Abafi

Magyar RegéNyiróK

KéPes KiadáSa

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MikszáTh KáLMáN

12. KöTet

Abafi

Irta

BáRó JóSika MiklóS

Budapest

Franklin-TáRsulat

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

Abafi

RegéNy

Irta

BáRó JóSika MiklóS

Winkler EleméR Rajzaival

Budapest

Franklin-TáRsulat

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.

ElőSzó.

Egy lélek-rajzot adok itt az olvasó kezébe. Czélzása komoly s oda megy ki, hogy erős akarattal minden aljast le lehet győzni, hogy a tökély útja nehéz, számtalan visszaesések vannak a megszokott rosszra: de végre lelki erő diadalt nyer, ha tud akarni.

Bár e történetben a belső életet fogtam fel, igyekeztem annak külső elevenséget is adni s az egésznek komoly irányát egymástól egészen különböző helyzetein egy történetnek keresztűlfüzni, melyben több az igaz, mint a költött; s melyben mind a nagy olvasó-közönségre, mind a míveltebb olvasóra számítottam dolgozásomat. – Ha helyes volt-e tapintásom; ha sikerült-e jó szándékom az olvasó-közönség fogja megitélni.

_Első kiadása megjelent 1836-ban._

Falusi Lak.

Eredj fiam! monda ő.

_Walter Scott._

A szép Maros völgyében Alvincz a legkiesb falvak egyike Erdélyben. Termékeny szántóföldek simulnak alatta, gazdag aratást igérve a szorgalmas földmívelőnek; a Maroson túl elevenzöld szőlőhegyek emelkednek, melyek alatt regényes fekvésben tünnek ki a szemben fekvő Borbereknek egyszerű szalmafödelei.

A helység közepe táján láthatók ősz falai egy hajdan fejedelmi kastélynak, mely történetünk idejében épségben állott. Az épületnek két magas szárnya áll még, melynek egyikébe a kapu nyílik magas boltozat alatt; a más két oldal rom jelenben s csak rakhelyül használtatik. Ennek egyik szögletében mutatják még egy-két fennálló falait azon teremnek, melyben Martinusius Györgyöt megölték s kivetették az ablakon, hol több ideig temetetlen sorvadtak tagjai.

E szép fekvésű falunak napnyugoti végén volt egy alacsony, egyszerű falusi lak, sötét, félig meszelt falakkal, milyeket most is sok helyt láthatni úton kívüli falukon. Magas, éles födél, zsindelylyel födött kémény, a tornácz alig másfél könyöknyi széles s az oda vezető keskeny lépcsők idomtalan fahasábokból egymáshoz jól-rosszul illesztve. A tornáczon, melyet durván faragott négyszegű gerendák támogattak, jobbra félig nyilt fahombár állt, födele kender-csomókkal terhelve; mellette jobbra egy rosszul abroncsolt hordócska, melynek meszes, felül szétváló dongái, tartalmára mutattak, balra lócza, vastag ingó lábakkal; az ajtó mellett, mely egy nemébe az előszobának nyílék, a másik oldalon kendertiló s egy pár alacsony székecske. Túl ezeken az elhintett zab- és árpa-szemeken tyúkok s csibék kapkodtak.

Ezen egyszerű lakot boronás kerítés körözé, némely szakait idő s rossz szomszédok rostélylyá ritkíták. Az udvarka balján szalmával födött ól s mellette kaputlan szekérszín nyúlt el; túl egy boglya széna s két sertéshízó állott, röfögő s néha orraikat kidugó lakóikkal.

Az épület három szobából s egy pitvarból áll, az utóbbinak végében a konyha rejtezék füstös magányban. Mert jelenben sem tűzhelyén tűz s edény, sem körüle sürgő gazdasszony nem látszék; csak egy-két fazék, fakanalak s több effélék függtek szép rendetlenségben falairól. A konyhától balra nyíló szobában a ház egyetlen cselédje, egy öreg asszony lakott. A jobb oldal két szobából állt: egyike az udvar felől, másikának egyetlen ablaka durván szilvásba nyílt. Az udvar felőli jó tágas volt; egy nagy nyitott kemencze s kandalló egyszerre, foglalá el majdnem nyolczad részét. Ezzel szemközt durva, vörössel hímzett vánkosokkal ölnyire vetett nyoszolya nyugvék, melyen néhol az egykori czifra festés nyomai látszottak. A két, karikákkal berakott, ónos ablakkal ellátott fal mellett, festett ládák, szeszélyes alakú pohárszék s néhány faszék állottak; az ajtóval szemközti falat hosszú tölgyasztal foglalá el. Minden középszerűségen alóli, kényelmetlen helyzetére mutata a ház birtokosának.

Timárné asszony, özvegye Timár Istók uramnak, a helység hajdani jegyzőjének, birá e lakot egyetlen fiával, Timár Miskával, ki jelenben a három tanulási év után haza kerűlvén, ház körüli dolgokkal, alvással és néha egy-egy látogatással a falusi csapszékben «A sánta kakashoz», tölté vagy henyélé el idejét.

Az asszony magas, szikár, mozgékony öreg, kökénysötét szemekkel s igen okos arczczal, melybe a hatvan év szokott redőit véste már, üle a kandalló tűzhelyén; fejét sötétkék kendő födé hosszan lenyuló szöglettel: ingén felül, mely a szombat közeledését árulá el szennyével, fekete, nyitott mellény, vagy váll neme, vala öltve; szoknyája hasonló színű; védve elül házi vászonból készült kötőből, melynek tisztasága különös ellentétben volt a többi öltözetnek avult kinézésével. Bánatos vonásai, nyugtalan fülelés, s sokszori ablakhoz közelítése gyaníttatták, hogy valakit vár.

Fia, Miska, húsz évű, köznapi arczú fiú, az egyik festett ládán ült. Maga elébe bámuló szürke szemei, felvetett ajkai, duzzogásra mutattak. Öltözete durva posztóbóli kék nadrág s ujjatlan dolmány volt, hasonló színű anyagból.

– Istenem! – mond az öreg, fölkelve helyéből s az egyik ablakhoz tipegve – még nem jő Sári, sem a szomszéd. Elveszett szegény Zsiga örökre! mit tegyek? – rebegett fuldokló hangon, fejére kulcsolt kezekkel.

– Ej – felelt Miska – ne búsuljon, anyámasszony! kilencz évű fiú nem oly könnyen vész el, egyébiránt is a gyermek szemes, hátha szándékosan illant el a háztól!

– Oh – felel az öreg dorgáló hangon, mely szinte sírólag hangzék – adná Isten, hogy úgy volna! talán csak előkerülne valahára. De félek, eltévedt az erdőben valahol, s vagy farkas eszi meg, vagy éhhel hal. Hej, fiú, lelkeden lesz a szegény gyermek! nem kerested oly szorgalommal, mint kelle.

Miska bosszúsan kelt föl a tulipános szekrényről. Anyám! – szólt – újra azt mondom, a gyermek el nem veszett; rossz pénz nem vész el. Emlékezik-e ked, a minap, midőn rálegyintett a guzsalylyal, nem azt mondá: «nem tart az örökké!»

– A mind igaz; de mit mond anyja, ha ide jő? ez pedig minden pillanatban megeshetik. – Miska, ne resteld, járd még egyszer össze az erdőt s tudakozódjál a vidékben róla. – Ezzel az öreg felnyitván az egyik ládát, annak oldalt lévő váluforma rekesze födelét fölemelé s egy hólyagocskát mutata elő: – Itt, fiam! a mit hét év alatt összezsugorgattam, szép új ezüst pénz; kilencz nehéz gomb kitelik zöld dolmányodra belőle: a tied, ha Zsigát előkeríted.

A ház örököse vigyorogva pillantott a pénzre. – Ám legyen! – szólt, süvegét fölvéve. – Én megyek, fölnyergelem a szürkét, de ha nem lelem, engem ne okozzon anyámasszony!

Az öreg könnyebbedni látszék. Míg fia távozott, újra a kandalló tűzhelyén vőn helyet, folytatva fonását. Nem kevés gond lepte meg az öreget; a kis Zsiga nem volt gyermeke. Négy évvel ezelőtt, késő őszi estve jöve egy szép fiatal asszonyka hozzá a kis Zsigával; ez bízta a kisdedet gondviselésére. Azóta többször jelent meg és soha sem üres kézzel s mindig igéretekkel; melyek, mivel időről időre teljesültek, az öregnél készpénz értékűek valának. Ki volt atyja a kisdednek s ki anyja? nem tudá. Mély titok látszék születésén lebegni; de azon szenvedélyes szeretetből, melylyel az őt átadó nő viselteték a kis Zsigához, könnyen lehete benne az anyát megismerni, kinek különös nézetei lehetének fiával. – Neveld, – monda sokszor az öreg Timárnénak, – erős, mindent tűrni tudó férfinak Zsigámat! ne kíméld semmi fáradságtól; tudjon hideget, meleget, éhséget s szomjat szenvedni; legyen dolog- s munkabíró; szíve, ha akarod, jó, de nem lágy, tanuljon keveset, de jól, szóval: váljék férfiúvá, ki erős testben-lélekben, szokjék jókor magára lenni, magával elégülten; mert – mond önkénytelen kitörő könyekkel, melyeket mintegy szégyenleni látszaték – sorsa neki az: hogy egyedül álljon az élet hullámai közt, zajok tördeljenek szirt-keblén, s bírjon ellenni tudni mindentől; tudja, mi szükség egy megtagadó életre, de nem sokat, nem szükségtelent.

Az öreg figyelve hallgatá a sajátságos nevelési elveket, félig gyanítva, félig fel nem foghatva szellemöket s föltevé magában, részint vonzódásból a bájos gyermekhez, melyet ez önkénytelen idézett elő, részint haszonvágyból, melytől ment nem vala egészen: e kívánatoknak kitelhetőleg megfelelni.

Zsigát röviden tartotta; minden héten kétszer ment csak az egyházfihoz, hol írás- és olvasásban meglehetős előmenetelt tőn. A ház körül minden dologban osztozék: barmot, lovat, sertést étetett, sepert, tapasztott, szóval semmitől sem vala szabad magát elvonni. – Az öreg két lovát ő vivé többnyire itatni, s ilyenkor felkapván hátára hol egyiknek, hol másiknak, nem ritkán kalandozá a fél határt össze rajtok, portól s verejtéktől födve tért néha ilyen lovaglásból, nem kis bosszújára a zsémbelődő gyámanyának, haza. Juhait ő őrzé s néha napokat töltött azokkal erdők szélein, vagy a dús fűtől hullámzó legelőkön.

Miskának haza jötte után, az öreg nem vala oly kirekesztőleg gondos gyámfia iránt; bár ez némileg szívébe tudá magát lopni s ártatlan enyelgéseivel s néha csínyjeivel is mulattatá az öreget. A gyerek komoly volt inkább, mint vidám; de épen ritkasága szívömledéseinek s enyelgéseinek tevé azokat érdekesbekké. Minden, a mit tett, mélyen érzett volt. S ha gyámanyjának néha, bár ritkán, nyakába ugrott: nem lehete e szíves, lélekteljes szeretet kifejezését viszonzat nélkül hagyni. Enyelgéseinek is sajátságos kifejezései, szinte korántúliak valának. Minden az öregben fojthatatlan részvétet teremte elő gyámfia iránt. – Miska nem úgy érzett; ő féltékeny látszék lenni s anyjának szívességéből nem örömest osztozék mással; bár azt sem megérdemleni, sem viszonozni nem tudá. Egyébiránt szenvedhető kímélettel bánt a kis Zsigával, bár hunyorogva nyugvék olykor szeme rajta s a gyermek gyanítható anyjának ajándékait nem veszté el szemei elől; de mind e mellett inkább keserű, mint engedékeny volt, a hol csak egyedül lehete véle.

A gyermeket gyámanyja egy nappal elébb, mint e családdal megismerkedénk, tizenegy juhával s három kecskéivel az erdő szélére küldé legeltetni. Késő estve a juhok magokban tértek vissza; az öreg azonnal fiát, ki némi kaján kárvágy szétvillanását arczán rosszul födözheté, küldé utána. – Miska elment keresni, vagy nem keresni, ő tudja; de bosszúsan s morogva tért vissza reggel, a gyermek nélkül. Az öreg a dolgot, úgy látszék, nagyon szívére vette. – Míg a kis gyámfiú mindennap látkörében mutatkozék, nem is sejté, mennyire szereti vagy megszokta; most elvesztvén, nyugtalan keserűség nehézkedék szívére, egyrészt szeretet a kisded iránt, másrészt aggódás, ha anyja visszakívánja s mindezek mellett jövedelmének nem kis csökkenése. Mert néha a kis Zsigáért nyert élelembér tartá a lelket a szegény családban.

Nyugtalan járt-kelt az öreg, a fonás sem haladott; s azon fájdalmas, kellemetlen érzés környezé szívét, mely a hasztalan várakozással párosul mindig. Elveszettnek nem hívé a gyermeket; arra ez igen szemes és életrevaló volt. Vagy eltévedt tehát, a mi az akkori időkben még járatlanabb rengeteg öblözeteiben sem ritka, sem csodás nem vala; vagy önszándéka bírta eltávozásra, a mi kétszeresen sérté az öreget, azon nyugtató öntudat mellett, hogy arra okot nem adott. E kétes tünődés, ezen önbátorítás, tünő remény s várakozás közti habozás alatt egy negyed óra telt el a másik után; már éji szállására sietett a nap királya, egyenes halvány sugárokat lövelve fel a hegyek homlokai fölött; a falu csordája bömbölve tért vissza porfellegtől környezve, s ave-ra kondult meg az ősi kastélynak ércz nyelve: s még sem Sára, az öreg szolgáló, sem szomszédja, kik a Zsiga fölkeresésére mentek, vissza nem tértek. Miska is jó ideje, hogy eltávozott már. Az esti homálynak szokott kísérője, a kettőzött remegés, körülfogá rémképeivel az öreg keblét s kínos fájdalom hata szívére. Úgy látszék, most, mintha kis gyámfiát valóban el kellene vesztenie s könnyek szivárgának pilláira; egybetett kezekkel, görnyedező helyzetben sírt az egyik ládára ülve csendesen, éneklő panaszait hallatva néha.

Amazon.

Polgári hölgy, homályos születésű bizonyára, de kecscsel teljes.

_Victor Hugó._

Lassú topogás hallék az udvarban és gyenge csikorgása a léczkapunak. Az öreg házi eb egy-két ugatás után elhallgatott s azon nyiszorgást hallatá, melyet szinte állati nevetésnek mondhatnánk s melylyel e hű állat ismerőst üdvözöl. Az öreg föleszmélt. «Hollá? kiált egy nem ismeretlen hang, nincs senki itt, ki lovamat ólba vezesse? He hollá, Miska vagy Sári nem hallotok?» – Az öreg sietve ugrék fel helyéből, de szintoly megdöbbentve s kétes habozó léptekkel tipegett ki a szobából.

Egy-két percz mulva magas nőalak lépett a szobába. Jelentő keleti vonásai, szép tartása s karcsú termete, szóval igen meglepő külseje volt. Fején csúcsos vörös süveg nyugvék, melynek lahajló vége szinte válláig ért; keskeny fekete prémzet keríté a föveget, mely alól hosszú, több rétbe hajtott s két csinos, gazdag üstököt képző hajtekercs nyúlék le vörös szalaggal átfonva; derekát rövid, testhez szoruló, sötét-zöld mentécske födé, keskeny, ritka lánczkészülettel s apró gombokkal. Ez alatt nehéz selyemszövetű szoknya nyúlt le jóval bokán felül s a kis keskeny alapokat piros szattyán folyá körül. Könnyű ív volt vállán átvetve s szép mívű tőr, egyetlen zöld jászp markolattal s két szárnyas nyílvessző pikkelyezett szíjövébe szúrva; keze könnyű ostorral enyelgett.

A szép hölgy a szoba közepén állt meg s leemelvén ívét válláról, az asztalra tevé azt; s a kandalló tűzhelyén foglalt helyet. Arczán békétlen várakozás fellege sötétlék; néha-néha az ajtó felé pillanta, a tapaszos padlatot csapkodva ostorával.

Nemsokára belépett az öreg. – Anyám – mond a szép idegen, – hogy vagytok? hol Zsigám? rég nem szorítottam már szívemhez, szólítsd be jó öreg!

Timárné szótlan állt a nő előtt, mintegy tanakodva magában, mit kellessék tennie. – No, – mond amaz, – mit kétkedel? siess! – Az öreg arczán hirtelen sápadtság ömle el, szemeit összeszorítá s úgy látszék, szólni akar. Szembetünő volt neme az erőlködésnek arczában s inai szinte reszkettek.

– Öreg! – szólt a nő, felvetve nagy, sötét szemeit azzal a kérdő tekintettel, mely többnyire előhirnöke a megdöbbenésnek. – Mi lett? miért állasz előttem, mintha le volnál a padlóhoz szegezve? mit jelent e síri hallgatás, e szánandólag gyáva arczkifejezés, mely semmit mondva, a vért kezdi fagylalni ereimben? Asszony! az egekre mondom, mi ez? szólj!

Az öreg térdre roskadt előtte s összetévén száraz kezeit, fölveté reá szemét. Fájdalom, félelem s mély keserűség valának vésve arczának kifejezésébe, de szólni nem tudott. Mit is mondott, mit is mondhatott volna! Mint szobor térdelt az elrémült nő előtt, ki óriási dühösség hatalmától leigézve állt előtte öklözött kezekkel, öbleikből kikölt szemekkel lángolva, szederjes ajkakkal, egy új Tysiphone. – Asszony! – mond, – ördög! ah nincs név, mely reád illenék, nyugalmam hóhérja, rettenetes, szólj! egy szót, egy hangot! – Ekkor egy lépést tőn előre s ököllel üte az öreg homlokára, ki hátra roskadt s fél kézzel a földhöz támaszkodva nyujtá elé mintegy védelmére a másikat. – Irgalom! – szólt az öreg tört, rebegő hangon, – irgalom, asszonyom!

– Hol a fiam? – folytatá mély, ércztelen hangon a nő, kinek lángba borult arczán a düh bíborát fakó sápadtság váltá fel. Összeszorított ajkakkal, mintegy rövidre szedve indulatainak gyeplőit, állt bosszú-cherubként rendítő nyugalomban. – Hol fiam? – mond újra piruló arczczal. – Összeégett a szó ajkaidon, nincs-e hang kebledben? hol fiam? oh egek! hol fiam? – Tudod-e nyomorult, hogy én csak ő benne élek? Nélküle nem vagyok, nem voltam. A multat, mint a jövendőt elnyeli e veszteség iszonyúsága. Hol gyermekem? borzasztó! – s térdre hullt a nő, rettenetes volt haragjában s fájdalmában, mely szenvedélyes áradásban ömlött el szívébe, szenvedélyesebben mint önmaga. Összeszorítá kezeit: – Isten – mond – irtózatos, de igazságos! a mint mondják, Úr! ott fenn, vagy itt alant, szelid vagy borzasztó, hallj engemet, ha vagy! ha nem képzet hatalmad: add fiamat vissza s vedd éltemet érte! vagy – mond felugorva s tőrét kiragadva szíjából – ha haszonleső vagy, ha bérért irgalmazsz: szólj, adj jelt, hány életet kívánsz ez egyért, tizet, százat, ezret? – mond alig érthetőn s végig omolva a padlón.

Az öreg leírhatatlan rémülésben állott, nem tuda szólani s látván így ezen iszonyú teremtést ember, Isten s önmaga ellen dühödni s összerogyni, sietve kisurrant a házból. Az ajtóban megállva egy perczig, kiáltá be rémült harsány hangon: – Zsiga eltévedt, talán még él! – s ezzel hirtelen becsapta azt s úgy tetszék, mintha a kulcsot reá fordítaná.

A nő eszmélni kezdett. – Talán él! – kiáltott, vagy inkább ordított őrült kaczajjal – hol, hol? – kérdé, az ajtóhoz rohanva, melyet zárva talált s megragadván azt, óriási erővel megrázta, hogy sarkaiból azonnal kiemelve, reá hanyatlott s félretaszítván, kirohant a nyíláson.

Semmire-Kellő.

Éltem, s annak legjobb része köszöni hű gondodat.

_Walter Scott._

A míg ezek Alvinczen történnek, tekintsünk a Fehérvárról oda menő útra. Ez a Maros mellett vonul el szép hajlatokban. A tágas völgynek, melyet Erdély legszebb folyója öntöz, termékeny szőnyegét menedékes virító hegyek övedzik, két oldalt szőlőkkel, sűrű erdőkkel s néhol szántóföldekkel, melyek vagy feketén tüntetik ki felszaggatott kebleiket a zöld gyep közül, vagy sárga kalászokkal dúsan inganak arany hullámokban. A vidék nyilt, kies, örömet, kényelmet elővarázslón hat egyszerű pompával az utasra. Itt-ott a hegyek oldalában, vagy a tágas völgy síma tányérán falvak terülnek el, melyek közül magasan emelkednek ki sötét zsindely-födeleikkel a földesurak mezei lakjai, szellős jegenyéktől körülárnyékolva, házi csend s szelid otthonosság szellemét lehelvén.

E szép vidéken látunk halkkal léptetni egy lovagot. Szép barna kanczája leereszti fejét fáradtan, kantárja hosszan lóg le, vagy mint kímélet vagy mint gondatlanság gazdájától, ki iromlását kísérni látszatik összhangzó teste lógatásával. Így látva távolról, gondolhatni, hogy szunnyad, vagy egy közel tanyán terhelt fejét nehezen bírja már. A lovag egész alakján gondatlan önfeledés tűnik fel, nem csak szinte semmit mondó kifejezésében egyébiránt szenvedhető arczának, hanem szennyes voltából, rendetlen öltözetének is. Fiatal, a mint látszik, alig húsz, huszonkét évű: hosszas arcza be van esve s fakó sápadtság terül rajta, inkább rendetlen élet, éjszakázás s kiállott fáradtság következménye, mint betegségé. Nagy, fekete szemei szinte idegenül világolnak ki e tört vonásokból s vékonyodott orra, sápadt ajkai mintegy meghazudtolják a szem elevenségét, mely azonban inkább szeszes nedvek lángtartalmát szikrázza vissza, mint lelkének lobogását. Fejét nyuszt-kalpag födi betört tetővel, alig billegve feje hátulsó részén! ez alól fésületlen omlanak ki sötét hajhullámok, portól s verejtéktől összecsapzottan. Sötét, már talányos színű dolmány, bal vállán félig letörve, földi testének felső részét, nyitva s több gombnak híjával: hasonló színű nadrág s kopott csizma, szárait; oldalról szépmívű ezüst kard lóg számtalanszor összetoldott s kötözött kardszíján. – A lovag félig álmos, félig ittas, de egyike sem annyira, hogy magával jól tehetetlen lenne; közelebb tekintve gazdag háznép úgynevezett veszett gyermekéhez hasonló. Szunnyadozva s néha fel-felkapva fejét, halad az úton elé, keveset figyelve az előtte s körüle terjedő szép vidékre; csendes egyforma menetelét csak nyeregszíjának megtágulása szakasztja félbe, melyet szorosabban von leszállva olykor. Úgy látszik azonban, hogy a bevett ebéd s az azt kísérő szőlőnedv gőzei halkkal oszlanak fejében, a mit egyenesb tartásából s lova nógatásából lehet észrevenni. Így halad ő jó darab ideig.

