Állatok, emberek és istenek =

Ossendowski

áLlatok, Emberek éS Istenek

*

Beasts Men And Gods

FordíTotta Sajó AladáR

Harmadik KiadáS

Franklin-TáRsulat KiadáSa, Budapest

Franklin-TáRsulat NyomdáJa.

ElőSzó.

Ez a könyv az úgynevezett híres könyvek közé tartozik. Nagy lett a híre egy csapásra, amikor megjelent és az egész világon sokféle nyelvre lefordítva olvasgatják érdeklődéssel és élvezettel a lengyel Ossendowskinak eredetileg Amerikában angol nyelven megjelent művét. A lengyel tudós a bolsevikok elől menekült Krasznojarszkból és úttalan-utakon Mongolországon és Tibeten keresztül ezer veszedelem közt vágta át magát a Csöndes-Oceánhoz. Hihetetlen akaraterővel, csodálatra méltó kitartással, az állandóan eléje tornyosuló nehézségek láttára sokszor közel az elcsüggedéshez, de mindannyiszor új erőfeszítéssel járta végig szenvedéseinek útját, amelyen szerzett tapasztalatait örökítette meg könyvében.

Híres lett tehát már megjelenésekor, de azóta még híresebb, mert körülötte nagy tudományos vita keletkezett és még nem is ért véget. Hedin Sven a világhírű kutató indította meg, aki kijelentette, hogy irodalmi tekintetben mesteri elbeszélés Ossendowski könyve, de földrajzi adatai, különösen Északkelet-Tibetről, hamisak és félrevezetik az olvasót. Azután jöttek mások, akik Mongolországban éltek évekig és mindenféle tévedést, tódítást olvastak Ossendowski fejére. A lengyel író barátja és könyvének amerikai kiadója, Lewis Stanton Palen megpróbálkozott az ez idő szerint Afrika belsejében időző Ossendowski igazolásával, de a harc még nem ült el. Erősen lövöldöznek innen is, túlnan is és közben egyre növekszik a híres könyv olvasóinak száma.

Nekünk a pörbe nem lehet beleszólásunk. Akár jobbra dől el, akár balra, mindenképpen rendkívül érdekes olvasmány marad Ossendowski könyve és a tudományos szempontból kifogásolt részek leszámításával is tanulságos és érdekfeszítő az «Állatok, emberek és Istenek», amelynek magyar nyelvre fordításával, úgy hisszük, nem végeztünk fölösleges munkát.

Budapest, 1924 november.

_A fordító._

Első RéSz. éLet éS HaláL KöZt.

ELSŐ FEJEZET. Be az erdőségbe.

Az 1920. év elején lakóhelyem véletlenül Krasznojarszk szibériai város volt, amely a Jenisszei partján terül el, ama fönséges folyamén, amelynek bölcsője Mongolország napsütötte hegyei közt van és fölmelegítő életével a Jeges-tengerbe szakad. Torkolatánál kétszer szállott partra Nansen, hogy megtalálja Európából Ázsia szívébe a legrövidebb kereskedelmi utat. A szibériai tél közepén ott kapott el hirtelenül annak az őrült forradalomnak forgószele, amely egész Oroszországban dühöngött és ebben a békés és gazdag országban a gyűlölet és bosszúszomj szakadékait tépte föl és borzasztó vérontást, számtalan meg nem torolt gonosztettet teremtett. Senki sem mondhatta meg akkor, mi vár reá. Napról-napra élt az ember. Senki sem tudta, hogy ha elhagyja lakását, visszatér-e oda vagy pedig elhurcolják az utcáról és ama torzkép-bíróságok, forradalmi bizottságok börtöneibe vetik, amelyek rettenetesebbek voltak és véresebbek a középkori inkvizició bíróságainál. Ez az üldözés nem kímélt bennünket sem, akik idegenek voltunk ebben a széttépett országban.

Egy reggel, amikor egyik ismerősöm meglátogatására távoztam hazulról, hirtelen azt a hírt kaptam, hogy húsz vörös katona bekerítette a házamat, mert el akar fogni. Menekülnöm kellett. A leggyorsabban magamra kaptam ismerősömnek egyik régi vadászruháját, elláttam magamat pénzzel és a város mellékutcáin át, gyalogszerrel a nyílt országútra siettem. Ott fölfogadtam egy parasztot, aki kocsin négy óra alatt húsz mérföldnyire vitt el a várostól, hogy erdővel sűrűn benőtt vidék közepén tegyen le. Útközben fegyvert, háromszáz patront, fejszét, kést, báránybőrbundát, teát, sót, szárított kenyeret és üstöt vásároltam.

Behatoltam az erdő belsejébe és félig leégett kunyhóhoz jutottam.

Ettől kezdve igazi világkóborló lett belőlem, de nem is álmodtam, meddig kell majd ezt a szerepet játszanom. Másnap vadászni mentem és szerencsésen lelőttem két fajdkakast. Sok szarvascsapára akadtam. Ez biztosított, hogy itt nem fogok élelmiszer hiányában szűkölködni. De ezen a helyen nem sokáig időzhettem. Öt nap mulva, amikor vadászatról tértem vissza, észrevettem, hogy füst száll föl kunyhóm kéményéből. Lassan a házhoz lopódzkodtam és ott két fölnyergelt lovat láttam. Nyergeikre katonapuskák voltak erősítve. A kéretlen vendégek tehát künn hagyták fegyvereiket. Már pedig rám nézve, akinél fegyver volt, két fegyvertelen ember nem volt veszedelmes. Gyorsan átfutottam tehát a szabad téren és beléptem a kunyhóba. A benne levő padról két katona ugrott föl ijedten. Bolsevikok voltak. Nagy asztrakán-sapkájukon ott láttam a bolsevizmus vörös csillagát és zubbonyukon a piszkos-vörös bolsevista szalagokat.

Üdvözöltük egymást és leültünk. A katonák teát főztek maguknak. Együtt ittuk ezt a mindig szívesen fogadott italt és beszélgettünk, miközben az egész időn át gyanakodva figyeltük egymást. Hogy az ő gyanakodásukat lefegyverezzem, azt mondtam, messzi vidékről való vadász vagyok és most azért lakom itt, mert úgy látom, hogy ez a vidék nagyon gazdag cobolyban. Ők viszont úgy mutatkoztak be, mint katonái egy különítménynek, amelyet a városból küldtek ki az erdőségbe, hogy gyanús népséget üldözzön.

– Tudd meg pajtás, – szólt hozzám az egyik – mi ellenforradalmárokat hajszolunk, hogy agyonlőjjük őket.

Ezt úgyis tudtam. Magatartásommal azt iparkodtam velük elhitetni, hogy egyszerű, paraszti vadász vagyok és semmi közöm az ellenforradalmárokhoz. Egyszersmind egyre azon járt az eszem, hogy kéretlen vendégeim eltávozása után hova mehetnék.

Sötétedett és a sötétségben a két katona arca még kevésbbé látszott bizalomgerjesztőnek.

Votkaüvegeket vettek ki a zsebükből és itták. Az alkohol hatása nagyon is észrevehetően nyilvánult. Állandó megszakítással, hangosan fecsegtek, azzal kérkedve, hogy Krasznojarszkban hány burzsit öltek már meg és hány kozákot dobtak a folyam jege alá. Később civakodni kezdtek, de nemsokára elfáradtak és lefekvéshez készülődtek.

Ekkor hirtelenül messzire kitárult a kunyhó ajtaja. A fűtött helyiség gőze nagy felhő alakjában tódult ki a hidegre. Ebből a felhőből, amikor a gőz kissé lecsapódott, szellemként bukkant föl egy magas ösztövér parasztnak az alakja, akinek fején nagy asztrakán-sapka, testén nagy báránybőrbunda volt, ami csak erősítette alakjának masszív hatását. Fegyverével lövésre készen állott. Öve alatt ott volt az éles fejsze, amely nélkül a szibériai paraszt nem tud élni. Szeme gyors és szikrázó, mint a vadállaté, fölváltva tapadt valamennyiünkre. Egy pillanat múlva levette a sapkáját, keresztet vetett és azt kérdezte:

– Ki itt a gazda?

Felvilágosítottam.

– Szabad az éjjelt itt töltenem?

– Igen, – feleltem. – Elég a hely mindnyájunknak. Igyék egy csésze teát. Még forró.

Az idegen levetette bundáját és fegyverét a sarokba támasztotta. Eközben szeme állandóan rajtunk függött és mindazon, ami a helyiségben volt. Régi bőrzubbonyt viselt, hasonló anyagból készült nadrággal, amely magas botosba volt behúzva. Fiatal, finom arcát gyönge gúny öntötte el. Fehér, éles foga villogott. Tekintete átható volt. Borzas fején szürke fürtöket láttam. Szája körül elkeseredés vonásai látszottak. Azt mutatták, hogy életének nagyon viharosnak és veszedelmekben gazdagnak kellett lennie.

Fegyvere mellett foglalt helyet és fejszéjét maga mellé tette a földre.

– Miért? Ez a feleséged? – kérdezte a fejszére mutatva az egyik részeg katona.

A nagy paraszt tiszta szemével nyugodtan ránézett és éppen olyan nyugodtan felelt:

– Manapság mindenféle népséggel összeakad az ember, sokkal biztosabb fejszével.

Mohón kezdte inni a teát, miközben szeme, mintha élesen kérdezne, többször rám tekintett, azután végigröpült pillantása az egész helyiségen, mintha feleletet keresne kétségeskedésére. Minden kérdésre, melyet teaszürcsölgetés közt intéztek hozzája a katonák, nagyon lassan és óvatosan felelt. Végül, hogy megmutassa, hogy elkészült az ivással, megfordította a poharát, a megmaradt kis darab cukrot rátette a pohárra és így szólt a katonákhoz:

– Kimegyek, hogy a lovam után nézzek és lenyergelem a ti lovaitokat is.

– Jó lesz, – mondta a félálomban levő fiatalabb katona.

– Hozd be a fegyvereinket is.

A katonák a padokon feküdtek és nekünk csak a padlót hagyták. Az idegen nemsokára visszatért, elhozta a fegyvereket és a sötét sarokba állította. A nyeregtakarókat a padlóra dobta, rájuk ült és lehúzta a csizmáját.

A katonák és a vendégem nemsokára hortyogtak. Én azonban nem aludtam, mert meg kellett fontolnom, hogy mi most a teendőm. Hajnalhasadtakor végre elszundikáltam és fényes nappal ébredtem föl. Az idegent nem láttam. Kimentem a kunyhóból és egy szép sárga mén fölnyergelésével találtam elfoglalva.

– Elmegy? – kérdeztem.

– Igen. De ezekkel a pajtásokkal szeretnék elmenni, – susogta. – Azután majd visszajövök.

Többet nem kérdeztem tőle, csak annyit mondtam, hogy várni fogom.

Levette a bőrtáskákat, amelyek a nyergén függtek és a kunyhó elégett sarkába tette úgy, hogy nem lehetett látni, megvizsgálta a kengyelt, a szárakat és elkészülvén a nyergeléssel, rám mosolyogva így szólt:

– Most készen vagyok és fölkeltem pajtásaimat.

Félórával a reggeli tea után három vendégem elbúcsúzott. Künn maradtam és fát hasogattam a kályhám számára. Egyszerre csak bizonyos távolból fegyverdörej hallatszott, először egy, majd egy második. Azután csönd lett. Azon a helyen, amelynek közelében a lövések eldördültek, egy csapat megijesztett császárfajd riadt föl és átröpült hozzám. Egyik magas fenyő csúcsáról szarkacsörgés hallatszott. Sokáig füleltem az erdőbe, hogy megtudjam, közeledik-e valaki a kunyhómhoz, de teljes volt a csönd.

A Jenisszei alsó folyásán nagyon korán sötétedik. Tüzet raktam a kályhámban és megfőztem a levesemet, miközben állandóan figyeltem minden kívülről hozzám behallatszó zajra. Mert az egész idő alatt tisztában voltam azzal, hogy a halál áll mellettem és emberek, vadállatok beavatkozásával, hideggel, balesettel vagy betegséggel minden pillanatban elpusztíthat. Tudtam, hogy senki sem volt a közelemben, aki segíthetne és hogy egyedüli segítségem Isten keze, lábam és kezem ereje, pontos célzásom és hidegvérem.

Figyelésem azonban nem használt. Észre sem vettem, amikor az idegen visszatért. Miként tegnap, most is egészen hirtelenül jelent meg a küszöbön. A gőzön át láttam nevető szemét és finom arcát. Belépett a kunyhóba és hangos csörömpöléssel három fegyvert lökött a sarokba.

– Két ló, két fegyver, két nyereg, két skatulya szárított hús, féltégla tea, egy kis zsák só, ötven patron, két köpeny, két pár csizma. Mindezt nevetve sorolta elő. Valóban, – így folytatta – meglehetősen eredményes vadászatom volt ma.

Meglepetve néztem reá.

– Miért van meglepetve? – kérdezte nevetve, – Komu Nŭjny eti tovarisi? Mit kezdhet az ember ezekkel a fickókkal? Igyunk teát és feküdjünk le aludni. Holnap más, biztosabb helyre viszem önt, azután elutazom.

MÁSODIK FEJEZET. Útitársam titka.

Virradatkor ébredtünk, hogy ezt az első menedékhelyemet csakhamar magunk mögött hagyjuk. Személyes birtokunkat becsomagoltuk a nyeregtáskákba, amelyeket az egyik nyergen erősítettünk meg.

– Négy-ötszáz versztnyire kell utaznunk, – jelentette be kedélyesen az utitársam.

Iván volt a neve, ami Oroszországban, ahol minden második embert így hívnak, rám nézve semmit sem jelentett.

– Tehát nagyon sokáig fogunk utazni, – jegyeztem meg sajnálkozva.

– Nem tovább egy hétnél, sőt talán addig sem, – felelte.

Az első éjjelt az erdőben, szabad ég alatt töltöttük el. Vándorlásom másfél éve alatt hány hasonló éjjelt éltem át! Nappal kemény hideg volt. A megfagyott hó csikorgott a ló patkója alatt. A patkóról leváló hódarabok, amikor végiggurultak a megfagyott kérgen, mintha üveg tört volna el. Nyírfajdok röpültek föl lusta lomhasággal a fákról. Nyulak ugrottak le kényelmesen a folyók nyári ágyába. Éjjel a szél sóhajtozni és fütyülni kezdett, miközben fejünk fölött összehajlította a fák ágait. De a fák alatt szélcsend volt és nyugalom.

Hatalmas fákkal körített szakadékban tartottunk pihenőt. Ott kidőlt fenyőkre akadtunk, amelyekből tuskókat vágtunk a tűzre. Miután teát főztünk, nekiláttunk az evésnek.

Iván két fatörzset vonszolt helyünkre, fejszéjével egyik oldalukon símára ácsolta a törzseket és síma oldalukkal egymásra rakta őket. Azután két végükön nagy éket vert közéjük, amely két-három hüvelyknyire elválasztotta egymástól a törzseket. Ebbe a nyílásba faszenet raktunk és láttuk, hogy a tűz gyorsan végigfutott a símára csiszolt oldalak egész hosszában.

– Így még reggel is lesz tüzünk, – mondta. – Ez az aranykeresők naida-ja. Mi aranykeresők, akik nyáron és télen az erdőkben vándorlunk, mindig naida mellett alszunk. Finom dolog. Majd meglátja.

Fenyőágakat vágott le és lejtős tetőt készített belőlük, amelyet a naidával szemben két oszlopra erősített. Ágtetőnk és naidánk fölött a védő fenyőfák ágai terpeszkedtek. Még több ágat is hozott és a tető alatt levő hóra terítgette. Erre azután a nyeregtakarókat tettük. Ebben a fészekben Iván leheveredhetett és felsőruháját egészen a zubbonyáig levethette. Nemsokára észrevettem, hogy izzad a homloka és hogy homlokát is, tarkóját is ruhaujjával dörzsölgeti.

– Most jó meleg van itt.

Rövid idő mulva én is kénytelen voltam a köpenyemet levetni. Nemsokára minden takaró nélkül lefeküdtem aludni. Míg a fenyők és tetőnk ágain keresztül csillámlottak a hideg, tiszta csillagok és a naidán túl fájó hideg volt, addig mi itt kellemesen védve voltunk. Ez éjjel óta nem féltem többé a hidegtől. Ha nappal alaposan átfagytam a nyeregben, éjjel a barátságos naidával alaposan átmelegítettem magamat, nehéz felöltőm nélkül pihentem, csak zubbonyban ültem a fenyőfák alatt és iszogattam a mindig kedves teát.

Napi vándorlásunkon Iván elbeszélte Transbajkália hegyeiben és erdőiben tett aranykereső útjának élményeit. Elbeszélése az érdekfeszítő kalandoknak, veszedelmeknek és harcoknak eleven sora volt. Iván típusa volt azoknak az aranykeresőknek, akik Oroszországban, de más országokban is a leggazdagabb aranybányákat fedezik föl és maguk mindamellett koldusok maradnak. Azt nem mondta meg, hogy miért hagyta el Transbajkáliát és jött el a Jenisszeihez. Magatartásából kiéreztem, hogy erről nem óhajt beszélni és nem is unszoltam. Titokzatos életének e részéről később egészen véletlenül mégis föllebbent kissé a fátyol.

Közel értünk utunk céljához. Egész napon át csak nagy nehézséggel jutottunk előre egy-egy sűrű füzesen keresztül, mert közeledtünk a nagy Jenisszei jobboldali mellékfolyója, a Mana partjához. A bokrok közt élő nyulak keményre taposott nyomát láttuk mindenütt. Ezek a kis fehér erdőlakók keresztül-kasul futkostak előttünk. Máskor vörös farkát láttuk egy-egy rókának, amely a szikla mögött meglapulva egyszerre figyelt minket és a gyanútlan nyulakat.

Iván sokáig szótlan volt, majd beszélni kezdett. Elmondta, hogy nem messzire tőlünk, a Mana egyik kis ágának torkolatánál kunyhó van.

– Mit gondol? Elmenjünk odáig, vagy pedig ismét naida mellett töltsük az éjjelt?

Azt indítványoztam, hogy menjünk egészen a kunyhóig, mert mosakodni óhajtottam és mert már nagyon szerettem volna igazi tető alatt meghálni. Iván összeráncolta szemöldökét, de engedett.

Már sötétedett, amikor egy kunyhóhoz közeledtünk, amelyet sűrű erdő és málnabokrok vettek körül. Kicsiny ház volt két apró ablakkal és egy óriási orosz kályhával. Az épülethez egy pincével ellátott fészernek maradványa támaszkodott.

Iván ivott a katonáktól örökölt üvegből és nemsokára meglehetősen beszédes lett. Szeme csillogott és kezével gyakran és gyorsan végigjárta hosszú fürtjeit. Elbeszélte egyik kalandjának történetét, de hirtelen elakadt a beszéde és a félelem kifejezésével az egyik sötét sarokba bámult.

– Patkány van ott? – kérdeztem.

Ismét szótlan lett és szemöldökét összehúzva gondolkodott. Mivel gyakran órák hosszáig szoktunk hallgatni, nem lepett meg magaviselete. Egyszerre csak felém hajolva ezt suttogta:

– Egy régi történetet akarok önnek elmondani. Transbajkáliában volt egy barátom. Fegyenc. A neve Gavronsky. Sok erdőn és sok hegyen vándoroltunk együtt aranykereső utunkon. Megegyeztünk, hogy mindent egyforma részben megosztunk, de Gavronsky hirtelen a Jenisszei mellett elterülő szibériai őserdőbe ment és eltűnt. Öt év mulva hallottuk, hogy nagyon kiadós aranybányát talált és gazdag ember lett. Később aztán a feleségével együtt meggyilkolták…

Egy pillanatig hallgatott, azután folytatta:

– Ez itt az ő régi kunyhójuk. Itt élt a feleségével és valahol a folyó mellett találta az aranyat. Hogy hol, nem mondta meg senkinek. A környéken élő parasztok mind tudják, hogy sok aranya volt a bankban és hogy aranyat adott el a kormánynak. Itt ölték meg őket…

Iván a kályhához lépett, égő fadarabot vett ki, megvilágította vele a padló egyik helyét és előre lépett.

– Látja ezt a foltot a padlón és a falon? Az ő vérük. Gavronsky vére. Meghaltak, de nem árulták el az aranytelepet. Az aranyat a folyó partján vájt mély lyukból vették ki és a fészer alatt levő pincében rejtették el. De Gavronsky nem adott belőle semmit. Pedig, nagy Isten, mennyire megkínoztam! Tűzzel égettem őket, az ujjaikat hátra görbítettem, szemeiket az ujjammal kinyomtam. Gavronsky hallgatott és meghalt.

Egy pillanatig gondolkozott, azután gyorsan ezt mondta:

– Mindezt a parasztoktól hallottam.

A fadarabot visszadobta a kályhába és leroskadt a padra.

– Itt az alvás ideje, – mondá a szavakat szinte kilökve magából és elcsendesült.

Sokáig hallgattam lélekzését és a magával folytatott suttogást, mialatt egyik oldaláról a másikra fordult és pipázott.

Reggel elhagytuk a gonosz szenvedés és bűntett e tanyáját.

Utazásunk hetedik napján sűrű cédruserdőhöz értünk, amely hosszú hegylánc előhegyein terült el.

– A legközelebbi paraszttelep nyolcvan verstnyire van, – mondta Iván. – A nép idejár az erdőbe cédrustobozt gyűjteni. De csak ősszel. Ősz előtt tehát senkivel sem fog találkozni. Sok madarat és állatot, gazdag diókészletet fog itt találni úgy, hogy megélhet. Nézze ezt a folyót. Ha el akar jutni a parasztokhoz, a folyót kell követnie, elviszi hozzájuk.

Iván segített nekem agyagkunyhót építeni. Nem valóságos agyagkunyhó volt ez, hanem úgy teremtődött meg, hogy egy nagy, valószínűleg vad vihartól kidöntött cédrus gyökérzetét kihúztuk a földből. Így mély nyílás támadt, házamnak ez lett a szobája és egyik oldalán agyagfal védte, amelyet a kicsavart gyökérzet támogatott. Egyes átcsüngő gyökérrészek állványzatot alkottak, amelybe botokat és ágakat dugdostunk. Így csináltunk tetőt, amelyet végül, hogy szilárdabb legyen, kövekkel és hideg ellen való védekezésül hóval födtünk be. A kunyhó homlokoldala nyitva maradt, de a naida állandóan védte.

