nap, addig talán várjunk a kolostorba-vonulással, – gúnyolódott Belizár.

Este Belizár hiába várta barátnőjét az ebédlőbe. Edit korán lefeküdt, rosszul érezte magát. Az amerikai nem igen hitt a betegségében, inkább valami asszonyi sakkhúzásra gondolt, melynek jelentősége csak később fog kiderülni, és kedvetlenül ült asztalhoz. A forró és mozgékony levegő, melyet Edit maga körül terjesztett, annyira életelemévé lett már, hogy nem tudott ellenni nélküle.

Korán reggel a _ladys room_ ajtaja előtt a hajóorvossal találkozott. A doktor, egy amerikai német ember, azt mondta, hogy a ladynak magasfoku láza van. Egyelőre nem tudni még, hogy mi lesz a dologból, de számolni kell komolyabb eshetőségekkel is, mivel Konstantinápolyban gyakori a tifusz…

Tifusz! Belizárnak az az érzése volt, mintha csapóajtó nyílt volna meg a lába alatt és ő valami mocskos, hideg és fekete verembe zuhanna.

Besietett a betegszobába. Az asszony félig eszméletlenül, cserepes ajakkal, lihegve feküdt ágyában. A láztól kipirult arca sötétnek látszott a fehér párnán. Félig lehunyt pillája alatt úgy vibrált a megtört szeme, mint a csapdába jutott madáré. Mikor nyugtalan kis keze megtalálta a paplanon barátja jobbját, bágyadtan magához kapcsolta és halkan pihegte: Belizár!

Az amerikai nem tudta levenni tekintetét Edit arcáról. A betegség különös módon megváltoztatta, keskenyebbnek, fejletlenebbnek, tisztábbnak mutatta.

– Tizenhároméves korában lehetett ilyen, – mondta magában.

Ez a gondolat meghatotta, majdnem elérzékenyítette. Ott maradt mellette, a kezét fogta, a homlokát simogatta, szólt hozzá, – de éreznie kellett, hogy Edit ezer mérföldnyi távolságban van tőle, elhagyottan botorkál valami rettenetes labirintusban és egyedül viaskodik a láthatatlan ellenséggel. Ő pedig nem tud a segítségére sietni.

A beteget azalatt zavaros és makacs viziók üldözték.

Lázálmában úgy látta, hogy ők Belizárral ketten valami óriási nagy, üres templomban járnak, amelynek felső ablakain át szürke, hideg fény árad le rájuk.

A barátja arra kérte, hogy bontsa ki a haját és ölelje meg és ő, bár a dologban nem telt semmi kedve, álmában mégis úgy tudta, hogy ez olyan kötelessége, amely alól nem illik magát kivonnia. Már ki is szedte a tűket hajából, de azután észrevette, hogy a kupola ablakán a tüskekoronásnak szomoru vak arca hajlik be és ekkor elszégyelte magát és fejét oldalvást szegve, fürtjeit a kezébe fogva, valami búvóhely után nézett.

Úgy emlékezett, hogy van itt a közelben egy boudoir vagy dohányzó, ahol egyszer valamelyik udvarlója majd megfojtotta vad csókjával, ott most is észrevétlenül meghúzhatnák magukat. Nem tudta azonban megtalálni az ajtót, mindenütt kopár fal emelkedett és a tüskekoronás minden pontról látható volt.

– Ne törődjék vele, – sziszegte a türelmetlen Belizár, – hiszen ő vak és nem lát semmit!

– De én mindig látom és éppen ez a borzasztó! – suttogta Edit.

Tovább bolyongtak, kopogó léptekkel a szürke, ünnepélyes csarnokban, félénken a kupola felé sandítva, mint csibék az udvar fölött keringő kányára.

Végül mégis találtak ajtót, de az Edit szülőházának verandaajtaja volt. Az édesanyja nézett ki a résen és mérgesen pörölve hívta Editet a zongoraleckéhez.