Már a nap a bérczek mögé hanyatlott, haldokló sugarakkal aranyozva taréjukat s végig nyújtva a völgybe a hegyek árnyait. A Maros zöld tükre hosszú vörös vonallal mosolyogja vissza végső világát: midőn lovagunkat távol nyögés teszi figyelmessé. Emberünk eszmélni látszatik, de fájdalmatlan egykedvűsége tiltja a további fürkészést; azonban a nyögés haladtában mindinkább közeledik s az úttól nem messze egy bokor alatt megpillant egy gyermeket. Első tekintetre úgy látszik, mintha valami hirtelen betegség érte volna azt. Vizsgaság, nem egyéb, bírta a mi mámoros utazónkat közelítésre. A ló horkanva ellenkezett ura nógatásával, ki oda érkezvén, durván támadta meg a gyermeket, miért ijeszti lovát nyögésivel; de jobban megtekintve a mintegy kilencz évűt, könnyen láthatá, hogy helyzetének borzasztó volta, nem békétlenség vagy makacsság sajtolá kebléből e szívrepesztő hangokat.

Úgy nézett ki a szép arczú, érdekes tekintetű fiúcska, mint ki súlyos nyavalyából lábbadoz. Azon olvadékony sápadtság, a tört szemek, a néma reszketegség ajkai körül, mely szinte őrültségre mutata, vagy legalább a rémülés fő fokára, nem mondhatni, meghaták, de legalább meglepék a lovagot. A gyermeknek meglehetős anyagból készült, bár összerongyolt ruhája tehetős szülőkre mutatott: számos karczolatok halvány arczán s kis kezecskéin, melyeket szótlan kérőleg foga össze, minden erejéből törekedvén fél fekvő helyzetéből fölemelkedni, azt láttaták, hogy szegényke bokrok s tövisek közt bolyongott.

A lovag darab sajtot vévén ki nyeregkápájában függő tarisznyájából, odaveté azt az esdeklőnek úgy, mint ki az ebnek vet falatot, nem félelemből, nem szánakodásból, csakhogy ugatni szűnjék. – Ki fia vagy? – kérdé nem a legszelidebb hangon – s hol jársz itt? – A gyermek fájdalom s kétségbeesés rángásával vonásaiban, szólni akart, de nem volt ereje arra. Alvincz tornya emelkedék gőzleplében az esti szürkületnek távolról s födelének csúcsai a búcsuzó napnak arányában csillámlottak; arra mutatott visszarogyva fekvő helyzetébe.

– Itt – mond a lovag, az oda vetett sajtra mutatva – egy kis sajt, egyél! jő erre majd több utas is, valaki haza vezet: nekem sem kedvem, sem időm reá; de huzódjál közelebb az úthoz; itt, ha szavad eláll s csak ily halkan nyögdécselsz, az ördög sem vesz észre. – A gyermeknek, a lovag beszéde kezdetével, örömsugár derült kétes habozással arczán, de végszavai néma kétségbeesésbe dönték vissza.

Lehetetlen volt ezen ártatlan kisdedet így elhagyva s megtörve, borzasztó fájdalmában látni részvét nélkül: de a durva kalandor szívének jégkérge nem oszlék el s megfordítván lovát, távozni kezdett. A gyermek észrevévén szándékát, minden erejét egybeszedé s oda vonszolván magát közelébe, fojtott s fuldoklástól rebegő hangon kiálta, vagy inkább visíta égbeemelt kezekkel: – Jó uram, az Istenért, ne hagyj itt! az Istenért, oh ne hagyj itt! – A lovag távozék. Úgy látszott arczának békétlen vonásaiból, mintha unalmára volna a szerencsétlennek esdeklése. A gyermek elnémult, elereszté magát, s földhez szorult arczczal zokoga alig hallhatólag; néha harsány kiáltás hatá meg a haldokló fülét. Megállt végre s nemét a belső harcznak érzé szívében; mélyen s kétesen nyilatkozott keblében valami, a mi készteté segíteni, egy belső szózat, a lélek önkénytelen mozdulata: talán újra nem részvét, hanem valami belérzet neme, mely olykor a legromlottabb szívet akaratlan lepi meg. Alvincz nem volt messze, a gyermeknek terhe könnyű s ott, gondolá: az alkalmatlan súlytól megmenekedhetik az első mezei laknál. Darabig határozatlan állott, végre megfordítván lovát, a gyermekhez ügetett s leszállván lováról, fölemelé azt, maga elébe helyezvén a nyeregbe. A fiú hála s váratlan örömtől elragadtatva, mintha újra ereje éledne, nyaka körül foná karjait; szép ártatlan arcza, sűrű könnyek zápora közt, nevetett, sírt egyszerre. A durva férfiú érzett valamit, maga sem tudta mit, de szívének elfogódása kellemes volt. Úgy látszék arczából, hogy szinte megdöbbent. Egy jó tett önjutalmának soha nem ismert képe, ujságának bájával karolá szívét körül.

[Illustration: – Ki fia vagy? – kérdé nem a legszelidebb hangon.]

Szabadultának előérzete szavakra olvadt a kisded ajkain, köszönetének ártatlan, szívig ható, egyszerű kifejezése akárkit is boldogított volna. A lovag érzett ilyes valamit, de sötéten, mint az éji homályban alakuló, szétfolyó árnyait a képzeletnek. Kérdésére képes volt a gyermek már azon rövid óranegyed alatt, melyet Alvinczig töltének, darabolt rebegő előadásban annyit tudtára adni, hogy árva, szegény özvegy tartja pénzért s anyja néha látogatja meg; hogy juhokat őrizvén tegnap, elaludt s felébredvén, nem látá a juhokat többé s vélvén, hogy az erdőbe tévedtek, keresni kezdé, így beljebb-beljebb hatva eltévedt, az éjszakát rémülve s kétségbeesés közt az erdőben töltötte s alig tuda másnap addig vergődni, hol a lovag találta.

öRöM.

Miként háláljam ezt?

_Voltaire._

Akkor hagytuk el az ismeretlen nőt Alvinczen, midőn a sarkából kiemelt ajtót félrevetvén, a pitvarba lépett.

Ekkor hatá meg füleit a kapu nyikorgása; a házi eb csaholt s az est csendén keresztül dörge egy durva, de érczteljes férfiú-hang: – Itthon vagyunk-e már? ajtót nyissatok!

A nő a sötét pitvarban állt, melynek ajtaja zárva volt még, mintegy levarázsoltan a hangtól, mely inkább veszély-, mint örömjósló látszék lenni. Az öreg Timárnénak sikoltása hallatszék kívülről, azon neme a sikoltásnak, melyet asszonyokban hirtelen öröm vagy ijedtség, szóval valami váratlan szokott előidézni.

– Itt la! emeld le, öreg, a nyeregből! – mond az elébb hallott férfiú-hang. Alkalmasint gyaníthatjuk már, kié a hang s ki a leemelt. Valóban az a lovag, kit a fehérvári úton találtunk, hozta magával a lelt gyermeket, ki nem más volt, mint Zsiga. Azon örömkiömlést, mely itt egyszerre minden arczot úgyszólván felbuktatott, csak képzelni lehet; ez kinek-kinek véralkata szerint, kiözönlésének hevében vagy lanyhaságában, egészen egy természetű volt az azt megelőző bánat, fájdalom, kétségbeesés és unalom hullámzásaival.

A nő szenvedélyes mindenben, az volt örömében is; a lovagot szívéhez szorította, a mit az, szokott egykedvűséggel eleinte, azután a tűz világánál a meg nem vetendő hálaadót jobban szemügyre vévén, durva szívességgel fogadott. Sírt, nevetett a nő, őrültnek vélné, ki most látja először. Az öreg, bár hibásnak hiheté is magát, megjövén a gyermek, némi bántódást színlett s bocsánatkéréseivel fukarabb lőn; mint oly sokszor történik, hogy a hölgyek szándékos hibáikat is mentve hiszik történetes orvoslás által; itt pedig az öreget szándékos bűn nem terhelé.

Legszívrehatóbb a kis Zsigának színletlen égi öröme volt. A gyermek szinte angyallá szépült, így az öröm bíborától körül hajnallott arczczal; s bár anyjának karjai közé futott s ismét futott, bár két kis kezét örömtől részegülten s szótlan nyujtá az öregnek: mégis azon elragadtatás s a hév, melylyel a durva lovagon függöttek szemei, tolmácsai forró hálájának, felülmult mindent. Ezt látni kellett; toll nincs, mely leírhatná. Vegyük ezekhez a lovagnak feszes tartását s azon kapkodás nemét, mely a neveletlent oly helyzetekben szokta önkénytelen meglepni, melyek újak előtte, s bizonyos elegyéket arczvonásaiban a megelégedés, az unalom s azon óhajtás közt, bár mindennek vége lenne már; akkor bírjuk azon színeket, melyekkel ezen érdekes rajzot bevégezhetjük.

A fiatal nő ölében tartá fiát, simogatta homlokát, könnyeivel áztatá sebeit s megigazítván az ágyat, abba helyezé gyöngéd gonddal. Nemsokára be voltak kötve sebei s tálacskában forró leves párolga számára. Minő irtózatos haragjában s szenvedélyes örömében: oly bájjal teljes, nyájas s egészen női volt anyai foglalatosságában: szeme részegülten függött gyermekén, minden nyögésire elsápadt, minden kivánatára élénk hévvel ugrott fel, azt rögtön teljesítő.

Valamennyire lecsillapodván az indulatok, a nő hév részvéttel tudakolá a lovag nevét, ki már több ízben távozni akart, de a kit a szép hölgy kérései marasztának. A kérdett egyszeriben felelt: – Nevem Abafi[1] Olivér! Nem sokat ér a név – mond durva kaczajjal – annyit, mint gazdája!

– Ah – felelt a nő – Abafi Olivér! a név szép, édesen hangzik fülemben, mint a tett szívemben, mely azt velem megismerteté. Mi vagyok én! – folytatá, élénken ragadva meg kezét Abafinak s szívéhez szorítva azt – egy nyomorult, ki ennyi jót soha meg nem hálálhatok. Oh! szóljon, mit tegyek, mit tehetek? Egy életem van, az a kegyedé holtig, minden percze ennek, minden dobogása szívemnek.

– No, szép asszonyka! én háládat elfogadom s ha minden percze életednek enyém: úgy enyém vagy te is, úgye? – mond Abafi, körülöltve karját a nő derekán s kebléhez szorítva őt, ki nem ellenzé.

– Igen, igen! – kiált fel ez, nyaka körül fonva karjait; – elég boldog vagyok, ha éltednek egy óráját tehetem szerencséssé.

A lovag hevülni kezdett, ölébe húzván a csinos amazont, kinek arcza lángolt, forrón olvadtak össze ajkaik.

Ekkor a kis Zsiga megszólalt: – Anyám! itt a mellemen nagyon sajog a seb.

A nő felugrott hirtelen s a gyermek ágyánál termett.

– Hol? – kérdé elhalaványodva – kedves kis angyalom!

A gyermek hevesen szorítá fejecskéjét anyjának keblére.

– Itt – felelt mellére mutatva – édes jó anyám! de már nem fáj úgy, mióta mellettem vagy.

A hölgy azonnal leoldá a köteléket a sebről s azt könnyes szemekkel tekintve meg, újra megmosá s bekötözé; kifejezhetetlen gyöngédséggel s szeretettel szavaiban vigasztalván kis fiát, ki mellől nem mozdult többet.

Abafi bosszúsan toppantott lábával. – Nem tudom – mond, mormogva magában – mikor lelem ily melegen a menyecskét többé! – Végre eltávozott s a fiatal nő kikisérte. – Mi még látjuk egymást? – mond ez, nyakába borulva. Igen, igen! – felelt a másik – látjuk, még pedig sokszor.

Suttogva szólottak még darabig, Timárné asszony nem kis bosszúságára, ki örömest hallotta volna, mit beszélgetnek. Heves kézszorítás után lóra ült Abafi, a szép nő fiához sietett.

Abafi.

Két párt, mely győz s veszt váltva.

_Polyb_.

Abafi Olivér, Abafi Gedeonnak fia, előkelő családból származott. Atyja nagybirtokú ember volt, de egyetlen fiát nem a legnagyobb gonddal nevelteté. Ennek egyrészt sokszori távolléte volt oka, mert ő számtalan csatákban őszült meg s férfiúban csak hadi tulajdonokat tuda becsülni; másrészt Olivérnek magának kevés hajlama a tanulásra. A gyermek többnyire magára hagyva, bár igen éles esze és fogalma volt, mégis keveset tanult. Hogy ily körülményekben egészen tudatlan nem maradt, azt azon szerfölötti könnyűségnek köszönheté, melylyel tanult, midőn néha ki nem kerülheté: s nagy emlékező tehetségének, mely okozá, hogy az egyszer megtanultat nem igen feledé el többé.

Olivér jól-rosszul elvégzé iskoláit, de aljas társaságokba elegyedvén, minden hibák tanyát vertek szívében. Ő szép ifjú lett volna, talán akkor tájban a legszebbek egyike, ha rendetlen élet, szenvedélyei és folyton űzött kicsapongásai a rózsákat le nem hervasztanák arczáról. Mert termete magas és karcsú, e mellett ideges s erőteljes volt, vagy legalább az erő azon anyagát hordá magában, mely később egészen kifejlvén, oly félelmes nagyságra növekedett; s mivé lett volna még rendesebb élet után! – Vonásai lelkesek s nemesek voltak; tiszta római arczél, gyönyörű vágású fekete szemek, finom száj, jelentő homlok – képét egygyé a legérdekesbek közül tevék. De e termet összegörnyedett; a szemeken álmatlan éjszakák súlya nehézkedett; orra lecsüggött s ajkain a korhelység egyik bélyege – hámló cserepesség terjedt, arczán olvadékony nyavalygó sápadtság terült; s így elgázolva, néha szinte rút volt.

A mint most megjelent előttünk, szíve el volt romolva. Mi a szánakodás, mi az együttérzés, mi a részvét? nem tudta. Lelke örök mámorban ringatva, semmi nagyról, nemesről nem gondolkodott; a jelen élvezete, durva örömök s tisztátalan, elcsavart szeszély, volt azon kör, melyben mozga s éle.

Azonban mind e rothadás közben is, a figyelmes emberismerő, bizonyos durva erőt, valami nemét a lelkületnek, nem tagadhatá el tőle egészen; ezen erő mindenből kitetszék. Ha valahol veszekedés vagy verekedés volt, Olivér abból soha ki nem maradt; de vívótársul mindig a legerősbet választá, s többnyire győztes lőn. Ivók közt első ivónak tartatott s addig nem igen szűnt meg, míg mind az asztal alá nem ivá czimboráit, a nélkül, hogy ital neki különösen ártana. Testi gyakorlatokban ritka múlá fölül: kopjáját fogadásból merte szegfőre robbantani; akár a nem rég divatba jött, de még mindig ritka ravaszos fegyverrel, akár a szokottabb kanóczossal czélra talált: lovas, vadász, híres volt. – S ki egyszer markának vagy öklének súlyát érezte, örömest kerülte ki útját, főként, ha Olivérünknek feje nem egészen tiszta volt.

[Illustration: Abafi Olivér.]

Az örökös dobzódás végre őt nemébe a kábultságnak helyzé, mely oly rokon az őrültség első jelenségeivel s nem ritkán azzá is fejlik ki; de e mámoros lét világos perczeiben néha meglepte őt egy érzés, egy belső vád, melynek romlottságukban is gyáva lények néha önkénytelen hódolnak, a nélkül, hogy tisztán értenék a belső sugallást, mintegy szolgailag teljesítve jól-rosszul a félig értett parancsot; de a mely belső váddal, titkos ösztönnel, vagy lelki, szinte emberen túli nyilatkozással, kiben lelki erő van, ha az gonosz irányt vett is, vívni szokott: czáfolja, legyőzi végre s ha enged a titkos bírónak, egyelőre ez bizonyosan nem jó czélból, nem a jónak helyes fölfogásából ered, hanem egyéb okokból; például, összehasonlítja a jót és rosszat, a mit tett s a mit a titkos bíró kárhoztat s a mit elmulasztott, a mit amaz javal; s így megtörténik, hogy néha talán csupa szeszélyből a jobbat választja.

Abafi nem egyszer volt már oly esetben, hogy történet, körülmények, néha választás őt jóra bírták, nem mint jóra, hanem mint reá nézve akkor, midőn a jó történet, kivánatosbra.

Bármily megromlott vala szíve, nem mellőzheté el egyébiránt élénk fogalma s hatós elméje, kézzel fogható következményét egy jó tettnek: hogy az benne, egybehasonlítva a rossz tettek múló gyönyörével, talán hasznával is, kellemes érzést idézett elő; jótett után többnyire vígabb, nyugodtabb volt. Ő maga ezt eleinte minden további utógondolat nélkül vette észre; később egy nemével a meglepetésnek, tovább-tovább figyelemmel s végre bizonyos számítással a jótett következményére, mely, miként tapasztalá, soha sem maradt ki.

Ha valahol lármás, aljas társaságban virrasztva, kanták, ütlegek közt töltött egy éjszakát, magát másnap kedvtelennek érzé. Egy vadászatban például, nem vehete azzal a szenvedélylyel részt, mint máskor s ez bosszantá.

Olykor toppantott lábával, föltéve magában, legalább akkor, midőn két időtöltés közt választása van, vagy egyik a másikat követi: föl nem áldozni a kellemesbet, hiúságának, büszkeségének hizelgőbbet a selejtesbért s mely végződvén, egészen megszűnt s visszhangja vagy utóhangja sem a más, sem önemlékében nem marad. Így lassanként Abafiban két párt képeződött s indulatai, szenvedélyei egyelőre gyönge, habozó, végre kemény, szilárd ellenhatásra találtak. Mivel lelki erőt Abafitól eltagadni nem lehete, bizonyos durva örömet érzett magában, ha indulatinak olykor ura lehetett.

– Te volnál az, ki tudna szenvedélyeinek parancsolni? te iszos kanta? te szivattyú – mondta neki egykor ittas társaságban szomszédja.

Abafit ez sértette; s mint durvát, neveletlent, semmi nemesb neméről az elégtételnek nem tudót, nem csudálhatjuk, ha boros szomszédját derekon öltve fölemelé magasan s körülcsóválván a megrémült ivók fölött, a nyílt ajtón dobá ki s ez hat hétig sínlé az önkénytelen repülést; de talán bámulni fogjuk Abafit, ha azon mondását teljesítettet hogy igen is tud parancsolni jó és rossz szenvedélyeinek, ha akar: s három holdig társaságba nem megy, nem iszik, nem verekedik, nem vadász, nem lovagol.

E belső viszály keblében, e kétfelé válása a jó és rossz ingereknek, bizonyos alapult állást vőn benne halkan. S így ritka tette maradt önbírálatlan; sokszor, talán többnyire, rosszabb ingerek, aljasb vágyak vívták ki az elsőséget; eleinte minden utóvád, minden késői czáfolat nélkül; de végre ritkán tehetett rosszat úgy, hogy azt legalább részben s némileg ne bánná meg. Ez az ő lelkületének bizonyos ingatagság bélyegét nyomá fel, mely talán épen azért, mivel soha el nem maradt, lelkületének állományával olvadt össze s annak kiegészítő részévé lőn.

Ily belső vitában láttuk Abafit nem régiben, midőn Szászvárosra szándékozván, hol háza volt, útjában az eltévedt Zsigát pillantá meg. Csalatkoznánk azt állítva, hogy e belső csatában az unalom, jórai restség és valami között, mi rokon a részvéttel, a nélkül, hogy az lenne – a jó győzött légyen. Én azt hiszem, lélektani nézetből, hogy ekkor inkább egy önkénytelen mozdulata lelkének s a jelen pillanatnyi hatása bírta őt jóra.

De maga eleibe ültetve a kis fiút, a vita lelkében más színt válta. Bizonyos megnyugvást vett önmagában észre. A gyermeknek ártatlan, szenvedélyes hálája jól esett nékie s egy új öröm neme volt, édesebb mindazoknál, melyeket eddig érzett; s a ki figyelmesen követi Abafinak élte fonalát, veheti észre, hogy e történet lelkére nagy hatással volt. Kezdte tisztán látni a jó és rossz közti különbséget s feltevé először életében ily határozottan magában, e belső megnyugvást, ezen önjutalmat többször is előidézni.

Miként fogadta Abafi a szép nő s anyának háláját, láttuk s tőle egyebet nem is várhattunk. A nő indulatos odaolvadása s minden gyöngédségtől ment aljas maga-átadása, nemesebben gondolkozó lélekben bizonyosan hideg visszavonulást okozott volna. Nem úgy Abafiban, ki inkább volt megromolva, inkább pillanatnyi kielégítéséhez szenvedélyeinek szokott, mint hogy őt ily könnyen ajánlkozó szerelem-kaland aggodalomba hozhatná. A kis Zsiga közbeszólása nélkül, aligha a nő még engedékenyebb, hősünk még sürgetőbb nem lett volna.

Hogy a szép nő anyai örömét s forró háláját ily furcsa, szinte őrültséggel határos alakban tünteté elő, minden olvasót méltán meglephetett, nem egészen azonban az emberismerőt, ki néha a legellenkezőbb indulatoknak együtt megférhetését a lélekben tapasztalhatá. Egy anya, ki gyermekének él, ki kész minden pillanatban mindenét gyermekéért feláldozni, nem érdektelen jelenet s meleg részvétet idéz elő; de visszatántorgunk s fagy környezi szívünket, ha ugyanazon teremtés, kit anyaérzet hőssé czímez, az első jöttnek képes szerelmét egészen s tartózkodás nélkül odavetni. De hogy ezt érthessük, tovább kell fűznünk e történet fonalát, – s talán akkor jobb, világosb lesz fogalmunk.