Ebben a hóval födött kunyhóban két hónapot töltöttem el, mintha nyár lett volna. Minden más emberi teremtmény látása nélkül és anélkül, hogy érintkezésbe jöttem volna a fontos eseményektől megrázott világgal, itt éltem e sírban, a kidöntött fa gyökere alatt a szabad természetben és állandó kísérőm a családom sorsa miatt való súlyos gond volt.

Iván másnap elhagyott. Zsákban szárított kenyeret és kevés cukrot hagyott hátra számomra. Soha többé nem láttam.

HARMADIK FEJEZET. Küzdelem a létért.

Most egyedül voltam. Körülöttem csak az örökzöld, hóval födött cédruserdő, a meztelen bokrok és a befagyott folyó. Ameddig a fák ágai és törzsei közt elláthattam, semmi más, csak a cédrusok és a hó nagy óceánja. Szibériai őserdő. Taiga! Meddig leszek kénytelen itt élni? Rám találnak itt a bolsevikok? Megtudják-e a barátaim, hol vagyok? Mi történik a családommal? Ezek a kérdések égették állandóan agyamat.

Nemsokára megértettem, miért hozott Iván ily messzire. Utunkban nem egy magányos helyet érintettünk, ahol biztosságban magamra hagyhatott volna. De mindig azt mondta, hogy olyan helyre visz, ahol könnyebben lehet megélni. És ebben igaza volt. A cédrusfa és cédruserdőkkel borított hegyek különös bájt adtak magányos rejtekhelyemnek. A cédrus csodálatos, hatalmas fa, messzire szétterülő ágakkal, örökzöld sátor, amely védelmébe vesz mindenféle élő lényt. A cédrusok közt mindig élénk volt az élet. Amott egyre lármáztak az ágról-ágra ugráló mókusok. Emitt magtörő hollók kiáltoztak élesen. Egy csapat pirók, karminvörös mellel, mint a láng röpült el a fák között. Vérpintyek kis serege csapott alá és a fák amfiteátrumát megtöltötte énekével. Egy nyúl egyik fatörzstől a másikig ugrándozott. Mögötte a havon mászó menyét árnyéka ólálkodott. A keményre fagyott havon gondosan lépegetve, nemes szarvas közeledett. És végül a hegy csúcsáról meglátogatott a szibériai erdő királya, a barna medve is.

Mindez szórakoztatott. Elűzte fekete gondolataimat és bátorságot adott a kitartásra. Jó, ámbár kissé nehéz időtöltésem volt az is, hogy fölmásztam az erdő közepéből kiemelkedő hegy csúcsára, ahonnan elláthattam egy, a szemhatáron elnyúló vörös sávig. Ez a Jenisszei túlsó partjának vörös szirtje volt. Ott terült el az ország, ott voltak a városok, az ellenségek és a barátok. Ott volt az a pont is, melyet családom lakóhelyéül állapíthattam meg. Ez volt az oka annak, miért Iván ide hozott.

Minél inkább tűntek el magányosságomban a napok, annál fájdalmasabban éreztem kísérőm hiányát. Noha ez az ember Gavronsky gyilkosa volt, úgy gondoskodott rólam, mintha az apám lett volna, mindig fölnyergelte a lovamat, fölaprította helyettem a fát és mindent megtett, hogy kényelmessé tegye életemet.

Olykor arra gondoltam, hogy ha e helyen kellene meghalnom, összeszedném végső erőmet és fölvonszolnám magamat a hegy csúcsára, hogy ott halhassak meg.

A vad természetben való ez az élet azonban sok alkalmat adott az elmélkedésre is, de még többet testi foglalkozásra. Állandó kemény és komoly harc volt a létért. A legnehezebb munka a naida számára való nagy fatuskók előkészítése volt. A kidőlt fák törzsét mindig hó födte és oda volt fagyva a talajhoz. Tehát ki kellett ásnom és azután hosszú rúd segítségével mozdítottam tovább helyéről. Hogy ezt a munkát megkönnyítsem magamnak, fám megszerzésére a hegyet választottam, ahonnan, bár följutnom nehéz volt, könnyen leguríthattam a fatörzseket. Nemsokára pompás fölfedezést tettem: kunyhóm közelében nagyobb tömegű vörösfenyőre akadtam, az erdő e szép és mégis szomorú óriásaira, amelyeket valami hatalmas vihar döntött le. Törzseiket hó födte, de gyökereikkel még a földbe kapaszkodtak. Mikor fejszémmel belevágtam a gyökérbe, fejszém éle oly mélyen vágódott bele, hogy csak nagynehezen tudtam kiszabadítani. Ennek okát kutatva rájöttem, hogy a gyökér át van itatva gyantával. Csak egy szikra kellett, hogy a fa szilánkjai meggyulladjanak. Később is mindig volt készletem belőle, hogy a vadászatról való hazatérésemkor gyors tűzön megmelegíthessem a kezemet vagy teát főzhessek.

Időm nagyobb részét vadászással töltöttem el. Világos volt, hogy minden napot munkában kell eltöltenem, mert csak így felejtem el szomorú gondolataimat. Reggeli teám után rendesen az erdőbe mentem, hogy nyírfajdot és császármadarat lőjjek. Miután egy-két madarat lelőttem, elkészítettem ebédemet, mely sohasem büszkélkedett gazdag ételsorral. Állandóan szárnyaslevest ettem, maroknyi szárított kenyérrel és utána vég nélkül teát ittam. Egyszer a madárvadászaton zajt hallottam a sűrű bokrok közt. Amikor figyelmesen nézegettem, szarvasaggancs hegyét pillantottam meg. A földre lapulva arrafelé csúsztam, de az éber állat meghallotta közeledésemet és hatalmas lármával eltűnt a bokrok közt. Miután körülbelül háromszáz lépésnyire futott, egészen világosan láttam, amint a hegy meredekénél megállott. Csodálatos állat volt. Sötétszürke volt a teste, a hátgerince csaknem fekete és akkora volt, mint egy kis tehén. Fegyveremet egy ágra fektettem és lőttem. Az állat óriásit ugrott, néhány lépésnyire futott és összeroskadt. Amilyen gyorsan csak tudtam, odasiettem, de a szarvas ismét fölugrott és fölvonszolta magát a hegyre. Egy második lövés leterítette. Így meleg szőnyegre és húskészletre tettem szert. Agancsa, melyet a falam ágaira erősítettem, szép kalapfogas lett.

Sohasem fogom elfelejteni azt az érdekes, de vad látványt, amelynek egyszer kunyhómtól néhány kilométernyire voltam a tanuja. Ott kis süppedés volt, amelyet fű és vörös áfonya födött. Ott a császármadár és a fogoly bogyót szokott keresni. A bokrok mögött nesztelenül közeledtem e helyhez, ahol nagy csapat császármadarat láttam a hóban kapirgálva és bogyót csipegetve. El voltam merülve nézésükbe, amikor hirtelen nagyot ugrott az egyik császármadár. Erre az egész madársereg megijedve elröpült. Az első madár, meglepetésemre, csigavonalban, merőlegesen a magasba emelkedett, ahonnan egyszerre csak halva zuhant alá. Odasiettem, ahol lezuhant, de még nem jutottam el addig, amikor a megölt madár testéről egy mohó menyét ugrott le és elbújt egy kidőlt fa törzse mögött. A madár gégéje rettenetesen össze volt marcangolva. Tisztában voltam azzal, hogy a menyét megtámadta a császármadarat, beleharapta magát a torkába és mialatt a madár felrepült vele, gégéjéből kiszívta a vért és ez okozta a madár hirtelen lezuhanását. A menyét e léghajós-ügyességének köszönhettem, hogy egy patront megtakarítottam.

Állandó harcban éltem a természettel. Bántó és keserű gondolatok egyre jobban megmérgezték a lelkemet.

Múltak a napok és hetek. Melegebb szelek fuvallatát éreztem. A nyiltabb helyeken olvadni kezdett a hó. Itt-ott kisebb vízfolyások voltak láthatók. Nemsokára egy-egy legyet vagy pókot láthattam, amely fölébredt a kemény tél után. Láttam, hogy tavasszal lehetetlen lesz az erdőt elhagynom, mert akkor minden folyó kiárad. A süppedő lápon nem lehet átjutnom. Az állatoktól kitaposott minden út áradó víznek lesz az ágya.

A tavasz nagyon gyorsan érvényesítette jogát. Az én hegyem nemsokára megtisztult a hótól és csak kövek, nyírek és nyárfák törzsei és magas hangyabolyok födték. A folyó helyenként áttörte jégtakaróját. Forrott és habzott.

NEGYEDIK FEJEZET. A halász.

Egyszer, amikor vadászni voltam, a folyó partjához értem. Sok vöröshátú, nagyon nagy halat vettem észre. Mintha csak vérrel lettek volna megtöltve. A víz felületén úsztak és élvezték a napsugarat. Amikor a folyó egészen megtisztult a jégtől, ezek a halak hihetetlenül nagy tömegben jelentek meg. Csakhamar kisütöttem, hogy a folyón fölfelé iparkodnak, mert az ívás idejét a kisebb folyóágakban töltik el. Elhatároztam, hogy halászni fogok olyan rabló eljárással, aminő minden országban tilos. De minden ügyész és bíró bizonyára enyhébben ítéli meg annak az embernek a tettét, akinek egy kidöntött fa gyökere alatt kell élnie és aki ilyen viszonyok közt megszegi az ésszerű törvényeket.

Sok vékony nyír- meg nyárfaágat szedtem össze és vízrekesztőt fontam belőlük, amelyen a halak nem hatolhatnak át. Hiába kísérelték meg, hogy átugorják. A part közelében körülbelül tizennyolc hüvelyknyi szélességű nyílást szabadon hagytam e gátban a víz színe alatt és a vízfolyással szemben levő oldalán puha, fűzfavesszőből font mély kosarat erősítettem rá. Ebbe jutottak a halak, ha átbújtak a lyukon. Én meg hideg kegyetlenséggel ott álltam és vastag bunkóval fejbe vertem őket. Többnyire harminc, néha több, egész nyolcvan fontnyi volt a zsákmányom. Taimen ennek a halnak a neve. A pisztrángok családjába tartozik és egyike a Jenisszei legjobb fajtájú halainak.

Két hét mulva vége volt a halászásnak. Kosaram nem szállított már több kincset. Hát ismét vadászni kezdtem.

ÖTÖDIK FEJEZET. A veszedelmes szomszéd.

Minél jobban életre keltette a tavasz a természetet, annál kiadósabb és élvezetesebb volt a vadászás. Reggel, napfölkeltekor, hangokkal volt az erdő tele, hangokkal, amelyek a város lakójának idegenek és amelyeket nehéz egymástól megkülönböztetni. Ekkor dürgött a fajdkakas és énekelte szerelmi dalát a cédrus hegyes ágain, miközben az alatta, a lehullott levelek közt kapirgáló szürke tyúkot bámulta. Ezt a tollas Carusót nagyon könnyen meg lehetett közelíteni és egy lövésre poétikus kötelességét inkább hasznos kötelességgel cserélte föl. Halála könnyű volt, hiszen szerelmes volt és süket. Künn a tisztáson a császárfajdok verekedtek szétterpesztett foltos farkkal, míg a tyúkok szorosan mellettük páváskodtak, a nyakukat nyujtogatták és egymással fecsegtek, valószínűleg valami pletykát harcoló kakasaikról. A távolból erős és mély, de mégis gyöngédséggel és szeretettel teli bőgés hallatszott, a szarvas szerelmi kiáltása, míg a fölötte levő szirten a hegyi kecske rövid, szaggatott hangja szólalt meg. A bokrok alján vidám nyulak huncutkodtak. Gyakran egészen a közelükben, a jó alkalmat lesve, egy vörös róka nyúlt el a hasán. Farkasról sohasem hallottam ott semmit; rendszerint nincs a szibériai hegy- és erdővidéken.

Volt azonban egy másik állat, amely a szomszédom lett. Egyikünknek pusztulnia kellett. Egyszer, mikor egy nagy fajdkakassal tértem vissza a vadászatról, hirtelen valami fekete mozgó tömeget vettem észre a fák alatt. Megálltam. Medve volt. Hangyabolyban kotorászott. Amikor megneszelt, hevesen fújtatott és gyorsan elillant. Ügyetlen lábának gyorsasága szerfölött meglepett. Másnap reggel, amikor köpenyemmel betakarva még kunyhómban feküdtem, zaj vonta magára figyelmemet. Kémlelődve kinéztem és fölfedeztem a medvét. Hátsó lábán állt és lármásan szimatolgatott. Alighanem azt vizsgálgatta, miféle teremtmény lehet az, amely medve módjára, kidöntött fa törzse alatt tölti el a telet. Nagyot kiáltottam és a fejszével az üstre ütöttem. Korai látogatóm erre elfutott, ahogyan csak a lába bírta. De nem nagyon örültem a látogatásának. Kora tavasszal történt ez, amikor a medvének tulajdonképpen még nem kellett volna elhagynia telelő helyét. Az úgynevezett hangyászó medvék közé tartozott. Rendkívüli medvefajta, amely híjával van a medvetörzshöz tartozó családok minden etikettjének.

Tudtam, hogy a hangyászó medve nagyon ingerlékeny és vakmerő. Hamarosan fölkészültem tehát úgy a védelemre, mint a támadásra is. Az előkészület rövid volt. Öt patronnak a hegyét ledörzsöltem és ezzel dum-dumot csináltam. Ilyen nem szívesen látott vendéggel szemben eléggé érthető argumentum lettek. Fölvettem a kabátomat és elmentem oda, ahol először találkoztam a medvével és ahol sok hangyaboly volt. Bejártam az egész hegyet, benéztem minden zugba, de sehol nem tudtam fölfedezni látogatómat. Megcsalódva és kifáradva közeledtem a kunyhómhoz, megfeledkezve minden óvatosságról. Ekkor hirtelen megláttam az erdő királyát, éppen amikor alacsony lakásomból kibújt és a bejáratot körülszaglászta. Lőttem. Ordított fájdalmában meg dühében és hátsó lábára állott. Amikor egy második golyó szétzúzta egyik lábát, leereszkedett, de mindjárt megtámadásomra indult, úgy, hogy megsebesült lábát maga után húzva, ismét fölállni iparkodott. Csak a harmadik golyó végzett vele, amely mellbe találta. Körülbelül 200–250 font volt a súlya és kitűnően ízlett. Legjobb volt kotelettnek elkészítve. De nagyon bevált, mint hamburgi szeletis, forró kövön puhítva és sütve, amikoris a hús nagy darabokra dagadt föl, de ezek a darabok olyan könnyűek voltak, mint a pétervári «Medved»-ben a legfinomabb omelette soufflée. Éléstáram e jókor jött meggazdagodása után addig éltem menedékhelyemen, míg a föld kiszáradt és a folyó is leapadt annyira, hogy partja mentén nekivághattam az útnak oda, ahová Iván utalt.

A legnagyobb óvatossággal utaztam és gyalog tettem meg az utat a part mentén. Egész háztartásomat és birtokomat szarvasbőrzsákba csomagolva magammal cipeltem. Így megterhelve gázoltam át az utamba eső kisebb vizeken és mocsarakon. Körülbelül ötven mérföld után a Sifkova nevű területre érkeztem. Ott egy Tropov nevű parasztnak az erdőhöz legközelebb eső kunyhójára bukkantam. Egy ideig nála laktam.

*

Ha összefoglalom a szibériai őserdőben tett tapasztalatomat, ezekre a következtetésekre jutok: az alkalom korunk minden egészséges emberében újra felébreszti a primitív ember, vadász vagy harcos hajlandóságait és képessé teszi őt a természettel való küzdelemre. A művelt elméjű ember kedvezőbb helyzetben van, mint a műveletlen, mert ennek nincs elég tudása és akaratereje ahhoz, hogy keresztülverekedje magát. De a kultivált embernek azt az árat kell ezért fizetnie, hogy nem lehet számára semmi sem oly rettenetes, mint a föltétlen egyedüllét és annak tudata, hogy tökéletesen el van vágva az emberi társadalomtól, az élettől, a szellemi és esztétikai kultúrától. Egy lépés, a gyöngeségnek csak egy pillanata kell és teljes őrület keríti hatalmába ezt az embert, hogy elháríthatatlan pusztulásba rántsa. A hideggel és az éhséggel való harc irtózatos napjait éltem át. De még rettenetesebbek voltak azok a napok, amikor az akaratom küzködött a gyöngítő és összemorzsoló gondolatokkal. Még ma is reszket a szívem és a lelkem, ha ezekre a napokra emlékezem és ha most, tapasztalatom leírásakor, ismét életre keltem őket, újra visszasülyedek a félés és a kétségbeesés állapotába.

Végül meg kell jegyeznem, hogy éppen a civilizált államokban nagyon is keveset törődnek az emberek kiképzésével arra, ami primitív viszonyok közt lehet a hasznukra, olyan viszonyok közt, amelyek a természettel való életküzdelemből származnak. Ennek megváltoztatása az egyedüli út, hogy új nemzedéket neveljünk, erős, egészséges, kitartó emberekből, akiknek egyszersmind a lelkük is kifejlődött.

A természet megsemmisíti a gyöngét, de megsegíti az erőset; a lélek olyan indulatait ébreszti föl, amelyek a modern élet közönséges viszonyai közt alva maradnak.

HATODIK FEJEZET. Egy folyó erjedésben.

A Sifkova-vidéken nem sokáig maradtam. De a rövid időt minden tekintetben kihasználtam. Először is egy embert, akiben megbízhattam, a városba küldtem barátaimhoz, akiktől ezen az úton fehérneműt, csizmát, pénzt kaptam és egy kis ládát az első segítségnyujtáshoz szükséges anyaggal és a legfontosabb orvosszerekkel. Megkaptam így azt is, ami a legfontosabb volt: útlevelet hamis névre, mert a bolsevikok számára természetesen halott voltam.

E némileg kedvezőbb körülmények közt jövendő terveimről gondolkodtam. Sifkovában nemsokára híre járt, hogy egy bolsevista népbiztos fog odaérkezni, aki marhát rekvirál a vörös hadsereg számára. Veszedelmessé vált tehát az ottidőzés. Csak arra vártam, hogy a Jenisszei megszabaduljon a tömör jégtakarótól, amely jó sokáig elzárta még akkor is, amikor a kisebb folyóágak már szabadok voltak és a fák tavaszi lombot kaptak. Ezer rubelért fölfogadtam egy halászt, aki késznek nyilatkozott arra, hogy mihelyt a folyó teljesen megtisztul a jégtől, a folyón fölfelé, ötvenöt mérföldnyire elvisz egy elhagyott aranybányához.

Egy reggelen fülsiketítő ropogást halottam. Mintha borzasztó ágyúlövés lett volna. Kifutottam és azt láttam, hogy a folyó hatalmas jégtömeget felemelt és azután áttörte, hogy darabokra tépje. A parthoz siettem, ahol félelmetes, de nagyszerű látványban volt részem. A folyó azt a nagy jégtömeget, amely délen levált, leúsztatta és északi irányban magával cipelte az itt őt még részben födő vastag jégréteg alatt. Ennek nyomása végül széttörte ezt az északi téli gátat és ezzel lehetővé tette az egész nagy tömeg utolsó rohamát a Jegestenger felé.

A Jenisszei, «Jenisszei apó», «a hős Jenisszei», Ázsia leghosszabb folyóinak egyike. Mély és pompás, különösen középfolyásán, amelyet hegyláncok öveznek.

Az irtózatos folyam óriási jégmezőket cipelt le, amelyeket a sellőkön és az itt-ott kinyúló sziklákon összetört. Haragos forgatagban táncoltatta a jeget és letépte azokat a táborhelyeket is, amelyeket a jégen rendeztek be a karavánok számára. Ezek a karavánok télen Minuszinszkból Krasznojarszkba menet, mindig a befagyott folyón járnak. Időről-időre megakadt a folyam szabad futása. Ilyenkor ropogó robaj támadt. A nagy jégmezők összenyomódtak és olykor harminc lábnyi magasságig egymásra torlaszolódtak. Ezzel gátat emeltek a mögöttük levő víz elé, amely gyorsan növekedett, az alacsonyabb partokon kiáradt és nagyobb jégtömegeket kidobott a szárazra. A megerősödött víz ereje végül mégis meghódította az útját elzáró jégtöltést és az összetörő üveg csörömpölésével darabokra tépte.

A folyó kanyarodóinál és a nagy sziklákon ijesztő volt a kaosz. Rengeteg jégtömbök összetorlódva, vadul táncoltak, míg fölvetődtek a magasba, más jégtömbökbe ütköztek vagy szétzúzódtak a part szirtjein, ahonnan kőomladékot, földet és fát téptek ki. Nagy, tizenöt-húsz lábnyi falat halmozott föl az egész part hosszában mesés gyorsasággal ez a természetóriás. Ezt a falat a parasztok zaberega-nak nevezik és csak úgy juthatnak el azon keresztül a folyóhoz, hogy külön utat vágnak benne. Az óriásnak egy hihetetlen művét láttam. Sok lábnyi vastag és sok méter széles jégtömböt röpített ugyanis merőlegesen a magasba úgy, hogy a part szélétől több mint ötven lábnyira zuhant le a földre, ahol fiatal erdőt és kis fákat zúzott szét.

Mialatt a jég e nagyszerű távozását figyeltem, szívem félelemmel és borzalommal lett tele, látván az irtózatos zsákmányt, amelyet a Jenisszei ez évenként megismétlődő visszavonulásán magával vonszolt. A zsákmány a kivégzett ellenforradalmárok holtteste volt – Kolcsak admirális, az antibolsevista Oroszország főkormányzója volt hadseregének tisztjei, katonái és kozákjai. Ez a minuszinszki Cseka véres munkájának volt az eredménye. Levágott fejjel és kézzel, megcsonkított arccal, félig elégett testtel és szétzúzott koponyával sok száz ilyen holttest úszott a víz színén és sírját keresve összekeveredett a jégtömbökkel; vagy pedig a dühöngő örvény forgataga szétmorzsolta őket a hegyes jégtömbök között és alaktalan tömeggé tépte szét, amelyet a folyó, megiszonyodva a rábízott föladattól, kihányt a szigetekre és zátonyokra. Végigmentem a Jenisszei egész középfolyása mentén és mindenütt állandóan rátaláltam a bolsevikok munkájának e rothadó, irtózatos nyomára. A folyó egyik helyén egy kanyarodóban nagy halom döglött lovat láttam. Az áramlat és a jég nem kevesebbet, mint háromszázat dobott oda. E helytől egy versztnyire más fölfedezést tettem, amelyet idegeim nem bírtak el. Ott ugyanis a parton fűzek hosszú sorát láttam, amelyek újjszerűen lecsüngő ágaikkal, mindenféle alakban és helyzetben, emberi holttesteket halásztak ki a meggyalázott folyóból és olyan természetes módon tartották fogva, hogy megterhelt lelkem ezt a benyomást sohasem tudja többé elfelejteni. Itt hetven holttest irtózatos csoportot alkotott.