Edit ezen igen elcsodálkozott, mert eddig mindig úgy tudta, hogy édesanyja meghalt; valami tévedésnek kellett azonban lenni a dologban, lehet, hogy az öreg asszony csak előtte tagadta el, hogy él, mert megharagudott reá valamiért. Kínos iskolai szorongás gyötörte Editet; azon töprenkedett, hogy Belizárt valami ürüggyel el kellene küldenie, legalább a zongoraóra végéig, nehogy édesanyja és tanára neszét vegyék annak, hogy ő, a rövidszoknyás kis iskolás leány, milyen rettenetes kettős életet él. De Belizárnak sem szabad megtudnia, hogy ő még iskolába jár. Óh, az az örökös hazudozás!

Edit betegsége két napig tartott. Belizár szinte szakadatlanul mellette volt. Néhányszor, mikor a beteg szeme nagyon zavaros, az arca pedig nagyon idegen volt, Belizárnak az a gyanúja támadt, hogy az asszony talán már hallja is a fekete víz csobogását. Második nap este azonban a hőfoka hirtelen leszállott, a láz elmult és a beteg mély és nyugodt álomba merült.

Éjfélkor fölébredt és midőn megpillantotta ágya mellett Belizárt, elmosolyodott. A homloka hűvös volt, a tekintete tiszta.

– Esik még? – kérdezte jókedvűen ásítozva.

– Nem, – szép csillagos éjszaka van.

– Szeretnék kiűlni a födélzetre.

– Hogyisne! Majd holnap reggel.

Edit a betegségéről kezdett beszélni.

– Megijedtek egy kissé? Sajnálom, hogy nem jelentettem be előre. Ez a furcsa betegség, amelynek nincs neve, rámtámad minden tavasszal. Két-három napig tart, addig a szürke semmiben vergődöm, azután megint csak visszakapaszkodom a szilárd partra. A budapesti professzorom azt mondja, hogy ilyenkor bőrt váltok, mint a kígyó. Bizonyos, hogy úgy érzem, mintha újból kezdődnék minden, és mintha magam is megváltoztam volna.

– Nem akar aludni? – kérdezte Belizár.

– Én most nagy útról jövök és teli vagyok kiváncsisággal.

– Meséljen az útjáról.

– Nem, minden tagomban érzem még a vonatzakatolást és a lelkem is teli van vasúti korommal. Nem akarok rá visszagondolni. Beszéljünk inkább az itthonvalókról. Akar válaszolni a kérdéseimre?

– Kérdezzen.

– Mondja, Belizár, kicsoda maga tulajdonképpen? Mit akar tőlem? És miért vagyok én Konstantinápolyban, a maga hajóján?

Belizár meghökkenve nézett reá.

– Én mindezekből nem értek semmit, – egészítette ki Edit.

Azután elmosolyodott.

– Ne féljen, nem a láz beszél belőlem. Ez a kérdés régóta formálódik már bennem. Talán azért is jöttem vissza lóhalálába, hogy választ kapjak rá. Nem az a furcsa, hogy ilyet kérdezek, hanem az, hogy eddig soha sem kérdeztem még.

Jó ideig hallgattak mind a ketten. Azután újra megszólalt Edit.

– Zárja be az ajtót, kérem.

Belizár engedelmeskedett.

– Most oltsa el a lámpát és jőjjön ide.

Belizár a sötétségben tapogatódzva ment vissza a székéhez. Edit keze már várta. Magához vonta, hozzábujt, súgva beszélt hozzá.

– Ketten vagyunk. Mindenki alszik. Ott fönn csillagos az ég, alattunk a tenger. Ez a demaszkirozás órája. Ha most nem látjuk meg egymás arcát, akkor soha. Igérje meg, hogy őszinte lesz!

Belizár némán bólintott a fejével, de Edit megérezte a homályban.

– Mondja, Belizár, szeret engem?