KolosváR 1594-Ben.

Mit jelent e zaj?

_Jakab_.

Egy érdekes tájt, agg omladékot, vagy csak fatömeget is, festőileg leírni, nehéz feladat; mennyivel nehezebb egész várost képzetben előteremteni, összeszedni mint gyúltükörbe az egyes színsugárokat, míg azokból kép olvadt össze, mely igaz is, érdekes is. De ha mindez nehéz s a szó teljes értelmében szinte kivihetetlen: még sokkal nehezebb egy tájnak vagy városnak arczulatját elővarázsolni azaz: szavakba önteni azon benyomást, melyet egy helynek minősége idéz elő minden oldalú fogalom után.

Bámuljuk méltán a festőt, ki eredetijének nemcsak vonásait s alakját találja el, de képes lelket lehelni képmásaiba zagy tájfestéseibe; mert ő holt vászonra eleven életet ihlet, szemei szólnak, homloka jelent, ajka mond s egésze igéz, hat, vonz, vagy visszataszít: szóval festvénye néz, lehel, nyilatkozik. De az író is érdemel némi méltánylást, ki holt írlapjára életet önt; kinek sorain haladva képek fejlődnek le, érdekek nyilatkoznak s élet s indulatok állnak elő.

Ily szempontból véve a feladást, nem annyira külső alakját, mint arczulatát, physiognomiáját Kolosvárnak e történet korában, szeretném megismertetni.

Kolosvárnak arcza, valamint most, úgy akkor is hasonló volt azon neméhez az emberi arczoknak, melyek általános benyomással nem bírnak, s melyeknek érdekük a közelítő önségéből fejlik ki; de hasonlíta azokhoz is, melyek többszöri látáskor nyernek. Különös, de némileg lélektani fogalmon alapul, hogy Kolosvárnak lakóit kell ismerni, hogy azt szépnek találjuk s ez a visszásnak tetsző állítás e történetnek korára is illik. Van sok ilyen visszás eset, mely létezik; oka nem magyarázhatlan, de nem is szembeszökő. Van sok férfiú, ki igen szép ezredes, de igen rút zászlótartó lenne. Megesik néha, hogy egy társaságba elismert, szép férfiú lép be; de történetesen épen ott nem lévén személye ismeretes, semmi benyomást nem okoz, észre nem veszik, ha azonban megnevezi valaki s így tudva van, ki légyen, azonnal széppé s érdekessé válik. Ebben van valami, mit tagadni nem lehet.

Ha valaki Kolosvártt van s főterén megállva, jobbra-balra tekint s ott egy házat megpillant, melynek külsője tetszetlen, de belsőjének csinossága s a szíves-lelkes gazda ismeretes a néző előtt: ő azt bizonyosan más szemmel tekinti s ha így minden téren, minden utczában, ház és ház, ablak s ablak mosolyg felé, kedves, mívelt, érdekes lakójával s lakónéjával: a város maga szebbé válik képzetében.

Valóságos fogalma tehát ezen érdekes magyar városka arczáról csak annak lehet, ki számtalan szeretetreméltó családját ismeri jelenben, vagy ismerte e történet korában; s ennek Kolosvár mint csinos, vidám, egészen magyar szellemű város, a magyar szívesség s egyenesség, a mívelt társalkodás lakhelye, bizonyosan tetszeni fog s hasonló leend oly ember arczához, ki mellett egyelőre kis részvéttel megyünk el, kivel másodszor szóba állunk, kit harmadszor keresünk, végre nehezen, igen-igen nehezen válunk el tőle.

E történet idejében a hidelvét s a sz. péteri külvárost kivéve, melyek gyéren hintett egyszerű falusi épületeikkel vonultak el a kapukon kívül, a többi külváros még nem létezett.

A várost környező hegyek sűrű erdőkkel borzadtak az ég felé. A Kis-Szamos óriási ezüst kigyóként hajlongott réteken, szántóföldeken s berkeken keresztül s egész csillámló menete födetlen, látható volt. A körüle virító természet erőteljes ifjú zöldében, regényes bájt hinte maga körül. A város és Kolos helysége közt tágas hézag terült, a Tordakapun kívül pedig szinte semmi épület sem látszott még.

Kolosvár, mint minden kerített városaink, sajátságos tekintetű volt hajdanában. Pusztán s fenyegető homlokkal előre nyujtott paizsként, könyöklötték sötét koczkákból emelt falak körül, melyeknek rovátkos gallérja nem állt védtelen s zajtalan, mint jelenben. A falakat széles árok övedzé s védék izmos négyszögű tornyok, keskeny lövő nyilatokkal ellátva; felvonó hidak vezettek a szeszélyes alakú kapukon keresztül a vár kebelébe, melynek elejét leeresztésre kész, hegyes aljú rostélyok foglalák el. A kapuk jókor zárattak be s a lakosok bizonyos hadi-rendhez voltak szokva. Azon vidám élet s szorgalom, pezsgés, mely most szinte köznapi: akkor csak különös, nagyobbszerű esetekben mutatkozott, mint kivétel.

Mindezek Kolosvárnak külről durva, védelemre kész, hadi tekintetet adának. Esténkint olyan volt, mint zárt méhkas, melyben kétes zúgás morajlott.

Belseje, magas födeleivel, egyenetlen, kiáltó, sötét színekre koczkásan mázolt épületeivel, némi szeszély szellemét önté el rajta, mely talán széptani szempontból tekintve ízlés elleni volt, de mégis érdekkel bírt.

Azon része a városnak, melyet most Óvárnak neveznek, volt a legépületesb tekervényes utczáival s egyetlen piaczával. Az úgynevezett nagy-térről ide vezető utczának egyik szögletében áll még most is azon ház, hol Mátyás királyunk született.

A többi része a városnak ritkábban volt ellátva épületekkel, melyek közt néhol hosszú deszkakerítések vonultak el. A tágas térnek egyik oldalában, a szép, gót ízlésű egyház, akkoron még fennálló tornyával, a tágas térnek alacsonyabb házai közt állott nagyszerű méltóságában, ünnepélyes ájtatosság szellemétől elszigetelve, nyugton, magányosan, tiszteletet s imádást előidézve.

A város lakosainak is sajátságos tekintetük volt. A mostanitól egészen különböző viselet, kocsik, nagyobbára lovak is, egészen más alakot s hogy úgy szóljak, más kerítvényt adának nekiek. Hosszú bő menték, tágas zekék, térdig érő dolmányok, kalpag, süveg, csákó, a régiség czímjét lehelék alakjaikra. Az egészen más arczszellem, durvább nyelv, nyersebb szokások s a mostanitól különböző módja az öröm, harag s bánat kifejezésének, még nevelék e hajdanszerűséget. Gyakori nyugtalanságok akkori időben elfuvák a városi lakos arczáról azon polgári egykedvűséget, azon kényelemérzet szellemét, mely őt jelenben czímezi.

Az a békés otthonosság, a mindennapi élet csendes, változatlan folyamából eredt nyugodtság, nem létezett hajdan. De több erő, több önérzet mutatkozék az arczvonásokban. Volt valami kihívó, valami feleletre kész és elszánt, a szem, a homlok kifejezésében, a mit jelenben békés polgárnál hiába keresnénk.

De induljunk a magas, négyszögű bástyától védett, sötét Magyar-kapun be. A jobbra-balra vonuló házak nagyobbára hamuszínű s fehér koczkákra vannak festve, néhányat kivéve, melyeken vagy kiáltó színeik tűnnek ki, vagy avult egyszínű meszelés látszik. Kövezet nincsen, de az utcza jól ki van porondozva; a házak mellett itt-ott magas jegenyék s nyárfák nyúlnak fel, melyek közül feketéllik, szürkül vagy fehérlik a magas zsindely- vagy deszkafödél. Csak két magasb ház van az egész utczában egy-egy emeletes, az első közel a kapuhoz jobbra s másik balra, az utczának dereka táján, a Közép-utczába vezető sikátor szögletében; egyenetlen, ízlés nélküli faragásokkal terhelt ablakokkal, melyekből ezúttal két cselédfő nyúlik ki, le-lehajolva a tér felé tóduló néphez. Az egyik ősz férfiú-fő, lenyúló bajuszszal, mellette seprünyél nyúlik fel; a másik csinos, tükör-síma hajú leány-fő, nyaka mellett jobbra lecsüngő hosszú hajtekercscsel, keze piszkos törlőrongygyal fölfegyverkezve.

Épen most léptet el az ablak alatt egy fiatal barna ember: világoskék, czomb közepéig érő dolmány födi apró rézgombokkal derekát, mely körül medvekaczagány van vetve; a medvének feje, fényes, vörös kristály szemeivel s bársony szegélyével, széles mellén nyugszik; csinos, de erős ezüst lánczon függ nehéz ezüst nyelű, vas gombú buzogánya s ezüst kardja oldalán; szép eleven lovának karcsú nyakát veregetve áll meg az ablak előtt.

– Itthon még gazdád? Kelemen! – szólt a lenéző öreg szolgához.

– A gyűlésbe indult a kis templomba – felelt az öreg köszöntve a fejével.

– A gyűlésbe? – mond az ifjú – hát késtem, úgy-e? Mit jelent ez a zajongó nép, mely száját tátva özönlik az utczán végig?

Az öregnek képe elkomorult s bizodalmas suttogó hangon mond:

– S azt kegyed nem tudná? – Uram! borzasztó nap virrad Kolosvárra! a téren faalkotmányt emeltek, mindenki feszült várakozásban; azt mondják, néhányak fejébe kerül.

A lovag kérdőleg függeszté szemeit az öreg szolgára. – A fejedelem itthon van-e?

– Itthon! – viszonzá keserű nevetéssel az öreg. – Az asszony-fők tudják csókjairól, a férfi-fők a felettök felvont pallosról.

A lovag fejcsóválva folytatá útját. Az öreg gondolkozva bámult az utczára le.

– Ki volt ez? Kelemen bácsi! – kérdé az egészséges, piros leány, a törlőrongygyal kezében.

– Daczó Péter – felelt odavetve a kérdett.

– Még nem láttam – jegyzé meg a leány, rázva ki a port törlőrongyából.

– Kit láthattál te! – felelt a másik – nyolcz nap óta, mióta Csikból ide kerültél!

FaalkotmáNy.

Neve vérpad.

_Müller_.

Míg ezek így beszélgettek, egy vaskos ember fényes zsíros bőrsipkával fejében, nyakon függő s derekán átszorított bőr-előkötővel ment az utczán nagy sietséggel. Feltűrt ingujja, kormos karja, egybehuzott apró szemei s a tűz közeléből arczára szállt hamvas füstmaradványok kovácsra mutattak. Épen az emeletes háznak kapúja előtt haladott, midőn egy fiatal, sugár, kék festett vászonkötős ifjúval könnyű zöld zekében, találkozott.

– Hová? – mond ez, – Gúti uram!

– Ej, – felelt a kérdett, alig pihegve, – Szalánczi uramhoz a tömlöczbe! otthon nem leltem. Három hónapi vasalás árával tartozik s ha elütik a fejét, mert ma, – folytatá fejéhez nyúlva, – a magaméban sem bízom, nem tudom, ki fizet érette. – Ezzel elsietett balra a nagy tér felé.

Ott körültekintve három embert látunk a Szín-utcza végénél egy lapos kövön állani, mely padként nyúlik a szegletház mellett. Úgy látszik, e magasb helyzetet azért választották, hogy a piaczon történendőket kényelmesben láthassák.

Az egyik e három férfiú közül kétségen kívül kolosvári tehetős polgár volt. Térdig érő világos szürke mentéje, fekete báránybőr prémmel s fekete készülettel, övig volt alacsony, széles termetéhez gombolva; neme a csákósüvegnek, hátul kacsa-fark gyanánt beletűzött strucztollal, s fokosnemű bot kezében. Arcza egy vala azon ép, egészséges, holdvilág-képek közül, melyek kényelmes életre mutatnak; orrán s állának jobb részén a piruló réznek jelenségei mutatkoznak, de vonásainak kifejezése józan itélőtehetségre mutatott.

A másik tisztes szerzetes volt, avult barna daróczban, hátul lecsüngő csuklyával, kötéllel körülövedzett derékkal, melyből hosszú olvasó csüngött. A harmadik végre ép fiatal ember, vörös magas süveggel, keskeny vidraprémmel, mely lekonyult fején. Világoskék mente volt rajta nyitva, alatta ujjatlan hasonló színű dolmány s nadrág, melyre majdnem térdig érő karmazsin-csizma vala húzva. Az egész alak, s a naptól barnult szép férfiú-arcz, munkabíró falusi úrra mutatott.

Mind a háromnak képén komolyság volt elöntve, bánatos kétkedő komolyság. Néha pillantának a tér tulsó részén emelt faalkotmányra, mely fekete szövettel bevonva, s Bátori Zsigmond úgynevezett kék testőreitől körülbámulva s lézengve, síri egyszerűségben nyúlt fel a hullámzó néptömeg fölött.

Hogy e festői csomókba szigetelt néptömegről s az egész jelenet sajátságairól fogalmunk legyen: képzeljünk egy magas négyszögű alkotmányt feketén bevonva, mely a térnek a Közép-utcza felőli oldalához közelebb esik mint közepéhez. Az alkotmány körül magas termetű férfiak kék dolmányban s nadrágban, rezes kardokkal oldalaikon állottak hézagonkint, a közeledni törekvő népet tartóztatva; fejeiken úgynevezett csatlós fekete süveg nyugvék, hosszan nyuló kéken bélelt szárnynyal, kezeikben nehéz fegyvereket tartottak, melyek közül többnek csak gyujtó lyuka volt, minden készület nélkül s kanóczczal sült el.

Miként az egyes lakosoknak, úgy a századokkal ezelőtti népcsoportozatoknak is, a mostanitól lényegesen különböző tekintetük volt.

A mostaniaknak általános színe sötét, ezt a kalapok s divatosb sötét színek okozzák. A ruházat maga karcsít, testhez szorul s a jelen nép együttvéve némi könnyűséggel bír, tán azon méltóság s komoly szellem rovására, mely őt hajdan nemzeti öltözetében, kiáltóbb színeivel s keletiebb bőségével ruháinak jelelé.

A régiekben e könnyűség vagy élénkség inkább az arcz kifejezésében s az általános szellemben mutatkozott, mely azon s abból lehele. A vonások jelöltebbek voltak. Nem látszék az arczon a kényesztés gyöngédsége, mely azt jelenben talán szebbé teszi, de bizonyosan nem oly érdekessé, mint hajdan volt.

Bár századokon keresztül a nép, főként csoportozásaiban, ugyanaz marad, mégis a jelen történet korában feltünt rajta az, mit jobban nem tudok kifejezni, mintha három századdal fiatalabb létének nevezem.

Az alkotmány körül, sűrűn ömledező, a jövők-menők által mindig újuló s változó népgyűrű alakult, körülhintve az oda egyenkint sietők ritkább karimájától. E gyűrűn túl csomókban állt a nép. Egyike ezeknek hosszasan vonult el a nagy gót egyház mellett; kisebbek, itt-ott a házak alatt. A tágas utczákból folyton-folyva a térre szivárgó sokaság több patakot képeze, mely az alkotmány körüli sűrű néptömegbe mint tágas tóba enyészett el, mindig dagasztva, szélesítve annak terjedelmét.

Ezen élénk képet az akkori különös kinézésű sötét vagy tarka színekre mázolt házak keríték körül, milyeneket még most is láthatni a téren, a Magyar-, Híd- és Szín-utczában néhol.

Minden ablak rakva volt nézőkkel; körültekintve a szem, több hölgyet, mint férfiút látott, többnyire bámuló kifejezéssel, csak itt-ott tünt fel azon könnyelmű egykedvűség, melyet váratlan esetek meg nem rezzentenek; vagy a szívetlen ujságvágy, mely nemét a borzasztó kedvtöltésnek találja a legiszonyúbb szemlében.

– Minő egészen más tekintete van e térnek most! – mond bús hangon a polgári ember a szerzeteshez fordulva, – mint 1571-ben, midőn. Bátori István lovagla végig! A középkapú felől jöve itt keresztül, mint erdélyi fejedelem, a nép ittas öröme s szenvedélyes fölhevülése közt.

– Vagy 1576-ban, – szólt a szerzetes, – mikor a lengyel követeket fogadta Bátori s köztök az egykor oly szép Bátori Gizellát láttuk, az ősz Zamoiszki nejét, kik lengyel királylyá választatását hozák hírül

– Van az akkori jelenetnek némi hasonlatossága a mostanival, – mond a falusi úr nyers hangjával közbeszólva. – Mint most, úgy akkor is némi komolyság ült a kolosváriak arczán. Tudja-e még atyaságod, – folytatá a szerzeteshez fordulva, – azon féltékeny rezzentség nemét, mely akkor az erdélyieket elfoglalá? Olyan volt ez, mint midőn egy szíves gazda mindennapi vendégét nagyobb úrhoz tudja hivottnak s neme az irígységnek lepi meg. Sokan Bátori Istvánnak rossz néven vették azon egykedvűségét, egy kis örömsugártól körülfényelve, mely fölemeltetésekor látszék rajta.

– Furcsa! – jegyzé meg fejcsóválva az öreg polgár, – hogy a nép többsége oly kevéssé képes a szív belső mozdulatairól itélni. Én, elhiheti kegyed, a fájdalom könyeit láttam Bátorinak szép nagy fekete szemeiben csillogni.

– Emlékeznek-e kegyetek, – mond, kék kendőjét ujja alól kihúzva s a port törölve képéről a szerzetes, – arra a mondására az akkor alig tíz évű Bátori Zsigmondnak, hogy ő mint erdélyi fejedelem, hazáját három koronáért sem hagyná oda?

– Igen, igen! – felel a polgári ember, különös arczkifejezéssel, mintha e mondás emlékezete visszás benyomást okozna benne s ellentételben lenne azzal, a mi később történt, – a kis Zsigmondnak e nyilatkozása akkor szájról-szájra ment s szép előérzettel kecsegteté kebleinket, de nem is ok nélkül, – tevé hozzá gúnyredőkbe szedve ajkait.

– Csendesen, urak! – suttogott a szerzetes, – a falaknak is füleik vannak itt; kilenczvenharmadikban, mikor a kancsal Bucella Lengyelországban járt, az özvegy koronát újra Bátori főre keríteni: eszembe jutott nekem is a kis Zsiga mondása, – hej! akkor még nem volt Zsigmond. De a korona helyett Gyulafi Istók, a harminczezer forintot, melyet István király hagyott végrendeletében Zsigmondnak, sem hozhatá el egészen.

– A jó fejedelem szereti a változást, – mond a polgár, – tavalig törökök valánk, akkor, tudják kegyetek, csikorgó télben jött ide Bátori András, a bibornok Cumuleussal, kit a kolosvári nép erővel Komlósinak bérmált; s a török hold helyett Rudolf ajánlataira kezdénk hajlani.

A szerzetes gondolkodni látszaték.

– Mióta a fejedelem haza jött Kővárról, valami veszélyjósló lebeg egész lénye körül. A minapi elfogatások, a mai készületek eléggé bizonyítják, hogy önállásúbb kiván lenni s nem szenved tanácsadót maga körül.

– Mégis, – szólt a polgári ember, – inkább kellene érett férfiak javaslatát, mint éretlen szenvedélyek sugallását követnie.

– Nincs egy is jelen tettei közül! – kiált fel a falusi úr jóslóilag, – melyet meg ne bánna; ismerem mint magam fiát!

– Soha, mondják, nem tesz úgy csekélységekben is rendelést, – szólt a polgár keserű mosolylyal, – hogy meg ne változtassa. Az udvariak e habozást ismervén, első rendelését ritkán teljesítik.

– Bár, – kiált fel kitörő haraggal a szerzetes, – veszett volna Kőváron! Boldizsárnak szíve nem jobb az övénél, de legalább férfiú s tud akarni.

HáRom HöLgy.

Mi rezzent úgy titeket?

_Rousseau_.

A nagy térnek azon részén, mely a Torda-utczától balra a Közép-utcza felé nyulik, jelenben a faalkotmánytól jobbra esik, a többi házak közt kitünik egy, közel a Közép-utcza elejét képező városházához, széles kiálló erkélyével. Ablakai e gót mívű erkélynek, mely a magas, hegyes boltozatú kapú fölött vonult el, nyitva álltak s három igen szép hölgyet láttatának. Az első érdekes gyermekképű leányka, alig az asszonyiság előestéjén, az erkély párkányára könyöklött. Úgy látszott, hogy a körüle történőkre nem sokat ügyel; haja művészi tekercsbe gyűrűdzék feje fölött, melybe néhány bogláros tű volt tűzve; a tekercs elejét gyöngyökből fűzött párta keríté körül. Ez Csáki Gizella volt, árva hölgy, gazdag házból. E gyermeki alak mellett magas, karcsú, halvány nő állt, leírhatlan kellemű arczczal. Egy vala ez azon hajdani jelentő képek közül, melyeket régi köveken s pénzeken látunk még, s melyek szinte eltüntek az élők köréből. Dús sötét hajzat, keskeny sima homlok, kiálló hajlott orr, teljes ajkak, gömbölyű állacska s a szemek nagyok, lángolók, sötétek.

A szép nőnek piros bársony folyt végig tagjain festői redőkben s fején finom csipkékből lehelt főkötő nyugvék, melynek éléből aranynyal hímzett fátyol szaladt végig termetén, festői árnyazatát képezve a jelentő alaknak.

Ilyen vala Mikola Margit, Gyulafiné! Ki egyszer látta, sohasem feledé el e lelket s fajt mutató hölgyet. Neme azon érdeknek, melyet ezen arcz előidézett, nem volt oly érzelgő, milyet közönségesen igéző külső bájol el. Tisztelet, vonzódás, féltékeny tartózkodással vegyülve, olvadának össze a meglepő hatásra, melyet Margit teremte elő mindenütt, a hol megjelent.