A sok jéghegy végre mind lecsúszott és kísérőjükként kidőlt fák törzsei, fatönkök és halottak, halottak, halottak. A halász és a fia kivájt nyírfatörzsből készült kis csónakba ültettek engemet a podgyászommal együtt és a part mentén rudakkal fölfelé toltak. Csónakot erős áramlásban rúddal víz ellen tolni nagyon kemény munka. Az élesebb hajlásokon kénytelenek voltunk evezni és izmainkkal kellett küzdenünk az áradás egész erejével szemben. Némely helyen a sziklába kellett kapaszkodnunk és csak úgy juthattunk előre, hogy a sziklát kézzel megragadva, lassan előre húztuk magunkat. Akárhányszor jó sokáig tartott, míg ilyen sellőkön öt-hat méternyire előbbre juthattunk.

Két nap alatt elérkeztünk utunk céljához. Több napot egy aranybányában töltöttem el, amelyben egy őr élt a családjával. Mivel maguknak is kevés készletük volt, nekem semmit sem adhattak, úgy, hogy ismét a fegyveremnek kellett működnie, hogy élelmet szerezzek és gazdámat is élelmiszerhez segítsem.

Itt egy napon fölbukkant egy geometer. Nem bújtam el előle, mert a télen át az erdőben akkora szakállam nőtt, hogy még az anyám sem ismert volna meg. De vendégünknek elég éles szeme volt ahhoz, hogy azonnal lássa, ki vagyok. Nem féltem tőle, mert észrevettem, hogy nem bolsevik. Rájöttünk, hogy közös ismerőseink vannak és hogy a jelen eseményeiről egyformák a nézeteink. Az aranybánya közelében, kis faluban lakott, ahol bizonyos közmunkákra kellett felügyelnie. Elhatároztuk, hogy együtt menekülünk Oroszországból. Én már régóta törtem ezen a fejemet. Most megérett a tervem. Mivel Szibériában való földrajzi helyemet jól ismertem, a legbiztosabb útnak ezt tartottam: Urianhaion át Mongolország északi részébe, amely a Jenisszei forrásvidékéhez tartozik és azután Mongolországon keresztben át a távoli Keletre és a Csöndes-Óceánhoz. A Kolcsak-kormány bukása előtt azt a megbízást kaptam, kutassam ki Urianhait és Nyugat-Mongolországot és ennek következtében akkor a legnagyobb pontossággal tanulmányoztam minden térképet és könyvet, amelyet e területről csak kaphattam. Vakmerő tervem megvalósítására legerősebben a biztosságom után való vágy unszolt.

HETEDIK FEJEZET. Szovjet-Szibérián keresztül.

Néhány nap mulva útnak indultunk. A Jenisszei balpartján levő erdőségen át déli irányban haladtunk. Attól félve, hogy valami nyomot hagyunk magunk után, amennyire csak lehetett, elkerültük a falvakat. Ahol ezt nem tehettük meg, ott általában jól fogadtak a parasztok, akik inkognitónkon nem láttak keresztül. Megállapítottuk, hogy gyűlölték a bolsevikokat, akik sok falut elpusztítottak. Az egyik helyen azt ujságolták nekünk, hogy a fehérek üldözésére Minuszinszkből vörös különítményt küldtek ki. Ez a hír arra kényszerített bennünket, hogy messzire elkanyarodjunk a Jenisszei partjától és az erdőkben és hegyekben elbújjunk. Csaknem tizennégy napig maradtunk ott, mert ez idő alatt vörös katonák járták be a vidéket és rosszul öltözött, fegyvertelen tiszteket fogdostak össze, akik a bolsevikok kegyetlen bosszúja elől bújtak el. Véletlenül egy mocsárhoz érkeztünk, ahol fára fölakasztva huszonnyolc tiszt holttestét találtuk. Arcuk és testük meg volt csonkítva. Ennek láttára elhatároztuk, hogy sohasem kerülünk élve a bolsevikok kezébe. Erre szolgáltak fegyvereink és a nálunk levő ciankáli.

Amikor egyszer a Jenisszei egyik mellékfolyóján átkeltünk, szűk, iszapos szoroshoz értünk, amelynek bejáratánál emberek és lovak feloszló testei hevertek. Kevéssé távolabb széttört szánkóra akadtunk kifosztott ládákkal és szétszórt papirossal. A közelben széttépett ruha és több más halott feküdt. Kik voltak ezek a szegény emberek? Miféle tragédia játszódott le ebben az erdőben? Megpróbáltuk a talány megfejtését. Megvizsgáltuk az okiratokat és papirokat. Pepelajev tábornok törzséhez intézett hivatalos iratok voltak. A Kolcsak-hadsereg visszavonulásakor a törzs egy része valószínűleg ezen az erdőn jött keresztül, hogy elrejtőzzék a mindenfelől előrenyomuló ellenség elől. Itt azonban a vörösök kezébe estek, akik megölték őket. Nem messze e helytől halva találtunk egy nőt, akinek állapota világosan bizonyította, hogy mi érte, míg egy szánakozó golyó megváltotta. A holttest egy melléktábor mellett feküdt, amely tele volt szétszórt üvegekkel és konzervdobozokkal és a gyilkosságot megelőző orgiáról beszélt.

Minél messzebbre jutottunk délre, annál barátságosabban fogadott a nép és annál ellenségesebb indulattal volt a bolsevikok ellen. Végre kijutottunk az erdőségből és a minuszinszki irtózatos sivatagba kerültünk, amelyet a magas vörös Kizill-Kaja hegylánc szel keresztül és helyenként sóstavak födik. Ez a síroknak országa, sok ezer nagy és kicsi dolmennek, első birtokosai síremlékeinek országa, tíz méter magasságig terjedő kőpiramisok, amelyeket hódító útján Dsingisz khán és később a nyomorék Tamerlan-Timur állított emlékül. E dolmenek és kőpiramisok ezrei állanak végtelen sorban, északi irányban. Ezen a síkságon a tatárok élnek most. A bolsevikok kirabolták őket és ezért gyűlölik a bolsevikokat. Nyíltan megmondhattuk tehát nekik, hogy menekülő úton vagyunk. Ingyen adtak élelmiszert, elláttak vezetőkkel és fölvilágosítottak bennünket, hol pihenhetünk meg és veszedelem esetén hol kell elbújnunk.

Több nap mulva a Jenisszei magas partjáról megláttuk az első gőzöst, az Oriolt, amely Krasznojarszkból Minuszinkszba vörös csapatokat szállított.

Nemsokára a Tuba folyó torkolatáig értünk, amelyet élesen keleti irányban kellett követnünk, egészen a Szajan-hegységig, ahol Urianhai kezdődik. Az volt a nézetünk, hogy a Tuba és mellékfolyója, az Amyl mentén levő út lesz utazásunknak legveszedelmesebb része, mert e két folyó völgyeit sűrűn lakja olyan nép, amely Setinkin és Krafcseno ismert kommunista elvtársaknak sok katonát adott.

Egy tatár bennünket és lovainkat kompon átvitt a Jenisszei jobb partjára és napkeltekor még néhány kozákot is küldött, aki elkísért egészen a Tuba torkolatáig. Ott egész napi pihenőt élveztünk. Vad fekete ribiszke és cseresznye volt az élelmünk.

NYOLCADIK FEJEZET. Három nap ellenségek közt.

Hamis útleveleinkkel fölszerelve, előre haladtunk a Tuba völgyében. Minden tíz-tizenöt versztnyire száz-kétszáz házra terjedő faluhoz érkeztünk, amelyekben az egész közigazgatás a szovjetek kezében volt és ahol a kémek minden arramenőt gyanakodva megfigyeltek. Ezeket a falvakat két okból nem kerülhettük el. Először is ez a kísérlet, amikor a földeken állandóan találkoztunk parasztokkal, gyanút keltett volna és valami szovjethatóságot talán arra bírt volna, hogy bennünket elfogjon és Minuszinszkbe küldjön a Csekához, ahol aztán utóljára láttuk volna a napvilágot és másodszor az útitársamnak megengedte az útlevele, hogy útján a kormánypóstát használja. Arra voltunk tehát kényszerítve, hogy a falusi szovjeteket felkeressük és tőlük kérjük lovaink kicserélését. A kozákok kocsin vittek minket az első faluba, ahol négy póstalovat kaptunk. Ámbár a bolsevikok voltak az urak, mégis azt a fölfedezést tettük, hogy a parasztok, csekély kisebbség kivételével, ellenségei voltak a bolsevikoknak és szívesen támogattak bennünket. A kapott segítségért azzal kárpótoltam őket, hogy gyógyítottam betegeiket és utitársam praktikus tanácsokat adott nekik a gazdálkodásra nézve. Főként a régi disszidensek és a kozákok segítettek bennünket.

Néha teljesen kommunista falvakba érkeztünk. Hamar megtanultuk, miről lehet ezeket megismerni. Ha csörgő lócsengőinkkel valamelyik faluba belovagolva azt láttuk, hogy a véletlenül a házak előtt ülő parasztok hajlandóságot mutattak arra, hogy homlokukat összeráncolva vagy haragos megjegyzésekkel fölkeljenek, abban a hitben tudniillik, hogy új vörös ördögök jöttek, akkor tudtuk, hogy ez a kommunistákkal ellenséges falu volt, ahol biztosságban megpihenhettünk. Ha azonban a parasztok közelebb jöttek, szívesen üdvözöltek bennünket és elvtársnak szólítottak, mindjárt tudtuk, hogy ellenséges helyen vagyunk és megfelelő óvatossági intézkedéseket kell tennünk. Az efajtájú falvakban nem a szabadságot szerető szibériai parasztok laktak, hanem Ukrainából való emigránsok, lusta és iszákos emberek, akik noha fekete és termékeny föld vette körül falvaikat, kicsiny, piszkos kunyhóban éltek. Nagyon veszedelmes, de egyszersmind kellemes pillanatokat töltöttünk el a nagy Karatuz faluban. Ez tulajdonképpen város. Itt 1912-ben két iskola nyílt meg. Lakóinak száma tizenötezer. Karatuz a déli Jenisszei kozákjainak fővárosa. Most azonban nagyon nehezen lehet erre a helyre ráismerni, mert a parasztemigránsok és a vörös hadsereg emberei az egész kozák lakosságot legyilkolták és a legtöbb házat fölgyujtották. A minuszinszki kerület keleti részében ez a város jelenleg a bolsevizmus középpontja. Amikor ott lócsere végett a szovjet épületébe léptünk, a Cseka éppen ülésezett. Azonnal körülfogtak bennünket és iratainkat kérték. Mivel lelkiismeretünk nem nagyon bízott abban, hogy útleveleink jó hatást fognak tenni, megkíséreltük e vizsgálat elkerülését. Útitársam később gyakran mondta nekem:

– Nagy szerencse ránk nézve, hogy a bolsevisták közt aki tegnap még haszontalan suszter volt, ma kormányzó és hogy a tudomány embereinek kell az utcát söpörniök és a vörös lovasság istállóját tisztogatniok. Szóba állhatok a bolsevikokkal, mert nem tudnak különbséget a dezinfekció és difteritisz, az antracit és az appendicitisz közt. Ilyen módon addig fecseghetek nekik mindenfélét, míg eltérítem őket attól a szándékuktól, hogy golyót röpítsenek belém.

A karatuzi Csekának is annyi mindenfélét fecsegtünk, hogy mindent megkaptunk, amit csak óhajtottunk. Kerületük jövendő fejlődésére vonatkozó nagyszerű tervet terjesztettünk elő, eléjük tartottuk, hogy utakat és hidakat építünk nekik, ami képessé teszi őket arra, hogy Urianhaiból fát, a Szajanok hegyeiből vasat és aranyat, Mongolországból marhát és bőröket exportáljanak. Mekkora dicsősége lesz ez a szovjetkormány teremteni akarásának! Körülbelül egy óra hosszáig tartott az óda, amelyet elénekeltünk nekik. És mire befejeztük, a Cseka tagjai teljesen megfeledkeztek iratainkról. Személyesen cserélték ki lovainkat, személyesen rakták föl málhánkat a kocsira és jó sikert kívántak nekünk. Oroszország határán ez volt az utolsó idegpróba.

Amikor az Amyl völgyén haladtunk át, kegyes volt hozzánk a szerencse. A komp közelében a karatuzi milicia egyik tagját találtuk. Ennek a katonának a kocsiján több fegyver és automata pisztoly volt, többnyire Mauzer, egy expedició fölszerelésére szánva, amelynek néhány kozáktiszt fölkutatása végett be kellett járnia Urianhait. Ez óvatosságra intett, mert nagyon könnyen összetalálkozhattunk volna ezzel az expedicióval és nem voltunk bizonyosak abban, vajjon zengzetes frázisaink iránt éppen olyan megértést tanusítanak-e a katonák is, mint a Cseka tagjai. A katonához intézett kérdések révén megtudtuk, mi lesz az expedició útja. A legközelebbi faluban ezzel a katonával egyazon házban háltunk meg. Ki kellett nyitnom podgyászomat és mindjárt észrevettem, hogy a katonánk csodálkozva pillant útizsákomra.

– Mi tetszik magának annyira?

Ezt susogta:

– Nadrág… nadrág…

Városi polgártársaimtól vastag fekete posztóból való, egészen új lovagló nadrágot kaptam. Ez a nadrág vonta magára a milicember vágyakozó figyelmét.

– Ha magának nincs más nadrágja… – jegyeztem meg, miközben megfontoltam új barátom ellen irányuló támadó tervemet.

– Nincs, – felelte szomorúan. – A szovjet nem ad nadrágot. A szovjetemberek azt mondják, ők is nadrág nélkül járnak. És az én nadrágom már teljesen tönkrement. Nézzen csak ide.

E szavakkal fölemelte köpenyének alsó részét. Odanéztem és valóban nem tudtam, hogyan volt képes ebben a nadrágban megmaradni, mert akkora lyukak voltak rajta, hogy inkább hálónak látszott, mint nadrágnak, hálónak, amelyen még egy kis cápa is átbújhatott volna.

– Eladja? – kérdezte a katona.

– Azt nem tehetem, mert nekem is szükségem van rája. – Feleltem határozottan.

Pár percig gondolkodott. Majd odalépett hozzám és azt mondta:

– Menjünk ki és beszéljünk a dologról. Itt nem igen lehet.

Kimentünk és mindjárt elkezdte:

– Nos, hogy vagyunk? Maguk Urianhaiba mennek. Ott a szovjetbankónak nincs értéke, úgy, hogy semmit sem tud majd vásárolni, pedig ott rengeteg coboly, rókabőr, hermelin és aranypor van, amit a lakosság fegyverért és patronért nagyon szívesen elcserél. Mindegyikünknek van fegyvere. Ha nekem adja a nadrágot, adok még egy fegyvert és száz patront.

Mintha nem érteném, mit akar, ezt feleltem:

– Nem kell nekünk fegyver. Bennünket megvédenek az irataink.

– Nem is úgy értem, – szakított félbe, – hanem a fegyvert majd becserélheti prémre és aranyra. Azonnal odaadom a fegyvert.

– Hja úgy, erről van szó. Igen ám, de ez nagyon kevés ezért a nadrágért. Maga most Oroszországban seholsem kaphat nadrágot. Egész Oroszország nadrág nélkül jár és a maga fegyveréért éppen csak egy cobolybőrt kapnék. De mit kezdjek egy darab bőrrel?

Így értem el vágyam teljesülését. A milickatona megkapta a nadrágomat és én egy fegyvert kaptam száz patronnal és azonkívül még két automata pisztolyt, egyenként negyven patronnal. Most annyira föl voltunk fegyverkezve, hogy megvédhettük magunkat. Még arra is rábeszéltem a nadrágom szerencsés tulajdonosát, szerezzen nekünk a fegyverviselésre engedelmet. Ezzel aztán a törvény is, a hatalom is a mi oldalunkon volt.

Egyik félreeső faluban három lovat vásároltunk, kettőt hátasnak, egyet málhásnak, vezetőt fogadtunk és elláttuk magunkat szárított kenyérrel, hússal, sóval, vajjal. Miután ott huszonnégy óráig pihentünk, megkezdtük az utat föl az Amylnak a Szajan-hegységbe, Urianhai határára. Reméltük, hogy ott már nem akadunk bolsevikokra.

A Tuba torkolatától három napi útra, a mongol Urianhai terület határán, elhagytuk az utolsó orosz falut. E három napon törvényt nem ismerő néppel voltunk folytonos érintkezésben, állandó veszedelem környékezett bennünket és mindig hirtelen halál leselkedett reánk. Csak vas akaraterőnk, hidegvérünk és nem tágító makacsságunk segített keresztül minden veszedelmen és őrzött meg attól, hogy lezuhanjunk a mélységbe, amelynek fenekén oly sokan feküdtek, akiknek nem sikerült, mint nekünk, a szabadsághoz való kezdő lépést megtenniök. Talán nem volt elegendő kitartásuk és hidegvérük, talán nem rendelkeztek azzal a költői tehetséggel, hogy utakról, hidakról, aranybányákról ódát zengjenek, vagy talán nem volt fölösleges nadrágjuk.

KILENCEDIK FEJEZET. A Szajanok területén.

Sűrű, fiatal erdő vett körül bennünket. A sokszínű lombozatukat már elvesztő bokrok és fák közt a magas, már sárguló fűben alig lehetett az útnyomot meglátni. Az Amyl régi, már elfeledett szorosán voltunk. Ezen szállították huszonöt évvel ezelőtt a készleteket, gépeket és munkásokat az Amylvölgy számos, most elhagyott aranybányája számára. Az út végig kanyarodott a gyorsan folyó Amyl mentén, azután mély erdőbe hatolt, miután mocsaras vidéken, amellyel tele van ez a veszedelmes szibériai láptalaj, sűrű bozótosokon, hegyeken és tágas réteken vitt keresztül.

Vezetőnk, aki valószínűleg kitalálta, mi az igazi célunk, aggodalmaskodva a földre tekintett és így szólt:

– Három lovas ment el erre patkolt lovon. Talán katonák.

Aggodalma megszűnt, mikor felfedezte, hogy a nyomok oldalt elágaztak, azután ismét visszatértek az útra.

– Nem lovagoltak tovább, – mondta ravaszul mosolyogva.

– Kár, – feleltük. – Kellemesebb lett volna, ha társaságban utazhatunk.

A paraszt megsímogatta a szakállát és nevetett. Kijelentésünk nyilván nem hatott rá.

Utunkban elhaladtunk egy aranybánya mellett, amelyet egykoron nagyszerűen berendeztek, most azonban elhagyatva, épületeit feldúlva találtuk. A bolsevikok minden gépet, készletet, sőt az épületek egyes részeit is elvitték. Közelében sötét, mogorva templom volt, összetört ablakokkal, letépett kereszttel és elégett toronnyal, a mai Oroszország szomorú, de jellegzetes ismertetője. Az őr éhező családja állandó veszedelemben élt a bányában. Elmondták nekünk, hogy ezen az erdővidéken egy vörös banda kóborolt, amely elrabolt mindent, ami még megmaradt a bánya területén, fosztogatta a bánya leggazdagabb részét és az így nyert aranyat távoli falvakban megitta és eljátszta. E falvakban a parasztok bogyókból és burgonyából készítik a tiltott votkát és aranysúlyáért szokták eladni. Ha ezzel a bandával összeakadunk, ez a halálunkat jelentette volna.

Három nap mulva átléptük a Szajan-hegység északi gerincét, átlovagoltunk az Algiak határfolyón és e naptól kezdve Oroszországon kívül voltunk, Urianhai területén.

Ebben a csodálatos, a legkülönbözőbb természeti kincsekben gazdag országban a mongol törzsek egyik, ma csak hatezer lélekre terjedő és lassanként kihaló ága lakik. Nyelve teljesen elüt a mongolok többi tájnyelvétől és életideálja az «örök béke» elve. Urianhaiban az oroszok, a mongolok és a kínaiak már régóta kísérleteztek a közigazgatással. Mindannyian maguknak követelték a szuverénitást ezen a területen, amelynek szerencsétlen lakói, a szojotok, éppen ezért mindhárom parancsolónak kénytelenek voltak adót fizetni. Ennek következtében ez az ország számunkra nem volt teljesen biztos menedékhely. Milickatonáktól már hallottunk arról az expedicióról, amely az Urianhaiba való előnyomulásra készülődött. Most a parasztunktól megtudtuk, hogy a Kis-Jenisszei mellett levő falvakban és a messzebb délre levő helységekben vörös különítmények alakultak, amelyek mindenkit, aki a kezük közé került, kiraboltak és megöltek. Legutóbb megöltek hatvankét tisztet, aki Urianhaion át Mongolországba akart jutni; kiraboltak és megöltek egy kínai kereskedő-karavánt és megöltek néhány német hadifoglyot, aki megszökött a szovjetparadicsomból.

A negyedik napon mocsaras völgybe érkeztünk, ahol nyílt erdők közt magányos orosz ház állott. Itt elbúcsúztunk vezetőnktől, aki sietett, hogy hazaérhessen, még mielőtt a hó elzárja előle az utat a Szajanokon át. A ház tulajdonosa vállalta, hogy tízezer szovjetrubelért elvezet minket a Szeybi folyóhoz. Mivel fáradt lovainkat pihentetnünk kellett, elhatároztuk, hogy huszonnégy órát itt töltünk.

Éppen teáztunk, amikor házigazdánk leánya ezt kiáltotta: jönnek a szojotok! És hirtelen négy fölfegyverzett szojot hatolt a szobába. A fejükön hegyes kalap volt és ránk vigyorogva mondták:

– Mendé! (Jó napot!)