Valószínü, hogy az elmult héten már kérdezték ezt egymástól, anélkül, hogy a kérdésnek és a válasznak valami különösebb jelentőséget tulajdonítottak volna. Most azonban más volt. A kérdés úgy világított a homályban, mint a közeledő életmentő tűzcsóvája.

Belizár pedig, aki eddig egyedül bolyongott a poláris éjszakában, megismerte a párja jeladását és rohanvást rohant feléje. Valami, amiről eddig nem tudott, amit elfojtott magában, most úrrá lett fölötte és magával ragadta. A második énje, aki megőrizte hidegvérét, ijedezve látta a fejetlen rohamot, de visszatartani nem tudta.

– Szeret engem?

Az amerikai válasz helyett oda tette nagy kezét az asszony torkára. De ebben a gesztusban több volt a simogatás, mint a fenyegetés.

– Tudom, – suttogta Edit – ha most egy szikrányi léhaság van bennem, akkor meghalok. De nincs bennem egyéb, csak reszkető és imádkozó asszonyi várakozás.

– Szeretlek, – mondta Belizár.

– Szerettél már valakit így?

– Senkit. Egy kutyám sem volt, melyhez ragaszkodtam volna.

– Tudom, hogy úgy van, – suttogta Edit.

– Én a szerelemről azt tartottam, hogy gyöngeség vagy betegség…

Edit az izgatott kíváncsiságtól szepegve ostromolta:

– Dehát ki vagy te tulajdonképpen? Honnan jösz? Hová mégy? Beszélj nekem a multadról! Senki sem hallja, csak az éjszaka és én.

Belizár vállat vont.

– Nincs arról mit beszélni…

De azután mégis beszélt. Ez az őszinteség órája volt, amely kipattantotta szívének minden titkos ajtaját. Ami eddig hideg és kemény volt benne, az megolvadt és a mély férfihang zengésével, tűzpatakként ömlött keresztül a kis mahagóni-szoba enyhe, barna homályán. És magát Belizárt talán még jobban elmámorosította a saját őszintesége, mint Editet.

Rettenetes beszámoló volt. A győztes atléta mégegyszer önként leereszkedett a tündöklő csúcsról, vissza a sötét posványba, ahonnan valamikor kiindult, csak azért, hogy megértesse egy asszonnyal, milyen lealázó, milyen verejtékes volt a kapaszkodás a magasba. Mohóbb, szívósabb és lelkiismeretlenebb volt mindenkinél, megtette azt is, amit más szeretett volna, de nem mert megtenni, azért is kerekedett a többi fölé. Mindent megtett a siker érdekében.

– Embert is öltél?

– Azt is.

A jószagu asszony összerándult a homályban és görcsösen kapaszkodott Belizár kőkemény karjába.

– Beszélj! Tudni akarom! Mindent –!

Addig biztatta, míg ezt is elmondta. Úgy történt, hogy egy elszánt legény, a konkurrens cég mérnöke, meglopta Belizár újszerkezetü gépeinek titkát. Belizár ott érte a féltve őrzött műhelyben, a titkot már nem vehette vissza tőle, mert azt magával vitte volna a fejében, tehát –

– Bántott a lelkiismeret? Álmodtál róla?

– Nem gondoltam vele többet.

Edit remegve simult hozzá.

– De most beszélj a szerelmedről. Hetek óta a kedvesed vagyok és semmit sem tudok erről. Mondj el mindent, a legtitkosabbat, a legkülönösebbet is mondd el!

Belizár hangja oly lehellethalk lett, hogy Editnek a beszélő szájához kellett szorítania szomjas fülét.

– Ami azelőtt betöltötte az életemet, az mind értéktelenné lett, – nincs már semmi, csak te vagy egyedül… Mindig az az érzésem, mintha a te véred folyna az ereimben… A saját testem is szent előttem, amióta megöleltél…

– Mit szeretsz rajtam?