A harmadik végre, egy teljes, kerek arczú hölgy, inkább kisded, mint nagy. A szűz egészség hajnala, mely e vidám jósággal teljes arczon veszteglett, a szelid mosoly ajkai körül, a hófehér karok, e szépnél szebb gödrös kezecskék s az egész tömött, mégis csinos termet, e bájos alaknak látásakor vágyakkal s gerjekkel tölté be a keblet. Ez Zsombori Judit volt, a Mikola-háznak közel rokona s jelenben látogatóul Margitnál.

– Ki az a szép lovag, ki a Közép-utcza felől léptet csendesen felénk? – szólt Gizella, fölemelve magát s hátra hajtva fejét Judithoz.

– Nem ismerem, – felelt a kérdett egykedvűleg, kék válla gyöngyfüzérével enyelegve.

– Abafi Olivér, – szólt azon mély ezüst hangon Margit, mely oly ritka s szinte közép a fiatal férfiú s az érett asszonyi hang között.

– Olivér? – kiált föl Judit, rábámulva, – lehetetlen.

– Miért? – kérdé Margit, reá függesztve azon szempárt, melynek ha egyikét lehellené festő elefánt-agyarra, kiki ráismerne Mikola Margitra.

– Olivér? – kétkedett Judit, – az az Olivér? ki,… de nem, nem!

– Igen, mondom, – erősíté sajátságos hangnyomattal Margit, – ezer közül kiismerném.

– Nem vitatkozom veled, Margit! de ha ő, úgy nagyot változott. Midőn utoljára láttam itt Kolosvártt, inkább csatlóshoz, mint Abafi-ivadékhoz hasonlított s hogy nézett ki! Egek, minő különbség!

– Külsőleg talán! de a lélek, mely annyira tévedt, mint az övé, nehezen változik, – jegyzé meg Margit, mély sóhajt fojtva magába, melynek eltitkolása rózsákkal önté el halvány arczát.

– Ha valóban ő az? de igen, igen! – mond Judit rejthetlen meglepetéssel, – már itt van közel! ő az! minden vonás az övé… A pongyola szennyes öltözet eltünt, a halvány arcz teljesebb; a durva pór gőgöt, a nemtelen tartást nemes büszkeség szelleme s úri mozdulatok válták fel. S mégis ő az! Nézd e szemjárást! minő vad, mondhatni kegyetlen tekintete… összeszorított ajkai szenvedélyre mutatnak, mégis minő érdekteljes ember ez az Olivér! mennyi férfiasság, mennyi erő!

– Eszembe jut önkénytelen, – szólt közbe Margit, – a mit atyám oly sokszor mond Olivérről: «Meglássátok, ebből még ember lesz!»

– S miből gyanítja ezt az öreg úr? – kérdé Gizella

– Sok erő van benne, szokja mondani, – felel Margit, – tud akarni, s ki ezt tudja, abban reménylek mindig.

– Különösek vagyunk mi hölgyek, – jegyzé meg Judit fájdalmas mosolylyal ajkai körül, – mi a rosszat is érdekesnek találjuk néha, miért utáljuk a hibákat oly határozottan másban? s miért érezzük szívünket önkénytelen meglepetve azon óhajtástól, hogy Olivérnek hibáit mentegessük?…

– Ah! – mond Margit, – ki áll oly fokán a tökélynek, hogy a mások hibáinak mentegetése ne szolgálna némileg önnyugtatására? Te is örömest mented-e ki az Olivér hibáit? jó szelíd angyal.

Önkénytelen szívéhez szorítá ekkor a Judit kezét, de szintoly hirtelen ereszté el, mintha megbánná.

– Oh, igen! – szólt ez, – szívemből, – s Margitra tekintett egygyel azon mély tekintetek közül, melyek oly sokat mondanak s mely láttatá, hogy ezt Judit nem czélzás nélkül mondá.

Margit kezét nyujtá újra Juditnak. Festői volt e kéznyujtás, mint minden mozdulata s mind e mellett nem keresett, hanem természetes, királynéhoz hasonlított a magas erkélyben, kinek egy kézszorítása boldogít s ki azt nem látszaték tudni, s halkan hozzá hajolva mondá Juditnak:

– Csalatkozol, ártatlan, vidám teremtés! Nem értesz engem. Ah én magamat sem értem!

Egy éles sikoltást tőn a kis Gizella s lángba borult arczára tapasztá kezeit, mint a ki hirtelen égő házat pillant meg. Szólásra nyilt szája mintegy görcstől körülfeszítve láttatá összeszorított fogait és sietve rohant a beltermekbe.

Margit és Judit kitekintének s fagylalt arczvonásokkal követék hirtelen Gizellát.

Néhány perczczel eltávozásuk után, egy semmit mondó köznapi cselédarcz bámult ki az erkélyből, meredt szemekkel nézve szét; azután az ablakokat gondosan bezárta s eltávozott.

RáSa-HáZ.

Külről vidám, fekete sötét belül.

_Plutarch_.

Azon oldalán a térnek, melyen az alkotmány volt felállítva, egy sajátságos külsejű házat mellőzénk el észrevétlen; részint a sok körüle tóduló emberek foglalván el figyelmünket, másrészt, mivel a tér tágasb része s a ház közt a faalkotmány maga zárta el látásunkat. E ház azonban mind különös kinézése, mind belső elrendezése, mind végre nevezetes lakója Carigli tekintetében, megérdemli a közelebb megtekintést.

Minden időben vannak emberek, kiket ízlésükben, tetteikben, sőt módjokban is némi szeszély vezérel; helyzetök, nevelésök, vagy a magokat ez által megkülönböztetni akarás okozza ezen erkölcsi balgaságot. De valamint az élet érdekes tarkasága őszinte kivánatossá teszi az irány s a nézetek néholi kisikamlását s a különczöktől, bárminő nevetségesek legyenek, némi érdeket nem lehet megtagadni; úgy ez anyagi tárgyakról is szól. Azon város, például, mely egészen szeszélyes épületek tömege lenne, bizonyosan minden helyesb ízlésű embert nevetségre bírna, de egy-két épület, mely mind alakjára, mind a rajta enyelgő szellemre nézve, úgyszólván kiválik a többi közül s a szemnek nyugvó pontot ád, nem kellemetlen.

Ilyen volt az is, melyet említénk. Birtokosa Bogner Imre, gazdag kereskedő, kinek még két háza volt Kolosvártt; ezt egyedül szeszélyének kielégítésére építette.

A lak emeletes volt, egészen új, szerfölött magas födele vörösre festve, s elül hegyes, toronyforma csúcsba végződött s annyira kinyult, hogy a legnagyobb záporban ázás veszélye nélkül lehete a ház előtt mulatni. Ezen első része a födélnek nyitva állt s igen czifra mívű fakarzat védte, melybe csak a födélen keresztül lehete jutni.

A felső emelet közepe táján két, az akkori időben szokatlan nagyságú ablak szorosan egymás mellett, szinte egygyé olvadt; csak keskeny, eleven vörösre festett oszlop választá el őket egymástól. Mellettök jobbra-balra hat-hat kisebb ablak nyilt; a felső három-három kerek, az alsók négyszögűek.

A felső emeletet, a ház alsó osztályától, egész hosszában elfolyó, keskeny zsindelyfödél választá el, mely koczkásan vörösre s fehérre volt festve. A feljebb leírt kettős ablak alatt magas, kerek boltozatú kapú mélyedett, s e mellett, jobbra-balra két ablak, czifra zöldre festett s aranyozásokkal terhelt rostélyzattal.

A kolosváriak ezen épületet Rása-háznak nevezték, vagy mivel birtokosa rása-kereskedés által juta annyi tehetségre ily házat építhetni; vagy mivel a háznak tarka, ízlésnélküli színei egymásra rakott sok színű rása-szövetre emlékeztettek. Ritka idegen ment el előtte a nélkül, hogy el ne mosolyodjék s birtokosa nevét ne tudakolná, ki nem kis elégedéssel szokta mondani, hogy házát senki sem hagyja egy tekintetre. A kolosváriak úgy megszokták, hogy szinte észre sem vették többé; mint egy különös tekintetű férfiút előre ki-ki bámul vagy nevet s kiről végre elhiteti magával, hogy rajta semmi különös nincsen.

A kapún bemenve, jobbra meredek hágcsó vezete a felső emeletbe, deszkákból összeállítva, a tartózkodókat kétfelől zöld kötelek képezék, a lépcsők durva szürke daróczczal voltak beborítva. Közepe táján e hágcsó megszakadt s jobbra kanyarodott fel egy tágas, négyszögű tornáczra, mely előszobát képezve, az udvar felől nyitva állt, védve zöld és vörös sűrű rostélyzat által, mely karzatként vonult végig rajta.

E nyilt előszobának a hágcsókkal szemközti falán két kép függött, ölnyi magasságú; az egyik Loyola Ignáczot, a másik Ribadeneirát ábrázolá egész nagyságokban. A két kép közt oszlop gyanánt állt azon régi tornácz-órák egyike, milyeket még néhol, mint a sötétebb századok emlékét, láthatni hazánkban most is. – Jobbra Ribadeneira képe alatt középnagyságú tölgyasztal mellett magas támaszú, czifra faragású fa-karszékeken ült két ifjú, előre nyujtott lábakkal, kényelmes helyzetben. Az egyik szép szőke legényke, alig tizenhét évű, egészséges kerek arczczal, eleven szemekkel, meggyszín dolmányban, kék mellényben s nadrágban keskeny aranykészülettel. A másik hasonlóul szőke, hosszas arczú s talán még fiatalabb, fekete bársony dolmányban s mellényben, vörös nadrágban, hasonlóul aranykészülettel. Előttük az asztalon alacsony, nyuszttal prémezett süvegek hevertek. Az ifjak suttogva beszélgettek egymással.

Balra ezen leírt faltól, közel a hágcsókhoz, magas, vörösre festett s felül félkerek rostélylyal ellátott, gót ízlésű ajtó állt. A mellette jobbra nyuló tölgylóczán egy szolgai alakú lény ült, barna öltözetben, egygyel azon semmit mondó kidagadt arczok közül, melyek kényelmes semmittevés s jó élés által bizonyos lanyha kifejezést nyernek. E parancsra fülelő mozgonynak nyilt, kerek szemei maga eleibe bámultak. Közel hozzá látjuk azon kék öltözetű, medvekaczagányos férfiút, kivel a Magyar-utczában találkozánk, s ki egy volt Bátori Zsigmond úgynevezett kék testőrei közül.

A testőr várakozni látszaték s komolyan nézett az ajtó felé. – Mikola! – hangzék ki a teremből egyjén azon sajátságos fél visító, fél mély hangoknak, melyeket meg kell szoknunk, hogy szünjenek fülsértők lenni.

Erre a fekete dolmányos ifjú felugorván székéről, a magas, félig nyitott ajtón keresztül a belső szobába lépett.

– Milyen hamar mozdul Mikola, – mond társa, a testőrhöz fordulva, tegnap minden megszólításra engemet küldött be maga helyett.

– Ennek okát könnyű kitalálni, – felelt a barna legény a lóczán, – ma jobb kedve van a fejedelemnek, mint tegnap.

– Jobb? – kérdé az előbb szóló, – igaz, hiszen a régi dolmány van még rajta, ilyenkor vagy igen jó kedve van, vagy sok dolga. Máskor háromszor megcseréli, míg valami délig marad rajta.

Az ajtó csikorga s a barna inte ujjával az ifjúnak, ki tüstént elhallgatott. A kinyilt ajtón Mikola jött ki, a kék testőrnek intve, ki azonnal bement.

– A vállamra vert a fejedelem, – mond Mikola, – rég nem láttam ily jó kedvében.

– Mondott-e valamit? – kérdi a másik ifjú.

– Nem sokat. Daczót parancsolá be magához s nekem mondá, hogy délután lovakat rendeljek Szamosfalvára, három hintóba. De még várok egy kissé; tudod, a fejedelem nem igen szokott első parancs mellett maradni.

– Igaz, – felelt a másik. – A minap épen úgy jártam, reggelijét kivánta s én azonnal elszaladtam parancsát teljesíteni; ő meg gondolkozott s a reggeli előtt egy lovaglást akart tenni s mivel én már elmentem, megdorgála.

– Mondám, úgy-e, Szágfi! hogy udvarnál nagy okosság tudni, mikor kelljen késni, mikor sietni?

– Haha! – felel az ifjú Szágfi, fojtott nevetéssel, – egész tanító lettél. – No, – mond tréfásan, meghajtva magát előtte, – ezután mindig kész követője leszek a kegyed tanácsának, nagy jó uram!

Azonban Daczó kijött az ajtón. – Mikola! – mond ez, – a fejedelem délután nem szekerezik ki.

– Gondolám, – felelt ez mosolyogva s jelentőleg inte Szágfinak szemeivel.

– Holnap indulunk Fehérvárra; épen most vevém ő nagyságának végparancsát lovak, társzekerek s egyebek iránt. Isten veletek! – Ezzel Daczó leléptete a hágcsókon.

A magas ajtó újra kinyilt. – Cyrille! – szólt a már egyszer hallott éles hang. – A barna ember felkelt.

Hogy világos fogalmunk lehessen a következő jelenetről, megállunk az ajtó előtt. Az előttünk nyiló szobában minden, a mit látunk, oly különös és meglepő, hogy részletesb leírást érdemel.

A nagy, tágas ajtó, egészen fekete szövettel bevont szobába vezet; szemben nyílnak az utczára azon nagy, széles, majdnem ajtónyi ablakok, melyek kívülről tekintve is, ezen épületnek olyszerű kinézést adnak, mint a milyennel például egy széles törpe ember bírna, kinek egyetlen nagy cyclopi szeme meredezne homloka közepén.

Közel az ablakhoz balra, tölgyasztal nyulik, négyszegű, kikerekített szögletekkel s félkörbe kifelé hajló, czifra faragásokkal terhelt lábakkal. Rajta egyszerű fatál s ezen zöld levelekre elrakosgatva friss fügék.

Mellette a fal felől magas hátú, barna bőrrel bevont, mély karosszéket látunk, úgy helyhezve, hogy az abban ülő kényelmesen láthat a piaczra, a nélkül, hogy őt kívülről észre lehetne venni.

E karosszékben, a mint ülve alkalmasint ki lehete venni, inkább magas, mint középszerű férfiú ült, fiatal, egészséges arczczal, kijelelt, de nem úri, nem nemes vonásokkal. Szőke haja sűrű, de rövid fürtökben simult nyakához; homloka egy volt azon kiálló homlokok közül, melyek szinte olyszerűek, mintha toldva vagy dagadva volnának. Szeme kék, nem nagy s kifejezés nélküli; orra görbe, vastag, kiálló, közép a sas- és bagolyorr közt, de inkább hasonló az utóbbihoz; szája közönséges, fogai épek. Ezen arcznak, mely együtt véve, a szó közönséges értelmében rút nem volt, kifejezése csak további vizsgálat után mutatkozék. Volt igen is e kiálló homlokon s ezeken a kék szemeken valami durvaság s kegyetlenség szelleme; volt azon fogtüntető mosolyban s a feszes tartásban elegye a hiúságnak s büszkeségnek; de figyelemmel tekintve az egészet, önkénytelen meglepetve érzé magát a vizsgáló azon meggyőződéstől, hogy az egész arczon valami habozás, valami határozatlan ingatagság mutatkozik. E fiatal, erőteljes, széles vállú férfiún violaszín bársony, térdig érő dolmány volt könyökig érő bő ujjakkal, melyek, és a nyitott dolmány alól narancsszín ujjas, rövid dolmány sárgállék ki. Mind a két öltöny terhelve gazdag ezüst hímzésekkel; a nadrág czombközepig szintúgy narancsszín s gazdagon ezüsttel hímezett vala, alább violaszín s lábát fekete topán födé. Dereka körül gazdagmívű bogláros, vert s aranyozott öv szorula.

Mellette görnyedező állásban különös alakot látunk, kinek tekintete bizonyos félelmes tartózkodást, s hogy úgy szóljak, veszélyjósló idegenkedést idéz elő. E magas, száraz férfiúnak arcza hosszas és halvány volt; fejének hátulsó részét gyéren lepék körül azon hollószín hajmaradványok, melyeknek része előre, a homlok elfödésére volt fésülve. Az igen magas homlok felső része sima, redőtlen, de alább a széles, sűrű szemöldek körül, számos redőkbe borult. Nagy, kiálló, hólyagos, szembetünőleg kancsal szemek tekintetének kisérteti kifejezést adának; szép római orra, keskeny, összeszorult finom ajkai némi gúnyszeszélyre mutatának; de egész arcza színlett ájtatosság s erőltetett nyájasság szellemétől volt körüllehelve. Felső ajkát ritka, s a száj két szögletei felé behajló bajusz födé; hegyes állán keskeny, gyér szakáll vonult körül. Öltözete fekete volt és bő, derekához fényes szíjjal leszorítva.

Szemben a tölgyasztallal egyszerű fanyoszolya volt helyezve; a rajta nyugvó szalmát borzas medvebőr födé; fejénél a széken néhány vastag kötet hevert. Azon két falnak közepén, melyek egyikének közelében az asztal, másika mellett a nyoszolya állt, két ajtó vezetett jobbra-balra a mellékszobákba, melyek jelenben zárva valának. S mivel a szobát fedő fekete szövet ezen ajtókat is borítá, csak kilincseiket lehete közelről kivenni. A szobába nyiló ajtónak jobbjára, a szegletben, magas zöld kemencze emelkedett, majdnem a gerendás tetőig; baljára pedig tölgy térdeplő állt, melynek felső keskeny párkányát magas fekete feszület, egy halálfő s a fövényóra foglalák el.

E butorozás azon szerzetesi egyszerűséget s öntagadást mutatá, mely akkoron a Loyola-szerzet szorgalmas, nagy befolyású fiait jelelé.

A Veres Ember.

Ahol a veres ember.

_Victor Hugo_.

Azon pillanatban, melyben Mikola Margit az iszonyodás minden jeleivel arczán s tagmozdulatain hagyá el az erkélyt, lépett Cyrill a szobába, melynek két ablaka nyitva állt s a belépőnek tágas látkört nyita a piaczra. Az első, mit megpillantott, a fa-alkotmány volt, sötét dombján egy keleti barna férfiú, veres palástba burkolva, fekete süveggel, melyen vörös toll ingadozék. Oldala mellett nyúlt fel a széles pallos, nagy keresztet képző markolatával. Az alkotmányon s e veszélyt jósló alakon túl, látszék a mindig sűrűbb csomókba elszigetelt nép s az ablakon által hallatszék azon kétes moraj, mely népcsoportozással szokott együtt járni s nem ritkán előhirnöke a lázadásnak.

Cyrill behúzta az ajtót maga után s azon aggálylyal állt meg a magas férfiú előtt, mely többnyire meglepi a szűkkeblűeket nagytekintetű férfiakkali érintésekben.

Azon kellemetlen hangon, melyet kétszer hallánk a szobából úgyszólván kisivítni, mond a fekete férfiú, a karszékben ülőhöz fordulva:

– Most lép az alkotmányra a veres palástos. – Ezután közeledék Cyrillhez, kezével a tér azon részére mutatva, hol nem régiben a polgár, a falusi úr s egy szerzetes beszélgetésüknek valánk tanúi. – Eredj – szólt, kemény tekintetet vetvén a reszkető Cyrillre – amoda, nézd jól, merre mutatok, a Szín-utcza szögletéhez, s mondd meg azon szerzetesnek ő nagysága[2] akaratját, hogy azonnal a kolostorba térjen vissza, s ma ne láttassa többé magát.

[Illustration: – Most lép az alkotmányra a veres palástos!]

A karszékben ülő férfiú jóváhagyólag intett fejével, míg Cyrill a vett parancs teljesítése végett, rákként vonult az ajtó felé s onnan ki; emez a magas férfiúhoz fordult fejével:

– Bucella! – szólítá szép, teljes hangon, – azt hiszem, hogy a jó kolosváriak beelégedhettek az eddigi szemlével, mi ezután következik, kevesebb tanú előtt is megtörténhetik.

– Ha Nagyságod parancsolja, – válaszolt ez azon kész alázatos hódolattal, mely udvari embereknek szinte másik természetökké válik, – ezen tüstént segíthetünk, Mikola! – kiált ki az ajtón Bucella.

– Jó, – mond a másik egykedvűleg, – de megállj! vagy… igen, igen.

Bucellának szólítására, a szép fiatal Mikola áll meg a szobában, azon könnyűséggel s aggatlansággal, melyet a fiatal erő szokás által tesz sajátjává.

– Eredj – szólt a szőke férfiú parancsoló hangon, – azonnal a térre s mondd meg Nagy Péternek, ki amott az egyház körül lovagol: az utczákon doboltassa ki, hogy minden polgár térjen lakába, egy óranegyed alatt a tér s az arra nyíló ablakok üresek legyenek s a testőrökön kívül egy lelket se lássak.

– Tüstént, – felelt ez, s mélyen meghajtva magát, az ajtó felé fordult.

– Megállj! – mond az előbb szóló, – még egyet! – Eredj első parancsom teljesítése után Gesztihez a kis templomba s ha lehet, észrevétlen add ezt kezébe. – Ezzel kivevén egy tekercset kebléből, a magas férfiúnak nyújtá, ki azt azonnal a távozni készülő Mikolának adá át. – Megállj! küldj testőreim közül egyet a monostor kapuin kívül, ott áll Keresztúri a kővári hadakkal; mondd, hogy készen álljon az első parancsra a városba nyomulni. A Középkapu előtt Kornis Gáspár máramarosi csapatjai s egy része a Bocskai seregeinek áll. Ezeknek vidd meg részemről, hogy négy osztályra szakadva, foglalják el a Híd-utczát, a Magyar-, Közép- és Torda-utczákat. Csendesen álljanak, de a térre senkit se merjenek bocsátani.

Bucella csendesen hallgatott egy darabig, végre közeledett a szóló füléhez:

– Az óvár, – úgymond, – egészen üresen áll, jó volna…

– Igaz, – mond ez hirtelen, – Keresztúri küldjön ötven embert az óvári térre.

Mikola újra meghajtá magát s távozni készült.

– Még egyet, – mond Bátori, – rendeléseimet egyenkint bízd meghitt testőreim néhányaira, hogy szétnyargalván, mentül előbb teljesedjenek.

– Lesz egy kis baja Gesztinek, – jegyzé meg a fejedelem, – a rendeket együtt tartani.

– Ő jártas ember, – felelt Bucella. – Egyébiránt lesz, hiszem, annyi tapintata, a legérdekesb tárgyat indítványba hozni, s ezáltal a rendek figyelmét elfoglalni.