Azután rögvest, minden ceremónia nélkül, kikutattak bennünket. Átható tekintetüket egész fölszerelésünk egyetlen gombja, egyetlen szegélye sem kerülte el. Egyikük, aki mintha a helység merinje (rendőrfő) vagy kormányzója lett volna, politikai fölfogásunkat kezdte tudakolni. Láthatólag tetszett neki, hogy a bolsevikokat bírálgattuk, mert nyíltan kezdett velünk beszélni.

– Maguk jó emberek. Nem szeretik a bolsevikokat. Mi segítségükre leszünk.

Megköszöntem és neki ajándékoztam a vastag ezüstzsinórt, melyet az övemen hordtam.

Mielőtt beköszöntött az est, elhagytak bennünket azzal, hogy reggel visszatérnek. Sötétedett. Kimentünk, hogy kimerült legelő lovaink után nézzünk. Azután visszamentünk a házba. Vidáman beszélgettünk vendégszerető gazdánkkal, amikor az udvarról egyszerre patkócsattogás és durva hang hallatszott. A következő percben öt, puskával és karddal fölfegyverzett vörös katona lépett be. Megborzongtam. A szívem hevesebben kezdett dobogni. Tudtuk, hogy a vörösök ellenségeink voltak. Asztrakán sapkájukon ott volt a vörös csillag és karjukon a vörös háromszög. Ahhoz a különítményhez tartoztak, amely a kozáktiszteket hajszolta.

Sandán nézve bennünket, levetették köpenyeiket és leültek. Mi kezdtük meg a beszélgetést azzal, hogy utunk célja hídak, utak és aranybányák vizsgálgatása. Tőlük aztán megtudtuk, hogy nemsokára megérkezik a parancsnokuk még hét emberrel és hogy a gazdánkat akarják vezetőnek a Szeybi folyóhoz, ahol véleményük szerint a kozáktisztek rejtőzködnek.

– Ez éppen jó, – mondtam, – legalább együtt utazhatunk.

Az egyik katona azt felelte, hogy ez a tiszt-elvtárstól függ.

Beszélgetésünk közben belépett a szojot kormányzó. Tetőtől-talpig végigmustrálta az újonnan érkezetteket és azt kérdezte tőlük:

– Miért vettétek el a szojotok jó lovait és a rosszakat hagytátok itt nekünk?

A katonák kinevették.

– Jusson eszetekbe, hogy idegen országban vagytok, – válaszolta a nevetésre fenyegetőző hangon a szojot.

– Vigyen el az ördög! – kiáltott az egyik katona.

De a szojot nyugodtan az asztalhoz ült és átvette a csésze teát, amelyet a háziasszony töltött neki. A beszélgetés megszűnt. A szojot megitta a teát, elszítta hosszú pipáját, azután fölállott.

– Ha holnap reggelig a lovak vissza nem kerülnek gazdáikhoz, – mondta – akkor majd elmegyünk értük.

E szavakkal megfordult és kiment.

A katonák arcán látható volt az aggodalom. Nemsokára egyikük mint küldönc eltávozott, míg a többi lehorgasztva fejét, szótlanul ült. Késő este megjött a tiszt többi hét emberével. Amikor jelentést kapott a szojotról, összeráncolta a homlokát és ezt mondta:

– Ez baj. A mocsaras területen kell átmennünk, ahol minden domb mögött egy szojot fog reánk leskelődni.

Úgy látszott, hogy igazán nagyon aggódik. Izgatottsága következtében szerencsére nem sokat törődött velünk. Megnyugtattam és megigértem, hogy ezt az ügyet holnap rendbe hozom a szojottal. A tiszt durva marha és ostoba fickó volt, akinek csak az volt a vágya, hogy jutalmul a kozáktisztek elfogatásáért előléptessék és attól félt, hogy a szojot megakadályozhatja a Szeybihez való eljutását.

Napkeltekor a vörös különítménnyel együtt útnak indultunk. Miután már körülbelül tizenöt kilométert megtettünk, messzi a bokrok között két lovast láttunk. Szojotok voltak. A hátukon puska.

– Várjon egy pillanatig, – mondtam a tisztnek. – Majd tárgyalok velük.

Amilyen gyorsan csak bírta a lovam, elvágtattam. A lovasok egyike a szojot-kormányzó volt, aki így szólt hozzám:

– Maradjon a különítmény mögött és segítsen nekünk.

– Jól van, – feleltem. – De beszélgessünk kissé, hadd higyjék azok az emberek, hogy tárgyalunk.

Kis idő mulva kezet fogtam a szojottal és visszatértem a katonákhoz.

– Minden rendben van, – kiáltottam. – Folytathatjuk utunkat. A szojotok nem fogják utunkat zavarni.

Tovább indultunk. Amikor egy nagy réten mentünk át, nagy távolságban két szojotot pillantottunk meg, aki teljes vágtatással egy hegyre lovagolt föl.

Szépen, fokozatosan véghezvittem a szükséges manővert, azaz útitársammal együtt a különítmény mögé kerültem. A mi hátunk mögött már csak egy katona maradt, akinek baromi külseje volt és irántunk nyilvánvalóan nagyon ellenséges indulattal viseltetett. Alkalmam nyílt, hogy kísérőmnek csak ezt az egy szót súghattam: «Mauzer» és már láttam, hogy nagygondosan kigombolta nyeregtáskáját és kissé kihúzta belőle pisztolyának agyát.

Csakhamar megértettem, miért nem kísérelték meg a katonák, noha tapasztalt erdei emberek voltak, hogy vezető nélkül jussanak a Szeybihez. Az Algiak és a Szeybi közt az egész terület csupa hegylánc, melyet mély, mocsaras völgyek szakítanak meg. Átkozott és veszedelmes vidék. Gyakran térdükig elsülyedtek a lovak, megbotlottak és lábuk beleragadt a lápi haraszt gyökerébe. Gyakran elestek úgy, hogy mi alájuk kerültünk, nyeregrészek összetörtek és elszakadt a kantárszár. Sőt néha annyira besüppedtünk, hogy a lovasok térdéig ért a föld. Az én lovam egyszer egész mellével és fejével a vörös folyós iszapba sülyedt. Utána elesett a tisztnek a lova és a tiszt fejét egy kő megsebesítette. Kísérőm térdét egy fa sebesítette meg. Néhány katona is lezuhant és megsérült.

A lovak nagyokat fújtattak. Valahonnan rekedt és nyugtalanító varjúkárogás hallatszott. És az út még csak rosszabb lett. A nyom továbbra is a mocsáron vitt át, de az utat kidőlt fák tuskói elzárták. Ha a lovak átugrották a tuskókat, gyakran mély lyukakba szorultak bele. Mi és a katonák tele voltunk vérrel és iszappal és nagyon féltünk, hogy lovaink teljesen ki fognak merülni. Az út egy nagy részén le kellett szállnunk és vezetnünk kellett a lovakat. Végül széles mocsárhoz érkeztünk, amelyet haraszt födött és sziklatuskók körítették. Itt nemcsak a lovak, hanem a lovasok is féltestükkel sülyedtek a látszólag feneketlen posványba. A mocsár egész felülete vékony tőzegtelep volt, amely fekete rothadó vízzel telt tavat fedett be. Amikor végre beláttuk, hogy csak úgy haladhatunk előre, ha egymástól nagyobb távolságban, egyenként megyünk, akkor valóban a felszínen tudtuk magunkat tartani, de a léptek alatt hajladozott minden, mint a vékony jég. Helyenként valósággal hullámzott a talaj.

Hirtelen három lövés hallatszott. Hangjuk nem volt erősebb, mint a Flóbert-fegyveré, de igazi lövések voltak, mert a tiszt és két katona a földre bukott. A többi katona fegyvert ragadott és megrettenve az ellenséget kereste. Hamarosan még négy ember került ki a nyeregből. Ekkor észrevettem, hogy a mi utóvéd katonánk fölemeli fegyverét és éppen engem vesz célba. De az én Mauzerem gyorsabb volt az ő fegyverénél és ezért folytathatom most elbeszélésemet.

– Rajta! – kiáltottam a barátomnak. Most mi is részt vettünk a lövöldözésben. Nemsokára seregestől jelentek meg a mocsáron a szojotok. Levetkőztették az elesetteket, a zsákmányon megosztoztak és ismét birtokukba vették lovaikat.

Egy órai nagyon nehéz út után meredeken kellett felkapaszkodnunk és nemsokára fákkal födött fensíkra értünk. A kormányzóhoz közeledve így szóltam:

– A szojotok tulajdonképpen nem is olyan nagyon békés emberek.

Keményen rám nézett és ezt válaszolta:

– Nem szojotok voltak, akik öltek.

Igaza volt, mert abekan-tatárok voltak szojot ruhában, akik a bolsevikokat megölték. Ezek a tatárok úton voltak, hogy gulyáikat és méneseiket Urianhaion át Oroszországból Mongolországba hajtsák. Vezetőjük és közbenjárójuk egy kalmuk láma volt.

Másnap reggel kis orosz telephez érkeztünk és néhány lovast vettünk észre, aki az erdőből kémlelődött. Fiatal és bátor tatáraink egyike a leggyorsabb vágtában feléjük tartott, de csakhamar megfordult és megnyugtató mosolygással tért vissza.

– Minden rendben van, – kiáltotta nevetve. – Csak tovább előre!

Jó széles úton, egy magas fakerítés mentén haladtunk tovább, amely rétet határolt. Ezen sok vapiti vagy ahogyan még másként mondják izubr legelt, amely állatot az oroszok a szarváért tenyésztik. Mert ezt a szarvat, amíg fiatal, nagy áron megvásárolják a tibeti és kínai gyógyszerkereskedők. Megfőzve és megszárítva panti a neve és nagyon drágán adják el a kínaiaknak.

A telepesek nagy félelemmel fogadtak bennünket.

– Hála Istennek, – mondta új háziasszonyunk. – Azt hittük…

Elnyelte a mondanivalóját és férjére nézett.

TIZEDIK FEJEZET. Csata a Szeybi mellett.

Folytonos veszedelem kifejleszti az ember éberségét és ítélőképességét. Amilyen fáradtak voltunk, nem vetköződtünk le és lovainkat se nyergeltük le. Mauzer-pisztolyomat a kabátomba dugtam és szemügyre vettem az embereket. Az első, amit észrevettem, egy puskának az agya volt a nagy ágy – parasztoknál szokásos – vánkoshegye alatt. Azután észrevettem, hogy vendéglátónk alkalmazottai állandóan be-kijárnak, hogy tőle parancsokat vegyenek át. Bár hosszú volt a szakálluk és a ruhájuk nagyon piszkos, mégsem látszottak egyszerű parasztoknak. Nagyon figyelmesen néztek bennünket és engemet, meg barátomat sohasem hagytak egyedül a ház urával. Egyáltalán nem értettük a dolgot. De bejött a szojot kormányzó és látván a feszélyezett helyzetet, a szojotok nyelvén elmondott házigazdánknak mindent, amit rólunk tudott.

– Bocsássanak meg kérem, – mondta a telepes, – de hiszen tudják, hogy manapság tízezer gyilkos és rabló közt csak egy becsületes ember akad.

Ezután egészen nyiltan beszélt. Vendéglátó gazdánk megtudta, hogy egy bolsevik banda kozáktiszteket keresve, akik az ő házában élnek, meg fogja támadni az ő birtokát. Egy különítmény teljes megsemmisítéséről már hallott. A mi elbeszélésünk azonban nem tudta teljesen megnyugtatni az öreg embert, mert füléhez jutott, hogy a vörösök egy nagy különítménye közeledik Uszinszki kerület határa felől, mert üldözi azokat a tatárokat, akik marháikkal déli irányban Mongolországba akarnak kiszabadulni.

– A legnagyobb aggodalommal várjuk őket minden percben, – mondta nekem a házigazdánk. – Szojotom éppen most jött meg és jelentette, hogy a vörösök már átkeltek a Szeybin és a tatárok harcra készülődnek.

Azonnal kimentünk, hogy nyergeinket és málhatáskáinkat megvizsgáljuk. Azután száron vezetve lovainkat, elbújtattuk őket az ott levő cserjésben. Fegyvereinket és pisztolyainkat készenlétben tartottuk és állást foglaltunk a kerítés mellett, hogy bevárjuk közös ellenségünket. Egy óra telt el izgató várással. Ekkor az erdőből hozzánk futott az egyik munkás és azt súgta:

– Átjönnek a mi mocsarunkon… Az ütközet megkezdődött.

És szavainak igazolásául az erdőn keresztül valóban egyetlenegy puskalövés hallatszott. Nemsokára különböző fajtájú fegyverek egyre élesebb ropogása kezdődött. A lárma a ház felé közeledett. Majd patkócsattogást és a katonák durva kiáltását hallottuk. Hirtelen három vörös ugrott be a házba az útról, ahol most két irányból lövöldöztek rájuk a tatárok. Vadul káromkodtak. Egyikük a házigazdánkra lőtt, aki összerogyott és térdre bukott, amikor a vánkos alatt levő fegyvert akarta megragadni.

– Ti kik vagytok? – kiáltotta durván az egyik katona felénk fordulva és fegyverét felemelve. Mauzereinkkel feleltünk és pedig olyan eredményesen, hogy csak egy katona, aki hátrább maradt az ajtó közelében, tudott megmenekülni, de az udvaron egyik munkás kezébe jutott, aki megfojtotta. Állt a harc. A vörösök az út mellett elfutó árokban a háztól háromszáz lépésnyire lefeküdtek és viszonozták az őket bekerítő tatárok tüzelését. Néhány katona a házhoz futott, hogy pajtásainak segítsen. De íme most házigazdánk munkásainak szabályszerű sortüzét hallottuk. Nyugodtan és pontosan lőttek, akárcsak hadgyakorlaton. Öt vörös katona az úton elesett, a többiek pedig az árokban kerestek födözéket. Kis idő mulva megállapítottuk, hogy az ároknak ama végéhez másztak, amely legközelebb volt az erdőhöz, ahol lovaikat hátrahagyták. A fegyverropogás mindegyre távolodott. Nemsokára láttuk, hogy ötven-hatvan tatár a réten át üldözi a vörösöket.

Két napig pihentünk itt a Szeybi mellett. Kiderült, hogy házigazdánk munkásai, számszerint nyolcan, tisztek voltak, akik a bolsevikok elől elrejtőztek. Engedelmet kértek, hogy elkísérhessenek bennünket, amibe beleegyeztünk.

Így tehát, amikor utunkat folytattuk, nyolc fölfegyverzett tiszt volt a födözetünk és három málháslovunk volt. Áthaladtunk a Szeybi és Ute folyók közt elterülő szép völgyön. Mindenütt pompás legelőket találtunk sok nyájjal. De abban a két-három házban, amely az út mellett volt, egyetlen élő embert sem tudtunk találni. Félelmében elbújt mindenki, amikor a vörösökkel való harc híre ide érkezett. Másnap megmásztuk a Daban nevű magas hegyláncot. Azután tág, leégett erdőterületen haladtunk át, ahol kidőlt fák mellett vitt az utunk. Majd újra völgybe szálltunk le, amelynek fenekét hullámos partvidék elrejtette előlünk. E hullámok mögött folyt a Kis-Jenisszei, az utolsó nagy folyó mielőtt az igazi Mongolországba jut az ember.

A folyótól mintegy tíz kilométernyire az erdőből fölszálló füstoszlopot vettünk észre. Két tiszt előre ment kémszemlére. Sokáig nem adtak életjelt és mivel attól féltünk, hogy valami baj érte őket, harcra fölkészülve, óvatosan a füst felé tartottunk. Mikor a közelébe értünk, sok ember hangját hallottuk, közöttünk a mi tisztjeink hangos nevetését is.

Egy rét közepén nagy sátort láttunk, ágakból készült két fekvőhellyel és körülötte körülbelül ötven-hatvan férfit. Mihelyt kijutottunk az erdőből, felénk futottak és nagy örömmel üdvözöltek. Orosz tisztek és katonák nagy táborához jutottunk, akik Szibériából való menekülésük után az urianhai orosz telepesek és gazdag parasztok házaiban éltek.

– Mit csinálnak itt? – kérdeztük meglepetve.

– Ohó, hát semmit sem tudnak arról, ami történt? – felelt egy meglehetősen öreg ember, aki Osztrovszky ezredesnek mondta magát. Urianhaiban a katonai népbiztos megparancsolta, hogy a huszonnyolc évnél idősebb férfiakat mind mozgósítani kell. Ezekből az elvtársakból alakult különítmények most mindenfelől közelednek Belocarszk város felé. Kirabolják a telepeseket és a parasztokat és mindenkit megölnek, aki a kezükbe kerül. Itt rejtőztünk el előlük!

Az egész tábornak csak tizenhat fegyvere és három bombája volt. Az utóbbinak a tulajdonosa egy tatár ember volt, aki kalmuk vezetőjével Mongolország nyugati részében levő nyájaihoz iparkodott. Elmondtuk utunk célját és azt a szándékunkat, hogy Mongolországon keresztül a Csöndes-Óceán legközelebbi kikötőjéig hatoljunk. A tisztek arra kértek, vigyem őket magammal. Beleegyeztem.

További utunkon megállapították hírszerzőink, hogy ama paraszt házának közelében, akinek bennünket kompon a Kis-Jenisszei folyón kellett átszállítania, nincsenek elvtársak. Siettünk, amennyire csak lehetett, hogy lehetőleg hamar elhagyhassuk a Jenisszei veszedelmes zónáját és eltűnhessünk a túlsó parton levő erdőségben. Havazott. De a hó mindjárt el is olvadt. Esti szürkület előtt hideg északi szél kerekedett, amely vékony ködöt hozott magával.

Késő este érkezett társaságunk a folyóhoz. Az ott lakó telepes szívesen fogadott bennünket és noha még jég úszkált a folyón, mindjárt ajánlkozott, hogy átvisz bennünket, a lovainkat pedig átúsztatja. Tárgyalásunkat végighallgatta a telepes egyik munkása, egy vörös hajú, kancsal fickó. Az egész idő alatt föl s alá futkosott. Hirtelen eltűnt. Gazdánk, mikor ezt észrevette, hangjában a félelem kifejezésével, ezt mondta:

– A faluba futott és idehozza az elvtársakat. Rögtön át kell kelnünk a folyón.

Utamnak legrettenetesebb éjjele kezdődött most. A telepesnek azt ajánlottuk, hogy csak készletünket és municiónkat vegye a tutajába, mi pedig a lovainkkal átúsztatunk. Így el akartuk kerülni, hogy többször kelljen az utat ide-oda megtennie. Ezen a helyen a Jenisszei körülbelül háromszáz méter széles. Nagyon erős sodrú és partja hirtelen szakad le a víz egész mélységéig. A szél éles fütyüléssel kergette szemünkbe a havat és fájón vagdosta az arcunkat. Előttünk folyt a fekete, sebes víz, amely vékony, táncoló, körbeforgó jégtömböket vitt magával.

Lovam sokáig nem akart a magas partról leugrani. Prüszkölt és ágaskodott. Teljes erőmből végigvágtam a korbáccsal a nyakán, míg végre szánalmat keltő nyögéssel belevetette magát a hideg folyamba. Mindketten teljesen elmerültünk úgy, hogy alig tudtam magamat a nyeregben tartani. Hamar néhány méternyire jutottam a parttól. Lovam erőfeszítése közben fejét és nyakát messzire előre nyujtotta és szakadatlanul prüszkölt. Éreztem minden mozdulatát a vízben és testének reszketését. Végre a folyam közepére értünk, ahol rendkívül sebes volt a víz. Kezdtünk elmerülni. A borzasztó sötétségben kísérőim kiáltását és a lovak félelmének és szenvedésének nyögését hallottam. Mellemig voltam a jeges vízben. Néhányszor jégtömbökbe ütköztem. Olykor-olykor a hullámok összecsaptak a fejem fölött. Nem volt időm arra, hogy körülnézzek és a hideget érezzem. Teljesen hatalmába kerített az élet után való állati vágy. Csak az járt a fejemben, hogy menthetetlenül elpusztulok, ha az áramlattal való küzdelemben a lovam ereje alul marad. Ennek következtében minden figyelmem lovam erőfeszítésére és remegő félelmére irányult. Hirtelen nagyot nyögött. Észrevettem, hogy kezd elmerülni. A víz nyilván már orrlyukán felül terjedt, mert időnként hosszabb közökben hallatszott ijedt horkolása. Egy nagy jégtuskó nekiment a koponyájának, mire a ló megfordult úgy, hogy most az árral úszott. Csak nagynehezen tudtam ismét a part irányába terelni, de éreztem, hogy vége felé jár az ereje. A feje többször eltűnt a víz kavargó felszíne alatt. Most már nem válogathattam. Lecsúsztam a nyeregből és úszni kezdtem. Bal kezemmel a lóba kapaszkodtam, jobbommal pedig tempóztam és közben hangos nógatással bátorítgattam az állatot. Egy ideig szétnyitott ajakkal és erősen összeszorított foggal úszott. Tágra nyitott szeme leírhatatlan félelmet árult el. Mihelyt kiszálltam a nyeregből, a vízben fölemelkedett és nyugodtabban, meg gyorsabban úszott.

Végre hallottam, hogy kimerült lovam patkója kőgörgetegbe ütközik. És mint én, társaim is egymásután partot értek. A jól begyakorolt lovak valamennyien teljes épségben áthozták lovasaikat. Sokkal lejjebb ért partot telepesünk a készletekkel. Pillanatnyi vesztegelés nélkül a lovakra raktuk cókmókjainkat és folytattuk utunkat.

A szél erősebb és hidegebb lett. Napfelkeltével rendkívül metsző lett a hideg. Átázott ruhánk megfagyott és kemény lett, mint a bőr. Vacogott a fogunk. Szemünkben a láz vörös tüze égett. De csak előbbre törekedtünk, hogy minél nagyobb legyen a távolság köztünk és az elvtársak közt. Miután mintegy tizenöt kilométert tettünk meg az erdőben, nyílt völgybe jutottunk, ahonnan megláttuk a Jenisszei túlsó partját. Reggel nyolc óra lehetett. A túlsó parton levő úton lovasoknak és kocsiknak fekete, kígyószerű vonala tekergőzött. Vörös katonák csapata volt a málhával. Ezért leszálltunk és hogy figyelmüket magunkra ne vonjuk, elbújtunk a bokrok közt.