– Mindent, azt is, ami gonosz és bűnös benned. A romlottságodat is, amely keresztülvilágít a bőrödön, mint a tűzfény a selyemernyőn…

– Mondd, miattam is tudnál ölni, nemcsak a pénzért?

– Téged is meg tudnálak ölni.

Mialatt beszélt, az ujjai megint átfogták Edit nyakát. Az asszony diadalmas rettegést érzett, mint az állatszelidítő, mikor először lép be az új fenevad ketrecébe.

– Mondd, – de őszinte légy! – nem féltettél mostanában, hogy meghalok?

– De igen, sokat gondoltam erre.

– Nagyon szenvedtél?

– Nem. Inkább megnyugtatott a gondolat, hogy mindennek vége lesz, sőt szinte örültem, hogy itt halsz meg nálam, nekem halsz meg.

– Arra gondoltál-e, hogy mit tennél a holttestemmel? – faggatta Edit.

– Arra is. Tegnap éjjel, mikor oly sokáig eszméletlen voltál, egész terv alakult ki a fejemben.

– Mondd el! – biztatta borzongó kiváncsisággal az asszony.

– Egy kis szigetet ismerek Melos mellett, azt megvásárlom neki, gondoltam… Fekete földet hordatok oda Sziciliából és teliültetem ciprusfákkal, borostyánnal… A sziklán kis márványtemplomot emeltetek, az akropoliszi Nike-templom mintájára… A timpanonban lesz a kalydoniai vadászat, Atalante persze a te vonásaidat viseli…

– És a templomban?

– Egy szfinx.

– Az is én vagyok!

Edit édesdeden fölsóhajtott.

– Talán jobb is lett volna mindjárt odaköltözni a ciprusfák alá, az én templomomba.

Majd gyöngéden elnevette magát.

– Tudod, mi lesz a sziget neve? Álomország!

Sokáig azonban nem tudott nyugton feküdni Álomország márványszárkofágjában. Hamar lerúgta magáról a fedelet és széttépte a szemfödőt.

– Nem, Belizár, nekem nem tetszik az a sziget! Hiába áll ott a Nike-templom, mégis csak a milliárdos szeretőjének mauzoleuma lesz. És hiába nevezed a helyet Álomországnak, az csak a bolond amerikai szigete marad. Szörnyü gondolat, hogy Baedeker csillagot tesz a sziget mellé, az utazó Budapest pedig, ha arra veti a sorsa, meghatottan áll meg a mauzoleum előtt és így szól: Jaj de hangulatos!

Belizár meg akarta csókolni, de Edit szelíden elhárította magától.

– Lázszagu vagyok.

Később azt mondta:

– Ha akarod, elvihetsz Velencébe. Óh, mi azért még a szeme közé nézhetünk az Aegei-tengernek, – nem igaz?

Csendesen símogatta Belizár fejét. Ezt eddig soha sem tette. Valami anyáskodó és kissé fölényes jóság volt a gesztusában.

Azután jó ideig csendben voltak. Kivülről mérges zakatolás hallatszott, majd vízcsobogás, mintha megdühödött bálna korbácsolná farkával a tengert. Valamelyik Lloyd-gőzös készülődött éjszakai útjára.

Belizár később óvatosan az asszonyhoz hajolt: az szelíden szunnyadozott. A fejét édes bizalommal a barátja karján nyugtatta. Hogy föl ne ébressze, Belizár reggelig mozdulatlanul maradt az ágya mellett.

XIII.

Az Ariane nyugatnak vette útját; orrmányárboca hanyatló csillagképek felé mutatott.

Most is fehér csapást hasított a kék tengeren, de a csavar nyomában elterülő puha, pelyhes tajtékágyon már nem játszadoztak szilaj tritónok és nevető szemü nereidák. A kazánház érctüdeje most is az erő dalát énekelte, de a partokról már nem válaszolt a syrinx és a csörgődob.