– Nem akarom, hogy az igazságnak e keserű, de szükséges cselekvése, foganatlan esdeklések által késleltessék. Gondolom, orvos! kedves dolgot teszek Isten előtt.

– Mikor ő szent fölsége a büntetői tisztet adta földi helyetteseinek, a fejedelmeknek kezeikbe: egyszersmind belátással is megajándékozta őket, mely szükséges a büntetés helyes alkalmazására.

– Hibázni emberi, Bucella! De ezek, kik szemben szeretetet, hűséget, hódolást színlettek, s mögöttem véres boszúra esküdtek, megérdemlik a halált. A gyávák!… azt gondolták, mindig nőtlen gyermekkel lesz dolguk. Hol van most Boldizsár bátyánknak kevélysége? A Szamosujvárról hozzám írt levele s a Kovasóczié, ama tanácscsal kész cancelláré, eléggé bizonyítják: mennyire megaláztattak. De hol késik Carigli atyánk?

– Ő, a mint famulusa, Cyrill mondá, ájtatosságát végzi ilyenkor a nagy egyházban, – felelt Bucella, – s ez nála hosszasan tart.

– A szemle, mely előttünk áll, nem is neki való; bár ő nézetimet helyben hagyja, – jegyzé meg a fejedelem.

– Az én lelkem távol van attól, nagyságos uram! – mond Bucella színlett alázatossággal, – ily fontos viszonyokba avatkozni. Szeretnék mint békeangyal fellépni s a barátság, egyezség szellemét a haragvó keblekbe lehelni; de magasb, szentebb érdek lelkesít s én az Isten legalázatosb szolgája… nem merek szent sugallásainak ellenszegülni; büntető ujját láttam akkor, midőn a pártosok elfogattak, az övét most, midőn egy részök bűnhödik s méltán bűnhödik! mert kedvesebb a pogány iga s nemtelen szolgaság előttök a szent atya áldásánál, a hatalmas Rudolf pártfogásánál s az istenfélő fejedelem akaratjánál, – utolsó szavait az olasz mély főhajtással követé.

– Sokat törődtem e terven, Bucella! – mond Bátori, kis szünet után. – A török jó szomszéd, ha fizetünk, nyugszunk; de ha ő hever, háborog a német: cselszövényei fújják az alvó szikrát hamupalástja alatt; ha pedig hozzá állunk, a török kezében vagyunk, már is koboznak tatárai határunkon, s ha Deli Markó nem állna őrt alvatlan szemekkel: a kóborló hordák hazánk veséiben dúlnának. De akármint fontolgatom a dolgot, nekem, ki az országlás nehéz terhét előbb-utóbb úgy is lerázom vállaimról, jobb hazámat keresztény fejedelem védelme alatt tartani, mint török járom alatt hagyni.

– Istenes a nagyságod szándéka, az ő felsége s a római szent atya áldása fogja azt követni. Most állandóság kell, szilárd állandóság.

– Oh, ne félj! – erősíté élénken a fejedelem, gúnynyal vegyült mosolylyal. – Ismerem én azon jó atyafit, Boldizsárt, ki minden hizelgései mellett örömest ülne székembe; ismerem a tanácsurakat, kik Szamosujvárra érkeztemkor kétszín hódolattal járultak előmbe, s kik addig nem látott fénynyel s pompával kisértek Szamosfalváról idáig; de az nap estve még egybegyűltek Kendi Gábornál, halált esküve fejemre.

Míg a fejedelem s Bucella így beszélgetnek, a kék őrsereg csapatokban gyűlönge hol gyalog, hol lóháton: s a dob egyhangú robaja tudatá minden utczában a fejedelmi parancsot.

A nép nagy sokaságra gyűlt a téren, kevés hézag volt már látható s a csoportozat komoly meglepetést árult el; – a mindig hangosb zaj s moraj fenyegető alakot kezde magára ölteni; heves kézmozdulatok valának kivehetők; a fa-alkotmányhoz közelebb-közelebb tódula a sokaság; csak egy merész vezető kellett, hogy a zsivaj tetté alakuljon.

«Szét az alkotmánynyal!» «Tépjétek össze a hóhért!» «Menjünk a Rása-háznak! ott Zsigmond Cariglinél!» Ilyenek hallatszának itt-ott; bár még a fejedelem fülihez nem juthattak.

Épen jókor éré e veszélyes mozgásban hullámzókat a fejedelmi parancs, melyet a csoportozó őrsereg, heves közbemunkálata által, sürgetőbbé tett. Előbb részenkint, utóbb nagy tömegekben kezdett a nép oszolni s egy negyedóra mulva a tér tisztán s néptelen állott. A magas fekete alkotmány látszott egyedül, s rajta a verespalástos, vért fagylaló nyugalomban. Körüle a testőrsereg tágas négyszeget képezett, melyben föl és le lovaglának a csapatok nagyjai, meg-megállva, vagy rendet parancsolva kinyújtott buzogányaikkal.

Közel a Rása-házhoz, egy sötét épületnek ősz kapujából jövének ki néhány barna, bő zekékbe öltözött csatlósok; fejeiken magas, fekete, tekert csákókkal; kezeikben széles élű, hosszú kopjákkal. Közöttük lépdelt csendesen, leeresztett fővel egy magas, erős férfiú, hosszú ősz szakállal; testét hófehér ing födé térdig; szárain meggyszín, gazdagul aranynyal terhelt nadrág volt, kezein s lábain nehéz békók csörgettek.

– Ez Kendi Sándor! – mond egy a testőrök közül, – hogy kell a tisztes öregnek így elveszni!

– Nyugtalan, heves öreg, – szólt a másik, – egyébiránt, nekünk mi gondunk rá!

Néma csend fogá el az őrcsapatot.

A fejedelem egykedvűleg nyúlt el a tágas karszékben.

– Bucella! – mond, egy fügét fölvéve a fatálból, – a fügék rosszak, mint az emberek; rosszak, mert ép, virító külsejök fűszeres illatot lehelnek; de belül rothadásnak indultak.

– Az öreg, büszke Kendi lép föl az alkotmányra, – suttogá Bucella, a térre tekintve, s nem ügyelve a fejedelem megjegyzésére, minő kevélyen tekint szét, mintha sajnálná, hogy ily kevés nézője van hős halálának. Ő sem kohol több tervet fejedelme vesztére, kit atyaként tanácsolni, vezérleni kelle, nem gonosz czimboraságba elegyedni vesztére.

– Két jó füge sincs, – szólt a fejedelem – Carigli atyánk tálában. Látszik, hogy magas falakról visszavert napsugárok érlelték boszujokban, nem a szép Olaszhon gyöngéd szelletei. Oh Bucella! mikor visz sorsom oda valahára e sok zürzavarból!

– Nincs többé! – mond Bucella, egészen elfoglalva az irtózatos szemlével – most mutatja fejét körül a vesztés embere.

– Hirtelen bánt vele, – jegyzé meg a fejedelem, arra nézve egygyel azon tekintetek közül, melyek borzadást s irtózást idéznek elő, durva, kielégített boszúnak villámit szórván.

– Nehéz a fejedelmi tiszt! – szólt Bucella, szemét hunyorítva erőltetett bánattal, – de égből szállt; s adja a seregek ura, hogy Nagyságod soká viselhesse még, az Istennek s anyaszentegyháznak díszére!

– Csak az erdélyiek is ezt óhajtsák! – viszonzá a fejedelem, dörzsölve homlokát, melyen sötét komolyság kezde szétvonulni.

– A czél szentsége igazolja a keserű útat annak elérésére, uram fejedelem! e vallás nemtője jóváhagyólag int Nagyságodnak. – Ha ez a párt elenyészett, akkor a jég meg van törve s több ellenkezéstől nem tarthatunk.

– Kit hoznak most? – kérdé Bátori, lopva tekintvén a fa-alkotmányra.

– Literati Györgyöt. A tudós úr nem oly bátran megy a hágcsókra, mint az előbbi,… ketten vezetik.

Egy-két percz mulva növekedő moraj hallatszék az ablakon be. Boszúság s harag vonult szét az ősz testőrök marczona képein, neme azon borzasztó komoly haragnak, mely oly fenyegető.

[Illustration: – Kit hoznak most? – kérdé Bátori, lopva tekintvén a fa-alkotmányva.]

– Mi történt? – kiált fölegyenesedve a fejedelem, lángba borult arczczal, – tulajdon testőreim hangja ez?

– Második csapásra esett el Literati, – felel Bucella, minden felindulás nélkül, – oly eset, mely kedvetlen, de nem első s utolsó sem leend!

– Ha végzi munkáját a hóhér, – mond a fejedelem indulatosan – Szamosujvárra vele! Nem szeretem a kínzást… Szágfi! – kiált mennydörgő hangon.

Szágfi belépett.

– Kornis Gáspár jőjjön tüstént!

– Az most lovagol a rendek közt, – szólt Bucella gúnymosolylyal, melyet a fejedelemnek sajátságos jószívűsége idézett veszélyjósló arczára, ha jól vehetem ki, – folytatá közelebb lépve az ablakhoz s összehúzva szemeit, mint ki röviden lát – mellette jő Keresztúri.

– A moraj szűnik, – szól a fejedelem, – maradhatsz Szágfi! No, – folytatá, arczát megcsipkedvén két ujjal Szágfinak – mit csinálnak a szép hölgyek Kolosvártt, hányat ismersz már?

– Keveset s csak az ablakból, nagyságos uram! – felelt az apród, majdnem reszketve, mint a ki ezen irtózatos pillanatban ily kérdést nem várt.

– Úgy kötél-hágcsóról gondolkozzál, fiú! – mond, vállára téve kezét Bátori – vagy lantról hogy ők jőjjenek le. Kiléphetsz Szágfi!

Szágfi eltávozott.

– A csend egészen helyreállott, – mond Bucella, – amott Bocskai lovagol a Torda-utcza felől.

– Kit vezetnek elő?

– Kendi Gábort, – felelt a kérdett.

– Nem mondottam-e, hogy ő utoljára maradjon?

– Már hadd menjen a többi után, – válaszolt Bucella, – elébb vagy utóbb… mit sem tesz.

– Jó! – mond a fejedelem, – Forrót s Iffiut a tömlöczben végeztetem ki.

– Félre, nyomorult! – hangzott a térről a szobába.

– Ki ez újra? – kérdé a fejedelem, kezére nehezkedve emelvén fel magát félig üléséből, szikrázó szemekkel.

– Kendi, mint látom, nem engedi szemét bekötni.

– A makacs! – mond Bátori, visszaereszkedve karszékébe.

– Félre, mondom! – hallatszott újra, – nehogy kettőnk közül te lásd előbb a túlvilág kapuját!

Zúgás terjedt a testőrök között:

– Nem kell bántani! ne kössék be szemeit, ha nem akarja.

Kendi rémítő nyugalommal állt a bakó mellett a magas alkotmányon. Minekelőtte letérdelne a végcsapást kötetlen szemekkel fogadni, a Rása-ház felé fordult:

– Gyermek-fejedelem! nem vagy távol ide, gyanítom, – kiált ismeretes, átható hangjával, – szálljon minden csepp ártatlanul kiontott vér reád s maradékidra, zsarnok kölyök, hetedíziglen.

Bátori szemére tapasztá kezeit, arcza vonaglott, boszú s harag dühe lobogott szemében, inte kezével.

– Végezz, hóhér! – sivított ki a Rása-házból a Bucella veszély-jósló hangja.

Egy-két percz mulva körülkerült, üstökön tartva, a Kendi testetlen feje.

Nemsokára megnyíltak az ég csatornái, heves zápor ömlött az alkotmányra, s a kivégzettek vérét mosta le. Ezt akkoridőben Kolosvártt ártatlanságuk jeléül vették.

FogadáS KöVetkezméNyei.

Szavamnak embere valék.

_Kind_.

Előbb láttuk Abafit a Mikola-ház erkélyénél ellovagolni. Margit ráismert azonnal, de igen kevesen mások Kolosvártt. Nehéz is lett volna ez annak, ki őt ezelőtt egy évvel látta; a hosszú, száraz, elkényszeredett arcz, lélek, szín s kifejezés nélkül, szép tojásdad gömbölyűséget váltott; a redőkbe vonult sápadt homlok redőtlen simává domborodott; a fésületlen összecsapzott haj fényes barna csigákban olvadt le vállain, s szemeinek veszélyes tüzök, vérmes karikáik eltűntek, s a szép, sötét, hosszú szálaktól fedett, tűzzel és lélekkel teljes szem parancsolni s hódítni látszék egyszerre. Kiegyenesedve férfias, hajlékony, kecscsel teljes termete, széles vállai, tartós erőre, karcsú dereka hajlékony ügyességre, kis kezei s lábai nemesb fajra mutatának. Így, mint most látjuk, nem volt szebb férfiú nálánál Erdélyben. Végigléptetvén az utczán, senki sem mehetett el mellette, többszöri visszatekintés nélkül.

Feljebb volt említve Abafinak egykor tett nyilatkozása, hogy három holdig mindentől elvonja magát, mi máskor szenvedélye volt. A mostani megjelenése előtt hősünknek Kolosvártt, fél évvel telt el a három hold, s a megromlott aljas Abafi – szavának embere volt.

Mi birta őt ennyi öntagadásra, nehéz érteni; azonban lélektani szempontból kiindulva, mégis megmagyarázható. Láttuk gondolatinak menetelét, s hogy neki estek, körülmények által történetesen tévén jót, már fogalma volt tett következményei közti különbségről. Ő akkor tájban, mikor e nemét a fogadásnak vagy inkább nyilatkozásnak tevé, semmi sem volt kevésbbé talán, mint nemes büszke; s így szinte bizonyosan állíthatjuk, hogy nem a nemes büszkeség sugallása, nem annak megmutatási vágya, hogy lelke erősebb szenvedélyeinél, birta őt ily szilárd ellenszegülésre maga ellen. Könnyen meglehet s valószínű, hogy durva dacz egy őt megszégyenítni akarót megczáfolni, ösztönözte őt kifakadásra, melynek egész terjedelmét maga sem gondolta meg; de ki levén már mondva a fogadás, egy neme azon álszégyennek, mely ha alacsony tett kivitelét igérte volna is, őt a fogadás megnyerésére szintúgy unszolná, erősíté s edzé szándékát.

Nem kis feladat volt ez oly embernek, ki nem írt, nem olvasott; gazdaságát ugarban hagyta, kinek elmés beszélgetés, barátságos közlés – élvezet nem valának, sőt ki a szó nemesb értelmében szeretni sem tudott.

Az első hét unalom közt tölt el. Nem egyszer kiálta valamelyik apródjának bor s kanták után. A kantát előhozták, olykor ajkával érinté karimáját; de eszébe jutott elvont gúnykifejezése azon arcznak, mely őt boros kantának, szivattyúnak nevezte s távol vetette el magától a teli edényt, hogy a padlón végig folyt annak tartalma. Az estéket, az átásított ment-jött nap után, az udvari pappal tölté el, vagy cselédeivel pörlekedve. Minden unalmára volt s óriási erővel vonák szenvedélyei a szokott helyekre s a szokott kedvtöltésekhez; de óriási erő volt e durva tőkében s nemes anyag, ha Isten és körülmény engedi, nagyra idomulandó egykor! s ezen őserő segíté őt, adott szavát szigorú szilárdsággal a legapróbb részletekig megtartani.

Néhány nap mulva Abafiban némi változás volt észrevehető. Jobban aludt, a sok éjszakázástól s a rendetlen élettől elgyengült test észrevehetőleg épült, a rég elmulasztott álom után. Ő egy nemét kezdé érezni azon könnyedségnek és vidámságnak, mely többnyire a rendes életet követi. Derültebben ébredt föl, nem tetszék élte oly unalmasnak; szinte meg volt lepetve azon tapasztalás által, hogy így élve boldogabb, vidámabb, erősebb. Ezen önkénytelen s a testi nedvek egyensúlyba jövetele által előidézett jólétnek más boldogítóbb, de szintoly természetes következése is volt. Cselédjei, kik eddig benne csak a házsártos, zsémbelődő, mámoros parancsnokot ismerték, nem viseltetének hozzá azon szívességgel, melylyel kegyes, gyöngéd, s engedékeny úr szokott szolgáltatni. Most többszöri jókedvét láták uroknak, mintegy újra születtek, kétszeres örömmel s készséggel teljesíték parancsait; meg volt cselekvésökben s alkalmaztatásokban iránta az a kiváló valami, a mit durva úr cselédjeiben hiába keresnénk.

Kezde Abafi, egészsége helyreállván, kedvet kapni munkásságra. Fogadása tiltá a lovaglást, vadászatot, s így azon egy-két nemesb szenvedelmet is, mely éltének mámortalan hézagait pótlák ki azelőtt. Az idő üres és hosszú kezdett lenni az épülő, erőteljes ifjúnak. Gazdasága után látott, előre bizonyosan csak unalomból s jobb híján, később némi növekedő ingerből, melyet nem tudott magának megmagyarázni; de melynek gyökerére a gondolkozó könnyen rátalál. A siker s halkkal szenvedélylyé váló kedvelése a mezei foglalatosságnak okozá ezt. Két hold mulva a vidékben kiméléssel kezdték az egykor megvetéssel vagy szánakozással kisért nevet emlegetni. Még el nem tölt a három hold s voltak, kik őt tisztelettel nevezték. Ki e változást, vagy inkább nemesülését kedélyének figyelmes szemmel kisérte, nem tagadhatá meg tőle nemét az önkénytelen becsülésnek.

Szerencséjére Abafinak, – mert mi sokszor vezetnek körülmények az életben! – udvari lelkésze világos fejű, helyes nézetű férfiú volt, sok észszel s tudománynyal. Ennek ily éleslátását nem kerülheté el az út, melyen hősünk haladott. Ő szerette az ifjút, kit sokszor horda ölében egykor, – valami atyai volt ezen indulatban; adott szavának megtartására ő biztatá leginkább, tudta oly móddal e szép, férfias elhatározást kiemelni, mely Abafinak hizelkedett. Egyetlennek nevezé a maga nemében, s sokszor állítá: ő az a férfiú, kitől minden nagy, szép és nemes kitelik; mert sok lelki erő van benne, csak akarnia kell. Ő figyelmezteté később jó kinézésére, újuló erejére s több következményeire a rendes életnek. – Olivér szerette az öreg szerzetest; előbb ezen indulat durva lelkében csak belérzeti, állati ragaszkodás volt megszokott lényhez, kinek híja terhelő lett volna, mint sokszor vagyunk egy öreg házi arczczal, melyet tíz-húsz évig látunk körülünk, s mely ha távol van, valaminek hijával érezzük magunkat. Sokszor hű eb vagy megszokott madárka s az udvaron árnyat szétömlesztő agg tölgy, hasonló hatást gyakorolnak. De e szokásos szeretet halkkal becsüléssé nemesült, kezdé előbb megszenvedni, később ízlelni, végre óhajtani a tiszteletreméltó férfiú társaságát; s ha néha a tudományos lelkész figyelmezteté őt arra, hogy Erdély nagyjai fegyverrel ellenség előtt, észszel-szóval a zöld asztal körül szolgálják honukat: bizonyos rejtett vágy keletkezett keblében, mely mindig erősebb, tisztább s nemesb alakban tűnt fel, honáért is tehetni valamit. Ily nemesedési fokon volt jelenben, midőn Kolosvárra érkezett.

Darab idő óta egy bájos fiúcska volt az Abafi udvarában, udvari lelkészének felügyelete alatt. Senki sem tudá, kié a gyermek; de a ki látta, védhetlen vonzalmat érzett iránta; Olivér szerfelett kedvelte s annak hév ragaszkodása érzéseinek higgasztására nagy befolyású volt. Ki legyen a fiú? gyaníthatjuk.

Már czíme a könyvnek tudatja, hogy szerzőjének nem czélja Erdély történeteinek részleteit megismertetni; azonban elkerülhetetlen azokról rövid, összevont említést tenni, mint a mely a jelen történettel sokoldalú összefüggésben van s némileg mérleg hősünk cselekvéseinek s viszonyainak megitélésökre.

Bátori Zsigmond visszakerülvén Kővárról, hol kevés ideig tartózkodott s azt gyaníttatá, hogy a fejedelemségről örökre mondott le, egyelőre mindenkihez a legnagyobb szívességet színlelé; de egyszerre megváltozott. Régen féltékeny aggodalommal nézte ő Bátori Boldizsárnak naponkint növekedő befolyását, melyet hadi gyakorlottságának, nagy műveltségének köszönhetett. Boldizsár deli, lélek s erőteljes férfiú volt, nagy gonddal neveltetve Bátori Istvántól, s ki fiatal korában beutazta Dán-, Norvég-, Angol-, Franczia- s Spanyolországot. – A fejedelem vagy valóban hitte, hogy élete ellen törekszik bátyja, vagy legalább félelmes vágytársat gyanított benne. Ennek következésében huszonnyolczadik augusztusban 1594. egy vasárnap délelőtt, némely oklevelek közlésének ürügye alatt a rendekkel, azokat magához gyűjté; s míg az urak az irományok olvasásával foglalatoskodtak: Király Albert s Fekete János a terembe léptek, kiket a fejedelem nevében foglyoknak nyilatkoztattak. Ezek voltak: Kendi Sándor és Ferencz, Iffiú János, mostoha atyja Bátori István, Boldizsár és Andrásnak, mint férje Mailáth Margitnak, az idősb Bátori András özvegyének; Kovasóczi Farkas, Kendi Gábor, Forró, Bornemisza s Gerendi János, Lónyai Albert, Cseszeliczki Boldizsár, Szalánczi és Literati György. – Bátori Boldizsár és Kovasóczi kevéssel azután Szamosujvárra küldettek; azon urak pedig, kiknek kegyetlen s törvénytelen kivégeztetésüknek tanui valánk, harminczadik augusztusban Kolosvártt veszték életöket; bár a fejedelem egyelőre Siger János és Huet Albert – a rendektől hozzá küldött követeknek megigérte, hogy velök törvény útján kívül semmi sem fog történni. – Azon nap, melyen a kolosvári téren a fa-alkotmány már hajnalban felállíttatott, még senki bizonyost a fejedelem szándékáról nem tudott. A nép, mint minden váratlan esetben, a térre gyűlöngött, ki egyet, ki mást gondolt. Azon néma gond sülyedt a lakosok elméjére, mely az embert ellenállhatlan nagy történetekkor szokta meglepni; hogy többen ki fognak végeztetni, gyanítá mindenki. S mivel épen azon tájban nevezetes havasalföldi rablók ültek fogva Kolosvártt, része a lakosoknak azoknak halálát jóslá.