Egész napon át folytattuk utunkat. A hőmérő zérus fokot mutatott. Csak este állottunk meg egy hegységben, amelyet vörösfenyőerdő borított. Ott nagy tüzet raktunk, megszárítottuk ruháinkat és alaposan megmelegedtünk. Éhes lovaink nem távoztak a tűztől, hanem közvetetlenül mögöttünk állva, lehorgasztott fejjel aludtak. Másnap korán reggel szojotok jöttek a táborunkhoz.

– Ulan? (vörös?) – kérdezte az egyik.

– Nem, nem, – kiáltotta az egész társaság.

– Tzagan? (fehér?) – volt a következő kérdés.

– Igen, igen, – felelte a tatárunk. – Mindnyájan fehérek.

– Mendé! Mendé! – Ez volt most a válasz és miután teát ittak, rendkívül fontos dolgokat kezdtek elmondani.

Előadásuk szerint a vörös elvtársak a Tannu-Ola-hegységből előrehatoltak és az egész mongol határ mentén előőrsöket állítottak föl, hogy elfogják azokat a parasztokat és szojotokat, akik megkísérelték marhájuk elhajtását. Ilyenformán lehetetlennek látszott a Tannu-Ola hegységen való átkelés.

Csak egy kivezető utat láttam: Buret Hei mocsaras völgyében kell előre hatolnunk, hogy eljussunk a Koszogol-tó déli partjára, amely már az igazi Mongolország területén van.

A szojotok hírei valóban nagyon kellemetlenek voltak. A Szangaltaiban levő első mongol állomás a mi táborunktól nem volt messzebbre hatvan mérföldnél, ellenben Koszogolig a legrövidebb út is kétszázhetvenöt mérföldet tett ki. Ekkora erőfeszítést aligha várhattunk azoktól a lovaktól, amelyeken a barátom és én lovagoltunk, hiszen rossz úton, igazi élelem és pihenés nélkül már hatszáz mérföldnél többet tettek meg. De átgondolván a helyzetet és többi útitársam állapotát is megfontolván, elhatároztam, hogy nem kísérlem meg a Tannu-Ola-hegységen való átkelést. Tisztjeim ugyanis ideges, erkölcsileg megfogyatkozott férfiak voltak, rosszul öltözve és rosszul fölfegyverezve. Sőt legtöbbjének egyáltalán nem volt fegyvere. Tudom, hogy ütközetben a legnagyobb veszedelmet a fegyvertelen emberek okozzák. Könnyen pánik áldozataivá lesznek, elvesztik a fejüket és megmételyezik a többieket is. Barátaimmal tehát tanácsot ültem, amelynek eredményeként elhatároztuk, hogy a Koszogolhoz megyünk. Társaságunk beleegyezett, hogy követ bennünket.

Ebéd után – leves, nagy húsdarabokkal, száraz kenyér és tea – elindultunk. Körülbelül két órakor kezdtek előttünk a hegyek emelkedni. Északkeleti nyúlványai voltak a Tannu-Ola hegységnek, amely mögött volt Buret Hei völgye.

TIZENEGYEDIK FEJEZET. A vörös elvtársak sorompója.

Két meredek hegyhát közt levő völgyben yak- és szarvasmarha-gulyát láttunk, amelyet tíz szojot lóháton gyorsított tempóban hajtott észak felé. Fáradtan érkeztek a szojotok hozzánk és kisvártatva elmondták, hogy Todji noyonjának (fejedelmének) parancsára a gulyát a Buret Hei mentén Mongolországba hajtják, mert a noyon attól tart, hogy máskülönben elrabolják a vörös elvtársak. A parancs szerint cselekedtek, de szojot vadászoktól megtudták, hogy a Tannu-Ola-hegység e részét Vladimirovkából való elvtársak szállták meg. Ennek következtében kénytelenek voltak megfordulni. Ez előörsök helyét és a Mongolországba vivő hegyszorost megszálló elvtársak számát tudakoltuk tőlük. Azután a tatárunkat és a kalmukot elküldtük hírszerzésre, mi többiek pedig a további előnyomulásra készülődtünk: ingeinkbe csavartuk a lovak lábát és kendőt meg kötéldarabokat kötöttünk az orruk köré, hogy ne nyeríthessenek.

Már sötétedett, amikor visszatért hírszerzőink jelentették, hogy körülbelül harminc elvtárs tőlünk mintegy tíz kilométernyire tábort ütött és pedig szojotok jurtáiban (nemezből készült mongol sátor). A szorosnál két előörs áll, az egyik két, a másik három katona. Az előörsöktől a távolság a táborig csak valamivel több egy mérföldnél.

A mi utunk két előörs közt volt. A hegy csúcsáról egészen világosan láttuk és le is puffanthattuk volna őket.

Amikor a szoros közelébe érkeztünk, a társaságunkat hátrahagytam és barátomat, a tatárt, a kalmukot és két fiatal tisztet magammal vittem. Előttem ötszáz méternyire két tábortüzet láttam a hegyről. Mindeniküknél egy katona ült fegyverrel. A többi aludt. Az elvtársakkal tulajdonképpen nem óhajtottam harcba keveredni, de ha egyáltalán át akartunk jutni a szoroson, akkor végeznünk kellett az előörsökkel és pedig lövés nélkül. Az volt a nézetem, hogy később már nem kutathatnak bennünket az elvtársak, mert az egész út sűrűn tele volt ló- és szarvasmarhanyommal.

– Azzal a kettővel én számolok le, – súgta a barátom a bal előörsre mutatva.

Nekünk többieknek a másik előörssel kellett végeznünk. A bokrokon át barátom után másztam, hogy szükség esetén a segítségére lehessek. Be kell azonban vallanom, hogy miatta a legkevésbbé sem aggódtam. Körülbelül hét láb magas ember volt és akkora volt az ereje, hogy ha például valamelyik ló nem akarta a zablát a foga közé venni, karját a ló nyaka köré fonta, alulról pedig megrúgta a ló mellső lábát, úgy, hogy az állat elesett és a földön könnyűszerrel föl lehetett kantározni.

Amikor száz lépésnyire közeledtünk, hátramaradtam a bokrok mögött és figyeltem. Egészen tisztán láttam a tüzet és a bóbiskoló őrt. Fegyvere a térdén nyugodott. Mellette alvó társa meg se mozdult.

Egy ideig nem láttam a barátomat. A tábortűznél nyugalom volt. Hirtelen néhány elnyomott kiáltás hallatszott a másik előörsről. Azután ismét teljes csend lett. A mi őrünk lustán felemelte a fejét. Éppen ebben a pillanatban fölmagasodott barátom óriási alakja, közém és a tűz közé lépett és már a következő pillanatban a levegőben kalimpált az őr lába, mert társam gégén fogta és átdobta a bokrozatba, ahol mindketten eltűntek. Egy pillanat mulva a barátom ismét fölbukkant. Áldozatának fegyverét megforgatta annak feje fölött. Egy tompa ütés hallatszott, amit föltétlen nyugalom követett. Barátom visszajött hozzám; zavartan mosolyogva mondta:

– Ennek vége. Vigye el az ördög! Gyermekkoromban az anyám papot akart belőlem csinálni. Amikor felnőttem, agronom lettem, hogy – embereket fojtogassak és betörjem a koponyájukat. Rettenetesen bolond dolog a forradalom.

Haragosan és utálattal kiköpött és pipára gyujtott.

A másik előörsnél is mindennek vége volt.

Még az éjjel elértük a Tannu-Ola-hegység legmagasabb hátát, hogy azután sűrű bokrozatú völgybe szálljunk le és kis folyók, meg más víztömegek valóságos hálóján evickéltünk át. Elérkeztünk a Buret Hei forrásvidékéhez. Körülbelül egy órakor megállottunk, hogy megetessük lovainkat, mert éppen ezen a helyen nagyon jó volt a fű.

Azt hittük, hogy itt biztosságban vagyunk. Nem egy megnyugtató jelet láttunk. A hegyeken legelésző yak-nyájak voltak láthatók és hozzánk jövő szojotok megerősítették föltevésünket. Itt a Tannu-Ola mögött még nem láttak a szojotok vörös katonát. Ezeknek a szojotoknak egy tégla teát ajándékoztunk és boldogan, ama biztos tudatban távoztak tőlünk, hogy mi tzaganok jó emberek vagyunk.

Míg lovaink pihenve a jó füvön legelésztek, mi a tűz mellett meghánytuk-vetettük további útitervünket. Ez alkalommal éles nézeteltérés támadt társaságunk két csoportja közt. Az egyiknek szónoka egy ezredes volt, akire négy másik tiszttel együtt olyan nagy hatást tett az, hogy a Tannu-Ola-hegység déli részén nem voltak vörösök, hogy ezek elhatározták a Kobdoig való előnyomulást, ahonnan az Emil folyónál levő táborig akartak hatolni, ahol a kínai hatóságok Bakics tábornok seregéből hatezer embert internáltak. Barátom és én azonban tizenhat tiszttel együtt jobbnak tartottuk előbbi tervünk megvalósítását, nevezetesen azt, hogy iparkodjunk a Koszogol-tó partját elérni, hogy onnan a távoli keletre jussunk. Mivel egyik csoport sem tudta a másikat meggyőzni, társaságunk szétvált.

Másnap délben elbúcsúztunk egymástól. A mi tizennyolc emberre terjedő csoportunk útközben sok harcot állott ki és sok nehézséget kellett leküzdenie, ami hat bajtársunk életébe került. De mi többiek a hűség oly erős kötelékével összefűzve értük el utunk célját, hogy még azután is megőriztük egymás iránt a legbarátságosabb érzelmeket. A másik csoport, amelynek vezetője Jukoff ezredes volt, tönkre ment. Erős vörös lovas-különítménnyel akadt össze, amely két ütközetben megverte. Csak két tiszt menekült meg. Ezek mondták el nekem a szomorú hírt és a harcok részleteit később, amikor négy hónap mulva Urgaban találkoztam velük.

Tizennyolc lovasból és öt málháslóból álló csoportunk fölfelé követte a Buret Hei völgyét. Mocsarakon vergődtünk keresztül, átkeltünk sok piszkos folyón, hideg szelek jártak át bennünket és megkínzott a hó meg jég. A tatárunk teljesen megbízhatóan vezetett bennünket azon az úton, amely az Urianhaiból Mongolországba hajtott sok marha lábnyomán világosan fölismerhető volt.

TIZENKETTEDIK FEJEZET. Az örök béke országában.

A szojotok, Urianhai lakói büszkék arra, hogy valódi buddhisták, akik tisztán őrizték meg a szent Rama tanait és Sakia-muni mély bölcseségét. Örök időktől ellenségei a háborúnak és minden vérontásnak. Régen, a tizenharmadik században inkább elhagyták hazájukat és inkább északon kerestek menedéket, mintsem hogy harcoltak volna vagy alattvalóivá lettek volna Dzsingisz khánnak, a véres császárnak, aki pedig szerette volna ezeket a csodálatos lovasokat és ügyes nyilazókat hadseregébe besorozni. Hogy a harcot elkerüljék, történetük folyamán háromszor vándoroltak így északi irányban és a mai napig sem állíthatja senki, hogy szojotnak a kezén emberi vér nyomát látta volna. Békeszeretetükkel diadalt arattak a szojotok a háborún. A béke ez országában még a szigorú kínai közigazgatási tisztviselők sem tudtak a hajthatatlan törvényeknek teljes érvényt szerezni. Éppen így viselkedtek a szojotok az oroszokkal szemben, akik vért és bűntettet szomjazva, behurcolták országukba a forradalom pestisét. Állandóan kerülték a vörös csapatokkal és az elvtársakkal való összeütközést, úgy, hogy családostól és marhájukkal együtt a messzi Kamcsik és Szoldjak fejedelemségekbe tértek ki előlük. Ennek az elvándorló folyamnak keleti ága Buret Hei völgyén ment keresztül. Ennélfogva ott minduntalan szojotokat értünk utól marháikkal és nyájaikkal.

A kanyargó Buret Hei-úton hamar jutottunk előre és már két nap mulva megkezdtük a kapaszkodást a Buret Hei és Kharga völgyei közt levő hegyszoros felé. Az út nem volt nagyon meredek, de itt is mindenütt kidőlt vörösfenyők hevertek és bármily hihetetlen, itt is sok mocsaras hely volt, amelyeken csak nehezen tudtak a lovak áthatolni. Nemsokára ismét veszedelmessé vált az út. Kavics és kőgörgeteg borította, amely a lovak lába alatt lecsúszott az út mellett tátongó mélységbe. Lovaink hamar kifáradtak ezeken a morénákon, amelyeket nyilván a hajdankor gleccserei vetettek a hegyoldalra. Néhányszor szorosan a meredek szélén vitt el az utunk és lovaink nagy tömegű követ és homokot rúgtak le a mélységbe. Emlékszem, hogy egy egész hegyen kellett átmennünk, amelyet ilyen mozgó homok borított. Ezen a hegyen le kellett szállnunk a nyeregből és száron kellett vezetnünk lovainkat, hogy körülbelül egy mérföldet gyalog botorkáljunk e csúszós talajon. E közben többször térdig süppedtünk be és a homoktömeggel együtt a szakadék felé csúsztunk. Egyetlen ügyetlen mozdulat és lezuhanunk a mélységbe. Egyik lovunkat ez a sors érte. A hasa mélyen beszorult ilyen mozgó csapdába és nem tudott kiszabadulni. A homokkal együtt lecsúszott és legurult a meredeken. Halálútján csak ágak törését hallottuk. Csak nagynehezen tudtunk hozzája lemászni, hogy legalább a nyerget és a nyeregtáskákat megmenthessük.

Följebb a hegynek le kellett mondanunk egyik málháslovunkról, amely Urianhai északi határától kezdve szolgált bennünket. Terhe levételével próbáltunk rajta segíteni, de hasztalan, nem lehetett előbbre hajtani. Fejét lelógatva megállt és olyan kimerültnek látszott, hogy biztosra vettük kimúlását. Néhány szojot megvizsgálta, megtapogatta lábainak izmait, megfogta a fejét, ide-oda mozgatta, azután így szólt:

– Ez a ló nem tud tovább menni. Kiszáradt az agyveleje.

Hát otthagytuk.

Ugyane napon este, amikor egy magaslatra érve széles, vörösfenyőkkel borított fensíkon voltunk, a vidék gyönyörű változásában gyönyörködhettünk. Néhány szojot vadász jurtáit találtuk itt, amelyek fakéregből készültek és nem, mint közönségesen, nemezből. A sátrakból tíz fegyveres ember ugrott elő. Tudtunkra adták, hogy Szoldjak fejedelme senkinek sem engedi meg a továbbhaladást, mert attól tart, hogy gyilkosok és rablók juthatnak be országába. Aggodalmas pillantással ezt kiáltották:

– Menjetek vissza, ahonnan jöttetek!

Magam nem feleltem és megakadályoztam, hogy e dolog miatt egy öreg szojot és tisztjeim egyike civakodni kezdjen. A völgyben levő folyóra mutatva, megkérdeztem, mi a neve.

– Oina, – felelte a szojot. – Ez fejedelemségünk határa. Azon tilos átmenni.

– Rendben van, – feleltem. – De azt csak megengeditek, hogy kissé melegedjünk és kipihenjük magunkat?

– Igen, igen, – mondták a vendégszerető szojotok és táborukba vezettek.

Odamenet az öreg szojotnak cigarettát, egy másiknak egy skatulya gyujtót adtam. Egy sorban mentünk mindannyian egy szojot kivételével, aki lassan bicegett mögöttünk és kezével az orrát fogta.

– Beteg? – kérdeztem.

– Igen, – felelte szomorúan az öreg szojot. – A fiam. Két nap óta az orra vérzik és már egészen legyöngült.

Megálltam és magamhoz hívtam a fiatal embert.

– Gombold ki a kabátodat. Tedd csupasszá nyakadat, melledet és fejedet hajtsd hátra annyira, amennyire csak tudod.

Mialatt ezt megtette, néhány percig leszorítottam fejének mindkét oldalán az ütőereket. Azután így szóltam hozzá:

– Most már nem fog az orrod vérezni. Menj a sátradba és feküdjél le kicsit.

Ujjam «titokzatos» munkája nagy hatással volt a szojotokra. Az öreg szojot félénken és nagy tisztelettel suttogta:

– Ta Lama, Ta Lama! (Nagy orvos!)

A jurtában teával kínált meg bennünket az öreg szojot. Maga mélyen elgondolkodott, majd társaival tanácskozott és végül így szólt:

– A fejedelmünk feleségének valami szembaja van és azt hiszem, a fejedelem örülni fog, ha elviszem hozzája a «Ta Lama»-t. Ezért nem fog megbüntetni, hiszen csak azt parancsolta meg, hogy rossz embert ne engedjünk át a határon. Ez a parancs azonban nem akadályozhatja meg a jó embereket, hogy hozzája eljuthassanak.

Meglehetősen közömbösen ezt feleltem:

– Tegyétek azt, amit a legjobbnak tartotok. Az igaz, hogy értek a szembaj gyógyításához, de ha kívánjátok, visszafordulok.

Az öreg ember megijedve mondta:

– Nem. Én magam fogom tovább vezetni.

A tűz mellett ülve tűzkővel pipára gyújtott, a csutoráját kabátja újján végigdörzsölte, azután a bennszülöttek igazi vendégszeretete szerint odakínálta nekem. Comme il faut viselkedtem és pipáztam. Azután tovább adtam a pipát társaságunk többi tagjainak is, akik mindannyian vagy cigarettát vagy kevés dohányt, avagy néhány gyujtót adtak. Így megpecsételtük barátságunkat. Nemsokára sokan tolultak be jurtánkba, férfiak, nők, gyermekek, de kutyák is. Mozdulni sem lehetett. A tömegből osztályának lebegő vörös ruhájában, símára borotvált, rövidhajú láma lépett elő. Ruházata és arcának kifejezése egészen más hatást tett, mint a piszkos szojotok hajfonataikkal és hegyükön mókusfarkkal díszített nemezsapkáikkal. A láma nagyon barátságos volt hozzánk és vágyakozva nézte arany gyűrűinket és óráinkat. Elhatároztam, hogy hasznomra fordítom Buddha szolgájának e vágyakozását. Teát és szárított kenyeret nyújtva neki, azt mondtam, hogy lovakat kell vásárolnom.

– Nekem van egy lovam. Meg akarja venni? – kérdezte. – De orosz bankjegyért nem adom. Majd elcseréljük valamiért.

Sokáig kellett vele alkudoznom. Arany jegygyűrűmért végre egy esőköpenyt és egy bőrnyerget, egy szép szojot lovat, amelynek az elvesztett málháslovat kellett pótolnia, és még egy fiatal kecskét kaptam.

Az éjszakát itt töltöttük. Vacsorára kövér ürühúst kaptunk.

Másnap reggel az öreg szojot vezetésével elindultunk azon az úton, amely az Oina hegytől és mocsártól mentes völgyében vitt előre. Tudtuk, hogy a barátom lova, az én lovam, továbbá még három állat, sokkal jobban ki volt merülve, semhogy a Koszogolig eljuthatott volna. Ezért elhatároztuk, hogy Szoldjákban még néhány lovat próbálunk vásárolni. Nemsokára szojot-jurták kisebb csoportjaira akadtunk, amelyeket gulyák és ménesek vettek körül. A fejedelem mozgó fővárosához közeledtünk.

Vezetőnk előre lovagolt, hogy a törzsfővel tanácskozzék. Mielőtt ezt megtette, ismételten biztosított bennünket, hogy a fejedelem nagyon fog örülni, ha a Ta Lamat üdvözölheti, de amikor ezt mondta, meglehetősen ijedtnek és aggódónak látszott. Rövid idő mulva alacsony bokrokkal födött nagy síkságra érkeztünk. Lenn a folyó partján nagy jurtákat láttunk, amelyeken sárga és kék zászlókat lengetett a szél. Könnyen kitaláltuk, hogy ez a kormány székhelye.

Vezetőnk nemsokára visszajött hozzánk. Arca sugárzott az örömtől. A kezével integetett és ezt kiáltotta:

– A noyon (fejedelem) kéreti önöket! Nagyon örül!

Harcosból diplomatává kellett változnom. Amikor a fejedelem jurtájához közeledtünk, két tisztviselő jött elénk, pávatollal hegyben végződő mongol sapkájukon. Nagy tisztelettel arra kérték az idegen «noyont», hogy lépjen be a jurtába. Barátom, a tatár és én mentünk be. A drága selyemmel gazdagon feldíszített jurtában beteges külsejű, töpörödött, öreg emberkét találtunk. Az arca símára volt beretválva, a haja rövidre volt nyírva. A fején szintén hegyes hódbőrsapka volt, vörös selyembojttal, amelyre sötétvörös mandarinfej volt erősítve, alula kikívánkozó hosszú pávatollakkal. Orrán nagy kínai szemüveg. Alacsony pamlagon ült és újjai idegesen babráltak olvasójának gyöngyeivel. Ez volt Ta Láma, Szoldjak fejedelme és a buddhista templom főpapja.

A legszívesebben üdvözölt és fölkért, foglaljunk helyet a rézserpenyőben égő tűz mellett. Meglepően szép felesége teát és kínai süteményt tett elénk. Pipáztunk, bár ebben a fejedelem, mint láma, nem tartott velünk. De kötelességét, mint házigazda, mégis teljesítette, amennyiben az általunk fölkínált pipát az ajkáig emelte, nekünk pedig zöld nefritből készült burnótüvegcséjét nyujtotta. Így eleget tévén az etikett követelményeinek, megvártuk, mi mondanivalója lesz a fejedelemnek. Megkérdezte, szerencsés volt-e az utunk és mik a terveink. Egész nyíltan beszéltem vele és vendégszeretetét kértem társaságunk többi tagjai és lovaink számára. Erre rögtön megparancsolta, hogy számunkra négy jurtát állítsanak föl.

– Azt hallom, hogy az idegen noyon jó orvos, – mondta a fejedelem.

– Igen, értek néhány betegség gyógyításához és van is nálam egy-két orvosság, – volt a feleletem. – De nem vagyok orvos. A tudomány más ágait tanulmányoztam.

Ezt azonban nem értette meg a fejedelem. Az ő egyszerű fölfogása szerint annak az embernek, aki betegséget gyógyítani tud, orvosnak kellett lennie.

– A feleségemnek két hónap óta minduntalan a szemével van baja. Segítsen rajta.