A hellászi ég gyöngéd, szivárványos ködkárpítját elperzselte, a hellászi istenek mámorát fölitta és elsorvasztotta a nyár, amely izzó átokként űlt a távoli hegyek fölött. A vízből kinyúló sziklafejek arcára dúlt proletár-ráncokat vésett az éles napfény, a tenger sisteregve főtt az örökös sirokkóban, semmi sem maradt meg, csak a víz- és kősivatagok gyászos valósága, a kiszenvedett Hellász csontváza.

A hajógép lázas és mégis egyhangú lihegése elfárasztotta és elszomorította Editet. Olykor csodálkozással kérdezte magától, hogy mire való az örökös bolyongás a sirályok és delfinek pusztaságaiban? Az Ariane tegnapról mára úszó koporsóvá lett, mely az ő testét szállította, a lelke már régen befejezte hellászi útját és távoli hűvös, lombos kertek fölött szárnyalt.

Ha magában volt, sokat nézegette a nagy tengerész-térképeket. Megtanulta, hogy az Ariane óránkint egy gyufaszálnyi útat tesz meg és Belizár gyakran látott gyujtót a kezében. Hogy mikor jött rá a nagy türelmetlenség, azt maga sem tudta; mikor észrevette, már rajta volt.

– Mit fog Velencében csinálni? – kérdezte Belizár.

– Egy-két hétig ott kell maradnom. Megpróbálom, hogy megint magamhoz szoktassam a szárazföldieket.

– A hajómon fog lakni?

– Hová gondol, Belizár? Az Ariane szirénája kétezer lóerővel trombitálná bele a világba, hogy Ladányi Edit ott van. Majd csak fogadóba szállok.

– Mindennap meg fogom látogatni, persze titokban.

– Magát nem lehet eltitkolni, különösen hotelban nem. Nagyon penetráns borravaló illata van.

– Hol fogom hát látni? – türelmetlenkedett az amerikai.

Edit elgondolkozott.

– Majd kieszelünk valamit. Esti gondolázás közben talán eszembe fog jutni, hogy reconnaisance-látogatással tartozom Arianenak.

– Minden este eszébe fog jutni? – kérdezte Belizár mohón.

Edit nem válaszolt. Az irizáló szeme becsukódott, a sima, szilárd homloka mögött idegen gondolatok forogtak, amelyeket el kellett rejtenie. Belizár nem sejtette, hogy az asszony, aki tőle két arasznyira fekszik a födélzet kosárszékében, már megint ezer mérföldnyire van.

Nemcsak a hellászi tengeren, hanem a Belizár lelkében tett körútjáról is visszaérkezett már. Mikor utána vetette magát ennek az embernek, akkor lázba ejtette és eszét vette a nagy kíváncsisága, amelyet olykor maga is szerelemnek nevezett. Akkor megint érezte a régi szent és édes nosztalgiát a férfi után. Mert hiszen kell valahol oly férfinak lenni, aki meg tudja váltani a nőt örökös magányából, akinek lelke egész világot fog magába: eget horzsoló ormokat, ahonnan az asszony, ha letekint, meglátja és megérti az életet, – rettenetes mélységeket, ahonnan nincs többé visszatérés. Ha nincs ilyen férfi a világon, akkor mi célja az asszonyi életnek?

Konstantinápolyban azonban már tudta, hogy ez nem az a férfi, akiért élni és meghalni, akit legyőzni és szolgálni egyformán üdvösség volna. Mialatt amazon-kegyetlenséggel verte föl Belizár lelkének utolsó sűrüségeit, már tudta, hogy a kalydoniai vadászat eredménytelen lesz, megint üres kézzel és üres szívvel fog hazatérni. Rossz nyomon járt, midőn a nagy exploiteurök, az akarat- és siker-atléták között sejtette a maga prédáját. Ezek a férfiak, az éberek, az erősek, a kíméletlenek, gyermekleány kora óta hipnotikus erővel vonzották. Első nagy szenvedélye – erre most szánakozó és meghatott mosollyal emlékezett vissza – egy sír felé vezette, a párisi invalidusok dómjában levő sír felé, amelyet azután éveken át posthumus rajongással lengett körül, mint az éjjeli lepke a kripta mécsesét. Most azonban elvesztette hitét Napoleonban és az összes Napoleonidákban.