De térjünk Abafihoz, benne sok bátorság volt; gyakori vadászatok, melyek abban az időben nem egyszeri életveszélylyel párosultak, lélekjelenlétét idézték elő, s azon nemét az önérzetnek s önbizodalomnak fejték ki, mely a bátorságot edzi és neveli.

Első zsenge fiatal évei őt épen romlottsága miatt helyzék durva aljas körökbe, hol megtámadásoknak, pór-bántalmaknak, gúnynak volt kitéve, s ezekre hirtelen kelle néha felelni vagy szóval vagy tettel; adós ritkán maradt az ily viszontorlással, s ez egyelőre benne gyengétlen, heves feleletre készséget fejtett ki.

Lassankint ezen aljas körökben sajátjává tett készség, minden gúnyt, a kikelést maga ellen visszaidézni, – elméjét elkészíté azon nemesb készségre is, mely a helytelen bántalmat méltósággal veri hátra; a feleletek neme nem nyert gyöngédséget mindjárt, csak elméje készséget, s így természetesen, mikor gondolkozása szebb irányt vőn, ez is nemesedni, higgadni kezdett. Abafi halkkal észrevette magában, hogy ő nemesebb tárgyakhoz is bír azon feleleti s észrevételi készséggel, melyet azelőtt durva tréfák visszatorlására használt csak.

E készség s természetes bátorsága, magyarázhatóvá s érthetővé teszik azt, hogy erkölcseinek szelidülésre indultok után, némi ingert sejtett lelkében, e tehetséget nagyobb, közhatásúbb esetekben is használni; sejté már, hogy ha egyszer életében azon helytelen álszégyent képes lesz legyőzni, mely őt közhelyeken szólástól tiltá eddig: ő a hon ügyében hasznos munkás részt veend. Meg volt az akarat benne Erdélynek akkori kétes viszonyaiba szóval s tettel beléelegyedni.

Volt társalkodási szavalásaiban, mióta rendesebben élt, valami folyó s természetes: örömest hallá őt az ember szólani. Lovaglási, vadászati, szerelmi történetecskéit vígan, szeszélylyel tudta előadni: s így a nagyobb dolgokbani szóláshoz is bírt már némi tehetséggel; a durva anyag – hogy úgy szóljak – megvolt, csak tisztulni, higgadni kellett annak.

Nevelése annyira el volt hanyagolva, mint láttuk, hogy ő keveset tudott; de szerencséjére, vettük észre azt is, hogy ő sok akarattal bír, hogy lelke lassanként önerejében kezde bizakodni, nem csodálhatjuk tehát őt, ha az elmulasztott évek ürét aczél-szorgalommal igyekezett betölteni. Nagy segítségére volt újra e szándékában nagy tudományú s művelt udvari lelkésze s még többel a Mikola-ház, melyhez vérség, szomszédság csatlák s ennek nemtője a remek, egyetlen Margit, ki iránt Abafi egy nemével a remegő, tartózkodó ájtatosságnak viselteték. Úgy állott előtte Margit, méltán, mint elérhetlen. Ha valaki neki azt mondotta, hogy Margit szeret: ő azt nem hitte s nem színlés volt e nem hivés; nem annak gondolása, hogy oly érzékeny s a szó legnemesb értelmében asszonyi lény, mint Margit, ne tudna szeretni, – nem! hanem azon czáfolhatlan meggyőződés lelkében, hogy nincs férfi, ki őt érdemlené, s különös merő képzete annak, hogy az érzések határa a Margittali érintésekben – a becsülés.

Bizonyosan érdekteljes Abafi lelkének e fényülése és simulása mindenki előtt, kit az erény, az erkölcsiség nemes föltételekre hevít, Abafi kezde lelkében ily érdeket önmaga iránt sejdíteni; s így azon hiedelem, hogy neki nemesülnie kell, s emberien szólva a tökély délpontját elérheti: szinte folytonos, szinte kedvencz képzetévé idomult.

Egy SzóNok.

Ki vagy, s kinek hínak.

_M. Cottin._

Abafi szállásáról, hol keveset időzött, az egybegyűlt ország rendei közé sietett.

Oly kétségben tudta Bátori Zsigmond a kolosváriakat tartani, mint fentebb láttuk, hogy senki sem gyanítá a fejedelemnek szándékát, s így a rendek az elfogott hon nagyjainak ügyökben szólának még akkor, mikor néhányan közülök már megszüntek élni.

Abafi volt első, ki fölkelt. Minden szem rábámult; nagyobb része az ott levőknek nem ismerhete rá; oly nagy volt a mosti s egykori Abafi közt a különbség. Egyszerű fekete selyem kamuka dolmány, mellény s nadrág födé deli, mérték- s idomteljes tagjait oly keskeny készülettel, mely szinte láthatlan volt. Csak szép-őseitől rámaradt, drága kövekkel terhelt, görbe kardja láttatá benne az agg Abafi-ház gazdag ivadékát.

Bátran kelt föl helyéből; nagy, lelkes szemei körülszárnyalták a rábámuló sokaságot. Neme azon habozásnak, mely szinte félelemmel párul első felszólaláskor, nagy gyülekezetben, lepte meg őt; arcza elhalaványult, komoly kétkedés vonaglott keresztül vonásain; szemei előtt, mintha hálózva lennének, szikrák szökdeltek, s a nagy, tágas egyház boltjairól, úgy tetszék neki, – mintha az embertömegre alant sűrű köd ereszkednék.

Rebegő volt a hang, melylyel megszólalt, de azon lelki erő, mely fővonása volt lelkületének, halkkal győzedelmes lőn álfélelmén és álszégyenén. Mindig teljesebbé, mindig érczesebbé vált hangja, s végre minden szava a szép gót egyház legtávolabb rejtekeiben is hallható s érthető lett.

Tiszta, minden keresettségtől ment s egyszerű volt előadása. Nem kárhoztatá a fejedelemnek azon óhajtását, hogy keresztény frigyeseket keressen; kivánta, bár a szelid, égből szállt vallás mindenhová terjeszthetné szárnyait, boldogítva s közelítve embert Istenhez. De épen e tiszta, égből szállt hitből huzá ki bizonyítványait; adott szó s eskü megtartását e vallás parancsolja. Leirá röviden azon nyugalmat, mely Erdély völgyein terjedt a bölcs Bátori István idejében, – s minő jó s nyugalmas szomszéd tud az ozman lenni, ha kivánatai teljesülnek; mennyiszer engedett, hol tisztán tudta Erdély a teljesítendők lehetetlenségét bebizonyítani. Eleven szinekkel festé azon hatalmat, mely ha felizgattatik, oly sokszor vesztére volt a honnak. Kinyilatkoztatá, hogy jelenben is az erdélyi rendek habozása s a fejedelemnek ismeretes szándéka, a török iránti hitet megszegni, tatárok csordáit csalta az országba; végre a természet egyszerű szavaival azon ínséget, melyet a tatárfutások okoztak; családokat s egyeseket nevezett, kik örök fogságra s szolgaságra jutottak. S ha, – mond – van egy párt országunk megszaggatott keblében, mely az adott eskü iránti hűségből s a közel veszélytőli tartástól ösztönözve, nem örömest áll vagy állott a fejedelem óhajtására: oly bünös, oly kárhoztató-e? – Tagadá, hogy azok, kiket a fejedelem fogságra vettetett, élete ellen törekedtek volna; azon őszinte hódolás, visszatértekor Kővárról, eléggé bizonyította, mily készek a rendek választott fejedelmöknek hódolni. Lélekkel s erővel teljesen tére ki a hős Boldizsár, a lelkes Kendiek, az Iffiú és Forró dicséretére, s kérte a rendeket, hogy követség által igyekezzenek a veszélyt hátráltatni, mely fejök fölött összevonult.

– Ne féljen, – mond szép hévvel szavaiban s lelkes kifejezéssel arczában, – a Bátori István unokaöcscse Erdélyben; vonjunk érczfalat: a hűség, a magyar bizalom s egyezség érczfalát a fejedelem körül; de ő is feledje a múltat, adjon bizodalmat bizodalomért. A fejedelmi jogok legszebbike, megbocsáthatni a vétkesnek vagy tévelyedettnek; s kiket ellenségeinek hitt, barátjai lesznek! s ám legyenek! mert nagy szükség lesz közös akaratra s erőre, ha a török ellen hitet szegünk, ki emelt karddal áll készen határainkon.

Minden ember bámúlt Abafira; nem az egyszerű beszéden, melyben sem erő, sem bizonyítvány elég nem volt a körülmények veszélyes nagyságához képest: de a bátorságon s nyílt egyenességen, melylyel Abafi ily veszélyes időben, midőn vélemények különbsége a vesztőhelyre vitte Erdély leglelkesebb férfiait, szólni mert.

Többen is hallaták véleményöket, többnyire a kivégzendők ügyében; s a gyülés határozata szerint, számos követség járúlt a fejedelemhez.

A hirtelen zápor megszünt, az ég tiszta volt újra; a Kendiek, Forrók, Literati stb. megszűntek már élni, mikor a követség a Rása-házhoz érkezett, számtalan sokaságtól kisértetve. – Bátori kijött eleikbe; Carigli állott mellette, egyszerű szerzetes öltözetében, komoly tekintetű férfiú, szabályos római arczczal s mély tüzű szemekkel és Bucella, a fejedelem házi orvosa. Testőreinek szoros félköre képezett kék, zordon medvebőröktől átfonott falat háta s oldalai mellett. Abafi szólalt fel újra, az őt remegve s ijedten követő sokaság közül. Nyers, élénk, érthető volt már hangja s szemében a lelkesedés szép tüze lobogott; hajtott fővel kezdé beszédét, inkább mellére a fejedelemnek, mint arczára sugárzó szemekkel; de később halkkal fölegyenesedék, s úgy tetszett, mintha magasról tekintene le az őt körülözönlő sokaságra; a ki itt ismeretlen, őt tartaná a fejedelemnek: annyi méltóság, annyi fönség lebegett egész férfiasan szép alakján.

Azon bátor tartással s szép, teljes hanggal, mely úgyszólván minden Bátorinak sajátja volt, szólt a fiatal Zsigmond a követséghez.

Kinyilatkoztatá, hogy a kivégeztettek vesztére s életére törekedtek, méreggel, tőrrel, fegyverrel szándékoztak őt kivégezni, a tatárokat akarták az országba hozni; hogy a magokat kisebb csoportokban a széleken mutatni kezdő tatárok is az ő biztatásokra jöttek. Mindezeket, mint igéré a fejedelem, oklevelekkel fogja bebizonyítani; de a mi soha sem történt meg. Egyébiránt kérte, hogy ne nyugtalankodjanak, mert ő erőszakot nem kiván tenni; sőt a mint hiszi, több szüksége van a rendek hűségére s együttmunkálatára a török ellen, mint hogy őket el akarná idegeníteni.

Komoly tünődéssel és sok veszély előérzetével széledtek haza a jöttek.

A fejedelem Abafihoz fordult. – Mi a kegyed neve? – szólt azon a rezzent, megvető hangon, melylyel nagy urak szoktak valakit megszólítani, ki előttük kellemetlen, s kinek mutatni kivánják egyrészt hatalmok s helyzetök föntebbségét, másrészt azon kicsinylést, mely oly szégyenítő és sértő egyszersmind.

– Abafi Olivér – felelt a kérdett szerényen.

– Abafi Olivér! Még emlékezem, – mondá a fejedelem, hosszú tekintettel végig jártatván szemeit Abafin – egyre; Olivér – igen, igen; de az nem kegyed! a Gedeon fia? egy neveletlen, vesztegető, aljas ember, kit csak rossz híréről ismerünk?

– Nagyságos uram! – válaszolá Abafi, nem rejthetvén el megszégyenülését, melynek lángja körüllobogá arczát, – hiszem, hogy valóban nem azon Abafi Olivért látja maga előtt, kiről a hír talán nagyítva, de nem egészen igaztalanul, annyi rosszat hoza Nagyságod elébe. Legalább azon erős elhatározott akarat él keblemben: magamban soha amaz aljas Olivérre nem ismertetni.

– Értem, – viszonzá Bátori tetszhető megvetéssel vonásaiban; – egy megtért juhocska! igen – folytatá gúnymosolylyal, az ilyen mindig kedvesebb a nyájőrnek! De ha még a tökélyhágcsón nem haladt kegyed oly magasra, hogy jó tanácsot be ne vehessen: jusson eszébe, hogy az egyszer eltévedtet szemmel szokták tartani, s hogy – bármi nyájas legyen, nem üdvös a kolompot nyakába kötni, nehogy a nyájt maga után téveszsze.

Abafi értette a vágást, melyet a fejedelem szavai foglaltak magokban.

– Minden óhajtásom az, – felelt szelid hangejtéssel, rezzentségét magába fojtva, – hogy tetteim ismeretesek legyenek, nagyságos uram! még a rosszak is, mivel azoknak megemlítésök vagy kárhoztatások nem fog süket fülre, nem zárt kebelre bennem lelni. A kolompra nem vágytam soha, s nem is engem, a serdülőt, érett férfiakat illet az, – folytatá czélzással teljes tekintetet vetve a fiatal Zsigmondra.

A fejedelem rövid főhajtással érteté Abafival, hogy távozhat.

Volt valami e veszélyt jósló főhajtásban s a sötét tekintetben, melylyel mintegy átszegé Abafit.

– Még egyet, – mondá hirtelen megfordúlva, s igen közel lépve Abafihoz, lángba borúlt arczczal s átható hangon: – El ne felejtsd, ifjú barátom! hogy a tévedt juhra, ha valaki kolompot kötne, le szokták tépni nyakáról s a hirtelenség miatt – folytatá a kegyetlenség sajátságos mosolyával, – néha a nyak is oda vesz!

A fejedelem hirtelen eltávozott. Abafi néhány perczig gondolkodva állott még, azután a Mikola-ház felé vevé utját.

[Illustration: – Még egyet! – mondá hirtelen megfordulva s igen közel lépve Abafihoz…]

VendéGlő.

Kész a vacsora.

_Balsac_.

A Torda-utczából jobbra kanyarodik be egy keskeny, tetszetlen utczácska, a kolosváriak szólásmódján sikátor, az úgynevezett Búza-utcza, melynek közepe táján egy magas, kiálló födelű, hosszú alházban lakott Gúti Mózes uram, kit már egyszer pillanatra láttunk: becsületes, középrendű polgár, s első kovács Kolosvártt, hű nejével, Orsolya asszonyommal. – A műhely a háznak jobb végén volt, nyitott, égés jeleit s a korom bélyegeit előtüntető, rosszul összerótt ajtajával, melybe betekintve, a széles, több mázsányi üllő, a tűzhely izzó szeneivel s hűtő mocsárkával s a két nagy, hatalmas tüdejű fuvók valának kivehetők; körülök több kormos, széles vállú legény sürgött, nehéz munkájokat könnyű kénynyel folytatva, s hol durva, a torokból gajdolva bús czifra dalokat, hol szurkos ajakkal fütyölve s nevetközve.

Ezen egyszerű s a mint látszék, gonddal meszelt, s az említett szégyenoldalt kivéve, tisztán tartott háznak bal végén nyílt a tágas kapu, egy tekintetet engedve a jobbra nyiló ajtóra, melyhez két idomtalan kőlépcső vezetett, s az udvarra hosszú zárt szinével, s előtte feltornyozott fahasábokkal. – A ház közepét hosszú kisded ablaksor foglalá el, vértezve sűrű, czifra rostélyoktól, melyekről mint önművéről Gúti Mózes uram nem kis véleménynyel volt; s a hányszor háza előtt elment, olyan «anche io sono pittore» neműt gondola.

Történetünk korában csapszékek, korcsmák, méhserszugolyok s több ezekhez hasonló aljasb gyűlhelyek voltak Kolosvártt. De a magyar vendégszeretetet-gyakorló számos úri család szükségtelenné tette a vendéglőket. Azonban, mint tudjuk, van egy neme az embereknek, mely inkább szeret parancsolni, mint magát máshoz alkalmazni, s főként mikor mulat, a feszességet gyűlöli; még azon nemét is, mely csupa szívességből, s az ember iránti gondoskodásból, marasztásból stb. áll. Ezekre számitá igen okosan Gúti Mózes uram azon tervét, hogy házánál jó fizetésért, gyűlések, ünnepek s farsangi hetek alkalmára, terített asztalt tartson; neje főzte ízes kolosvári étkekkel, főként káposztával s a már akkor ismert kolosvári kenyérrel s a vidék legjobb boraival rakottat. A magyar konyhának középrendű malasztjaival, az akkori csemegékkel, mint székely s tordai pogácsa, mézzel készített gyümölcsök, méhser s több effélékkel tuda mindig udvarlani vendégeinek. E bőség, a gazda vidám szívessége s Orsolya asszonynak ismert konyhai nézetei, ismeretei, asztalát ritkán hagyák vendégtelen.

Egy az utczára ablakzó hosszú terem volt e nem egészen haszonvágy nélküli vendégszeretetre szánva. Hosszú, keskeny tölgyasztal, mindig tiszta, bár nem finom abroszszal terített; magas kemencze, négyszegű kályhákból összerakva s farostélytól védve, több szalmaszék, néhány kis lócza, melyekre a vendégek lábaikat helyzék, s egy rostélyzott pohárszék, felül üvegkarikákkal berakva, s alul három széles fiókból álló – egésziték ki az egyszerű bútorozást, két kisebb asztalkával, a jövőmenő ivók számára. Két ajtajának egyike a kapu közébe, másika az udvar felé nyuló mellékszobába nyílt.

Három nappal az előbbi szakban történtek után látjuk Orsolya asszonyt tiszta kötővel s egy rakás közönséges tányérral az asztal körül sürögni. – Mózes uram verejtéktől fénylő homlokkal érkezett nem rég a műhelyből s a kemencze közelében álló rostély mellett ült tág szalmaszéken, lábát egy kis lóczán elnyújtva. Fényes bőrsipkája félre volt vágva fején, melylyel le-lemártogatott a padló felé, mint a kinek szemhéjain önkénytelen álom mákjai nehezkednek.

Míg Mózes a cyclopi munkát hevergeté ki, addig neje czifra keskeny szalmaszőnyegecskét gombolyíta az asztal közepére, s óriási nagy kolosvári kenyeret helyezett közepére; sótartók s néhány czifra kancsók állák körül az Orsolya asszony sütői remekét. – Már a gazda egészen elszenderedék, midőn hű nője a pohárszékből egy tányér keskenyen vagdalt, s csinosan felmáglyázott székely pogácsát vett ki s azt az asztalra helyzé. Míg így nagy gonddal készűlne a közel vacsorára s a tányérokat rakosgatná: a kis Tóbiás, a ház örököse, holdvilág képű, alig kilencz évű piros gyerkőcze, lopódzék be a csenddel nyitott ajtón, s az asztal alá suhanván, míg anyja előre-hátra tipegett, nagy ügyességgel kezdé a székely pogácsa szeleteit lesikkasztani az abrosz alá. Ez darabig szép sikerrel folyt; azonban egy ügyetlen odanyulás a máglyát kihozván egyensúlyából: az egész mesterséges, eddig csak apadó építmény halk csörgéssel összeomlott. Ezt hallani s a félig nyílt ajtón kisuhanni, Tóbiásnak egy pillanatába került. A csörgés oly észrevehetlen volt, hogy Orsolya asszony tágúlt fülhártyáit kikerülé. Néhány percz múlva játjuk a kis csenész gömbölyű arczát az ajtón betekintgetni s nemsokára a szürke czirmos, egy öreg házi eb, kullogott be a gyermektől nógatva.

Arra az oldalára az asztalnak tekintvén később Orsolya, hol a mézes építmény állt, tüstént észrevette a romlást s egy légyverővel a jámbor czirmost, melyre egyedül lehet gyanúja, hangos szidalmak közt kiugratá az ajtón.

– Ej kincsem, – mondá fölébredve s szemét dörzsölgetve Mózes, – mi a manó baj van megint? Egy pillanatig sem szunnyadhat az ember a nehéz munka után!

– Kedtől, – szól boszúsan Orsolya, – az egész asztalt elhordhatnák! Nézze csak, mit művelt az öreg czirmos; nem is tud az már egyebet, csak enni s aludni.

– Hagyd szegényt! eleget tett, míg megvénült; hadd heverjen már ő is; de – folytatá az ablakra tekintve – késődik az idő, még egy vendégünk sem érkezik.

– Ma kettővel mindenesetre kevesebb lesz, – jegyzé meg a nő. – Nem hiszem, hogy Abafi és Betlen urak eljönének a tegnapi vita után. Csak azt bánom, hogy benn nem lehettem; bizony csendesebben végződött volna. Ked csak a szemeit mereszti; pedig a házi gazda dolga a rendet helyrehozni, – zsémbelt Orsolya, összerakva a mézes szeleteket s feltéve a pohárszék tetejére.

– Így la! – mond – ide csak fel nem ér az orra czirmos uramnak.

– De affélékbe nem elegyedem, – felelt kényelmesen elnyújtva lábait Mózes; – nehogy rám is kerüljön a sor. A ki pert oszt, ritkán teheti a nélkül, hogy egyiket vagy másikat meg ne sértse. Eddig az a részrehajlatlanság, melylyel szenvedőleg viselém magamat, tartá fenn becsületét házamnak vendégeim előtt. Aztán Orsolya, egy-két szót én is szólottam békéltetve, kérő hangon; de mit ér főként Abafinál! hallgat is az okos szóra, ha tele a feje.

– Hát tegnap tele volt? hiszen a mióta ide jár, e napokban – úgyszólván – ő volt az az, egy, ki mindig józanon ment haza és rendesen viselé magát, alig ismertek reá a többiek. Emlékezik-e még ked, taval, mikor itt az asztalra vetettünk neki meg Vas Mártonnak ágyat, s reggel egyik sem tudta, hogy jött ide?

– Igen ám! no mi igaz, igaz, Abafi nagyot változott; de tegnap aligha nem szállt az utolsó pohár a fejébe; hiszen úgy felpattant Betlenre, hogy mindnyájan azt hittük, az ablakon röpíti ki.

– Hm, hm! – mond Orsolya, – s olyan csekélységért; hiszen mi rossz van abban, ha valaki egy hölgynek falut igér csókjáért?