Megkértem a fejedelemnét, mutassa meg a szemét. Tipikus gyulladása volt, amit a jurtában levő állandó füst és az általános tisztátalanság okozott. A tatár előhozta orvosságos ládámat. Bórvízzel megmostam a szemét, kevés kokaint és cinkszulfát gyönge oldatát csöpögtettem beléje.

– Kérem, gyógyítson meg, – könyörgött a fejedelemné. – Ne menjen el innen addig, míg meg nem gyógyított. Magának és társainak juhokat, tejet és lisztet adunk. Gyakran sírok most, mert azelőtt nagyon csinos szemem volt és férjem azt szokta volt mondani, hogy mint a csillag, úgy ragyog. Most azonban egészen vörös. Ezt nem tudom elviselni! Ezt nem tudom elviselni!

Szeszélyesen dobbantott a lábával és kacéran rám mosolyogva ezt kérdezte:

– Meg akar engem gyógyítani? Meg akar?

A bájos nők jelleme és magaviselete mindenütt egyforma: a fényes Broadway-n, a hatalmas Temze mellett, a vidám Páris élénk bulvárjain és a szojot fejedelem selyemmel díszített jurtájában, a vörösfenyővel födött Tannu-Ola hegység mögött.

– Mindenesetre megkísérlem – felelte az új szemorvos.

Tíz napot töltöttünk itt és ez idő alatt mindig élveztük az egész fejedelmi család jóságát és barátságát. A fejedelemné szeme, amely nyolc évvel ezelőtt csábította el a már öreg fejedelem-lámát, ismét rendbe jött. Alig tudott hová lenni örömében és ritkán távozott a tükörtől.

A fejedelem öt, meglehetősen jó lovat adott nekem, tíz juhot és négy zsák lisztet, amelyet mindjárt kenyérré változtattunk. Barátom Romanov ötszáz-rubeles bankjegyet ajándékozott neki Nagy Péter arcképével. Én egy darab aranyat adtam neki, amelyet egy folyóágyban találtam. Az egyik szojotnak megparancsolta a fejedelem, hogy vezessen bennünket a Koszogolhoz. A fejedelem egész családja elkísért bennünket a kolostorig, amely tíz kilométernyire volt a «fővárostól». A kolostort magát nem látogattuk meg, ellenben megálltunk a «dugun»-nál, az ott lévő kínai kereskedelmi telepnél. A kínai kereskedők ellenséges pillantásokat vetettek reánk, bárha ezzel együtt mindenféle portékát kínálgattak. Különösen azon iparkodtak, hogy néhány kerek üveg maygolot vagy ánizsból készült édes pálinkát sózzanak ránk. Mivel nem volt sem veretlen ezüstünk, sem kínai dollárunk, csak vágyakozva néztük ezeket a vonzó üvegeket, míg a fejedelem segítségünkre jött és megparancsolta a kínaiaknak, hogy öt üveget csomagoljanak nyeregtáskáinkba.

TIZENHARMADIK FEJEZET. Miszteriumok, csodák és új ütközet.

E napon este a Teri Nor szent tóhoz érkeztünk, iszapos és sárga, nyolc kilométernyi vízfölülethez, amelynek a partja sem volt csábító. A tó közepén egy lassanként eltűnő szigetnek maradványai voltak, amelyen kevés fa és néhány régi rom állott. Vezetőnk elmagyarázta nekünk, hogy a tó két évszázaddal ezelőtt még nem létezett és helyét nagyon erős kínai vár foglalta el. A vár egyik kínai parancsnoka megsértett egy öreg lámát, aki erre elátkozta a helyet és megjósolta, hogy teljes pusztulás vár rá. Már másnap víz hatolt föl a talajból, elpusztította a várat és elnyelte a kínai katonákat. Ha vihar száguld végig a vízen, a hullámok még ma is partra vetik a vízben elpusztult emberek és lovak csontjait.

A Teri Nor évről-évre nagyobbodik és egyre jobban közeledik a hegységhez. A tó keleti partjának mentén megkezdtük egy hóval födött hegyhát megmászását. Kezdetben jó volt az út, de vezetőnk előre megmondta, hogy előttünk van még az út legnehezebb része. Két nap mulva jutottunk el ehhez a legnehezebb részhez. Meredek hegy várt ott ránk, amelyet sűrű erdő és hó borított. E hegyen túl volt az örök hó birodalma – láncok, amelyeknek a tiszta napsütésben fénylő fehér köpenyéből sötét sziklatömbök meredtek ki. Ez volt a Tannu-Ola-hegység legkeletibb, legmagasabb része.

Az erdőben töltöttük az éjjelt és másnap reggel megkezdtük a hegység megmászását. Délben zegzugos úton, össze-vissza hurcolt a vezetőnk. Utunkat mindenütt mély szakadékok, széles mocsarak, kidőlt fák és sziklatömbök zárták el, amelyek a hegy csúcsáról való vad zuhantukban itt fönnakadtak. Néhány óra hosszáig előre küzdöttük magunkat, kifárasztottuk lovainkat és hirtelen ugyanarra a helyre érkeztünk, ahol legutoljára megállottunk. Világos, hogy szojotunk eltévesztette az utat. Arca félelmet árult el.

– Az elátkozott erdő régi ördögei, – suttogta reszkető ajakkal, – nem akarják megengedni, hogy átjuthassunk. Ez nagyon rossz jel. Vissza kell térnünk Khargába a noyonhoz.

Én azonban megfenyegettem, mire nyilván reménytelenül, ismét átvette a vezetést. Embereink egyike, egy vadász Urianhaiból szerencsére észrevette a fákon azokat a jeleket, amelyek a vezetőnktől eltévesztett utat mutatták. E jeleket követve, átjutottunk az erdőn és egy leégett vörösfenyő erdőövön. Azután ismét egy kis erdőbe kerültünk, amely az örök hóval födött hegység szélén volt.

Sötét lett. Az éjjelt tehát itt kellett eltöltenünk. Erős szél kerekedett, amely sűrű, fehér havat hozott magával Semmit sem láthattunk és táborhelyünket magas hó borította el. Lovaink mint fehér szellemek álldogáltak, nem akartak enni és a tűztől sem akartak elmenni. A szél fölborzolta sörényüket és farkukat. Üvöltött és fütyült a hegyszakadékokon. Valahonnan elhalóan farkasfalka lármája hallatszott és ha szélroham hozta felénk, éles ugatássá növekedett. A tűznél feküdtünk, amikor hozzám jött a szojot és így szólt:

– Noyon, jöjjön velem az obohoz (a Mongolország veszedelmes útrészein levő szent jel), mutatok valamit.

Odamentünk és fölmásztunk a hegyre. Egy nagyon meredek hegyeresz lábánál nagy rakás kő és fatönk volt, amely körülbelül három méternyi magaslatot alkotott. Ez volt az obo. Az obok a lamaisták szent jelei, veszedelmes útrészeken a rossz szellemeknek, e helyek uralkodóinak oltárai. Mellettük elhaladó szojotok és mongolok a szellemeknek adót fizetnek: az obo faágaira hatykot, azaz hosszú kék selyemszalagot vagy a ruha béléséből kitépett darabot kötnek, avagy egyszerűen a lovak sörényéből való hajfonatot kötnek rá. Néha húsdarabokat és sót, vagy teával telt csészéket is tesznek a kőre.

– Nézzen ide, – mondta a szojot. – A hatykok leszakadtak. Ezért dühösek a démonok és nem fogják nekünk megengedni az átjutást. Noyon…

Megragadta a kezemet és esdekelve mondta:

– Noyon, forduljunk vissza, kérem, nagyon kérem! A szellemek nem akarják, hogy áthágjuk hegyeiket. Húsz év óta senki sem merte az istenek akarata ellen átlépni e hegyeket és azok a vakmerő emberek, akik megkísérelték, ott mind elpusztultak. Hóviharban és fagyban rohanták meg őket a démonok. Lássa! Már kezdődik… Menjen vissza a mi noyonunkhoz. Várjon, míg melegebb idő köszönt be, akkor…

Nem hallgattam tovább a szojotot, hanem visszamentem a tűzhöz, amelyet a sűrű hóban alig tudtam meglátni. Mivel attól tartottam, hogy vezetőnk megszökik, megparancsoltam az őrnek, hogy maradjon mellette. Késő éjjel fölkeltett az őr.

– Lehet, hogy tévedek, – úgymond – de azt hiszem, fegyverdörejt hallottam.

Mit mondhattam? Lehetséges volt, hogy kóborló emberek elszakadt társaiknak lövéssel akarták jelezni a helyüket. Vagy talán az őr tévedésből egy lehulló sziklának, jég- vagy hódarabnak a zaját gondolta lövésnek. Nemsokára újra elaludtam. Álmomban tiszta látomásom volt. Künn a hóban mélyen elmerült síkon lovasok vonala mozgott. Láttam málháslovainkat, kalmukunkat és a komikus lovat a római orral. Láttam, amint erről a hósíkról a hegység egyik kies völgyébe szállnak le. Itt néhány vörösfenyő nőtt, közelükben kicsi, be nem fagyott hegyi folyó gurgulázott. Majd a fák közt égő tüzet vettem észre. Azután fölébredtem.

Világos volt. Fölráztam a többieket és felszólítottam őket, hogy a lehető leggyorsabban készüljenek föl, mert nincs veszteni való időnk. Vihar dühöngött. A hó elvette a szemünk világát és betemetett minden útnyomot. A hidegség metszőbb lett. Végre nyeregben voltunk. A szojot elől lovagolt és az utat iparkodott megtalálni. Minél magasabbra jutottunk, annál ritkábban vesztette el a nyomot. Gyakran mély hógödrökbe buktunk bele. Jégsíma sziklákat kellett megmásznunk. A szojot végre megfordította a lovát, odajött hozzám és nagyon határozottan mondta:

– Nem akarok magával meghalni és nem megyek tovább.

Első mozdulatom az volt, hogy végigvágok rajta a korbácsommal. Oly közel voltam Mongolország «áldott földjéhez», hogy a kívánságaim teljesülésének útjába álló ez a szojot leggonoszabb ellenségemnek tűnt föl. De fölemelt karomat leeresztettem. Fejemben egészen őrült gondolat villant meg.

– Ide hallgass! Ha megfordulsz, golyót kapsz a hátadba és nem a hegy csúcsán, hanem a lábánál halsz meg. De megmondom, mi lesz velünk. Mihelyt elérjük ott fönn a sziklákat, megszűnik a vihar és a hó. Kisüt a nap, mialatt a hósíkon haladunk át, azután völgybe jutunk, amelyben vörösfenyők nőnek és egy be nem fagyott hegyi folyó folyik. Ott gyújtunk majd tábortüzet és ott töltjük el az éjjelt.

A szojot bámulva kérdezte:

– A noyon már átment a Darkhat Ola-hegységen?

– Nem, – felelém. – De tegnap éjjel látomásom volt, ezért tudom, hogy a hegy gerincét magunk mögött hagyjuk.

– Vezetni fogom, – mondta a szojot.

Megkorbácsolta a lovát és a meredek kapaszkodón fölvezetett bennünket a hegyhát csúcsára, az örök hó körletébe. Oda érkezvén, az üvöltő viharban ezt kiáltotta:

– Itt a havon végighúztak egy ostorszíjat. Nem szojotok voltak.

A talány azonnal megfejtődött. Sortűz dördült el. Kísérőim egyike fölkiáltott és jobb vállához kapott. Az egyik málhásló, amelyet golyó talált a füle mögött, élettelenül esett össze. Gyorsan leugrottunk a nyeregből, a sziklák mögött födözéket kerestünk és megvizsgáltuk a helyzetet. Körülbelül ezer lépés szélességű kis völgy választott el bennünket egy párhuzamos hegyvonaltól. Ott mintegy harminc lovast födöztünk föl, akik lovaikról leszállva, ránk lőttek. Az ellenség váratlanul támadott meg bennünket, megparancsoltam tehát társaságomnak, hogy viszonozzuk a tüzelést.

– A lovakra célozzatok, – kiáltott Osztrovszky ezredes.

Azután megparancsolta a tatároknak és a szojotoknak, hogy saját lovainkat helyezzék biztosságba. Az ellenfél lovai közül hatot lelőttünk és valószínűleg még többet megsebesítettünk, mert megvadultak. Fegyvereink azonkívül alapos emlékeztetőt adtak minden egyes ellenségünknek, aki fejét elég vakmerően kidugta a szikla mögül. Állásunkat egyre élénkebben lövöldöző vörös katonák dühös kiáltását és átkozódását hallottuk.

Egyszerre csak észrevettem, hogy a szojot rúgással talpra állította három lovunkat, egyiknek a nyergébe pattant és egy másikat maga után húzott. Utána a tatár és a kalmuk ugrott nyeregbe. Már célba vettem a szojotot, de amikor a tatárt és a kalmukot mögötte láttam szép lovaikon, lebocsátottam a fegyvert. Mert most már tudtam, hogy minden rendben van. A vörösök sortüzet adtak hármukra, de megmenekültek és eltűntek a sziklák mögött. A tűzharc egyre hevesebb lett. Nem tudtam, mit kell tennünk. Mi ritkán lőttünk, hogy kíméljük a municiót.

Mialatt az ellenséget figyelmesen szemmel kísértem, magasan a vörösök fölött két sötét pontot vettem észre a hóban. Lassan közeledtek ellenségeinkhez, akik elől néhány kiugró szikla elrejtette őket. Amikor ezek mögül kiléptek egy áthajló szirt peremén állottak, amelynek lábánál a vörösök fedezéket kerestek. Most már nem kételkedtem abban, hogy a két sötét pont két embernek a feje volt. Hirtelen megláttam, hogy ez a két ember fölugrott, valamit meglóbált és ledobott. Erre fülsiketítő ropogás hallatszott, amelyre a völgyben többszörös viszhang felelt. Közvetetlenül ezután újabb robbanás hallatszott, amit a vörösöknél vad kiáltozás és rendetlen lövöldözés követett. Az ellenségnek nehány lova a meredeken legurult a hóba. Lövéseinktől üldözve a katonák, amilyen gyorsan csak lehetett, elfutottak a völgybe, amelyből mi kijöttünk.

A tatár később elmondta nekem, hogy a szojot indítványára a kalmukkal együtt megkerülték a vörösök állását és bombával hátba kapták az ellenséget.

Bekötöztem a megsebesült tiszt vállát, levettem a terhet a megölt málháslóról, azután folytattuk utunkat. Nehéz volt a helyzetünk. Semmi kétségünk sem volt aziránt, hogy a vörös különítmény Mongolországból jött. E szerint hát Mongolországban vörös csapatok voltak? Mekkorák? Hol találkozunk velük? Tehát Mongolország már nem az áldott ország? Rendkívül szomorú gondolatok kerítettek bennünket hatalmukba.

De a természet kegyes volt hozzánk. A szél lassanként vesztett erejéből. Megszűnt a vihar. A nap egyre jobban áttört a fellegeken. Magas, hóval fedett fennsíkon haladtunk, amelynek egyik felén a szél egészen elsöpörte a havat, a másikon pedig akkora hóhalmokat fújt össze, hogy megrekedtek a lovaink. Le kellett szállnunk és derékig gázoltunk a hóban. Gyakran ló és lovas elsülyedt, úgy kellett őket kiszabadítani.

Végre megkezdődött az út lefelé. Napnyugtakor megállapodtunk a kis vörösfenyőerdőben, fák alatt, tűz mellett töltöttük el az éjjelt és teát ittunk, amelyet a nyílt kis hegyi folyóból merített vízzel készítettünk. Több ízben ráakadtunk legutóbbi ellenségünk nyomára.

Tehát maga a természet is és Darkhat Ola haragos démonjai segítettek nekünk. Mégsem voltunk jókedvűek, mert gonosz bizonytalanság új és talán pusztító veszedelmekkel fenyegetődzött.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET. Az ördögfolyó.

Ulan Taiga mögöttünk volt Darkhat Olával. Most nagyon gyorsan haladtunk előre, mert itt kezdődött a minden hegytől mentes szabad mongol lapály. Nagy legelők terpeszkedtek mindenfelé. Egy-két helyen vörösfenyőerdő volt. Néhány nagyon sebes vizű folyón keltünk át. Vizük azonban nem volt mély és az ágyuk is kemény volt. A Darkhat-síkon való két napi menetelés után szojotokkal találkoztunk, akik északnyugati irányba, az Orgarkha Ola hegységébe hajtották nagysietve marháikat. Ezektől a szojotoktól nagyon gonosz híreket hallottunk.

Az irkucki kerület bolsevikjai átlépték a mongol határt, a Koszogol-tó déli partján elfoglalták Khathyl orosz telepítvényt és délnek fordultak Muren Kure orosz telep ellen, amely a Koszogoltól délre hatvan mérföldnyire van egy nagy lama kolostor mellett. A mongolok ezzel szemben azt mondták nekünk, hogy Khathyl és Muren Kure közt nincsenek vörös katonák. Elhatároztuk tehát, hogy e két hely közt hatolunk előre és így iparkodunk a távolabb keletnek eső Van Kureba eljutni.

Elbocsátottuk szojot vezetőnket és három hírszerzőt küldve előre, elindultunk. A Koszogolt körülzáró hegyekről e széles alpesi tó pompás fekvésében gyönyörködhettünk. Kedves sötét erdőrészekkel födött dombjaival mintha régi aranyba foglalt zafir lett volna. Este eljutottunk Khathyl közelébe, amelyet óvatosan közelítettünk meg. A Koszogolból kifolyó Jarga vagy Egingol folyó partján állottunk meg. Ott egy mongol embert találtunk, aki kész volt arra, hogy átvisz a befagyott folyó tulsó partjára és Khathyl meg Muren Kure közt elhaladó biztos utat mutat nekünk. A folyó partján mindenütt nagy obokat és a folyami szellemeknek állított kis áldozati köveket találtunk. Megkérdeztük a mongolt:

– Miért van itt ennyi obo?

– Ez az ördögfolyó, veszedelmes és alattomos. Két napja kocsisor ment át a jégen. Három kocsi belepusztult és öt katona megfulladt.

Megkezdtük az átkelést. A folyó felülete, amelyen nem volt hó, olyan volt, mint egy nagy tükör. Lovaink nagyon óvatosan lépkedtek, de nehányuk mégis elbukott. Száron kellett tehát őket vezetnünk. Lehorgasztott fejjel és reszketve bámulták ijedt szemmel a lábuknál elterülő jeget. Lenéztem én is és megértettem félelmüket. Az egy lábnyi vastagságú, átlátszó jégtakarón át tisztán lehetett látni a folyó fenekét. Bár tíz méter, sőt több volt a mélysége, a hold világánál mégis minden követ, lyukat, sőt egyes növényeket is a legalaposabban meg lehetett különböztetni. A jég alatt rohanó gyorsasággal áramlott a Jarga. Tajtékzott és árjának útját habnak és buboréknak hosszú vonala mutatta. Hirtelen összerezzentem és mintha a jégre szögeztek volna, megállottam. A jég fölött ágyúlövés hallatszott, amelyet egy második és egy harmadik lövés követett.

– Gyorsabban, gyorsabban! – kiáltotta a mongolunk és a kezével integetett.

Egy újabbi ágyúlövés után közvetetlen közelünkben végigrepedt a jég. A lovak fölágaskodtak és elvágták magukat. Sokan alaposan összeverték magukat a jégen. Rövid idő alatt két lábnyira tágult a repedés, amelyet most már egész hosszában láthattam. A víz a hasadáson át azonnal elárasztotta a jeget.

– Előre! Előre! – kiáltotta a vezető.

Nagy fáradságunkba került, míg a lovakat arra kényszeríthettük, hogy átugorjanak a jégen és tovább haladjanak. Reszkettek és nem akartak engedelmeskedni. Csak erős ostorcsapásainkra felejtették el a pánikszerű félelmet.

Amikor a másik parton az erdőben biztosságban voltunk, a mongol elmondta, hogy ilyen titokzatos módon többször megnyílik a folyó és nagy víztömegeket szabaddá tesz. Minden ember és állat elpusztul, ha ilyenkor a jégen van. A hideg víz vad árja a jég alá ragadja őket. Néha megtörtént, hogy éppen a ló lába alatt repedt meg a jég és amikor az állat mellső lábával beleesett, a repedés ismét összeállott és levágta a lábát.

A Koszogol völgye kialudt tűzhányó kráterje. A tó magas nyugati partjáról láthatók körvonalai. A vulkáni erő még ma is érvényesül és arra kényszeríti a mongolokat, hogy az ördög dicsőítésére obokat építsenek és oltárain áldozzanak.

Egész éjjel és másnap is azon iparkodtunk, hogy keleti irányban előre jussunk, mert így akartuk elkerülni a vörösöket és jó legelőt akartunk találni a lovainknak. Körülbelül este kilenc órakor tűz fényét láttuk a távolban. Barátom és én előrementünk a tűz irányában, abban a hitben, hogy bizonyára mongol jurtáról van szó, ahol biztosságban táborozhatunk. Egy mérföldet kellett megtennünk, amíg fölismerhettük egy jurtacsoport körvonalait. De a jurtákból senki sem jött elénk, sőt nem üdvözölt bennünket, mint máskor, a fekete mongol kutyák vad ugatása sem. Bizonyos volt azonban, hogy messziről tüzet láttunk. Mégis kellett tehát valakinek itt lennie.

Leszálltunk a lóról és gyalog közeledtünk a jurtákhoz. Ezek egyikéből hirtelenül két orosz katona rohant ki és egyikük pisztolyával rám lőtt, de nem talált, a lovamat azonban a nyergen keresztül megsebesítette a hátán. Mauzer pisztolyommal lelőttem a támadót. A másikat puskája agyának egyetlen ütésével a barátom ölte meg. Átkutattuk a zsebeiket és iratokat találtunk bennük, amelyekről kiderült, hogy a belsőszibériai kommunista védelmi hadtest második svadronjának a katonái voltak.

Ezekben a jurtákban töltöttük el az éjjelt. Tulajdonosaik alighanem elmenekültek, mert a vörös katonák a mongolok tulajdonát összeszedték és belerakták a nyeregtáskáikba. Valószínűleg éppen tovább akartak menni, mert teljesen föl voltak öltözve. Ezzel az összeütközéssel két újabb lovat szereztünk, amelyekre a bokrok közt találtunk rá, két fegyvert és két automata pisztolyt patronokkal. Azonkívül a nyeregtáskákban teát, dohányt, gyujtót és patronokat találtunk, csupa rendkívül becses dolgot életünk fenntartására.