Azzal kezdte őket gyanusítani, hogy dicsőségük nem egyéb, mint a közönségesnek diadala az előkelőség principiuma fölött. Nekik ahhoz, hogy érezzék az élet mámorát, a tömeg magasztalására és irigykedésére van szükségük. Milyen szegényes és sívár lehet a lelkük, hogy örökké önmaguk elől menekülnek, a külsőségekbe, a cselekvésbe. Editnek eszébe jutott a budapesti cifra nyomoruság, amely rideg otthona elől a kávéházba bujdosik. Azoknak a Napoleonoknak is koldusszegény lehet a lelki otthonok, hogy a világtörténelembe menekülnek.

A Napoleonidák nem előkelő, de nem is erős emberek, – folytatta elmélkedését Edit, akinek most egyszerre kegyetlen gyönyörüsége telt a bálványdöntögetésben. – Az előkelőségnek és az erőnek nincs oka, hogy elrejtse igazi arcát, ők pedig mindig vasálarcot viselnek.

Ők maguk valamennyien amoralisták, – helyes! – embertársaiknál azonban megkövetelik és kiuzsorázzák a vallás és az erkölcs minden babonáját. A hideg, önző, hitetlen korzikai, a legnagyobb exploiteur, csak lángoló, önfeláldozó, ideáljaikért halni kész emberek vállán tudott a magasságba emelkedni. Miféle oroszlánok azok, amelyek báránybégetéssel tévesztik meg áldozatukat? Miféle erő az, amely mások gyöngeségén élősködik?

Az asszonyok mégis úgy hullanak a lábuk elé, mint tavasszal az almavirág. A Napoleonok azonban tévednek, ha azt hiszik, hogy ezeket mind ők hódították meg. A nők mindig csak a saját fantáziájuk előtt kapitulálnak. Napoleonnak csak egy teendője van: titkolja el gondosan igazi mivoltát, a többit bátran rábízhatja a nőre. Mindegyikben van annyi fantázia, hogy megkonstruálja magának az egyetlen Napoleont, akinek nem képes ellenállani. A korzikait csak egy asszony ismerte ki életében: Josephine; ő ismerte, meg is csalta.

De hát hol vannak az igazi előkelő, a gazdag lelkü férfiak? Talán az élet álmodozói és csavargói, a fölöslegesek között akadnak ilyenek. A lélek milliárdosai, akiknek dúsabb a kincstáruk, semhogy pénzre szorulnának; saját kegyelmükből való arisztokraták, akiknek nagyobb a lelki tisztaságérzetük, semhogy meg tudnák ragadni a szennyes valóságot.

Belizár kiolvasott könyv volt Edit kezében, a polcra azonban még nem rakhatta vissza. Amióta nem tüzelte már a nagy kiváncsisága, nem is harcolt Belizár ellen többet, hanem szelíd udvariassággal tért ki minden összeütközés elől. Az amazon megint asszonnyá puhult. Talán egy csöpp részvétet is érzett a nagy gyerek iránt, akit a napoleoni vasálarc alól kihámozott magának. Az amerikai szenvedélye pedig napról-napra nőtt, izzóbb és követelőbb lett. Ez a szenvedély perzselő tűzharangként lobogta körül Editet és gyujtó csóvákat vetett álmaiba. A szerelem véget ért, a kaland még folyt. Az asszony szíve kihült, az ajkai még forrók voltak. Belizár „vérrel és mézes borral“ részegítette ezeket a szomjas ajkakat, mint Odysseus meghalt kedveseinek szellemeit.

Az utolsó hajnalon, mikor már a lagunába kellett érkezniök, Belizár észrevette, hogy Edit sír. Mozdulatlanu