– Rossz? – szólt a gazda mosolyogva, – teringettét! nemhogy rossz volna, anyjuk, sőt jó! s ha minden csókodért falut adnának, enned sem maradna idő.

– Bohó! – mond ez, összeillesztvén képét, egy szemérmes tekintettel, – de talán nem is az bántotta Abafit. Ugyan mondja ked, miként volt az egész dolog; tegnap úgy elhadarta, hogy egy szót nem tudok belőle.

– Betlen és Abafi a szép asszonyokról beszélgettek, – felelt Mózes ásítva, ki egyet, ki mást dicsért. A Mikola-ház jött szóba. Vetted-e észre, – mond Betlen – a kis Gizellát Mikoláéknál? égnek nincs szebb angyala nálánál!

– Gyerek, – felelt a másik, – szép, de ügyetlen; megszólításomra fülhegyig felpirul, s ha reá tekintek történetesen, úgy lekapja rólam szemeit, mintha bünt követett volna el; s aztán a Mikola-háznál ki vehetné őt észre!

– Igaz, – mond erre Betlen, – neked, csak egyre van szemed ott, Margitra. Az ízlés nem rossz. Tudok valakit, ki egykor azt nyilatkoztatá, hogy egy csókjáért Margitnak kész, választva, egy falut adni. Nekem nincsenek oly bőven faluim, de egy öreg telket magam sem szánnék.

Erre összeránczolá Abafi homlokát.

– Elég! – mondá.

De Betlen folytatá: – Nem szánnék; de a csóknak azon hosszúk – negyedóráig tartók – egyikének kellene lenni.

Elég! – szólt újra, fölkelve helyéből Abafi, lángoló arczczal. – Betlen! ha barátok akarunk maradni, több tisztelettel szólj egy asszonyról, kinek én nevét sem merem hiába felvenni.

– Te tréfálsz! – felelt Betlen, különös tekintettel jártatván végig Abafin szemeit, melyben inkább valami kihivó, mint engesztelő látszaték. – Nem remélem, hogy itt az oktató szerepét akarnád magadra venni; s mi sértő lehet abban, ha Betlen Mikola Margit csókjára vágyik?

– Sem én, sem Betlen! sem Isten, sem ember! ha csak nincs szándéka oldalom mellett vesztegelő törököm vasával ismeretségbe esni. Készen áll az mindig – mond Abafi mind arczának kifejezésében, mind egész tartásában dühösen, – ellened gyermek, s azon kérkedő szájhős ellen, kinek azt hiszem, több a faluja, mint józan esze!

– Ez furcsa! – kiált fel Betlen, – s a mint látom, a dombai bor szól belőled; de hibázasz, ha véled, hogy Betlen valaha Abafi előtt hátralépjen: jó magyar vas lóg oldalam mellett s a te pogányodnak megfelel mindig. Csak a másik ne feleljen meg neked oly hamar; annak több vasa áll készen.

Az ily nyiltszivű nyilatkozók számára a falut Bátori Zsigmond ajánlotta. De nyugodt lehetsz, tőlem meg nem hallja.

– Ő, vagy akárki! – felelt Abafi durva kitöréssel. Így váltának néhány pár szót még, s kirohantak.

– Hm! sopánkodott Orsolya, – sajnálom, hogy házamnál történt; de azt hiszem, Margit mélyebben nézett az Abafi szemeibe… s ez az oka.

– Kell is – mond fejbillentve Mózes, – neki az oly úri nő; ő nem igen válogat!

– Ki tudja, ha igaz-e? Én nem tudok Abafiról annyi rosszat hinni, a mennyit róla mondanak. Valami szeretetreméltó van abban az emberben, s ked maga ellen szól; még tegnap, hogy eldicsérte.

– Az igaz, – viszonzá Mózes, – hogy más ember, mint csak egy évvel ezelőtt; de még sem jó vele egy tálból cseresznyét enni, mint tegnap vevém észre. Egyébiránt a dolog nem ütne szeget fejembe, ha az a különös két ember, ki darab idő óta estenkint negyed kapuját iszsza amott a kis asztal mellett, nem lett volna jelen; ezeknek különös gondjuk van Abafira, mindig szemmel tartják.

– Ki tudnám én találni, – jegyzé meg suttogva Orsolya, kik azon sötét képű emberek; de jobb hallgatni.

Az öreg fölkelt helyéből, halkkal folytatván, mintha félne, hogy valaki meghallja. – Csakugyan igazad lehet; de vajjon mit véthetett Abafi, hogy ily gonddal kisérik lépteit?

– Nem hallád? – mond Orsolya, némi felsőség szellemét sugárzó arczczal, mint ki érzi magában, hogy figyelmét semmi sem kerüli el, hogy a fejedelem szándéka ellen szólott a gyűlésben? az olyan embert most szemmel szokják tartani.

A Kis TóBiáS.

A világ egy büzhödt mocsár.

_Shakespeare_.

Még tovább is folytatná talán a házaspár beszédét; de a nyílt ajtón Betlen, Kenderesi, Tolcsvai s többen jövének be s otthonos könnyűdséggel tevén s vetvén le jobbra-balra a székekre s a pohárszék alsó széleire süvegöket s kardjaikat, helyet foglalának az asztal körül. Orsolya asszony figyelmes szemmel nézett Betlenre, kinek jobb karja fekete kendőn nyugvék nyakáról, azután étel után látott. Mózes gazda is az üres kancsókat kezdé szedegetni az asztalról.

Az egész társaságon azon neme volt a komoly elszórtságnak, melyet egy szomorú közhatású eset szokott előidézni: s bár a jöttek közt volt néhány, ki a közdolgokban részt nem vett, s lelke nem ismeré azon együttérzést, mely egyenesen történt bajt közössé varázsol, még sem hangzék az öreg kovács szobájában a könnyelmű tréfa viadal, s azon vidor zaj, melyet máskor a Torda-utcza szögletéig lehete hallani.

E komoly odabámulást egy veszélyes időszak történeteire, könnyen megmagyarázhatja az, ki a három nappal ezelőtt történtekre visszaemlékezik. Erdélyben majd minden családot vérségi s baráti kötelék olvaszt össze; s így ritka volt, ki vagy rokonát vagy barátját ne siratta vagy féltette volna. Komoly, tompa tünődés s a boszúnak, a rezzentségnek egyes kitörései, hatalmas indulat-kiömlésekben nyilatkozának egyelőre, úgyszólván mindenki kárhoztatá a fejedelem tettét, és szomorú előérzettel edzé szívét több hasonlókhoz. A fájdalom s a meglepetés első sajgó szívszorulatai tágúlván, kiki szokott élte fonalát fűzé odább, a fiatalság régi gyűlhelyeit kezdé látogatni; de az azokat más körülményekben körülsugárzó élénk kedvcsapongás hibázott.

Orsolya nemsokára, párolgó tálakkal raká meg az asztalt.

Tolcsvai szembe ült Betlennel, kinek arcza halványabb volt a szokottnál. – Farkas! – kezdé ez a részvét kifejezésével szép vonásaiban, – mély-e a seb, melyet kaptál?

– Szót sem érdemel, – felelt Betlen, – csontot nem sértett, s anyámnak csalhatatlan gyógyszere már is sokat könnyített fájdalmamon. De hol Abafi? nekem igérte ide jöttét.

– S ő sértetlen maradt? – kérdé Kenderesi, egy komoly tekintetű szőke ifjú, gazdálkodván magának az előtte párolgó tálból.

– Most igen, – felelt nevetve Betlen, – hatalmas vágást ejték vala karján, de kardom lapjára fordúlt, s a felelet reá ez volt, – folytatá, karjára verve tenyerével.

– Én az Abafi bátorságát s erejét, – jegyzé meg Tolcsvai, – tudom becsűlni; megvallom, ha azon neme a bátorságnak, mely a kar erejében áll csak, egyedül létezik, mintegy elszigetelve, s a bátorság más nemesb nemének hiján, nem sokat tartok róla; a durva gladiatort csak megvetni tudnám.

– Hibázasz, – szólt Betlen, – ha benne csak gladiatort látsz; ő a szó nemesb értelmében is tud bátor lenni: mutatja azon félelmetlen nyilatkozás a gyűlésben, s a fejedelem előtt, mely adja az ég, vesztére ne vezesse.

– Én egyszer bámúltam lélekjelenlétét, – mond Kenderesi. – Tudod-e Tolcsvai! a belényvadászaton, midőn egy folt belényt azon borzasztó magasságról a mélységbe ugrattunk? Ő legelül volt, szélsebességgel űzött két belényt maga előtt emelt kopjáival, midőn hirtelen, alig két lépésnyire tőle, ásíta az örvény feléje. Én közel valék s elveszettnek hivém. Ekkor hirtelen kantárrántással ada más irányt lovának, s mentve lőn. De ím itt jő, Isten hozott Olivér! jer közénkbe! csillog a piros bor a kancsókban előttünk, s van ok búfeledésre, jer!

Abafinak egész tartásában valami különös volt; a ki őt tegnap látta, alig ismert volna reá. Egyszerű barna zekéje nyitva állott ingének felső részével, s láttatá széles domború mellét; kardját egy szögletbe veté, veres süvegét az asztalra; arcza lángolt, szemei szikráztak, leveté magát egy szalmaszékbe, közel Betlenhez, némán nyújtva kezét neki különös kifejezéssel arczában, melyben részvét s vad dacz valának vegyűlve.

– Isten köztetek! – mond Tolcsvaihoz fordúlva. – Igen, bort ide! és sokat!… Mit is tehetünk jobbat! – mond vad kaczajjal. – Rossz ez a világ! gyáva és aljas. A ki itt jobbúlni akarna, csörgő süveget kellene rakni fejére… Bort, mondom, bort!

Betlen s a többiek bámúlva szegezték reá szemeiket.

– Mi lelt Olivér barátom? – mond első, – szólj! Mióta vér folyt közöttünk, szorosabban van szívem hozzád csatolva; felelj, mi a baj!… Őrt álljak-e egy zordon éjjel helyetted? vagy megvíjjak tízzel éretted? mi bánt?

– A világ, az emberek, magam, s minden, – felelt Abafi, az asztalra ütve öklével, hogy a kanták tánczoltak körüle. – Egy fejedelmi gyermek öleti le hazánk első férfiait; egy gyermek szabja árát a Mikola Margit öleléseinek, melyek ördögöt istenítnének.

Betlen fölemelkedett helyéből, kérdőleg függesztve szemeit a szólóra.

– Nem téged értelek! – mond ez, kezet nyújtva, hah, – pokol! hogy ezt kell látnom s tűrnöm! Gyáva félelem fogja el az ősz férfiakat, kik a had viharai közt váltak azokká, s mind ez kiért, miért?… Ah, hagyjatok hallgatnom, mert szégyenleni kezdem, hogy rokka helyett kopját szorítok markomba… Bort, mondom, bort! – s az előtte álló kancsót felragadván, utolsó csöppig kiüríté s egy szögletbe vágta, hogy cserepei szétugráltak a szobában.

– Ördögöt! – kiálta fel Tolcsvai, – te hadat izentél az emberiségnek, Olivér? Tudod-e, hogy veszélyes időkben kell helyt állani az észnek. Hideg erő s fontolás ellenmérge az erőszaknak, nem boszú, mely szavakban árad; s nemde, Abafi vér foly ereidben?

– Értelek, – felelt Olivér, – az Abafiak hűsége ismeretes. Nem gyűlölöm én Bátorit; de irtózom tetteitől, melyek minden szívet elidegenítnek tőle; s gyűlölöm Gesztit, az olaszokat, kik körüle sürögnek s elébb-utóbb vízre viszik a habozó, ingatag fejedelmet… Legyen hideg, ki tud; én nem tudok. Egy pokol lángja feszíti keblemet, s a mit visszafojték óriási erővel öbleibe, most tör ki.

– Tudod-e, barátom! – szólt közbe Kenderesi, – jó lesz egy kis higgasztóval élni; ha forrásban a vér, hűtni kell: hűlt erő az igaz erő.

– Bor, – mond Abafi, – s szép leányok! ez kell nekem most, nem egyéb.

A fiatal urak tovább is folytaták beszélgetésöket. Olivér lángolt; minden szava, minden mozdulata különös elegyét képezé a férfias méltó rezzentségnek, s nem-férfias gyáva panaszkodásnak. A bor nem könnyen ártott nekie: de még is jelenben némi hevülést érze tőle.

Míg így beszélgetének, a kis Tóbiás besurrant az ajtón, s azon figyelmet, melylyel Mózes és Orsolya a beszélgetőkre ügyeltek, vagy megállva hátaik mögött, vagy kifordúlva kivánataik teljesítésökre, igen tudta használni; szétjártatá nagy kerek szemeit a szobában, az asztalon, a székeken, az ablak párkányain, míg végre a pohárszék tetején biztosított mézes máglyán nyugodtak meg, mely vágyainak világító tornyaként pillongata reá, a magasból. A kis Tóbiás azon csintalan összeszedésével arczának, melylyel a gyerekek a figyelmet kivánják kikerűlni, emele föl egy faszéket, s közelíte vele a pohárszékhez, megmegállva, s ha anyja vagy atyja arra tekintének, a szék elébe vonúla, hogy kis termete azt elfödje. Így haladt ő halkkal, míg czélt érve, széke a pohárszék közelébe volt helyezve. Ekkor hasonló ügyességgel a kis lóczák egyikét emelé föl s a székre illeszté. Így a hágcsó készen lévén, csendesen fölmászott előbb a székre s onnan a kis lóczára, emelt karral próbálgatván, ha elérheti-e a tányért.

Míg a kis Tóbiás ily csellel igyekezett a czirmosra kent csínyben újra részesűlni: ifjaink az asztalnál nekihevűltek már, főként Abafin egészen látható volt, mint igyekszik elméjét elszórni s magát hajdani szenvedélyeinek átengedni. Nemsokára hangos hahoták s nem a legillendőbb tréfák válták föl a komoly indulatok kiömlését, mint ilyen helyeken, s bor közt gyakran történik.

Ekkor nyilt meg az ajtó, s két férfiú lépett be leemelt süveggel, szótlan foglalva helyet egy kisebb asztalnál. Az egyik barna, nagyszemű öreges ember, egészen kopasz homlokkal, bal szemét fekete szalag borítá s állát hosszú, széles, sűrű szakáll födé; fekete dolmány simúlt izmos tagjaira, melynek nagyobb részét egy bő, sötét színű köpenyeg burkolá el: a másik fiatal, hadi tekintetű ficzkó volt; mindkettőjöknek álla sötét kendővel lévén körülkerítve, vonásaikat csak félig lehetett kivenni.

Orsolya mérges tekintetet vetve a bejöttekre, valamit sugott férje fülébe. Mózes azzal az arczkifejezéssel, mely a kénytelen szívességet jeleli, lépett közelebb hozzájok, kik halk hangon bort és sajtot parancsoltak.

Míg a tisztes kovácsné a vett parancs teljesítésére sietett, Kenderesi fölkelt az asztaltól. – Barátim! – mond, – tudok egy jó helyet közel a vár falához a Közép-kapu felé, Sára asszonynál, hol jó bor s szép leányok, jámbor teremtések vannak. Itt, – folytatá, megvető tekintetet vetve a bejöttekre, – fellegesedik az idő, ki jő velem?… Abafi… bor s leányok! jer!

Mindnyájan felugrottak. A kis asztal mellett ülő, fiatalabb férfiú összeszorítá ajkait… Ebben a pillanatban nyúlt fel kezével a kis Tóbiás, lábujjhegyen emelkedve, a pohárszék tetejére. De Mózes uram is ekkor vette észre, miben jár a kis ház örököse; s lekerítvén nadrágszíját, azzal a kárvágyó mosolylyal, mely némely szülőknek sajátjuk, ha gyermekeiket csínyben érik, közelített feléje. A kis csenész hátra tekintett s atyjának szándékát észrevevén, hirtelen el akarta bocsátani a tányért; azonban elvesztvén egyensúlyát azzal együtt, melybe fogódzni akart, nagy csörömpöléssel a földre zuhant; s épen az ajtó felé közelítő Abafinak lábaig hempergett, fülhasító ordítással.

A gyermek jót ütött az orrán, mely vérzett; de mind e mellett is Mózes gazda szíjjával szeldelni kezdé, szorosan tartván a kézzel-lábbal kapálódzó fiút gallérjánál, kinek az ajtón bejövő Orsolya segítségére érkezett, minden erejéből igyekezvén férjét lecsillapítani.

Abafi darabig szótlan nézte a sajátságos jelenetet; arczán komoly felleg vonúlt el, úgy tetszék, mintha mély gondolatok lepnék meg, mintha valami kétes visszaemlékezés világolna agyában. – Ne kinozzák a szegény gyerkőczét! – mond érzékeny hangon, – a kárt megfizetem én. – Ezzel a többiekhez fordúlt. – Isten veletek! – folytatá határozott hangon, – én itt maradok.

– S te nem jősz? – kérdé Betlen.

– Nem! – felel Abafi kurtán.

– Nem! s miért? – mond Tolcsvai s Kenderesi egyszerre,

– Ej! – szólt Betlen, – hagyjátok! ő nem jő, ha kimondotta; ismerem az Abafi-főt. No, – tevé hozzá nevetve, – Isten veled, Olivér!… máskor…

Ezzel mindnyájan kimentek. Abafi csendesen foglalt helyet a kemencze mellett.

– Mi az idő, Orsolya? – mond, magához intve a kis Tóbiást s simogatva képét.

– Tíz óra lesz már, – felel ez.

– Még egy negyedórát pihenek itt, – mond Abafi, – aztán haza megyek.

A férfiak a kis asztal mellett suttogva beszélgetének együtt; az ifjabb néha-néha Abafira szegzé szemeit, s tekintetének vad lángja mély gyülölségre mutatott. Nemsokára fölkeltek, s elhagyták a szobát.

Mózes bizodalmasan közeledett Abafihoz.

– Uram! – mond, – vette-e kegyed észre ama két bagolyt a kis asztal mellett?

– Nem először, – felelt a kérdezett, – mi közöm velek!

– Nem tanácsképen szólok, uram! – folytatá Mózes félsuttogó hangon, – de ezek nem jóban járnak.

– S hiszed-e, viszonzá Olivér mosolyogva, hogy két ilyen nyomorúlt megijeszthetne?

– Az nem, uram! de ki tudja, mi a szándékuk, s hányan lehetnek!

– Ne aggódjál, jó gazda! – folytatá búcsuzva, – lelkem tiszta, kardom éles, szívem helyén: mitől tarthatnék?

Mózes rázta a fejét. – Én gyanítok valamit, de lelkem nyugodt, mert kimondám. Jó éjszakát! – folytatá, búcsúzva a távozó Abafitól, ki e közben kardját köté fel, valamit nyomván a kis Tóbiás kezébe, kinek arczát örömsugár borítá el.

– Jó éjtszakát! – viszonzá Abafi.

SikoltáS.

Én egyedül vagyok ellenséged, nem más.

_Corn. Nepos._

Csendesen, mély gondolatokba merülve haladott Abafi a Búza-utczán végig; a Torda-utcza szögleténél balra térve, a piacz felé vette útját. Méltán bámulhat az olvasó hősünkön, ki úgyszólván visszaesve hajdani szenvedélyeibe, lépett a Mózes szobájába, s bort s leányokat óhajtva, s midőn talán némi keserű érzéssel láttuk őt egy kétértelmű ház felé indulóban; egyszerre megáll, s elhatározottan kinyilatkoztatja, hogy nem megyen.

Ily visszaesések könnyen megmagyarázhatók. Nem egyszer sülyedt ő rövid időre, régi életmódjába vissza: s nem mindig volt azon lelki éberség őrként gátlója önfeledésének, mely most tartóztatá hátra. Dicséretére állíthatjuk azonban, hogy darab idő óta minden ily visszaesés, ha az indulatok ingerültsége eloszlott, neki fájdalmat okozott; s azon keserű érzés, mely őt meglepte, midőn lelke mámorából ébredt, mindíg élesebb, mindíg fojtóbb lőn; s így azon erő, mely száguldó szenvedélyeinek legyőzésökre kivántaték, mindíg edződött, a legtermészetesb úton.

Míg egy rossz vagy aljas tettnek megbánása neki kevesebb fájdalmat okozott, addig nehezebben is tudott annak ellentállni; de mióta mélyen szívében feszűltebb húr pendült meg: a rossz tett megbánása által okozott fájdalom előérzete, mintegy segédje azon erőnek, mely kivántaték, hogy indulatinak ellentálljon.

Többször az életben egy csekélységnek nagy következései vannak. A büszke ember hányszor tulajdonítja egyedül lelki fönségének s erejének néha egy kis körülményke következményeit.

Gondolhatta-e Orsolya asszony, midőn gondosan szeldelé a tordai pogácsát vendégei számára, hogy ezeket a kis Tóbiás fogja megtizedelni? s hogy e tettének következménye egy ember fejében oly eszmének fog életet adni, mely őt a helyes útra téríti, ki talán megizelítvén újra az aljas örömöket, örökre elveszett volna a jónak.

Midőn Abafi a kis Tóbiást földön látta maga előtt: eleven szinekkel állott előtte, életének egyik legérdekesb jelenete, a kis Zsigának megmentése; jutott tisztán eszébe, szívének, lelkének akkori aljas iránya. Emlékezett, hogy ez vala indulatinak úgyszólván napforduló pontja. Lassan, fénysugárként világúltak elméjében azon szép, nemes föltételek, melyeket még kevés napokkal ezelőtt oly forrón ölelt kebléhez, miként hivé, hogy lelke nemesűlhet; s gondolá, hogy halad óriási léptekkel a tökélynek. Szorúlva érzé szívét, szégyenleni kezdé, hogy abban oly kevés erő van azon az úton, melyet tűze ki magának, megmaradhatni. – Nem! – mond szép felhevüléssel, – nem térek ki az útból többé. Mi pótolja, mi pótolhatja az életben vissza azon égi nyugalmat, melyet jótettek öntudata önt el a kebelbe? Érzem az erőt lelkemben. Nem! utálva legyen örökre minden aljas! S e pillanattól fogva erősen és szilárdul a rény tiszta ösvényét követem.

Így fűződék gondolat gondolathoz. Abafi átlátá, hogy az, a mi őt szinte visszasülyeszté, fájdalmatlan semmiségébe, még nem oly körölmény, melyet férfiú-erő le nem győzhetne.