Amikor két nappal később az Uri folyó partjának közelébe érkeztünk, két orosz lovassal találkoztunk, akik bizonyos Szutunin nevű ataman (kozák törzsfő) kozákjai voltak, aki a Szelenga völgyében a bolsevikok ellen harcolt. Ezek a kozákok Szutunintól üzenetet vittek Kaigorodoffnak, az Altai területén levő bolsevikellenes csapatok vezérének. Elmondták nekünk, hogy az egész orosz-mongol határ mentén bolsevik csapatok állanak és hogy Kiachtába, Ulankomba és Kobdoba kommunista agitátorok hatoltak be és ott rábírták a kínai hatóságokat, hogy mindenkit, aki Oroszországból menekült, kiadjanak. Azt is megtudtuk, hogy Urga és Van Kure környékén kínai csapatok és a külső Mongolország függetlenségeért harcoló Ungern-Sternberg báró, orosz bolsevikellenes tábornok és Kazagrandi ezredes különítményei közt harcok voltak. Ungern bárót már kétszer vereség érte, amiért Urgaban a kínaiak nagyon fönhéjázóan viselkedtek és minden külföldit azzal gyanusítottak, hogy összeköttetésben van az orosz tábornokkal.

Beláttuk, hogy ilyenformán alaposan megváltozott a helyzet. A Csöndes-oceánhoz el volt zárva az utunk.

Alaposan megfontolva mindent, arra az eredményre jutottam, hogy csak egy kivezető út lehetséges: minden mongol várost, amelyben kínai közigazgatás van, el kell kerülnünk, északról délnek át kell haladnunk Mongolországon, majd a Jasszaktu khán fejedelemségének déli részében levő sivatagon be kell mennünk a belső Mongolország nyugati részén levő Gobiba, amilyen gyorsan csak lehetséges, át kell jutnunk a Kanszu tartományban erre következő hatvan mérföldnyi kínai területen és azután Tibetbe kell benyomulnunk. Azt reméltem, hogy ott majd csak találok valahol egy angol konzult, akinek segítségével eljuthatok Indiába, valamelyik angol kikötőbe. Tisztában voltam azzal, mekkora nehézségekkel jár ez a vállalkozás, de nem volt más választásom. Bele kellett vágnom ebbe az őrült kísérletbe, vagy kétségtelenül elpusztulok bolsevik kéztől, avagy valamelyik börtönben sorvad el az életem.

Amikor társaimmal közöltem az új tervet, anélkül, hogy óriási nehézségeit és eszeveszettségét eltitkoltam volna, habozás nélkül azt mondták:

– Vezessen bennünket! Követni fogjuk!

Határozottan kedvezett nekünk az az egy körülmény, hogy nem kellett éhségtől félnünk, mert el voltunk látva teával, dohánnyal, gyujtóval és bőségben volt lovunk, nyergünk, fegyverünk, köpenyünk és csizmánk, csupa kitűnő fizetőeszköz ezen a vidéken. Mindjárt hozzá is láttunk új expediciós tervünk megvalósításához. Föladatunk az volt, hogy déli irányban előrenyomuljunk és eközben Uliasszutai várost jobbra hagyjuk, az irányt Zaganluk felé vegyük, azután áthaladjunk a Jasszaktu khán fejedelemségében levő Balia kerület kietlen vidékein, átlovagoljunk a Naron Khuhu Gobin és tovább haladjunk a Boro-hegységbe. Itt azután hosszabb ideig tartózkodhatunk, hogy mi is, lovaink is kipihenhessük magunkat. Utunk második része lesz belső Mongolország, a kis Gobi, a torgutok földje, a Kahra-hegység és Kanszu egy sarkának átszelése, ahol Szucsau kínai várostól nyugatra haladnánk el. Onnan azután Kokunorba, majd délre a Jangtsze folyam forrásvidékéhez kell magunkat átküzdenünk. Hogy ezenfelül még mit kell tennünk, az meglehetősen homályos volt előttem. De e tekintetben segített Ázsiának az egyik tisztem birtokában levő térképe. Erről azt láttam, hogy a Jangtsze forrásvidékének nyugati részén levő hegyláncok ezt a folyamrendszert elválasztják a Brahmaputra folyammedencéjétől Tibetben, ahol mint reméltem, majd angol segítséget kapok.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Kísértetek útja.

Nem adhatok más címet, amikor az Ero folyótól Tibet határáig terjedő utamat írom meg. Ezt az ezerszáz mérföldet behavazott hegyeken és pusztaságon át negyvennyolc nap alatt tettük meg. Utunkon minden más emberrel való találkozást kerülni iparkodtunk, csak nagyon rövid pihenőket tartottunk teljesen elhagyatott helyeken és heteken át csupán nyers, fagyott húst ettünk, hogy tábortűzzel fel ne keltsük az emberek figyelmét. Ha egy-egy juh vagy birka vásárlása már nagyon szükséges volt, két fegyvertelen embert küldtünk el, akik azt mesélték a bennszülötteknek, hogy orosz telepesek munkásai. Még a lövéstől is óvakodtunk, pedig például egyszer ötezer főnyi nagy antilopnyájjal találkoztunk. Balia mögött, Jasszaktu khán láma területén, aki úgy került a trónra, hogy testvérét az urgai Élő Buddha parancsára megmérgezték, vándorló orosz tatárokkal találkoztunk, akik nyájaikat az Altaitól és Abakantól egészen idáig hajtották. Ezek az emberek a legbarátságosabbak voltak irántunk, ökrökkel és harminchat tégla teával láttak el bennünket. Azonkívül megóvtak az elkerülhetetlen pusztulástól, mert fölvilágosítottak bennünket, hogy ebben az évszakban lovakkal nem lehet a Gobin átmenni, mert ott ilyenkor egyáltalán nincs fű. Tevéket kell szereznünk lovaink és minden fölösleges készletünk kicserélésével. Az egyik tatár másnap egy gazdag mongolt hozott a táborukba, akivel megkötötte az üzletet. A mongol tizenkilenc tevét adott nekünk, de ezért elvette valamennyi lovunkat, egy fegyvert, egy pisztolyt és a legjobb kozák nyerget. Azt tanácsolta, hogy Narabancsiban föltétlenül látogassuk meg a szent kolostort, amely a mongol-tibeti úton a legutolsó láma-kolostor. Azt mondta, hogy a szent Hutuktu, akiben Buddha újra született (a legnagyobb papi rang, megtestesült Isten), nagyon megsértődnék, ha nem keresnők föl a kolostort és az áldások híres áldozati szekrényét, amelynél minden Tibetbe tartó utas áldozni szokott. Kalmuk lámánk megerősítette a mongolok szavait. Elhatároztam tehát, hogy a kalmukkal odamegyek. A tatárok néhány nagy selyem hatykot adtak ajándékul és négy pompás lovat kölcsönöztek. Ámbár táborhelyünktől ötvenöt mérföldnyire volt ez a kolostor, aznap este kilenc órakor beléptem e szent Hutuktu jurtájába.

A Hutuktu középkorú, kicsi, símára beretvált emberke volt. A neve Jelyp Djamszrap Hutuktu. Barátságosan fogadott, nagyon örült a hatyk-ajándéknak, valamint a mongol etiketkérdésekben való jártasságomnak, amire a tatárom oktatott ki régóta nagy kitartással. Nagyon figyelmesen hallgatta elbeszélésemet és az útirányra vonatkozólag értékes tanácsot adott. Ajándékunk viszonzásául egy gyűrűt adott, amely azóta minden láma-kolostor ajtaját megnyitotta előttem. Ennek a Hutuktunak a nevét nemcsak egész Mongolországban, hanem Tibetben is és Kína láma-világában nagyon tisztelik. Pompás jurtájában töltöttük az éjszakát és másnap reggel fölkerestük az áldozati szekrényt, ahol gong, tamtam és fütyülő zenei kíséretével éppen ünnepi istentisztelet volt. A lámák mély hangjukon mondták el az imádságokat, az alsóbbrendű papok pedig mindig ugyanazzal a refrénnel feleltek. Szüntelenül ismételték a szent mondatot: «Om! Mani padme Hom!» (Üdv, nagy láma a lótuszvirágban).

A Hutuktu szerencsés utat kívánt, nagy sárga hatykot ajándékozott nekünk és a kolostor kapujáig kísért. Amikor már a nyeregben ültünk, így szólt:

– Ne feledjék, hogy itt mindig szívesen látott vendégek lesznek. Az élet nagyon kúszált és minden fordulat lehetséges. A jövőben talán még kénytelenek lesznek a mi félreeső Mongolországunkat fölkeresni. Akkor azután, kérem, ne mulasszák el Narabancsi Kure fölkeresését.

Ugyanaz éjjel visszatértünk a tatárok táborhelyéhez, hogy másnap reggel folytassuk utunkat. Mivel fáradt voltam, nagyon kapóra jöttek a teve lassú és kényelmes mozdulatai. Egész napon át bóbiskoltam és néha-néha el is aludtam. Ez végzetemmé vált. Mikor egyszer a tevém egy meredek folyóparton ment fölfelé, álmomban leestem róla és úgy belevágtam a fejem egy kőbe, hogy elvesztettem az eszméletemet és amikor ismét magamhoz tértem, véres volt a felöltőm. Barátaim ijedten állottak körülöttem. Bekötözték a fejemet. Azután tovább mentünk. Jóval később tudtam meg egy orvostól, aki megvizsgált, hogy a sziesztámat koponyatöréssel fizettem meg.

Átkeltünk az Altai és a Karlik Tag legkeletibb hegysorain, amelyek a Tien San hegyrendszernek Gobi irányában előretolt legszélsőbb előörsei. Azután északról délnek átlovagoltunk az egész Khuhu Gobin. Ez idő alatt a legkeményebb hideg volt, de a megfagyott homok szerencsénkre gyorsabb menetelést tett lehetővé. Mielőtt átkeltünk a Khara-hegyláncon, tevéinket ismét lovakra cseréltük be, amely üzletben a torgutok még a bőrünket is lehúzták.

E hegyek peremét követve, Kanszu tartományba érkeztünk. Ez nagyon veszedelmes lépés volt, mert a kínaiak minden menekültet elfogtak, úgy hogy aggódnom kellett orosz tiszttársaim miatt. Nappal szakadékokban, erdőkben és bokrok közt bujtunk el, hogy éjjel erőtetett meneteket végezzünk. Az a néhány kínai paraszt, akivel találkoztunk, békés embernek látszott és nagyon vendégszerető volt. Határozott rokonérzéssel érdeklődtek a kalmuk iránt, aki valami keveset tudott kínai nyelven és orvosságos ládám iránt. Mindenütt találtunk beteg embereket, akiknek főként szemgyulladás, reuma és bőrbetegség volt a bajuk. Újra és újra a segítségemet kérték.

Amikor a Nam Sanhoz, az Altyn Tag északkeleti ágához közeledtünk (amely viszont a Pamir és Karakorum-rendszer keleti előfutárja), egy nagy kínai kereskedő-karavánt értünk utól, amelyhez csatlakoztunk. Három napon keresztül végtelen, szorosszerű völgyeken tekergőztünk át. Majd magas hágókra kapaszkodtunk. Itt megállapítottuk, hogy a kínaiak ezen a nehezen járható vidéken jól megtudják találni a legkönnyebb karavánutakat.

Félig ájultan tettem meg ezt az egész nagy utat ama mocsaras tavak nagy csoportjáig, amelyek a Koko Nort és nagy folyók egész hálózatát táplálják. Fáradtság és állandó idegfeszültség következtében, amiben alighanem része volt annak, hogy a fejemre zuhantam, heves lázrohamok gyötörtek. Egyszer valósággal égtem, utána pedig annyira vacogott a fogam, hogy a lovam ijedtében elragadott és néhányszor kivetett a nyeregből. Dühöngtem, kiabáltam, sőt néha sírtam. A családomat szólítgattam és megmondtam neki, hogyan juthat el hozzám.

Mintha álmodnám, úgy emlékszem rá, hogy egy napon társaim leemeltek a nyeregből, a földre fektettek és kínai pálinkával erősítgettek és amikor kissé magamhoz tértem, azt mondták:

– A kínai kereskedők nyugatnak fordulnak, nekünk azonban déli irányban kell haladnunk.

– Nem! Északi irányban! – feleltem élesen.

– De nem, déliben, – próbáltak meggyőzni a társaim.

Bosszúsan kiáltottam:

– Az ördögbe is! Éppen most úsztunk át a Kis-Jenisszein és Algiak északra van!

Társaim ellentmondtak:

– Tibetben vagyunk. A Brahmaputrához kell eljutnunk.

Brahmaputra… Brahmaputra. Ez a szó belevájt égő agyamba, rettentő zajt és borzasztó mozgást idézett elő benne. De hirtelen visszaemlékeztem mindenre és kinyitottam a szememet. Alig tudtam az ajkamat megmozgatni és csakhamar ismét elvesztettem öntudatomat. Társaim a Sharkhe-kolostorba szállítottak, ahol a láma-doktor fatil (a kínaiak és tibetiek előtt nagy orvosi értékű ritka gyökér) vagy kínai ginszeng oldatával ismét helyrehozott. Amikor megvitatta velünk úti terveinket, nagyon kétségeskedett, keresztül tudunk-e jutni Tibeten. De kétségeskedésének okát nem akarta megmondani.

TIZENHATODIK FEJEZET. A titokzatos Tibetben.

Sharkheból meglehetősen széles út vitt át a hegyeken. A kolostortól déli irányban menő kétheti út ötödik napján beléptünk abba a nagy hegykatlanba, amelynek közepén a nagy Koko-Nor-tó terül el. Ha Finnország megérdemli, hogy a «tízezer tó országá»-nak nevezzék, akkor a Koko-Nor terület bizonyára éppen olyan jól mondható a millió tó országának.

E tó nyugati széle és Doulan Kitt közt haladtunk előre, miközben sok mocsár, tó, meg kicsiny, mély és piszkos folyó közt zegzugos úton mentünk. Itt nem födte jég a vizet. Csak a hegycsúcsokon éreztük kellemetlenül a hideg szelet. Benszülöttekkel ritkán találkoztunk. Kalmukunk csak nagynehezen tudakolhatta meg az utat juhászoktól, akikkel véletlenül összetalálkoztunk. A Tasszoun-tó keleti partjáról átküzködtük magunkat egy a másik parton levő klastromba. Ott kis pihenőt tartottunk. Kívülünk még néhány vendég volt e szent helyen. Tibetiek voltak, akik rendkívül szemtelenül viselkedtek velünk szemben. Nem akartak velünk szóbaállni. Mindannyian föl voltak fegyverkezve, többnyire katonai fegyverrel, mindenikükön két vállszíj volt tele patronnal, övükből pedig két-három pisztoly és még munició kandikált ki. Nagyon behatóan foglalkoztak velünk. Világos volt, hogy azt mérlegelték, mekkora erővel lehetünk. Ugyanaz nap elhagytak bennünket és ekkor megparancsoltam a kalmuknak, tudja meg a templom főpapjától, miféle emberek voltak ezek. A szerzetes sokáig kitérő választ adott, de közlékenyebb lett, mihelyt megmutattam neki Narabancsi Hutuktu gyűrűjét és nagy sárga hatykot ajándékoztam neki. Ezt mondta:

– Azok gonosz emberek. Óvakodjatok tőlük.

A nevüket azonban nem akarta megmondani. Vonakodását a buddhista törvényre való hivatkozással okolta meg, amely megtiltja, hogy valaki apjának, tanítójának vagy vezetőjének nevét kiejtse.

Később kitaláltam, hogy itt Észak-Tibetben ugyanarról a szokásról van szó, mint Észak-Kínában. Itt is, mint ott, hunghuc-bandák (északkínai rablók) csavarognak. Ezek időnként megjelennek a nagy kereskedői társaságok főhadiszállásán és a kolostorokban, ott adót követelnek és ezt behajtván, a kerület védőivé válnak. Ez a rablóbanda nyilván éppen ilyen módon e tibeti kolostor védőjévé volt.

Amikor utunkat folytattuk, nagy messzeségben, gyakran a távoli szemhatáron ismételten láttunk egyes lovasokat, akik mintha a mi mozdulatainkat figyelték volna. Minden kísérletünk, hogy közelükbe juthassunk és beszédbe elegyedhessünk velük, kudarcot vallott. Gyors kis lovaikon úgy eltűntek, mint az árnyék.

Amikor a Ham-San hegység meredek és nehéz szorosát elértük s éppen éjszakai szállásra készülődtünk, a fejünk fölött egy magas hegykúpon hirtelen negyven lovas jelent meg hófehér lovakon és minden figyelmeztetés nélkül egész golyózáporral árasztott el bennünket. Tisztjeink közül ketten jajgatva összerogytak. Egyikük szörnyet halt, a másik pedig még csak néhány percig élt.

Nem engedtem meg embereimnek, hogy a tüzelést viszonozzák, hanem fehér zászlóval a kezemben a kalmuk kíséretében előre mentem, hogy az ellenséggel tárgyaljak. Kétszer ránk lőttek, de azután abbahagyták a tüzelést és a kúpról több lovast küldtek le hozzánk.

Tárgyalni kezdtünk. A tibetiek kijelentették, hogy a Ham-San szent hely, ahol nem szabad az éjjelt eltölteni. Azt tanácsolták, menjünk tovább, akkor biztosságban leszünk. Megkérdezték, honnan jövünk, hová megyünk és utunk okát megtudván, azt mondták, hogy ők ismerik a bolsevikokat, akik Ázsia népeit kiszabadítják a fehér faj jármából. Mivel nem óhajtottam velük politikai vitába keveredni, visszamentem kísérőimhez. El voltam rá készülve, hogy visszamenet rögtön golyót kapok a hátamba, de tibeti hunghucaink nem lőttek.

Két bajtársunk holttestét, mint szomorú útadót, hátrahagyva, tovább indultunk. Egész éjjel lovagoltunk. Kimerült lovaink minduntalan meg akartak állni és le akartak heveredni, de mi mindannyiszor továbbmenésre kényszerítettük őket.

A zeniten állt már a nap, amikor végre megállottunk. Lovainkat anélkül, hogy lenyergeltük volna őket, kissé pihentettük. Előttünk széles, mocsaras síkság terült el, ahol nyilván a Ma-Csu folyó forrásai voltak. Nem messze tőle volt az Aroung-Nor-tó.

Marhaganéjjal tüzet raktunk és vizet készítettünk teához. De itt is minden figyelmeztetés nélkül minden irányból golyók röpültek ránk. Sziklák mögött azonnal fedezéket kerestünk, de a tűz egyre hevesebb lett és közeledett. A támadók közben körülfogtak bennünket és a golyózápor mindegyre sűrűsödött.

Csapdába kerültünk. Egészen tisztán láttuk, hogy úgy látszik, el kell pusztulnunk.

Megint megkíséreltem a tárgyalást, de amikor fehér zászlómmal fölemelkedtem, az egyetlen felelet még erősebb golyózápor lett. Az egyik golyó, szikláról lepattanva, ballábamon talált és benne maradt. Ugyanekkor egyik útitársam meghalt.

Nem maradt más hátra a számunkra: harcolnunk kellett. Az ütközet körülbelül két óra hosszáig tartott. Rajtam kívül még hárman sebesültek meg könnyebben. Ellenálltunk, ameddig csak tudtunk.

A hunghucok közeledtével kétségbeejtő lett a helyzetünk. Társaim egyike, egy nagyon tapasztalt ezredes, így szólt:

– Nincs más választásunk, lóra kell ülnünk és lovagolnunk kell az életünkért… valahová.

Valahová… Rettenetes volt ez a szó. De csak egy pillanatig tanácskoztunk. Nyilvánvaló volt, hogy minél messzebb hatolunk be Tibetbe ezzel a gyilkos bandával a nyomunkban, annál kevesebb a kilátás életünk megmentésére.

Elhatároztuk, hogy visszatérünk Mongolországba. De hogyan?

Ezt nem tudtuk. Megkezdtük visszavonulásunkat. Folytonos lövöldözés közben lovainkon a leggyorsabban észak felé ügettünk. Ismét elesett három társam, egyik a másik után. Elesett a tatárom, akinek a nyakát fúrta keresztül a golyó. Utána halálkiáltással két fiatal, erős tiszt bukott le a nyeregből, míg lovaik vad félelemben elvágtattak a síkságon át.

Ezek a veszteségeink felbátorították a tibetieket. Egy golyó jobb bokavédőm csatjába ütközött és a csatot bőr- és posztódarabkákkal együtt a bokám fölött belekergette a húsba. Régi kipróbált barátom, az agronom, fölkiáltott és kezével a vállához kapott. Láttam, hogy amint éppen lehetett, megtörölte és bekötözte vérző homlokát. Egy pillanattal később kétszer lőtték keresztül kalmukunknak ugyanazt a kezét, amely teljesen összeroncsolódott.

Ugyanekkor huszonöt hunghuc rohamra indult ellenünk. Ezredesünk ezt vezényelte:

– Adjatok rájuk sortüzet!

Hat rabló a földre bukott. Két másik támadó leszédült a nyeregből és ahogyan csak tudtak, futottak most már visszavonuló társaik után. Néhány perccel később megszűnt ellenségeink tüzelése és most ők lobogtattak fehér zászlót.

Két lovas közeledett hozzánk. Tárgyalás közben kiderült, hogy a vezérüket egy golyó mellen találta. Orvosi segítséget kértek tőlünk a számára.

Ekkor azonnal reménysugarat láttam. Magamhoz vettem orvosságos ládámat és megsebesült kalmukommal, aki nyögött és káromkodott, elindultam.

– Adjon annak az ördögnek egy adag ciankálit, – kívánták társaim.

Nekem azonban más volt a tervem.

A megsebesült vezérhez vezettek bennünket. Sziklák közt, nyeregtakarókon feküdt. Nekünk azt mondták, hogy tibeti ember, de arcvonásaiból mindjárt észrevettem, hogy szárt vagy turkomán lehet, valószínűleg Turkesztán déli részéből. Kérő, ijedt szemmel nézett rám. Megvizsgáltam és megállapítottam, hogy a golyó balról jobbra áthatolt a mellén, hogy sok vért vesztett és nagyon gyönge.

Gondosan megtettem mindent, amit csak megtehettem. Minden orvosságot, még a jodoformot is, amelyet fölhasználtam, megérintettem a nyelvemmel, hogy megmutassam, nincs bennük méreg.