Az igaz, hogy szégyenűlten tekintett szét a gyűlésben; s látva azon sok réműlt arczot maga körűl, neme a megvetésnek lepte meg szívét. Első fölléptének a polgári pályán nem volt sikere… S bármiként okoskodjunk, oly tettnek sikeretlensége, mely nagy lelki erőbe került, igen visszaijesztő, s mintegy czáfolatát tekinti első nézetre az elme, azon czél helyességének, mely vezérlé tettünket… A fejedelem szavai szívét mélyen sebzék. Bár e szavak némileg helyzetének fontosb voltát jelelék ki, a mit Abafi elméje igen is tuda észrevenni. Szándékának tisztasága szűz lobogásában tűnt föl képzetében; nemes volt, mit óhajta. Lelkes honfiak ügyében szólalt fel, s azon keserű érzet környezé őt, mely minden emelkedettebb kedély előtt oly ismeretes, s mely ólomsúlylyal nehezedik a lélekre, midőn tetteink nemes czélzása félreértetik: s midőn szép, boldogító remény helyett sivatag, lelketlen valót talál a cselekvő útjában.

Így fölhevűlve, s visszaidézve fellengéseiből, a köznapi aljnak avába, nem bámúlhatunk Abafin, ha beteg, szenvedő lelke, mint a sinlő test, érzékenyebb, bántalmakra rezzenhetőbb lőn. S talán a lelkes, érzéssel teljes, bár kissé könnyelmű Betlen czélzás nélküli enyelgése, őt jobb órában szintoly enyelgő tréfa-czáfolatra birná, milyen ártatlan volt a megtámadás. Az a szives közelítés, melylyel Olivér fellobbanását s annak véres következését kivánta kárpótlani s a regényes lángoló barátság, mely a két ifjút holtig csatlá egymáshoz, elég bizonyítványa az egykori s a mostani Abafi közti külömbségnek.

A Betlenneli összecsapásban, lélektani elvekből kiindúlva, visszaesést az emberismerő nem talál. A legnemesebb lelkekben vannak fölhevülések, s a legjobb ember lehet pillanatokig igazságtalan, főleg ingerlett állapotban, s ha az indulat, mely vezérli, nemes. Ilyen volt minden tekintetben, a mely Olivért lobbanásba hozta: nővédelem, lovagi tartozás.

Az oly természetes visszaesések egyike leginkább hősünk panaszos kikeléseiben mutatkozott, s azon odaengedésben, mely őt szinte aljas örömök örvényébe sülyeszté… A tökélynek indúlt Abafi mélyen érzett, hallgatott, és cselekedett volna, ha azt szükségesnek látta vala; a tökély útjából kitörő panaszkodott, ingadozott szép feltételeiben, s kétségbe indult önmaga iránt; de a visszaesésnek legczáfolhatatlanabb jelensége, az okokon kapkodás volt e visszaesések mentségére.

Az ő nemtője: vagy történet, vagy egy kis körülmény azonban, mint láttuk, visszaigazítják őt a helyes ösvényre, s állíthatjuk, hogy azon szép elhatározás: többé aljast nem tenni, aljast nem gondolni, nem volt még soha ily szilárd, ily erő- s akaratteljes benne, mint jelenben.

Csendesen haladt Abafi az éji sötétben; a roppant egyház szeszélyes tornyának árnya széles reszkető vonalban olvadt keresztül az egész tér hosszán; magasról bámult le az éj királynéja, fénylő udvarának seregéből, a komoly hadi tekintetű városra, s ezüst párázati átömledeztek a gót torony faragásain, dicskoszorút ívezve körülök. Minden utcza néma és néptelen volt; csak azon esti nesz, mely néha suhan a légen keresztül az æol-hárfa elhaló hangjaiként, enyelgett az Abafi halló érzékével. Egy mécsesnek vereses ragyogványa látszék még a Rása-háznak nagy ablakából, kétes világot ömlesztve körüle, s egy hosszú árnyék vonult el s vissza az ablaknál, alkalmasint az álmatlan Cariglié. Olivér folytatá útját. A mint a térnek majd közepe tájára érkezett, halk susogást hallott mögötte, olyat, mint a selyemszöveté a sima deszkázaton; hátra tekintett s csöndes léptekkel sötét köpönyegbe burkolt lényt látott maga után haladni. Abafi megállapodék. Több bátorság s több bizodalom volt emberünkben, ismert, úgyszólván óriási erejéhez, minthogy e kullogónak követése némileg nevetséges ne lenne előtte. Azonban kardját előbbre rántá s nyugton ment odább; alig ért a széles Közép-utczába, midőn hirtelen egy sötét kapunak öbléből három ember rohant ki meztelen kardokkal. A támadók arczainak alsó része kendőkkel volt beburkolva, s öltözetük sötét színű.

[Illustration: Hirtelen egy sötét kapunak öléből három ember rohant ki meztelen kardokkal.]

Olivérnek úgy tetszett, mintha kettejében a Gúti Mózes szobájában ivó kétes alakokra ismerne.

– Add meg magadat! – mond az egyik mély hangon, – minden védelem sikeretlen.

Abafi kardot rántott, s a felelet e megszólításra hatalmas vágás volt, mely a szólót azonnal földhöz teríté. A más kettő heves viadalt kezdett. Hősünk nem feledvén az őt követő rejtélyes személyt, nehogy hátul támadtassék meg, a fal felé vonult, sebes kardcsapásaival hátrálva az ellentörekedők sűrű vágásait.

Míg így vivna kétes szerencsével, a közel Mikola-ház erkélyének egyik ablakából halk sikoltás hasított az éj csendjén keresztül.

– Ördög szállt-e beléd! – mond egyik a vivók közül, félrevetvén kardját s buzogányát ragadván elő, melylyel hévvel támadá meg Abafit.

– Ketten egy ellen! – megszólalt ekkor egy, Olivér előtt nem ismeretlen hang, s a buzogányos férfiú földre terűlt.

Abafi hirtelen torkon ragadá a megmaradott harmadikat, s visszafordúlt a védelemre jötthöz, kiben az őt követőre ismert.

– Nem köszönöm, – mond, – éji madár! közbejöttödet; hátulról ejtéd el támadómat, s az nem férfias.

– Veszni hagyjalak-e? – felelt az ismeretes hang, félrelépve. – Egy ellen nem védnélek. Orgyilkosok ellen nincs lovagi szabály.

– Te vagy! – szólt Abafi észrevehető meglepetéssel, – te, nem kértelek-e, – folytatá szelid, de mégis szemrehányó hangon, – hogy ne kövesd lépteimet?

– Taníts meg előbb, érzéketlen! arra, hogy ezt tenni tudjam, – felelt a segítségére jött szép ifjú s mély bánatos kifejezés ült keleti vonásain. – Nem kivánok én semmit, Olivér! de míg vér buzog ereimben, a nap mely éltemet világítja, te vagy! S mégis mi csekélység az ahhoz mérve, mit én tehetek, mit te cselekedtél s cselekszel.

– Elég! – mond Abafi kitérőleg, – elég! – Ekkor kezét nyujtá az ifjúnak, s mondhatatlan szivességgel, hangjában, folytatá: – Nincs balul véve, te jó, hiv, hálás lélek, de távozzál; jó éjtszakát!

A kétes lény hallható zokogással távozott, Olivérnek kebléből önkénytelen sóhaj emelkedett.

– Te pedig, – mond megtámadójához, ki meredten, mintegy kővé válva veszteglett vasmarkának súlya alatt, – harmadrésze azon nyomorúlt egésznek, mely Abafival akart mérkőzni, igen kicsiny vagy boszúmra! sem a te, sem a küldőd, sem a társaid nevöket nem vágyom tudni. Itt, – folytatá, erszényét a porba vetve, – emlékezzél ezen órára, melyben kezem tartott kőszoborként maga előtt! – S ezzel egyet fordítván rajta, a két másikra zuhantá, s távozott. A védelmére jött ifjú más felé vevé útját.

Ekkor fölemelkedett a lesujtott orgyilkos, fél ülő helyzetben öklére támaszkodva; arczán a dühösség lángja lobogott, s felragadván tőrét, Abafi után hajítá; a tőr ennek füle mellett sivított el, s egy-két lépésre előtte furódott a földbe.

Abafi egy lépést tőn hátra, megállt, s hosszú megvető tekintetet vetve a nyomorúlt gyilkosra, szótlan távozott el.

Az ifjú hirtelen fölkapta a tőrt a földről, s a gyilkoshoz sietett.

– Ne bántsd! – kiált hátra parancsoló hangon Abafi, – távozzál!

Az ifjú a tőrt keblébe rejtette, küzdeni látszék magával, s vontatva távozott el, mintegy varázshatalomtól nógatva.

– Én, én egyedül vagyok ellenséged. Abafi! – rebegte a gyilkos, – én, s leszek, míg vér forr ereimben! átok reád minden lépteidre nyomorúlt. – Utolsó szava szinte fuldokló volt, s fájdalmasan hánykódott a földön még pihegő, vérbe ázott társai között.

A Mikola-HáZ.

Különbözők, de kedvesek mindketten.

_Moor_.

Vannak arczok, melyek nemzeti bélyeggel bírnak, s mutatványai azon összes családi arczkifejezésnek, mely egész nemzet többségében feltűnő. «Ha angolt akarsz látni», mond Utasi, «nézd Master Blomot; a hosszas arcz, a kiálló hólyagos, igen világos szemek, vörhenyes haj, hatalmas orr, az ábránd, elszórtság egész lényén, s lelkesűlő vonalai arczának, ha tárgya heviti, benne egy tekintetre megismertetik az angolt. Vagy Don Velasco Hermosot tekintsd, s ha a kevély castiliaiban spanyolt akarsz megismerni, nézd barna gömbölyű arczát, sötét kerek szemeit! az egyenes, inkább rövid mint hosszú, tompa végű orrot, a dagadó ajkakat, a méltóságot lépteiben, a keresettséget mozdulataiban, s az egész alakján szétsugárzó rátartást,… s őt azonnal spanyolnak fogod látni.

Igy vannak egyes családok, egyes háztájak, melyeket, ha megismerünk, általános képzetünk leend egy egész nemzet bizonyos osztályának háztartásáról.

Ily mutatványi, vagy minta-család volt Erdélyben a Mikola-ház. Ki ezt látta, annak alkalmasint lehete általános képzete minden gazdag erdélyi család háztartásáról, szokásairól, kedvtöltéseiről azon korban, melyben történetünk mozog.

Akár falun, akár városon mulatott ezen érdekes család, feltűnt körében azon egyszerű szíves emberszeretet, a fitogtatás nélküli vendégbecsűlés, azon bájló mód, mely mindenkit kényelmes helyzetbe tud tenni, s kevés perczek alatt házinak, ismerősnek varázsolja a legidegenebbeket. Gazdag aranyozott bútorok, nagy-értékű szőnyegek, nehéz selyem-kárpitok; ezüst a legnagyobb bőségben, szinte minden szükségre, még konyha edényre s lópatkóra is használva; számtalan cseléd, az akkori izlés szerint, kiáltó színekbe öltözve; egy pár óriási csatlós, apródok, irnokok, tisztek, számtartók, kulcsárok; egy tisztes, vidámtekintetű nyájas udvari lelkész, s végre az udvari bolond, mint szükséges kiegészítő része az akkori fényesb háztartásnak.

Nyárban nyitott ajtó, ablak; könnyű, többnyire selyem vagy rása öltözetek, nyerítő ló az udvaron, ugató ebek sokasága, s egy barna, kurta, zömök peczér, hosszú kürttel s rövid vaskos lábakkal, ásítva a sötét kapu homályában.

Télben meleg lobogó tűz a nyitott, szeszélyes alakú kemenczékben vagy falba vájt kandallókban. Csinos, bő, finom prémzetü téli öltözetek. Egy tágas leányok-szobája, a nyitott kandalló körül gyűlt fonó asszonyokkal, kik víg mesélgetéssel űzik a hosszú téli est unalmait, s köztük néha az annyira ismert, erdélyiesen holtig szép, éltes háziasszony; vagy mosolygó, rózsapiros, galambszelid leánya. S mind e kedves, házias jeleneteken a szép egyetértés, a gondos rend, s a magyar otthonosság bájló ihlete állt ragyogva: a fagyos udvarról belépő, zúzos bajuszú vadász, vagy lovaglásából csatakosan hazatérő, kedvelt, várt és félt háziúr, számtalan mosolygó arcztól fogadva, s az udvaron borzas, fülhegyig burkolt, medve- vagy belényvadászok izmos kopjákkal, toporzékoló apró lovakon.

Nem volt Erdélyben látogattabb, szerettebb, becsültebb háznép akkor, mint a Mikola-ház, s oly varázszsal birt azon kedves elfogadó szellem, mely rajta elömlött, hogy kiki azt magáénak tekinté. Jól esett a szelid hölgynek, ha szép dolgozással szaporíthatá ékitményeit; a zordon vadásznak, ha őzet aggathatott a konyha előtti fogasra, vagy buzogányt, kopját cserélhetett az öreg Mikola Miklóssal, kinek arcza az ő mindenkori vidám, kényelmes, egészséges kifejezésével, szinte jól esett a szemnek.

Mikola Miklós mintegy ötvenhét évű, közép termetű, teljes, erős, ideges férfiú volt, félig őszbe vegyűlt, s a feje tetején igen ritka haját tőbbnyire gazdagon zsinórral terhelt bársony süveg födé, melyet csak az asztal előtti s utáni imádság közben, s az egyházban szokott leemelni. Arcza kerek, piros, egészséget lehelő, s igen vidám kifejezésű volt, kék szemeiben a szivesség sugárzott; szép horgas orra, ép fogakat előtüntető ajkai, s többnyire redőtlen homloka, azon kellemes érzést idézték elő, mely az embernek oly jól esik valakinek ellenében, kit többnyire vidámon talál.

Mint mindenütt azonban, úgy a Mikola-háznál is emelkedtek fellegek néha, melyek a házi csend, az otthonos örömök egét, mely ez életvidor család fölött boltozott, alkonyíták. Margitnak férje, Gyulafi Bálint, történetünk kezdete előtt négy évvel húnyt el; nemsokára követé őt Mikola Miklósnak neje, Abafi Mária, Erdély egyik legszebb és leglelkesb asszonya. Mindkettőnek halála mély gyászba borítá nemcsak az egész családot, de az egész háznépet. Ezek az emberek nem úgy örültek, mint mások. Volt valami összes, s valami sajátságos e közös bánatban, melyben az utolsó cseléd is részt vőn. Az első fájdalmat később ábránd, komolyság követte, s végre az idő enyhité, s a Mikola-családba az otthonos öröm köszönt be újra.

Egy fia s egy leánya volt Mikola Miklósnak. A fia jelenben, alig tizenhat évű, Bátori Zsigmond udvarában nemes apródi szolgálatot tett, s majd mindig a fejedelem közelében volt, hol találkoztunk véle. Leánya Margit, Gyulafiné (ezt is láttuk a Mikola-ház erkélyében) szép özvegy, mintegy huszonhét évű lehetett.

Margit egy volt azon ritka, regényes lények közűl, kik mindenütt, hol megjelentek, élénk érdeket s tündéri bájt terjesztenek maguk körül. Szépsége, a méltóság, mely őt körülsugárzá, bizonyos eredetiség minden mozdulatában s tettében, őt a köznapi világtól elválasztva, mintájaként jövendő, felvilágosodottabb század élőinek tünteté elő; s ezen átszivárgás a jövendőből jelenbe, oly hajdanszerű, oly szabályteljes alakban mutatkozott, hogy benne egykori századok asszonyát, jövő századok világától körűlfénylve lehetett képzelni.

Volt valami Margitban, a mi távol tartá a legmerészebbet. Nem kevélység, nem hidegség, nem tekintetének méltósága, hanem azon báj, mely varázsihletként sugárzott ki belőle, s nemét a mesés igézetnek képezé.

S e lelkes, remekszerű lény, kinek minden tette hibátlan, minden mozdulata festői, minden hangja égi, nem volt szerencsés. Feltűnt valami benne, főként fiatalabb korában, mondhatni túlvilági, földön nem honos, a mi okozá, hogy őt földi öröm egészen boldoggá nem teheté. Alig tölte be tizenhat évet, mikor férjhez ment. Férje gazdag, szép, talán jó is bizonyos tekintetben, de könnyelmű ember volt. Se nem érté, se nem méltánylá nőjét, kit atyjának óhajtása s nézetei vezetének karjai közé. Egy fiacskájuk volt, ki Gyulafi távollétében jött világra; s úgy látszék, azon hév ragaszkodás, azon szenvedélyes szeretet, melylyel Margit a kisdedhez viselteték, őt honosítani kezdék a földön, s kibékéltetni sorsával; de férjének halála előtt még, elveszté fiacskáját. Az udvari pap meghitteinek megjóslá a gyermek halálát jóval előre, mire őt különös körülmény indítá. A kis Bálintnak jobb vállán születésekor kis fekete kereszt vala látható, mely különös és sok beszédre alkalmat adó jel azonban, születése után néhány hét múlva eltűnt, s a fiú, bár vonásaiban keveset változott, jóval szikárabbá lőn.

Férjének halála bizonyos ábránd komolyságot áraszta Margit képére. Ő Gyulafit talán soha sem szerette; de oly hibátlan teremtés, kinek egész lelke csupa gyöngédség volt: nem élhetett ily közel viszonyban valakivel a nélkül, hogy lelke teljes erejéből ne igyekezzék azzal a képzettel megbarátkozni, hogy szíve is vonz férjéhez. A lelkes hölgy e hármas veszteség után sem volt megtörve; s habár az emberismerő bizonyosan erőtetésre akadt is rá egész magaviseletében: a többség benne mégis a komoly ugyan, de nyájas, semmiből magát ki nem vonó háziasszonyt, a mindenkihez illően szives hölgyet találá. Sokan igyekeztek a gazdag, felséges özvegynek szerelmét megnyerni, de czélt távolról sem érhettek; s a mi ezen egyetlent oly kiválólag különbözteté több nőtársaitól, az volt, hogy őt egy visszaidézett kérő sem gyűlölheté. Mindenki szinte nevetségesnek tartotta Margit ellen szólani vagy őt hibáztatni; oly önkénytelen, oly legyőző volt az irántai közvélemény.

E feltűnő tulajdonokat Margit egyrészt lelkes anyja nevelésének, másrészt vele született gyöngédségének köszönheté. Hamari özvegysége s anyjának halála őt jókor önállóvá tevék. Az öreg Mikola sem volt ment azon tartózkodástól, mely Gyulafinak ellenében önkénytelenné vált; s így azon elsőségi viszonyt akaratlan s öntudatlan gyakorlá Margit, mely egy családban a feltűnő tulajdonokkal jár, akkor is, ha ezeknek birtokosuk idejére fiatalabb azoknál, kikre lelkének fönségével hat.

E két gyermeke mellett volt még Mikola Miklósnak egy közel rokona, Csáki Gízella, a háznál; tizenöt évű leányka, ki, gazdag szüléi elhalván, Mikolánál mint nagybátyjánál s gyámnokánál lakott. Előző szelídséggel s rokonszeretettel ölelte az angyali gyermeket Mikola s lelkes leánya Margit, ki özvegysége óta atyjánál tartózkodott.

Ha Gyulafiné, mint idomteljes szobor remekebb korból, hajdanszerű, tisztúlt, szabályos vonásaival, szobrászi tagjaival, visszaemlékezetként művészibb századra, lepte meg a nézőt; Gizellában, az egészen női Gizellában is sajátságos érdek volt. Mint a fejlő rózsa, mely a tavaszi harmat gyöngyeit szívja először félig nyílt kelyhébe; mint a madár, mely anyafészekben első kiröpte után pihen, körülbámúlva azon légkört, melyet egykor szabad országként hasítand szárnyacskáival keresztül; mint a lázas betegnek első éber gondolatja, mely őt magának az életnek s kedveseinek adja vissza; oly varázs, oly tündéri báj ömledt el e bájos gyermeken. Érzékeny a szó legszebb, legnemesebb, lágyabb értelmében: olyan volt szíve, mint az aeolhárfa, melyet egy gyönge szellet sóhaja hangokra olvaszt. A mi mást komolylyá tett, a Gizella sötét kék szemeibe könnyeket csalt, s a mi másnak édes kínnal szorítá keblét: az őt felmagasztalá, túltevé a világon. Egy angyal volt ilyenkor, a kin át- s körűlsugárzik a mennyek mennyének dicse. Tagjai mintha nemesb anyagból olvadtak volna össze; érzékei mintegy kapcsolatban lévők, régiebb, emberen túlibb szellemekkel, oly finomak, oly benyomást fogadók, oly hirtelen izgathatók valának. Félénk, külső veszélyekkor egy csattanás elejté lábáról; egy ismeretlen fény remegésbe hozá, s mégis poklát a kínnak tudá szótlan hókeble alatt szendergetni.

Ártatlan mint angyal, tiszta mint a liliom tavaszi leple. Ő mint tizenöt évű, gyermekebb volt sok nyolcz évűnél; oly tisztúlt, oly szentesűlt volt e kedves teremtés, hogy mindent átlátszóvá szűrt, megnemesített maga körül, s a legdurvább szóhajtó, nemét a védhetlen varázsnak érzé körében, mely őt tiltá ezen égből szállt előtt illetlent vagy szögest vagy tisztátlant szólani, bár szólhatott volna bátran; mert neki, a tisztának, minden tiszta volt.

Abafi Olivér, mint egyik legközelebbi rokona a Mikola-háznak, megjelent ott néha, már igen fiatal korában s atyja életében. Első megjelenései a Mikola-háznál egészen érdek nélküliek voltak. Sokkal fiatalabb volt az öreg Mikolánál; vadabb, neveletlenebb, mint hogy a lelkes Margit, vagy annak később férje is, ki bár szeszélylyel teljes és könnyelmű, egy volt Erdély legműveltebb ifjai közül, vele örömmel társalkodhatnék. Ő a Mikola-háznál többnyire a szótlan, asztal végén ülő, bús magyar szerepét játszá, duzzadt arczczal, melyen könnyen látható volt, mennyivel jobb szivvel mulatna bagoly-kunyhójában, vagy ismert kopók s agarak társaságában.

Az öreg Mikola volt az első, ki az akkor ép, ideges, elhatározott tekintetü gyermekre figyelmes lőn, s másokat is figyelmeztetett; de mind e mellett is Abafi sem kedves, sem kedvetlen jelenés nem volt, s egy maradt azon szánandók közül, kikről elmentük után, a jelenvoltakat elszá