Jóddal megtisztítottam a sebet, jodoformmal megfecskendeztem, majd bekötöztem. Ezután elrendeltem, hogy a megsebesült embert nem szabad megérinteni, sem pedig megmozdítani, hanem feküdni kell őt hagyni ott, ahol most van. Az egyik tibetinek megmutattam, hogyan kell a kötést kicserélni és vattát, kötőszert, meg kevés jodoformot hagytam neki hátra. A betegnek, akiben már dolgozott a láz, egy adag aszpirint adtam, azonkívül még több tabletta kinint hagytam ott.

Mindezek után kalmukom közvetítésével a következő ünnepi beszédet intéztem a körülállókhoz:

– A seb meglehetősen veszedelmes, de nagyon erős orvosságot adtam a vezéreteknek. Remélem, hogy fölgyógyul. Azonban csak egy föltétellel: azok a gonosz szellemek, amelyek büntetésül beléje bújtak, mert bennünket, ártatlan utasokat jogtalanul megtámadtatok, azonnal megölik őt, mihelyt még csak egyet is lőttök. Fegyvereitekben nem szabad egyetlen golyónak sem maradnia.

E szavak után megparancsoltam a kalmuknak, hogy ürítse ki a fegyverét, ugyanekkor én is kivettem Mauzer pisztolyomból a patronokat.

A tibetiek alázatosan követték a példámat.

– Ne feledjétek el, amit mondtam, tizenegy nap és tizenegy éjjel ne mozduljatok el erről a helyről és ne töltsétek meg fegyvereiteket. Máskülönben elviszi vezéreteket a halál démona, benneteket pedig üldözni fog.

E szavak után, fejük fölé emelve Narabancsi Hutuktu gyűrűjét, ünnepiesen távoztam.

Visszatértem társaimhoz, akiket iparkodtam megnyugtatni. Azt mondtam nekik, hogy újabb támadástól nem kell tartanunk és most a szerencsében bízva kell megkísérelnünk a Mongolországba vivő út megtalálását. De lovaink nagyon ki voltak merülve és olyan soványak voltak, hogy akár a bordáikra akaszthattuk volna köpenyeinket.

Még két napig maradtunk megtámadtatásunk helyén. Ezt az időt arra használtam föl, hogy páciensemet ismételten fölkeressem. Ez a pihenő lehetővé tette azt is, hogy a mi, szerencsére könnyebb sebeinket bekötözgessük és kissé magunkhoz térjünk. A golyónak lábikrámból való kivágására, szerencsétlenségemre, csak zsebkéssel rendelkeztem.

Megtudakolván a rablóktól a karavánutakat, nagyon könnyen rátaláltunk a főutak egyikére. Ott szerencsénkre találkoztunk Pounzig fiatal mongol herceg karavánjával, aki szent küldetésben járt, mert az urgai Élő Buddhától vitt üzenetet a lasszai Dalai Lámának. A herceg segítségünkre volt a lovak, tehenek és élelmiszer vásárlásában.

Mivel fegyvereinket és készleteinket elcseréltük volt állatokért és élelmiszerért, teljesen kifosztva tértünk vissza a Narabancsi-kolostorba, ahol a Hutuktu szívesen fogadott.

– Tudtam, hogy vissza fogtok jönni, – mondta. – Az istenek elárulták nekem.

Délre való hatolásunk örök útadójaként hat emberünk Tibetben maradt. Csak tizenketten kerültünk vissza a kolostorba.

Két hétig maradtunk a kolostorban, hogy rendbe szedjük magunkat és kitaláljuk, hogy a sors hullámzó tengerén milyen irányba terelnek bennünket az események.

A tisztek beléptek egy különítménybe, amely akkor Mongolországban a bolsevikok, Oroszország tönkretevői ellen alakult. Eredeti kísérőm azonban és én, a mongol síkságon át való útra készülődtünk, nem riadva vissza a kalandoktól és veszedelmektől, amelyekkel menedékhely után kutatva ott is találkozhatunk.

És most, a tönkretevő, örökké emlékezetemben maradó út e jelenetei után ezeket a fejezeteket régi kipróbált barátomnak, az agronómnak, orosz útitársaimnak és különösen ama kísérőim megszentelt emlékezetének ajánlom, akik ott nyugosznak Tibet hegyeinek lábánál: Osztrovszki ezredesnek, Zuboff és Turoff kapitányoknak, Pisarjevszky hadnagynak, a kozák Vernigorának és a tatár Mahomed Szpirinnek. E helyen is kifejezem nagy köszönetemet a segítségért és a barátságért, amelyben részesítettek, Szoldjak fejedelmének, a noyonnak és Ta Lámának, valamint a Narabancsi-kolostor Kampo Gelongjának, a tiszteletreméltó Jelyb Djamszrap Hutuktunak.

MáSodik RéSz. A DéMonok OrszáGa.

TIZENHETEDIK FEJEZET. A titokzatos Mongolország.

Ázsia szívében van a nagy, titokzatos, gazdag Mongolország. A Tien San havas legelőitől és a nyugati Zungaria forró homoksivatagjaitól Közép-Ázsia írtózatosan nagy részén terül el, egészen a Szajan-hegység erdős magaslatáig és Kína nagy faláig.

A népek bölcsője, történelmi korszakoknak eredő helye, legendák veszik körül. Szülőhelye vérszomjas hódítóknak, akiknek fővárosai ma a Gobi homokja alatt vannak eltemetve, de akiknek titokzatos vonatkozásai és régi nomád törvényei máig élve maradtak; országa szerzeteseknek és rosszakaratú ördögöknek, hazája vándorló törzseknek, amelyeket Dzsingisz khán és Kublai khán leszármazottjai, a fiatalabb ágak khánjai és hercegei kormányoznak.

Titokzatos országa a Rama, Sakia-muni, Djonkapa és Paspa kultuszának, amelyet az Élő Buddha – Bogdo Gheghen Ta Kureban vagy Urgában – képvisel, aki a lámai vallásnak ujjászületett Buddha harmadik legnagyobb méltósága; országa titokzatos orvosoknak, prófétáknak, varázslóknak, jósoknak és boszorkányoknak, országa a Svasztikának, az az ország, amely még mindig nem felejtette el a régen meghalt, Ázsia és Európa felének uralkodóivá lett nagy hatalmasságok gondolatait.

Országa csupasz hegyeknek és kopár síkságoknak, amelyeket a nap elégetett és a hideg megölt, országa beteg barmoknak és beteg embereknek, a pestis, förtelmes bőrbajok és a himlő fészke. Országa gőzölgő hőforrásoknak és veszedelmes hegyszorosoknak, amelyeken gonosz szellemek laknak, országa szent halban gazdag tavaknak, országa farkasoknak, ritka szarvasfajoknak és hegyi kecskéknek, országa számtalan mormotának, vad lónak, vad szamárnak és vad tevének, amelyek sohasem láttak féket, országa dühös kutyáknak és mohó ragadozó madaraknak, amelyek fölfalják a síkra kitett halottakat.

Az az ország, melynek kihaló, kezdetleges népe nagy atyáknak a síkságok porában és homokjában fehéredő csontjaira tekint, ahol kipusztul egy nép, amely azelőtt egyszer meghódította Kínát, Sziámot, Észak-Indiát és Oroszországot, de melynek harcosait később, akkor az egész keresztény világot a vad Ázsia betörése ellen védő lengyel lovagok dárdái tartóztatták föl.

Az az ország, amelynek földje a megrepedésig gazdag kincsekben, de nem teremt elő semmit, amelynek mindene hiányzik, inségeskedik és amelyre súlyosan ránehezedik a világ mostani végzete.

A sors úgy akarta, hogy miután teljesülhetetlennek bizonyult az a tervem, hogy Tibeten át elérjem a Csendes-oceánt, az életemért küzdve és biztosságra törekedve, fél évet töltöttem el ebben az országban.

Régi hű barátomat és engemet elkapott a rendkívül fontos és veszedelmes események forgószele, amely 1921-ben végigsöpört Mongolországon.

Mégis ennek a körülménynek köszönhetem, hogy megismerhettem a csöndes, jószívű és becsületes mongol népet. A lelkében olvashattam, láttam szenvedéseit és reményeit. Tanuja voltam a szorongás és félelem rettenetes állapotának, amelyen a misztérium borong ebben az országban, ahol a misztérium betölti az egész életet. Megfigyeltem, amikor folyamok tompa dörgéssel széttörték a nagy téli hidegben jégláncaikat, láttam, amikor tavak emberi csontokat dobtak ki partjaikra, hallottam, amikor vad hangok szólaltak meg a hegyszakadékokban, sírszerű pusztaságokon tűzlángokat állapítottam meg, megpillantottam égő tavakat, fölnéztem hegyekre, amelyeknek csúcsai megmászhatatlanok, tekergőző, gödrökben áttelelő kígyók nagy rakásaira bukkantam, eljutottam folyamokhoz, amelyek örökké be vannak fagyva, találtam sziklákat, amelyek mintha megkövesedett tevék, lovasok és karavánok lettek volna és mindenütt a csupasz, csupasz hegyeket pillantottam meg, amelyeknek ráncai a sátánnak a lenyugvó nap sugarában vérbe mártott köpenyéhez hasonlítanak.

– Nézzen oda, – mondta egy öreg pásztor, az elátkozott Zagasztai lejtőjére mutatva. – Ez nem hegy, ez Ő, aki vörös köpenyben fekszik ott és várja a napot, amikor ismét fölkel, hogy megint harcra keljen a jó szellemekkel.

A pásztor szavaira Vroubelnek, az ismert festőnek misztikus képe jutott az eszembe. Ugyanezeket a csupasz hegyeket mutatja a sátánnak lila- és bíborszínű ruhájával, akinek arcát egy közeledő szürke felhő félig elfödi.

Mongolország a misztérium és a démonok rettentő országa. Nem csodálható tehát, hogy itt a vándorló nomád törzsek ősrégi életrendjének minden megsértése vörös vérpatakokban és iszonyatban végződik.

Miután a Koko-Nor kerületből visszatértünk Mongolországba és néhány napig kipihentük magunkat a Narabancsi kolostorban, egy ideig Uliasszutaiban, Külső Mongolország nyugati részének fővárosában éltünk. Nyugaton Uliasszutai a legutolsó tisztán mongol város. Mongolországban csak három tisztán mongol város van: Urga, Uliasszutai és Ulankom. A negyedik város, Kobdo, határozottan kínai jellegű, mert e kerület Kína közigazgatásának a középpontja. Ebben a kerületben ide-oda vándorló és Peking meg Urga uralmát csak névleg elismerő törzsek laknak. Uliasszutaiban és Ulankomban a jogellenesen jelenlevő kínai biztosokon és csapatokon kívül mongol kormányzók vagy szaitok voltak, akiket az Élő Buddha nevezett ki.

Alighogy a városba érkeztünk, mindjárt politikai szenvedélyek háborgó tengerén találtuk magunkat. A mongolok az ő országukban folytatott kínai politikának szenvedélyes izgatottsággal ellenszegültek. A kínaiak dühöngtek és adófizetést követeltek a mongoloktól az egész időre, amióta Kínától kicsikarták Mongolország autonómiájának elismerését. Az orosz telepesek, akik a város közelében, a nagy kolostorok szomszédságában és az ide-oda vándorló törzsek közt szálltak meg, egymással civakodó politikai csoportokra szakadtak. Urgából híre jött, hogy Ungern-Sternberg báró orosz tábornok vezérletével harc folyik Külső Mongolország függetlenségének fönntartásáért. Az orosz tisztek és menekültek különítményekbe állottak össze, amelyeket a kínaiak nem tűrtek meg, a mongolok ellenben szívesen láttak. A bolsevikok, akiknek gondot okozott, hogy Mongolországban fehér harci csapatok alakulnak, a mongol határra küldték csapataikat. Irkutszk és Csita, Uliasszutai és Urga közt hírhordók jártak, akik a bolsevikoktól minden elképzelhető ajánlatokat hoztak a kínai biztosoknak. A Mongolországban levő kínai hatóságok fokozatosan növekvő titkos összeköttetésekbe léptek a bolsevikokkal és Kiachtában és Ulankomban a nemzetközi jog megsértésével kiadták nekik az orosz menekülteket. Urgában orosz kommunista községet rendeztek be a bolsevikok. A törvényes orosz konzulok nem tettek semmit. A Koszogol és a Szelenga-völgy vidékén levő vörös csapatok harcba keveredtek bolsevikellenes tisztek csoportjaival. A kínai hatóságok a mongol városokban helyőrségeket létesítettek és büntető expediciókat küldtek az országba. És hogy a kavarodás még tökéletesebb legyen, a kínai csapatok házkutatásokat végeztek, amikoris fosztogattak és loptak.

Micsoda atmoszférába jutottunk a Jenisszei mellett, Urianhaion, Mongolországon, a turgutok földjén, Kanszun és Koko Noron át tett nehéz és veszedelmes utunk után.

– Higyje el, – mondta öreg barátom, – inkább fojtanék meg elvtársakat és harcolnék hunghucok ellen, mint hogy itt hírekre és egyre rosszabb hírekre várjak!

Igaza volt, mert a mi helyzetünkben az volt a legrosszabb, hogy a tények, a hírek és a fecsegések e zűrzavarában a vörösök ellenállás nélkül közeledhettek volna Uliasszutaihoz és puszta kézzel megfojthattak volna mindenkit.

Szívesen elhagytuk volna a bizonytalanságok e városát, de nem tudtuk, hová mehetnénk. Északon ellenséges párthívek és vörös csapatok voltak. Délen már elvesztettük néhány társunkat és magunk is megsebesültünk. Nyugaton a kínai közigazgatási tisztviselők és csapataik dühöngtek és keleten háború tört ki, amelyről a kínai hatóságoknak mindent eltitkoló kísérletével szemben is hírek szivárogtak át és nagyon komolynak tüntették föl a helyzetet Külső Mongolország e részében. Nem maradt tehát számunkra más, mint hogy Uliasszutaiban maradjunk. Kívülem itt lakott még több lengyel katona, aki oroszországi hadifogolytáborból szökött meg, két lengyel család és két amerikai cég. Mindannyian olyan helyzetben voltak, mint mi. Összetartottunk és megszerveztük saját hírszolgálatunkat, amelynek az volt a föladata, hogy a leggondosabban figyelje meg az események kifejlődését. A kínai biztossal és a mongol kormányzóval sikerült jó viszonyba jutnunk, ami tájékozódásunkra nagyon is hasznos volt.

Mi volt a magyarázata mindezeknek a mongolországi eseményeknek? Uliasszutai nagyon intelligens mongol kormányzója a következő felvilágosítással szolgált:

– A Mongolország, Kína és Oroszország közt 1912 október 21-én, 1913 október 23-án és 1915 június 7-én kötött szerződésnek megfelelően megadták a függetlenséget Külső-Mongolországnak és vallásunk erkölcsi vezetőjének ismerték el. A Kahlkhaban és Külső-Mongolországban élő mongol népeknek Bogdo Djebtszung Damba Hutuktu Khán címmel ő szentsége, az Élő Buddha lett a szuzerénje. Amíg Oroszország erős volt és Ázsiában érvényt tudott szerezni a politikájának, a pekingi kormány tiszteletben tartotta a szerződést. Mikor azonban Oroszország a Németországgal való háború kezdete után kénytelen volt csapatait Szibériából kivonni, Peking Mongolországban elvesztett jogainak helyreállítását kezdte követelni. Ez okból az 1912 és 1913. évi szerződéseket kiegészítették az 1915. évi konvencióval. De amikor 1916-ban Oroszország minden hadi erejét lekötötte a sikertelen háború és amikor később, 1917 februárjában kitört az orosz forradalom, a kínai kormány nyíltan ismét visszavette Mongolországot. Mindenütt új mongol minisztereket és kormányzókat nevezett ki, olyan egyéneket, akik barátságos érzelemmel voltak Kína iránt. A mongol függetlenségi mozgalom sok hívét elfogatta és Pekingben börtönbe vettette. Urgában és más mongol városokban kínai igazgatást rendezett be és ő szentségét, a Bogdo khánt megfosztotta az igazgatás minden jogától, amennyiben kínai dekrétumok puszta aláíró gépjévé tette. Végül még csapatokat is küldött Mongolországba. E pillanattól kezdve sűrűn jöttek kínai kereskedők és kulik. A kínaiak adók és illetékek fizetését követelték 1912-től kezdve. Ennek következtében a mongol lakosság csakhamar mindenét elvesztette úgy, hogy most városaink és kolostoraink szomszédságában koldussá lett, földlyukakban lakó mongolok egész telepei láthatók. A mongol arzenálokat és kincstárakat lefoglalták, a kolostorokat adófizetésre kényszerítették és minden mongolt üldöztek, aki síkra szállt hazája szabadságáért. Kínai ezüsttel, kitüntetésekkel és címekkel vesztegetve, a szegényebb mongol fejedelmeket maguknak nyerték meg a kínaiak. Így azután könnyen megérthető, hogy az uralkodó osztály, ő szentsége, a khánok, a hercegek és az előkelő lámák, de a tönkretett és sanyargatott nép is, határozottan ellenséges érzelemmel vannak az így föllépő kínai közigazgatási tisztviselők iránt, mert nem feledték el, hogy egykoron mongol uralkodók kormányozták Pekinget és Kínát és uralmuk idején Ázsiában Kínának juttatták az első helyet. Szembeszállnunk azonban nem lehetett. Nem volt fegyverünk. Vezéreink mind őrizet alatt voltak és a fegyveres ellenállás minden mozdulatára ugyanazokban a pekingi börtönökben fejezték volna be életüket, amelyekben éhséggel és kínszenvedéssel nemeseink, fejedelmeink és lámáink közül már nyolcvanan pusztultak el. Rendkívül hatalmas lökés kellett, hogy a nép cselekedjék. Ezt a lökést megadták Cseng Y tábornok és Csu Tekihsziang tábornok kínai adminisztrátorok. Ezek kihirdették, hogy ő szentsége a Bogdo khán fogoly a saját palotájában és figyelmeztették őt arra, hogy a pekingi kormány egyik korábbi határozata értelmében – amelyet azonban a mongolok jogtalannak tartanak – ő szentsége az utolsó Élő Buddha. Ez már több volt a soknál. A nép és Élő Istenük közt azonnal titkos összeköttetések szövődtek és terveket dolgoztak ki ő szentsége megszabadítására, meg a szabadságharcra. Segítségünkre volt Djam Bolon, a burjétok nagy fejedelme, aki tárgyalni kezdett a bolsevikok ellen akkor Transbajkáliában harcoló Ungern tábornokkal és fölszólította, vonuljon be Mongolországba és segítsen harcunkban a kínaiak ellen. Így kezdődött a szabadságharcunk.

Így magyarázta meg nekem a helyzetet Uliasszutai kormányzója. Később azután ez történt. Miután Ungern báró beleegyezett abba, hogy Mongolország szabadságáért küzdjön, elrendelte az északi kerületekben lakó mongolok mozgósítását és megígérte, hogy saját kicsiny különítményével a Kerulen folyó mentén eljön Mongolországba. Összeköttetésbe lépett a Mongolországban levő másik különítménnyel, Kazagrandi ezredes csapatával és a mozgósított mongol lovasok támogatásával megkezdte a támadást Urga ellen. Kétszer vereséget szenvedett, de 1921 február 3-án sikerült a várost elfoglalnia és az Élő Buddhát ismét a khánok trónjára ültette.

Március vége felé azonban Uliasszutaiban még ismeretlenek voltak mindezek az események. Nem tudtunk sem Urga elestéről, sem arról, hogy a közel 15,000 főnyi kínai sereg a maimaicsengi csatákban, a Tola partján és az urga-udei úton elpusztult. A kínaiak minden erejükkel a valóság elleplezésén fáradoztak, amennyiben mindenkit megakadályoztak abban, hogy Urgatól nyugatra juthasson el. De a hírek ott voltak a levegőben és mindenkit fölizgattak. Egyre feszültebb lett a helyzet és a viszony a kínaiak közt az egyik, a mongolok és az oroszok közt a másik részen naponta élesebb lett.

Uliasszutaiban ebben az időben Wang Tszao-tszun volt a kínai biztos, tanácsadója Fu Hsziang. Fiatal és tapasztalatlan ember volt mindkettő.

A kínai hatóságok barátomat, Uliasszutai kormányzóját, a kiváló mongol hazafit, Chultun Beyle herceget elbocsátották és helyét egy kínaibarát láma-fejedelemmel, Urga volt vicehadügyminiszterével töltötték be.

Az elnyomás még gonoszabb lett. Most itt is megkezdődtek a házkutatások az orosz tisztek és telepesek lakásain és nyílt összeköttetések kezdődtek a bolsevikokkal. Napirenden volt a letartóztatás és a verekedés. Az orosz tisztek hatvan főnyi titkos különítményt alkottak, úgy, hogy most már védelmezhették magukat. De ebben a különítményben véleményeltérés támadt M. M. Michailoff alezredes és néhány tisztje közt. Világos volt, hogy a különítmény a döntő pillanatban széthull.

Mi nem oroszok elhatároztuk, hogy alaposan kikémleljük, nem kell-e vörös csapatok megérkezésétől tartanunk. Régi barátom és én ajánlkoztunk a hírszerző szerepére. Chultun Beyle herceg nagyon jó vezetőt adott nekünk, egy Tzeren nevű öreg mongol embert, aki folyékonyan beszélt és írt oroszul. Ez a vezető nagyon érdekes személyiség volt, mert már tolmácsként szerepelt úgy a mongol hatóságoknál, mint alkalomadtán a kínai biztosnál is. Nem nagyon régen mint külön hírnököt nagyon fontos táviratokkal Pekingbe küldték. A fölülmúlhatatlan lovas az Uliasszutai és Peking közt elterülő utat, 1800 mérföldnyi távolságot, bármily hihetetlenül hangzik is, kilenc nap alatt tette meg. Úgy készült föl az útra, hogy testét, mellét, lábaszárát, karját erős gyapjúkötéssel csavarta körül. Ilyen módon védekezett ily hosszú lovaglás fáradalma ellen. A sapkáján három sastoll volt annak jeléül, hogy a kapott parancs szerint a madár gyorsaságával repülhet. Tzara nevű különleges okirat jogot adott neki arra, hogy minden postaállomáson a legjobb lovakat követelje, egyet hátasnak és eg